A film(ek)ről:

Gabriel Owen Emerson (Giulio Berruti) a Dante-tanulmányok ragyogó és rejtélyes professzora a Torontói Egyetemen. Hideg, zárkózott külseje sötét titkokat rejt, amelyekkel soha nem tudott megbirkózni. A szemináriumon egy kedves, intelligens végzős hallgatólány emléket ébreszt benne, amelyet nem tud hova tenni, de érzi, hogy kulcs a boldogságához, amelyről azt hitte, számára sosem adatik már meg.

Julianne Mitchell (Melanie Zanetti) együttérző, kedves, fiatal nő, aki folyamatosan küzd gyerekkori traumáival (elhanyagolás, bántalmazás). Amikor beiratkozik a Torontói Egyetemre, tudja, hogy találkozni fog valakivel a múltjából – a férfivel, akit csak egyszer látott ugyan, de az olyan találkozás volt, amelyet soha nem felejtett el. Gabriel képtelen emlékezni arra, amit Julia tud: hogy közös történetük van, amely életük egyik fontos pillanatából gyökerezik.

A film a Gabriel és Julia közötti egyre szenvedélyesebb viszonyt járja körül. Gabriel felismeri Julia iránta érzett feltétel nélküli szeretetét, amely számára az üdvösséghez vezető út még akkor is, ha ezt önző módon teszi. Julia saját önértékelésével küzd, miközben egyre jobban bízik Gabriel iránta táplált érzéseiben. Annak érdekében, hogy visszaszerezzék azt a boldogságot, amelyet évekkel korábbi elválásukkor megtapasztaltak, szembe kell nézniük fájdalmas múltjukkal, valamint olyan akadályokkal, amelyek megpróbálják őket szétválasztani egymástól.

A csábítás, a tiltott szerelem és a megváltás izgalmas és bűnös története a Gabriel’s Inferno, magával ragadó és vadul szenvedélyes mese arról, ahogyan egy férfi menekül saját személyes poklából, miközben megpróbálja kiérdemelni a lehetetlent: a megbocsátást és a szeretetet.

A filmek Sylvain Reynard írói álnévvel alkotó kanadai szerző azonos című regényének adaptációi. (Gabriel és Julia történetéből négy könyv született – az elsőből Tosca Musk készített háromrészes filmet. A második könyvből szintén készül mozi; a forgatás jövőre indul újra.)

Miért erre a filmre esett a választásom?

Ami azt illeti: nem esett. Először nem is akartam (nem is tudtam volna) róla írni. Hogy miért? Mindjárt elmondom.

Véletlenül találtam rá. Augusztus eleje volt, épp a nyári a szabadságomat töltöttem, akkor pont azzal, hogy keresgéltem a filmek között. Könnyed, nem sírós, nem agyalós mozira vágytam – majd megakadt a szemem egy plakáton. Utána pedig az azon szereplő címen. Gabriel’s Inferno. (Az inferno poklot jelent, és egyben Dante Isteni színjátékának első helyszíne.) A kép izgalmasnak tűnt, a cím különlegesnek. Miért ne? – gondoltam, és elindítottam a lejátszást.

Úgy telt el két óra, hogy észre sem vettem, és mire a film végére értem, patakokban folytak a könnyeim. Óriási hatással volt rám a történet, azt azonban képtelen voltam megfogalmazni, miért. Mindössze annyit tudtam: azonnal újra kell néznem. Meg is tettem. Cikkünk írásának pillanatáig hatszor láttam az első és ötször a második részt. Nem eresztett, és csak sokadik látásra, Eszterrel órákat átbeszélve jöttem rá az okára.

Ez a film az enyém. Ezt nekem készítették. Sőt: ezt a filmet sok szempontból rólam készítették.

Jelenetek, amelyek szinte egy az egyben megtörténtek velem is; mondatok, amelyeket hozzám is intéztek; mondatok, amelyek az én számat is elhagyták. Érzések, emlékek, tekintetek, csöndek – mind-mind olyan elemek, amelyek miatt sokáig egy sort sem bírtam papírra vetni, bár biztos voltam benne, hogy előbb vagy utóbb fogok. Most sem tudnék mesélni róla, ha Eszter nem döntött volna úgy, hogy fogja a kezem, a támaszom lesz, és a kedvemért megnézi a Gabriel’s Inferno eddig megjelent két részét, hogy az Eszter és Anita moziba megy-sorozat cikkeként közösen írjunk róla.

Miért fogadtad el a választásom, Eszter?

Őszintén megmondom, ha te nem hívod fel a figyelmem e filmekre, talán az életben nem futok bele se az első, se a második részbe, vagy ha mégis, hát azonnal elriaszt a plakátjuk. De, mivel te ajánlottad, úgy éreztem, muszáj látnom őket. Továbbá rendkívüli módon szeretem a szerelmes filmeket, kivált azokat, amelyekben megpróbáltatások is vannak, jócskán…

3 szóban a filmről

ANITA: Egy név, amelyet fedjen jótékony homály; Dante; szenvedély.

ESZTER: Dante; Mozart; romantika.

Fotó: Passionflix

Miért szerettük?

ANITA: Minden egyes másodpercéért. Nem is csoda, gondolom, hiszen a bevezetőmből kiderült: nem tudom objektíven szemlélni a filmet – ezt majd megteszed te, Eszter. Szerettem, sőt odavoltam minden jelenetéért, mondatáért, a hangulatáért, a színészekért – AZ EGÉSZ FILMÉRT. De azért lássunk néhány konkrét elemet!

A keret: Sylvain Reynard egy interjúban elmondta: mikor elkezdte írni a regényt, megpróbálta „megvizsgálni a megváltás és a tiszteleten alapuló szerelem témáit két lelkileg-érzelmileg sérült ember vonatkozásában”, és úgy döntött, hogy nem a „szex mechanizmusára” koncentrál, mert az szétzilálhatja a történet „titokzatos és néha transzcendens aspektusait”. Talán éppen ezért Reynard a regényhez Dante Alighieri és múzsája, Beatrice Portinari kapcsolatából merített ihletet.

Amit imádok benne. Gyönyörűen hozott létre párhuzamot az itáliai költő és a Torontói Egyetem látszólag morózus professzora, valamint A KÉT NŐ, Beatrice és Julianne – mindkettőt múzsaként aposztrofálva – között, illetve csodálatosan szőtte a történetbe az Isteni színjátékot, amely voltaképpen mindennek az alfája és ómegája.

Forrás: Tumblr.com

A színészek: elsősorban Tosca Muskot illeti dicséret, amiért Melanie Zanettire és Giulio Berrutira bízta Julianne és Gabriel karakterét. A Gabriel’s Inferno ugyanis olyan filmsorozat, amelyben összhang, valódi szikra, egymás munkája iránti alázat és odafigyelés nélkül nem tud jól működni a két szereplő. Zanetti és Berruti – még a nevük is milyen szépen cseng egymás mellett! – között azonban mindez hatványozottan megvolt. Tökéletesen és hitelesen játszottak, a szenvedély és a szerelmes gyűlölet is valódinak hatott (nem beszélve a romantikus – néhol erotikus – jelenetekről). Nagyon kevés ennyire összeillő filmes párost láttam, akik még a magánéletben is barátok. Nem mellesleg mindketten rendkívül tehetségesek, szavak nélkül is hibátlanul játszottak, ami szerintem az egyik legnehezebb színészi feladat.

A rendezés: emlékszem, e kapcsán az első gondolat, amelyet megfogalmaztam Eszternek, az volt, hogy jól látszik, ez bizony női rendező munkája.

Érzéki, de nem giccses

– itt jegyzem meg, hogy még véletlenül sem hasonlít A szürke ötven árnyalatához vagy az Alkonyathoz, hiába nyomják rá előszeretettel ezeket a bélyegeket –;

részletgazdag, de nem unalmasan terjengős; minden ízében felejthetetlen film – számomra.

Szeretem Musk női finomságát; azt, hogy egy-egy tekintetet, mozdulatot hosszú másodpercekig enged figyelni; hogy sosem hagyja magára a nézőt, vezeti az első perctől az utolsóig, miközben nincsenek fekete foltok vagy kérdőjelek.

Az emlékek: ezek miatt írok oly’ nehezen a Gabriel’s Infernóról, miközben pont miattuk lett szerelemprojekt e közös cikk. Jelenetről jelenetre kielemezhetném a filmet, merthogy szinte mindegyiknek van olyan mozzanata, amely szép, kellemes vagy épp fájó emléket idéz fel bennem. Ezek az emlékek azonban megmaradnak nekem, mert egyrészt nem akarom untatni az olvasókat, másrészt nem szeretném teljesen kiadni magam, ugyanis sem magamat, sem az „én történetem főszereplőjét” nem kívánom kellemetlen helyzetbe hozni…

ESZTER: Mindenekelőtt azért, mert hiába volt sokszor giccses és csöpögős, nem feledkezett el arról, hogy valamelyest komolyan vegye a nézőjét. Tudom, egy bestseller-regénysorozat – vagyis egész pontosan az első rész – adaptációjáról beszélünk, szóval ezt nyugodtan tekinthetném csupán a könyv erényének is, én azonban nem csak annak tekintem.

E tekintetben egyébként engem a legjobban az első rész nyitánya, különösen a zene: Mozart Lacrimosája ragadott magával. Bár ekkor még természetesen nem ismertem az egész történetet, azzal tisztában voltam, hogy

egy olyan kapcsolat alakulását fogom látni, amely valamilyen okból kifolyólag nem teljesült/nem teljesülhet be, s remek fogásnak találtam, hogy e kapcsolat bemutatását éppen azzal a zeneművel vezetik fel az alkotók, amely – Mozart halála miatt – félbemaradt…

És akkor ott van még a főszereplők és Dante, illetve múzsája: Beatrice közötti, folyamatosan felemlegetett párhuzam, amely szerencsére nincs túlmagyarázva, s amely különleges módon ad mélységet a karaktereknek és a köztük kibontakozó szerelemnek.

Mi zavart/hiányzott?

ANITA: Semmi – ellentétben veled, Eszter, aki sok olyan elemet negatívumként értékeltél, amelyeket én pont, hogy nem. (Ahogy az előző részben is látható volt: ami neked, Eszter giccses, az nekem érzéki. ?)

ESZTER: Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem zavart a sok vággyal teli tekintet, a képi világ romantizált ködössége, az olykor túlzó lovagiasság, amely számomra sokszor már nem gondoskodásnak, hanem alárendelésnek hatott, de akkor is hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindezeken nem tudtam felülemelkedni.

Nagy szerencsém volt, hogy mikor eldöntöttük, sort kerítünk ezekre a filmekre, meséltél nekem róluk és arról, milyen érzéseket keltettek benned, így ugyanis egész más szemüvegen keresztül néztem őket, s elengedtem azokat az elvárásokat, amelyek több jelenetnél is azt mondatták volna velem: na, ne már. Jó, ez így is előfordult, de sokkal kevesebbszer!

Fotó: Passionflix

Milyen érzéseket keltett bennünk?

ESZTER: Ez most talán furcsa lesz, s túl kitárulkozó, de leírom: bennem olykor-olykor vágyat.

Ennek kapcsán most muszáj idéznem az erotikus film definícióját, amely így hangzik: „olyan játékfilm, amely szexuális tevékenységeket ábrázol egyértelmű módon, többszöri alkalommal, ugyanakkor többé-kevésbé burkolt formában”. Nem tekinthető önálló filmzsánernek, inkább különféle műfajokhoz kötődő tematikai csoport, amely egyaránt magában foglalhat romantikus szerelmi történeteket, melodrámákat, komoly drámai alkotásokat, thrillereket, horrorokat és vígjátékokat. A lényeg: az erotikus filmekben – a cselekmény színesítése céljából – általában van meztelenség és nemi aktus. Az általunk megtekintett filmek tehát nem sorolhatók egyértelműen e csoportba,

én azonban mégis – amellett, hogy romantikus drámának – erotikus filmnek tekintem őket, mégpedig azért, mert hiába nincs bennük szex, némely jelenettel képesek felébreszteni a nézőben a vágyat. Épp, mint a legtöbb erotikus film.

ANITA: Eszter, a válaszodat olvasva úgy döntöttem, megfordítom a sorrendet, és felelni fogok a véleményedre. A műfaji meghatározással nem vitatkozom, hiszen ebben teljesen igazad van, ám azzal, hogy e filmet is annak titulálod, kicsit igen. Nem azért, mert nem felel meg a fent említett kritériumoknak. Hanem azért, mert az erotikus filmek – sajnos – sokszor negatív konnotációt kapnak, méghozzá azt, hogy csak szex van bennük, és az egész silány minőségű. S mivel ez a film egyáltalán nem ilyen, sőt – ahogyan te is elismered, Eszter –, kissé méltatlannak tartom e megnevezést a Gabriel’s Inferno vonatkozásában.

Ami viszont a vágyat illeti: Eszter, hogy ne érezd magad egyedül, csatlakozom hozzád, ugyanis pont ezt éreztem én is. Csakhogy esetemben ennek a vágynak konkrét tárgya van: a „saját” Gabriel Emerson professzorom…

S hogy milyen érzéseket keltette bennem a film?

Fájókat. Kínzókat. Édeseket. Sosem múlókat. Megtörténteket. Jelenleg is bennem dúlókat. Olyanokat, amelyek nem hagynak nyugodni. De olyanokat, amelyeket semmi pénzért nem adnék.

Azért ajánljuk, mert…

ANITA: … fájdalmasan szép film két ember egymás iránt érzet mérhetetlen szeretetéről, amely hol a mennybe repíti, hol a pokolba taszítja őket. Illetve ezért a dalért:

ESZTER: … az irodalmi utalások és a zene magával ragadják az embert. Továbbá, mert a megtekintésük után egyből késztetést érzünk arra, hogy újraolvassuk Dante Isteni színjátékát.

Ha tetszett, nézd meg ez(eke)t is!

ANITA: Eszter, az egyik kedvencedet, a Kizárólag öttől hétig című filmet ajánlom – a gyönyörű érzelmek miatt. Valamint az én (másik) nagy kedvencemet, a Szólíts a neveden című alkotást.

ESZTER: Egy erotikus filmet fogok mondani, méghozzá a Szerelmes asszonyok című, 1969-es romantikus drámát.

A Gabriel’s Inferno első és második része a Passionflix oldalán nézhető meg. A harmadik rész ugyanitt debütál 2020. november 19-én. A harmadik rész előzetesét ITT tudjátok megnézni.

Sorozatunk korábbi cikkei:

Eszter és Anita moziba megy – Portré a lángoló fiatal lányról (2019)

Eszter és Anita moziba megy – Köszönjük, hogy a hazáját szolgálta! (2017)

Eszter és Anita moziba megy – A láthatatlan ember (2020)

Kiemelt kép: Henry Holiday: Dante és Beatrice (1883, olajvászon) (Forrás: Wikipédia)

The post Eszter és Anita moziba megy – Gabriel’s Inferno (2020) appeared first on Anita szemével a világ.

A filmről röviden:

A történet szerint amerikai katonák egy csoportja 2007-ben hazatér 15 hónapos iraki kiküldetéséből. Otthon próbálnak beilleszkedni a civil életbe, miközben mindannyian poszttraumás stressz szindrómával (PTSD) küzdenek. Kilátástalannak érzik az életüket – habár van feleségük, gyermekük –, nem találják a helyüket a csatatéren kívül, drogproblémákkal küzdenek, és gyakran gondolnak az öngyilkosságra. Segítség pedig nagyon nincs, vagy ha van, akár hónapokat is kell rá várni.

Miért erre a filmre esett a választásom?

Messziről kell kezdenem. NCIS Los Angeles-rajongó vagyok, amióta csak láttam az első részt. A szereplők mára szinte a családtagjaim lettek – nem csoda, hiszen 11 év nagyon hosszú idő (több, mint 260 epizóddal), és természetesen egy részt sem hagyok ki. Az ügynökök többször jártak már Irakban, Afganisztánban, ahogyan a 11. évad záró epizódjában ismét Afganisztánba mentek, hogy két SEAL*-es állítását (az osztagvezetőjük fegyvertelen rabot gyilkolt) igazolják.

Már jó ideje foglalkoztat az Afganisztánban és Irakban szolgálatot teljesítő – főként amerikai – katonák helyzete, élete, és amikor láttam az említett NCIS Los Angeles-részt, rögtön tudtam, hogy hasonló témájú filmet kell keresnem, illetve ajánlanom Eszternek. Két film villant be: a Köszönjük, hogy a hazáját szolgálta! és a 12 katona – amelyek közül végül a Köszönjük, hogy a hazáját szolgálta! győzött.

A választásomban szerepet játszott az is, hogy életrajzi ihletésű háborús drámáról van szó, valamint az, hogy a Whiplash óta egyszerűn imádom Miles Tellert, mert igenis tud jó színész lenni, ha akar. És ha hagyják. (Jut eszembe: nézzétek meg A bátrak című filmjét is, amely szintén igaz történeten alapul: a Granite Mountain Hotshots elit tűzoltóalakulat 2013 júniusában a Yarnell-hegyi tűz megfékezéséért küzdött, míg végül a 20 fős csapatnak csupán egyetlen tagja maradt életben. A filmet az ő emléküknek ajánlották.)

Miért fogadtad el a választásom, Eszter?

Bevallom őszintén, bár annak idején, mikor megjelent ez a film, olvastam róla híreket és kritikákat, valahogy lemaradt a megnézendő listámról, s mostanra teljesen ki is ment a fejemből. Éppen ezért, mikor elküldted nekem az előzetesét, az újdonság erejével hatott rám. Továbbá meg kell, hogy mondjam: már az a néhány perc is teljesen letaglózott. Szóval alig vártam, hogy megnézzük, mert valahol mélyen éreztem, nem fogok csalódni benne. És nem is csalódtam, sőt!

3 szóban a filmről

ANITA: Trauma, összetartozás, élet.

ESZTER: Emberség, trauma, veszteség.

Fotó: imdb.com

Miért szerettük?

ANITA: Főként azért, mert kíméletlenül megmutatja a valóságot, a veterán katonák lelki tusáit. Azokat a súlyos traumákat, az ezek következtében kialakult gondolatokat, érzéseket, amelyekkel sokan egy egész életen át küzdenek. A háború központi szerepet kap, ám nem háborús filmet látunk. A lelki vívódásoknak leszünk szemtanúi, amelyek kiváltója az iraki hadszíntér.

Míg a háborúban harcolnak, hősként tekintenek a katonákra. A hazájukat szolgálják, és ezért mindenki hálás nekik. Távolról. Mert amikor hazatérnek, voltaképpen senkik. Legalábbis a társadalom számára. A film elején utal is erre egy, az iraki háborúban a katonák által egy táblára firkált mondat:

„Amikor leszerelsz a seregből, senkit sem érdekel majd, mit tettél.”

Pedig megjárták Irakot, kockára tették az életüket a hazájukért. Veteránok, miközben még csak a 30-as, 40-es éveikben járnak. A főhős, Adam Schumann (Miles Teller) például oly’ hosszú időt töltött távol az otthonától, hogy szinte emlékeztetni kell rá: van egy kisfia is, és kislánya bizony utálja a csokoládét.

Bár ép testtel tértek haza (legalábbis a három főbb szereplő), az ott tapasztaltak egy életre megnyomorították őket. Az egyiküknek például tropára ment a memóriája, egy másik srác pedig – miután kiderül, hogy barátnője, akinek meg akarta kérni a kezét, szó nélkül elhagyta – a lány szeme láttára főbe lövi magát, mondván: nincs miért élnie.

A háborúban átélt traumákról, az ott történtekről egyikük sem képes beszélni, miközben nem telik el úgy perc, hogy ne kísértenék őket az emlékek. Segítséget azonban nem vagy csak sokára kapnak a veteránokkal foglalkozó hivataltól, normális munkát pedig így szinte esélyük sincs találni.

Mindezektől lesz emberi, igazi, fájóan szerethető a film.

Nagyon megérintett a film végén hallható dal is, amelyet Bruce Springsteen kifejezetten a stáblistához készített. Nálam ez a gyönyörű szám tette fel az i-re a pontot. Íme:

Mindezek mellett a Köszönjük, hogy a hazáját szolgálta! rendkívül fontos film is, mert azt erősíti: ha nem úgy tűnik is, mindig van remény. Az egyik elhunyt katona özvegye fogalmazza meg nagyon szépen, amikor Adammel beszél: „Élj, ezzel tiszteld meg őt!”. Muszáj megpróbálniuk, megtanulniuk (újra) élni és (újra) értékelni mindazt a jót, ami körülveszi őket (családot, barátokat). Ez egyáltalán nem könnyű, rögös út vezet a teljes (lelki) békéig, gyakran évekbe telik, de akkor is ki kell tartani. És hagyni kell, hogy aki tud és akar, segítsen, mert egyedül nem megy. Ahogy Adam felesége fogalmaz:

„Bármivel elbírok, amivel te, csak a csönddel nem.”

És hogy ne csak a történetről essék szó: dicséret illeti az operatőri munkát, azt, ahogy egy-egy arcot, tekintetet láttat, valamint a filmet indító és záró dögcédulás képkockákat, melyek gyönyörűen megkomponáltak. Ugyancsak elismerően kell szólnom a szereplőkről: Miles Teller – ahogy korábban is írtam – újfent bizonyította: érdemes rá komoly karaktereket, sorsokat bízni, hiszen képes hiteles alakítást nyújtani, abszolút megbízhatóan hozza ezeket a súlyos szerepeket is.

ESZTER: Az iraki háború és az ott szolgálatot teljesítő amerikai katonák által elszenvedett traumák, illetve azok utóhatása: a poszttraumás stressz szindróma témája számos filmben megjelent már. Ott van mindenekelőtt a kiváló A sereg nem enged (2008) vagy az Amerikai mesterlövész (2014), amelyek egyaránt rámutatnak: a fronton a katona a hazáját feltétel nélkül szerető és a végsőkig védő hős, otthon, nyugati hazájában viszont már-már egy senki, akinek nemhogy jó, méltó életre, de segélyre is alig van kilátása. Pontosan ez az alapkonfliktus rajzolódik ki a Köszönjük, hogy a hazáját szolgálta! című filmben is, ám ez nem jelenti azt, hogy a rendező unásig ismételt gondolatokat közvetít felénk vagy, hogy az előképként szolgáló filmeket másolja. Jason Hall első és eddigi egyetlen nagyjátékfilmje nem ismétlése, hanem sokkal inkább árnyalása az eddig „elmondottaknak”.

Annak köszönhetően, hogy a cselekmény helyszíne szinte a játékidő teljes egészében a hátország, azaz Amerika, betekintést nyerünk a hazatérő és helyüket kereső, ám azt nagyon nem találó veteránok életébe, akik mellett, hiába fiatalok még, csak úgy elrobogott az élet. Kimaradnak a kislányuk gyermekkorából, elveszítik a szerelmüket, sőt a testi-lelki épségüket is. A háború és a véráztatta front egészen hazáig követi őket, de nemcsak saját elméjük fordul ellenük, hanem mintegy a világ is. Jason Hall remekül érzékelteti, milyen kevés lehetőség adódik otthon azoknak a katonáknak, akik – ahogy az egyik főhős felesége ki is mondja a filmben – odaát egy csapat férfit irányítanak és az életüket is kockára teszik.

Amire ki akarok lyukadni tehát: a Köszönjük, hogy a hazáját szolgálta! nem tipikus háborús film, inkább dráma, azon belül is szociodráma, amely az egyén és a társadalom helyzetét állítja a középpontba,

s nekem leginkább emiatt tetszett. Hús-vér katonák és családjaik életébe nyerünk ugyanis bepillantást, és lehetőségünk nyílik átlátni, milyen élete van a hétköznapi hősöknek, akikről mintha a háborúból hazatérve elfeledkezne a világ…

Jól látszik, hogy engem legjobban a műfaj és a történet, továbbá a személyes nézőpont ragadott meg, de a színészi játék és a realista látásmódot tükröző képi világ is örökre megmarad bennem.

Fotó: imdb.com

Mi zavart/hiányzott?

ANITA: Amikor megfogalmaztam ezt a pontot, biztos voltam benne, hogy találok majd valamit, ami nem tetszett filmben, vagy amit hiányolok belőle. Ám hiába gondoltam át többször, néztem meg újra a filmet, nem fedeztem fel benne sem zavaró jeleneteket, sem idegesítő párbeszédet, sem béna színészi játékot. Ahogy azt sem éreztem, hogy hiányzik belőle valami. Egyszerűen annyira szerettem, hogy nagyítóval sem akadtam hibára benne. De Eszter, te vagy az igazi filmes szaki; szerinted?

ESZTER: Többször is fel kellett tennem magamnak ezt a kérdést, hogy tudjak rá válaszolni, mert most is azt érzem, amit a film megtekintése utáni percekben: hogy ha voltak is hibái, annyira letaglózott, hogy komolyan, azokat észre se vettem! De ahogy gondolkoztam, azért eszembe jutott egy dolog: néhol zavart, mikor didaktikusan akartak a számba rágni valamit, pláne úgy, hogy mondjuk az előző jelenetben elhangzó dialógus brutálisan erős és egyedi volt. Gondolok itt például arra, amikor Adam Schumann palacsintát süt a kislányának, csokipasztillákkal kirakva rá egy mosolygós fejet, a gyermek pedig rögvest, egyenesen közli vele: nem szereti a csokit. Bár túl direkt az üzenet, ez így még rendben is lenne, de akkor az édesanya megismétli: tényleg, már nem szereti a csokit… Ez a párbeszéd annyira kizökkentett, hogy egy az egyben megmaradt bennem, ám ezen kívül egyetlen negatívumot sem tudok említeni.

Milyen érzéseket keltett bennünk?

ANITA: Miközben e cikket írtam, számtalanszor meghallgattam Bruce Springsteen dalát, hogy még inkább visszaidézzem a film hangulatát – amellett, hogy a szövege is csodálatos. Végül arra jutottam, hogy a zenéhez hasonlóan a film is: szomorúan szép. Telis-tele van fájdalommal, küzdéssel, veszteséggel, tragédiával, ugyanakkor bátorsággal, szeretettel, hősiességgel, a bajtársak iránti feltétlen hűséggel és odaadással. Ezeket az érzéseket a néző is átélheti, miközben a Köszönjük, hogy a hazáját szolgálta! képkockái peregnek…

ESZTER: Én személy szerint többször is elsírtam magam a filmet nézve, mikor pedig vége lett, teljesen elözönlöttek az érzések és a kérdések. Hiába nézek tucatszám e témába vágó dokumentumfilmet, a vége főcím zenéjét hallgatva – amely amúgy nagyon hatásos! – úgy éreztem: azokból nem tanultam meg eleget, főleg nem arról, mi vár a hazatérő katonákra. Jason Hall alkotása ebben nyújt hatalmas segítséget! Tény, hogy határozottan nem ez az első film, amely az amerikai veteránok hétköznapi életére fókuszál, ám sokkal hatásosabb, mint néhány elődje.

Engem teljesen beszippantott és nemcsak elszomorított, de mélyen el is gondolkodtatott.

Fotó: imdb.com

Azért ajánljuk, mert…

ANITA: … megmutatja a kendőzetlen igazságot. Azt, hogy mit élnek át a háborúból hazatért katonák; mennyire nehéz számukra a civil életbe való beilleszkedés; milyen sokan szenvednek poszttraumás stressz szindrómában; és mennyire fontos, hogy időben kapjanak megfelelő mentális segítséget.

Ide szúrom be, hogy a film hatására olvasgattam kicsit a veterán katonákról, és találtam egy 2013-as cikket, amely egy akkor készült friss tanulmányra hivatkozva azt írja:

• átlagosan 65 percenként meghal egy háborús veterán az Egyesült Államokban öngyilkosság következtében; valamint
• 2007 és 2010 között általában is növekedett az öngyilkosságok száma az Egyesült Államokban, mégpedig összesen 11 százalékkal.

Ezért is elengedhetetlen a gyors és szakszerű segítség – mert nemhogy ennyi, egy elveszett élet is sok.

ESZTER: …egyrészt jó film, másrészt pedig: mert képes új színt vinni az iraki háborúról szóló filmek világába, s nemcsak információkkal szolgál, hanem emberséggel és rengeteg kérdéssel is. Olyan kérdésekkel, amelyekkel muszáj foglalkoznunk, hiszen, ha itt az orrunk előtt nem is, de van, ahol most is dúl a háború.

Ha tetszett, nézd meg ez(eke)t is!

ANITA: Elsőként egyértelműen az Amerikai mesterlövész című filmet ajánlom Bradley Cooper nagyszerű főszereplésével. A történetet bizonyára mindenki ismeri, ám akinek esetleg kimaradt, ITT meg tudja nézni az előzetesét.

A másik választásom, az Akna (Mine, 2016) viszont kilóg a sorból, ugyanis nem PTSD-s katonákat állít a középpontba. Mégis ajánlom, mert szintén egy katona lelki vívódásáról szól – csak másképp. A történet szerint egy meghiúsult merénylet miatt a tengerészgyalogos Mike-nak (Armie Hammer) és társának menekülni kell, majd a sivatag egyik régi aknamezőjére tévednek… Elsődleges cél a túlélés, miközben Mike komoly fizikai és lelki megpróbáltatásokon megy keresztül. Akit érdekel, ITT nézheti meg az előzetest.

ESZTER: E film mellé én a személyes kedvenceimet: A sereg nem enged és az Amerikai mesterlövész című filmeket ajánlom.

————————

Az Eszter és Anita moziba megy című cikksorozatunk célja – többek között – az, hogy kicsit bevonjunk benneteket is a közös barátnős mozizásainkba, s hogy figyelmetekbe ajánljuk azokat a filmeket, amelyeknek megtekintésére már a premier előtt alig várjuk, hogy rávegyük egymást. És persze, titeket! Szóval nagyon örülnénk, ha a cikkeink kapcsán írnátok nekünk, és megosztanátok velünk a gondolataitokat, érzéseiteket az adott filmmel kapcsolatban. A sorozat cikkei felváltva jelennek meg itt, illetve az Eszter és a filmek oldalon!

————————

*Az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének legmagasabban képzett, elit műveleti osztaga, amely vízen, levegőben, földön (SEAL, vagyis Sea, Air, Land) is szolgálatot teljesít. Mindig csapatban dolgoznak, rendkívül összetartóak, jelmondatuk: A tegnap mindig könnyebb. (The only easy day was yesterday.) Még több izgalmas információt ITT és ITT találtok az egységről.

The post Eszter és Anita moziba megy – Köszönjük, hogy a hazáját szolgálta! (2017) appeared first on Anita szemével a világ.

A nevezési kritériumoknak 2019-ben összesen 179 könyv felelt meg, a lista 51 kiadó könyveiből állt össze. Erről a listáról választotta ki kedvenceit a Libri által felkért, 180 neves közéleti személyiségből álló szakmai bizottság. Az így kialakult tízes listából az öttagú szakmai zsűri és a közönség választja ki majd azt a két könyvet, amelyek májusban megkapják a nívós elismeréseket.

Hogy mely művekre szavazhatunk idén? Íme:

• Babarczy Eszter: A mérgezett nő
• Barnás Ferenc: Életünk végéig
• Bodor Ádám: Sehol
• Darvasi László: Magyar sellő
• Grecsó Krisztián: Vera
• Láng Zsolt: Bolyai
• Nádasdy Ádám: Jól láthatóan lógok itt
• Péterfy Gergely: A golyó, amely megölte Puskint
• Tóth Krisztina: Fehér farkas
• Závada Pál: Hajó a ködben

Rajtunk hát a sor, hogy eldöntsük, ki kapja a 2020-as Libri irodalmi közönségdíjat!

Szavazni március 25-től május közepéig, majdnem két teljes hónapon át lehet a Libri weboldalán.

Sőt: ha szerencsések vagyunk, akár megnyerhetjük a 100 darab ajándék könyvcsomag egyikét is, melyet a 10 döntős könyvből állítanak össze.

Azt pedig, hogy ki kapja a Libri irodalmi díjat 2019-ben, ők döntik el:

• Bálint András Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja;
• Beck Zoltán dalszerző, a 30Y énekes-gitárosa, a Pécsi Tudományegyetem adjunktusa, a Zenélő Egyetem szakmai igazgatója.
• Fullajtár Andrea Jászai Mari-díjas színész, a Katona József Színház társulatának tagja;
• Károlyi Csaba Artisjus-díjas irodalomkritikus, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese, egyetemi oktató;
• Szilágyi Zsófia Balassa Péter-díjas irodalomtörténész, kritikus, a Szegedi Tudományegyetem egyetemi tanára, a Móricz Zsigmond Társaság elnöke.

Idén is izgalmas versenynek nézünk elébe, a gála pedig tuti, hogy fantasztikus lesz. Hogy miért vagyok ebben ennyire biztos? Mert voltam olyan szerencsés, hogy eddig mindegyiken ott lehettem.

A 2016-os gáláról szóló cikket ITT olvashatjátok, a 2017-es írást ITT találjátok, a 2018-as gálát megörökítő beszámolóm ITT érhető el, a tavalyi cikket pedig ITT láthatjátok.

Ha pedig a koronavírus-járvány engedi, idén is ott leszek, és ígérem, megint készítek nektek egy szuper összefoglalót. 

Fotók: Libri

The post Ismét 10 könyv verseng a Libri irodalmi díjakért appeared first on Anita szemével a világ.

1. És a zenekar játszik tovább… (And the Band Played On, 1993)

Az AIDS felfedezésének története. A film a kezdetektől követi nyomon az eseményeket, mikor San Franciscóban sorra haltak meg a homoszexuális betegek valamilyen ismeretlen vírustól, és elvezet egészen a HIV-vírus azonosításáig. A betegség terjedése talán mérsékelhető lett volna, ha a politikusok nem vonakodnak annyira attól, hogy beszéljenek róla…

E részletben, mely a film végén látható, megemlékeznek azokról az emberekről, akik AIDS-ben haltak meg, vagy sokat tettek az AIDS elleni küzdelemért.

2. Igaz szívvel (The Normal Heart, 2014)

A film az 1980-as évek elején játszódik New Yorkban, amikor Amerika először szembesül a HIV/AIDS-járvánnyal és megdöbbentő következményeivel. Az aktivistaként dolgozó Ned Weeks első kézből láthatja, amint a titokzatos betegség végigsöpör a város homoszexuális közösségén. Néhány társával és az őket támogató orvosokkal összefogva azért harcol, hogy a nemzet szemérmes szexuális politikájával szemben felfedjék az igazságot a járványról. Larry Kramer színdarabjából.

3. Philadelphia – Az érinthetetlen (Philadelphia, 1993)

Andrew Beckett – egy jólmenő nagyvállalat tehetséges ügyvédje – homoszexuális. Ezt sikerül egészen addig titokban tartania, amíg meg nem támadja a halálos kór, az AIDS. A látható jelek miatt a vállalat elbocsátja Beckettet, természetesen koholt vádak alapján. Andrew nem nyugszik bele a döntésbe, és felkéri Joe Miller ügyvédet, vállalja el az ügyet. Joe először elutasítja a felkérést előítéletei miatt, de később ügyvéd énje kerekedik felül, és elvállalja az ügyet.

4. 120 dobbanás percenként (120 battements par minute, 2017)

120 dobbanás: ennyit ver átlagosan percenként a szív. A megtörtént eseményeket feldolgozó film a kilencvenes évek elején játszódik, amikor már évek óta szedte áldozatait a HIV vírus és az AIDS. Aktivisták egy csoportja elhatározza, hogy felrázza a közvélemény közönyét a betegséggel szemben, és felhívja a figyelmet a különbözőségekre és azok fontosságára. A fiatalok azonban az eszközöket és a célokat illetően nem értenek egyet. Vannak közöttük radikális gondolkodásúak, mások pedig inkább a mértékletesség hívei. Az AIDS azonban kérlelhetetlenül tör előre, így nincs idő lassan kibontakozó mozgalomra.

5. Mielőtt meghaltam (Dallas Buyers Club, 2013)

Texas, 1985. Ron hétközben villanyszerelőként dolgozik, ám hétvégén a rodeók vakmerő cowboya. Az öntörvényű fickó megtudja, hogy HIV-fertőzött, az orvosok szerint harminc napja van hátra. Ron Mexikóban talál alternatív gyógymódra és táplálékkiegészítő szerekre, melyeket elkezdi becsempészni az Egyesült Államokba. Ebben az AIDS-es Rayonban talál társra. Vásárlói klubot alapítanak, ahol a betegek hozzájuthatnak a kormány által nem jóváhagyott gyógyszerekhez, kiegészítőkhöz. A gyógyszergyárak azonban rossz szemmel nézik mindezt.

+1 Angyalok Amerikában (Angels in America, 2003)

1985. Louis Ironson zsidó és Prior Walter tősgyökeres amerikai fiatalemberek, akik meleg életközösségben élnek. Louis nagymamájának temetése után Prior bevallja szeretőjének, hogy HIV-vírussal fertőzött. Louis megijed, és elkeseredetten menekülni akar Prior elől. Roy Cohn könyörtelen zsidó ügyvéd hírében áll. Felajánl egy zsíros állást ifjú kegyeltjének, a mormon vallású Joe Pittnek. Cserébe jóindulatát kéri illegális ügyei eltussolásában. Joe házassága évek óta a felbomlás szélén vegetál. Felesége, a nyugtatókon élő Harper világvégi látomásoktól gyötört, a környezetért aggódó, bigott vallásos asszony. Joe összeszedi bátorságát, és házasságuk felbontását ajánlja. Meglepetésére a gyengének hitt Harper egyszerűen elfogadja döntését. Roy Cohn a lehető legrosszabb híreket kapja orvosától: vére AIDS-szel fertőzött. Karrierje védelme érdekében kéri az orvost, változtassa meg diagnózisát. Az orvos tanácsára aláveti magát az első kísérleti AIDS-gyógyszer, az AZT hatóanyag tesztelésének. Prior furcsa, lázas látomások közepette egyre rosszabbul érzi magát. Tony Kushner színdarabja alapján.

Kiemelt kép: imdb.com

The post 5+1 film az AIDS világnapjára appeared first on Anita szemével a világ.

1. Geri Halliwell – It’s rainging men

2. Adele – Set fire to the rain

3. Rihanna – Umbrella

4. Guns N’ Roses – November rain

5. Goldhand feat. Nita – Rain down on me

6. Pitbull feat. Marc Anthony – Rain over me

7. Ben Platt – Rain

8. Eurythmics – Here comes the rain again

9. Justin Timberlake – Cry me a river

10. The Script – Rain

Plusz egy dalként pedig az egyik nagy kedvencemet ajánlom, mely kicsit túlmutat az esős tematikán, de nem lehet kihagyni a felsorolásból, annyira gyönyörű.

+1 Havasi Balázs – Storm

Fotó: pixabay.com

The post 10+1 kihagyhatatlan „esős” szám appeared first on Anita szemével a világ.

Vasszécseny, 2019. július 12., 18:00 – ezt a dátumot még karácsonykor bevéstem a naptáramba, sejtve, hogy ez lesz az év (egyik) legszebb napja, nemcsak Eszteréknek, de nekem is. Ugyanis kislánykorom óta álmodoztam arról, hogy egyszer koszorúslány leszek, és rózsaszín (vagy kék), földig érő, abroncsos ruhában, hatalmas csokorral vonulok majd a menyasszony előtt egy fess fiatalember társaságában… Időközben felnőttem, és bár a vágyam, hogy koszorúslány legyek, megmaradt, a körítés – hála égnek – eltűnt. Már nem vagyok híve az abroncsnak, sem a mindent eltakaró virághalmaznak, és a vonulás sem lett a rögeszmém.

Valahogy így éreztem magam a ceremónia alatt (Forrás: giphy.com)

Eszterék esküvője pedig sok egyéb mellett azért volt szuper, mert semmi sem volt kötelező. Vagyis Eszter nem erőltette sem az egyszínű, egyfazonú ruhát, sem a vonulást, és a csokrunk is diszkrét, mégis gyönyörű volt.

Ahogy ez egész esküvő: egyszerű, tiszta, amolyan „eszteres-gáboros”. Fehér és zöld színek mindenütt, semmi giccs, semmi habos-babos túlzás.

S hogy akkor mitől is voltam én koszorúslány? Mert Eszter azt mondta, hangozna a könnyű válasz. Csakhogy nekem ez jóval többről szólt. Én ugyanis azt gondolom, egy koszorúslánynak komoly feladata van, mégpedig az, hogy mindig a menyasszony mellett álljon, és segítsen neki, amiben csak kéri. Így is tettem: az első ilyen megtisztelő feladat az öltöztetés volt. Eszter menyasszonyi ruhának egy Daalarna-szépséget választott, sötét zöld bársony övvel, a hajába pedig apró fehér virágokból font koszorú került.

Olyan volt, mint egy Tavasztündér!

Mi koszorúslányok pedig serényen gomboltuk az apró gombokat, igazgattuk a tüllszoknyát, én felsegítettem rá a cipőjét, miközben kattogott a fényképezőgép és forgott a kamera.

Menyasszony lett a lányból

Az égiek sajnos közbeszóltak, így a ceremóniát a kert helyett végül bent, a lagzi termében tartották, ám e malőr ellenére is minden a legjobban sikerült. Amint az szokás, először a vőlegény, vagyis Gábor vonult be húga, Ági kíséretében, majd Eszter: jobbján édesanyjával, Máriával, balján pedig édesapjával, Józseffel.

Én már ekkor, a bevonulós zene alatt pityeregtem. Egyrészt, mert Gábor anyukája fuvolázott a felvételen, másrészt, mert számtalan gondolat, érzés tört elő belőlem.

Mindenekelőtt az jutott eszembe, mennyire hálás vagyok a sorsnak, hogy részese lehetek Eszter és Gábor nagy pillanatának.

Na, meg az is, hogy milyen csodálatos barát Eszter, hogy mi mindent köszönhetek neki, és persze, az is, hogy mennyire őszinte és tiszta a kapcsolata Gáborral, melyről tudtam:

tényleg örökre szól.

Csodálatos volt Eszter és Gábor esküvője

Ahogy abban is biztos voltam: Eszterék a legfigyelmesebb pár, akiket valaha ismertem. Nem elég, hogy mindenkinek intéztek szállást – és ezért egy teljes panziót lefoglaltak, és persze, az esküvő helyszínét adó kastélyt is –, végigkérdezték a násznépet, hogy milyen tortát szeretnénk, ezért a háromemeletes remekmű olyan ízekből állt, melyek a vendégek kívánságát tükrözték, de Eszter még arra is figyelt, hogy szerepeljen tea az italok között, mert Anikó barátnőnk azt iszik, és legyen jó pár üveg pezsgő, mert volt olyan meghívott, aki csak azt itta. Sőt: a kicsiknek lufikat is rendeltek, hogy eljátszhassanak velük, ha kedvük tartja. Mindannyiunk kényelméről gondoskodtak, mert bizony Eszter és Gábor csak akkor boldog, ha a körülöttük lévők is azok.

Én az voltam, nagyon is, amihez az említettek mellett az is hozzájárult, hogy

ebben a sok fantasztikus élményben azokkal osztozhattam, akik a legfontosabbak a számomra.

Zsejke, Viki, Eszter és Anikó

Eszteréknek hála ugyanis újra együtt lehetett a csodacsapat, a Kultúra.hu egykori, legszuperebb szerkesztősége. Noha rengeteg viszontagságon mentünk keresztül, mindvégig kitartottunk egymás mellett. Jóban-rosszban. És persze, számos boldog pillanatot éltünk át a kényszerű elválás óta is: Zsejke egy tüneményes kislány, Csengele anyukája lett, Anikó igazi írónővé érett, Viki pedig a legjobb úton halad afelé, hogy remek történész váljék belőle. Eszter és én hagytuk el legutoljára a süllyedő hajót, így mi még keressük a helyünket, de együtt, barátságban ez is könnyebb.

Mert barátok vagyunk, és ez a barátság szintén örökre szól.

Koszorúslányként is ezt igyekeztem bizonyítani akkor, amikor megfogtam Eszter remegő kezét, és megnyugtattam, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Amikor a táncparkettről kitekintett, rámosolyogtam, tudatva ezzel is, hogy gyönyörű, és hogy Gáborral tökéletesen illenek egymáshoz. Többször kiemeltem, mennyire ízlett a menü, és milyen finomak voltak az italok, illetve biztosítottam arról, hogy nem fog látszódni a Coca-Cola-felirat a szertartásos fotókon. A szembekötős játéknál biztonságba helyeztem a szemüvegét, és nagyon sokszor megöleltem az est és hajnal folyamán, éreztetve vele, mennyire szeretem.

Másnap a telefonban újra és újra elmondtam, hogy a lehető legtökéletesebb volt minden, hogy meglesz az elveszettnek hitt órája (azóta meglett), és hogy mindenki épségben hazaért. Majd a lelkére kötöttem, hogy magukkal is törődjenek, és megígértem neki: mindig itt leszek, ha szüksége van rám.

Sok boldogságot, Eszter és Gábor!

Köszönöm, hogy vagytok! 

Fotók az esküvőről: Zergi Borbála

The post Éljen az ifjú pár! – Eszter és Gábor esküvője egy koszorúslány szemével appeared first on Anita szemével a világ.

Mindenekelőtt fontos leszögeznem, hogy rajongóként írom ezt a cikket. Nem is lehetne máshogy, hiszen a Backstreet Boys zenéjén nőttem fel. Sőt: rengeteget tanultam is tőlük az angol nyelvet illetően, ugyanis nagyon sok dalszövegüket fordítottam le pusztán szórakozásból, és énekeltem a számaikat bárhol bármikor – utóbbinak köszönhetően elég jó lett a kiejtésem, ha nagyon odafigyelek, akár amerikainak is eladhatom magam. Szóval igencsak meghatározták a tinédzserkoromat, és bár azóta érettebb lettem, bizony a régi dalaikat elő-előveszem, és szívesen ugrálok rájuk.

A június 25-ei Aréna-koncert tehát valóban olyan volt, mint egy valóra vált álom.

Bár 1996-ban már felléptek Magyarországon a srácok – igen, nekem srácok, még akkor is, ha a többségük 45 körüli –, ám akkortájt mindössze nyolcéves voltam, és még a létezésükről sem tudtam; jobban érdekeltek a Barbie-babák, mint A. J. McLean piercingjei, tetkói és feketére festett körmei. Szépen lassan viszont megismertem, megszerettem őket és a zenéjüket is, olyannyira, hogy már akkor felírtam a képzeletbeli bakancslistámra: el kell jutnom a koncertjükre!

Kevin Richardson, Howie Dorough, Brian Littrell, A. J. McLean, Nick Carter (balról jobbra)

Tisztán emlékszem, amikor megtudtam, hogy a Backstreet Boys hazánkban is fellép a DNA World Tour keretében. Épp a munkahelyemen ültem, és amint megláttam a sajtóanyagot, felsikítottam. Amilyen hamar csak tudtam, meg is vettem a jegyemet, nehogy lemaradjak az évszázad bulijáról. Aznap november 14-e volt. Azóta készültem erre a forró nyári estére.

És hogy megérte-e?

Röviden: de még mennyire!

A hosszabb választ pedig a következőkben olvashatjátok.

Miután elfoglaltam a helyem – ültem, hogy tuti megússzam épp bőrrel –, és mindent szemügyre vettem magam körül, elfogott a kétség, hogy biztos kell-e ez nekem. Jól tettem-e, hogy egy kisebb vagyont fizettem a ’90-es évek popikonjainak fellépéséért? Nem fullad-e giccses nosztalgiázásba a néhány középkorú pasas előadása? Vajon a koncert után is tudok majd rájuk ugyanúgy gondolni, mint 20 évvel ezelőtt? Bár csak pozitív véleményt olvastam a pár nappal korábbi, prágai koncertjükről, jobban szeretek a saját fülemnek/szememnek hinni, mint a kritikusoknak. Az izgalommal teli várakozást megmérgező gondolataimon, persze, az sem segített, hogy szinte kellemetlenül éreztem magam azért, amiért sok 40-es nővel ellentétben nekem nem volt Backstreet Boys-feliratú pólóm, és természetesen I love Nick Carter-szövegű sem… Szóval nemcsak a koncert minőségében, de rajongói státuszomban is kételkedni kezdtem. És akkor azt is csak halkan jegyzem meg, hogy a kilenc stúdióalbum közül mindössze az első négy számait fújom kívülről, a 2000 után megjelentekről csak pár dalt ismerek, az új, DNA című lemezüket meg egyenesen untam, mikor először meghallgattam. Lehet, hogy mégis kinőttem belőlük? – tettem fel a kérdést. Teljesen összezavartam magam.

Ám amint kiléptek a színpadra a Backstreet Boys tagjai, minden kétségem elszállt. Tudtam, hogy ott vagyok, ahol lennem kell.

View this post on Instagram

A post shared by Backstreet Boys (@backstreetboys)

Ugye ti is ismeritek azt az érzést, amely akkor kerít hatalmába, amikor valami olyat láttok, amelyről azt hittétek, soha az életben nem fogjátok? Amikor valami olyasmit éltek át, amelyről biztosan tudtátok korábban, hogy sosem lesz benne részetek? Én pont így éreztem. Sosem hittem volna, hogy valaha élőben láthatom kamaszkorom imádott együttesét, ráadásul olyan közelről, hogy ha akartam volna, meg is érinthettem volna őket. (És most nem túlzok: a srácok egész koncert alatt le-lehajolgattak az elöl álló rajongóikhoz, és pacsiztak velük. Sőt: több százezer forintért olyan jegyet is lehetett venni, amely magában foglalta a srácokkal való találkozást és fotózkodást, na, meg az after partyt a társaságukban.)

Tehát: miután kigyúltak a fények, megszólaltak a jól ismert dallamok, és megpillantottam a Backstreet Boys tagjait a színpadon, bizony – szégyen, nem szégyen – a könnyem is kicsordult. Több mint 20 évet vártam erre a pillanatra, és végre megtörtént!

A koncertnek pedig minden perce ünnep volt a számomra.

Az összes nagy slágerüket elénekelték – többek között a Get Down (You’re the One for Me), a Quit Playing Games (With My Heart), az As Long as You Love Me, a More Than That, a The Call, a Shape of My Heart és az Incomplete című számokat –, melyek közé ügyesen beillesztették az új DNA-album szerzeményeit, így szinte fel sem tűnt, hogy azok szövegét csak a közönség kisebbik része üvöltötte.

A show teljes egészében hibátlanra sikerült. Pazar fénytechnika, ledfal, tűzcsóvák, papírszalaghullás, többféle fellépőruha, remek koreográfia kápráztattak el minket, és még az énektudás is rendben volt – ez főleg akkor hallatszott, amikor elénekelték a Breathe című számot a capella, Howie Dorough gyönyörű indításával. A dalok közti szünetek alatt – míg átöltöztek – sem unatkoztunk: vagy előre elkészített videómontázst láttunk iszonyatosan modern kivitelezésben, vagy egyik-másik srác beszélgetett a közönséggel. Itt kell megjegyeznem, hogy mindegyik tag ugyanakkora hangsúlyt kapott, egy percig sem lehetett azt érezni, hogy amúgy mindig is a szőke herceg Nickért rajongtak a legtöbben, és talán Brian Littrell lehetett a második helyezett. (Ezt egyébként már 20 éve is furcsának tartottam, ugyanis én kizárólag A. J.-ért és Kevin Richardsonért őrültem meg – ahogyan egyébként ezen az estén is.) Nem volt főszereplő, hiszen így, öten alkotnak teljes egységet. Így, öten ők a Backstreet Boys.

View this post on Instagram

A post shared by Nick Carter (@nickcarter)

Akik bár középkorú családapák, ez egy pillanatig sem látszott rajtuk, és semmi sem volt ciki. Nem vették véresen komolyan magukat, nem gondolták magukról, hogy még mindig szexi tinibálványok, akiknek vonaglani kell a színpadon, meg csábosan nézni és minden nőt meghódítani. Miközben egyébként döglött értük a közönség női része, akik újra ’90-es évekbeli rajongó kislányokká váltak, és melltartókat dobáltak fel a srácoknak, illetve teli torokból sikongattak és kiabálták a tagok nevét. De még ez sem tűnt kínosnak. A srácok is hálásak voltak a figyelemért, valamint azért, hogy 26 éve velük vagyunk, hallgatjuk a lemezeiket, szeretjük őket.

Talán ez az euforikus hangulat vezetett odáig, hogy Kevin megígérte: jövőre visszatérnek Magyarországra!

Érdekesség, hogy a DNA World Tour európai állomásaink sorát velünk zárták, ami – lehet, hogy csak én éreztem ezt – plusz löketet is adott nekik, még inkább beleadtak apait-anyait. Valószínűleg mindenhol ugyanakkora bulit csaptak, és ugyanazt a szöveget mondták, csak kicserélték az ország nevét, mégis úgy tűnt, hogy ez a show kizárólag nekünk, magyaroknak szól.

Ami pedig a koncert utolsó csaknem fél órájában történt, az egészen elképesztő volt.

Ahogy korábban írtam, a régebbi slágerek voltak a legnépszerűbbek, egy emberként énekeltük a szövegüket – ám amikor megszólalt az Everybody (Backstreet’s Back) című szám, felrobbant az Aréna. Az ülők is felálltak – naná, hogy én is! –, és úgy buliztunk végig, mintha egy szabadtéri retrókoncerten lettünk volna. Dübörgött az emelvény, cikáztak a fények, a srácok fel-lerohangáltak a színpadon, miközben énekelték a We’ve Got It Goin’ On, az It’s Gotta Be You, a That’s The Way I Like It, a Get Another Boyfriend – ez az egyik kedvenc számom, melyben A. J. brillíroz –, a The One, az I Want It That Way és a Don’t Go Breaking My Heart című dalaikat, hogy mindezt lezárják egy fergeteges fináléval az áthangszerelt Larger Than Life-ra tombolva. Nincs ilyen szó, de hiperszuperfantasztikus extázis uralkodott az egész Arénán!

View this post on Instagram

A post shared by Kevin Richardson (@kevinscottrichardson)

A koncertről távozva boldogan állapítottam meg magamban, hogy jól döntöttem, minden tökéletes volt, nem lett a koncertből giccses nosztalgiázás, és pont ugyanúgy rajongok értük, mint bő 20 évvel ezelőtt. Ja, és az új számaikat is megszerettem – persze, hiszen a dalok koncertkörülmények között teljesen máshogy szólnak –, sőt: azóta a Backstreet Boys-számok állandó elemei a Spotify-listámnak, és már most készülök 2020-ra, remélve, hogy betartják ígéretüket, és újra eljönnek hozzánk.

Én ott leszek!

Koncertfotók: Mohai Balázs/MTI

The post Jövőre, veletek, ugyanitt! – így nem lett nosztalgiazenekar a Backstreet Boys appeared first on Anita szemével a világ.

Alekszej Nikolaevich Arbuzov szovjet drámaíró darabja két idős, magányos ember, orvos és betege találkozása, ismerkedése, játékos civódása.

A történet szerint éjszakánként elég meghökkentően viselkedik a tengerparti gyógyszálló egyik idős hölgylakója: mezítláb átmászik az ablakon, kiszökik a szanatóriumból, énekel a holdfényes kertben, sirályokat etet. Bohém kiruccanásaival, persze, felrúgja az intézmény szabályait. Huncut szórakozottságán meg is ütközik a szanatórium hasonló korú, szintén magányos, kissé morózus főorvosa: nem igazán elnéző a „vétkező” nővel. Próbálja rendreutasítani. Aztán lassan mégiscsak meglágyul…

Arbuzov darabját 1977-ben Szirtes Tamás vitte színre Tolnay Klári és Mensáros László szereplésével, majd Alföldi Róbert álmodta színpadra a művet Törőcsik Mari és Garas Dezső színművészekkel, később pedig Piros Ildikó és Huszti Péter is eljátszotta a nagy találkozást. Most Molnár Piroskát és Jordán Tamást láthatjuk a színpadon a nő és a férfi szerepében, amely előadás igazi jutalomjáték a színművészeknek.

És igazi ajándék nekünk, nézőknek.

Molnár Piroska alakítása – mint mindig, most is – tökéletes. Olyan alázattal nyúl a karakteréhez, amilyennel csak kevesen. Minden megnyilvánulása csupa érzelem, gesztusai, mimikája, mozdulatai sokszor többet érnek a szavaknál.

Molnár Piroska teljes odaadással és hitelesen játszik. Az egyik percben fiatal lányként kacérkodik, kamaszosan sértődékeny és hebrencs, a másikban sokat megélt matróna, aki számtalanszor csalódott, szenvedett eddigi élete során. Molnár Piroska minden porcikájában, ízig-vérig színésznő. Az előadás egy pontján Jordán Tamással a nézők közé sétál. Szomorú jelenet ez, a helyszín egy temető. A férfi és a nő fájdalmas emlékeket idéz fel. Ahogy ültem és hallgattam a színészeket, én is átéltem mindazt, amit meséltek, láttam az orvos volt feleségének sírkövét, amelyen mindennap friss a virág, amiről ő maga gondoskodik. E párbeszédet és valójában az egész előadást Molnár Piroska uralja – abszolút pozitív értelemben. Bár a történet szerint egyenrangú partnerek Jordán Tamással, engem mégis a művésznő karakterének érzelmei vittek magukkal az utolsó pillanatig.

Jordán Tamás orvosa fáradt, meggyötört ember, aki csak a munkájának él, és sok-sok esztendő múltán is gyászolja a háborúban elesett, szintén orvos feleségét. Miközben folyamatosan várja haza a lányát, aki már két éve nem látogatta meg őt. De jövőre biztosan eljön – mondja az orvos reménykedve. Sajnálatraméltó, szürke figura ő, akit a nő, a beteg, Molnár Piroska tölt meg élettel, vidámsággal, sárga-piros-lila színekkel.

A Kései találkozásban abszolút a színészek játékán van a hangsúly – ami Sándor Pál rendező szándékát tükrözi. Ahogyan a rendkívül minimalista díszlet és kelléktár is: két szék, egy pad, virág az elhunyt feleség sírkövén, egy bőrönd és egy esernyő.

Egy esernyő, amely számomra a két magányos szív közötti kapcsot jelenti.

Hiszen milyen jó alábújni, szorosan egymáshoz simulva, miközben szakadatlanul esik…

A jeleneteket filmszerűen köti össze Dmitrij Sosztakovics orosz zeneszerző keringője, amely szép keretet ad az egyes epizódoknak. A zene pedig akkor válik főszereplővé, mikor Molnár Piroska elénekli Tolnay Klári híres, Boldogság című dalát, amelynek jutalma óriási taps a közönség részéről.

„A színészek segítségével most el tudom mondani, mit gondolok magunkról. Hogy bármiképpen alakul is az élet, élni jó, élni a legnagyobb adomány” – mondja az előadás kapcsán Sándor Pál.

És hogy valóban kései-e a találkozás, az az előadás végén kiderül: a két idős ember útja szétválik, az orvos marad, a beteg megy. Bár a doktor tesz egy bátortalan kísérletet arra, hogy a nő ne távozzon, a taxi bizony megérkezett. Így a találkozás csak néhány hétre szólt.

Ami pedig marad, az az együtt töltött idő sírig tartó, csodálatos emléke.

Mikor egy emberrel későn találkozol,

s meglátod benne mindazt,

mit másban nem találsz…, s hiányolsz,

úgy tűnik éppen,

épp csak egy perccel késtétek el,

hogy együtt többek legyetek.

Nem osztozhatsz!

Van úgy, hogy nem lehet,

s hiába nyújtaná feléd kezét…

Jegye más vonatra szól.

Schmidt Vera: Késői találkozás (dalszövegrészlet)

Az előadás legközelebb 2019. június 22-én, 19:30-kor látható. További időpontok a Rózsavölgyi Szalon honlapján találhatóak.

Fotók: Gordon Eszter

The post „A boldogság, a boldogság…” – Kései találkozás a Rózsavölgyi Szalonban appeared first on Anita szemével a világ.

*

Itt volt már az ideje egy regénynek, melynek ihletője Rákosliget?

Igen, hiszen három éve, hogy ide költöztünk a férjemmel, és az első pillanattól kezdve nagy a szerelem.

Miért olyan különleges számodra ez a városrész?

Mert falusias hangulata van, miközben mégiscsak Budapesthez tartozik. Hamar befogadott minket az itteni közösség, melynek tagjai mindig figyelnek egymásra: karácsonykor például bárki kitehet a főtérre becsomagolt ajándékokat, melyeket az itt élő rászoruló családok hazavihetnek. Van egy Rákosliget nevű csoportunk is, ahol folyamatosan tartjuk a kapcsolatot, és segítünk egymásnak. Például, amikor valakinek nem volt tüzelője, a csoportban rögtön felajánlottak neki. Amikor pedig a képviselő megírta, hogy forgatás lesz a moziban, és – bár a függönyt, amely hiányzott, megvette – szüksége lenne valakire, aki megvarrja, egy idős néni azonnal vállalta is. Vagy: tavaly nyáron egy hölgy kitalálta, hogy kötőklubot szeretne indítani, amihez volt, aki varrógépet, más pedig saját tudását ajánlotta fel.

Mindehhez hozzátartozik az is, hogy Rákosligetről mindig Avonlea jut eszembe.

Gyerekként ugyanis a Váratlan utazás volt a kedvenc sorozatom, mely Avonlea-ben játszódik, ahol bár számos konfliktus adódott az emberek sokfélesége miatt, mégis összetartó volt a közösség.

A Váratlan utazásban a nők állnak a középpontban – ezt azért mondom, mert ebben a regényedben végre nálad is lány a főhős.

Mikor megkaptam a felkérést, hogy írjak regényt a 9–12 éves korosztálynak, rájöttem: eddig mindig fiú főszereplőim voltak, ezért úgy döntöttem, ez lányregény lesz. Felrémlettek bennem a ’pöttyös könyvek’, illetve a kedvenc lányregényeim, köztük a Váratlan utazás, és azon kezdtem el gondolkozni, miért szeretem annyira ezeket a könyveket, hogy a mai napig újraolvasom egyiket-másikat. Azért, mert olyan világot teremtenek, ahol jó lenni, és ahova jó visszatérni. Így adta magát, hogy nekem is ilyen helyszínt kell választanom.

Ebből viszont még nem következik, hogy az a helyszín valós is lesz.

Nem, de a korábbi regényeim, az El fogsz tűnni és a Zuhanórepülés is létező helyszínen játszódnak. Ugyanakkor valóban nem volt egyértelmű, hogy Rákosligetet választom.

Mi győzött meg?

Tavaly nyár elején-közepén, amikor egyik nap az utcákon sétáltam, megálltam egy zöld kovácsoltvas kapu előtt, és csodáltam a különös formáit. Majd egyszer csak megjelent előttem Kitti, a főszereplő, ahogy áll mellettem, és kíváncsian nézi a kaput, miközben arra gondol, vajon mi lehet mögötte. Ekkor hirtelen bevillant, hogy itt fog játszódni a történetem. És miközben hazafelé tartottam, azt is kitaláltam, hogy fog kinézni Kitti, milyen lesz a személyisége, otthon pedig felvázoltam a családot, amelybe érkezik.

És még kutattál is a regényhez.

Igen, utánanéztem Rákosliget történetének: szakdolgozatokat olvastam, melyekből kiderült például, hogy az 1890-es évek végén külföldi mintára kezdett felépülni a vasút vonalán egy munkástelep, melyet a vasútnál dolgozóknak és a munkásoknak szántak. A munkások többsége azonban nem tehette meg, hogy ide költözzön, ezért főként tisztviselők, művészek laktak itt, de olyanok is akadtak, akiknek nyaralójuk volt a telepen.

Rákosliget történelméről Kitti nagybátyja, Ákos bácsi mesél a kislánynak, és a sztorijában boszorkányok is feltűnnek. Ebből mennyi a valós?

Egyedül a boszorkányos rész nem az; azt a legendát én találtam ki. De az, hogy kinek a birtoka volt Rákosliget, és hogy milyen szerepet játszott az űrkutatásban, igaz. Akárcsak az, hogy még Mária Terézia idejében is volt boszorkányüldözés Magyarországon, és hogy léteztek javasasszonyok is, akik recepteket készítettek gyógyfüvekből.

Mi ihlette a boszorkányok legendáját?

Akkoriban én magam is boszorkányos regényt olvastam Fábián Jankától, és eszembe jutott, hogy lehetne ez az a legenda, amelyik megragadja a folyton ábrándozó, álmodozó Kitti fantáziáját.

Rákosliget azért kicsit átalakult a regényedben: Cseresznyeliget lett belőle. Miért?

Egyrészt egyik korábbi helyszínem – a komáromi erőd vagy a majki remeteség – sincs nevesítve, és ugyanezt szerettem volna e regény esetében is. Másrészt talán fölösleges biztonság, de nem akarom, hogy bárki azt érezze: direkt az ő házát választottam a boszorkány leszármazottjának lakhelyéül. Aki már járt itt, sok mindent fel fog ismerni, hiszen nincs Magyarországon még egy hely, ahol római számmal jelölik az utcákat, és a liget szó is megmaradt a névben. Cseresznye pedig azért lett, mert sok a cseresznyefa az utcákban. Épp akkor virágoztak, amikor ide jöttünk, és gyönyörű volt, az élmény máig bennem él. Egyébként Rákosliget liget jellegének megtartása érdekében sok fát ültettek, és mikor beköltöztünk, a tulajdonos azt mondta, ki van kötve, hogy minden ház előtt lennie kell fának. Nem tudom, ez mennyire hivatalos, de tényleg mindenhol van fa. Én pedig csavartam egyet rajta, így a könyvben minden ház előtt cseresznyefa áll.

És ahogy már egy mondat erejéig szó volt róla: a házakon is „alakítottál”.

Igen, de mindegyik házat valós házról mintáztam. Szeretek sétálni az utcákon, szeretem elképzelni, egy-egy házban kik és hogyan élnek. A regény miatt pedig okom is volt rá, hogy nézelődjem. Enikő háza, Borostyán doktoré a kutyás kolomppal és az ikreké is valós tehát. Róza nénié is, de nála azért figyeltem arra, hogy olyan helyre tegyem, ahol valóban elképzelhető – hiszen a könyvben a háza egy erdőben végződik. Rákosligeten tényleg találhatóak olyan utcák, melyek végén már csak a puszta van, vagy egy hatalmas park. Ezeken a helyeken is sétáltunk a férjemmel, és láttunk őzeket – ezért a könyvben sem furcsa, hogy Róza néni is vigyáz egyre.

Mondtad korábban, hogy Kitti az egyik sétád alkalmával jelent meg előtted, és azonnal tudtad: ő lesz a főhősöd. Személyiségében azonban nem csak a képzelet szüleménye, ugye?

Az osztály vesztese című regényemben van egy Fanni nevű karakter – Kittit kicsit az ő továbbgondolásának képzeltem először: nagy szemű, hosszú hajú kislány, aki magát nem tartja szépnek, de valójában nagyon is az. Amikor pedig a személyiségét dolgoztam ki, azt vettem észre, hogy sok mindenben rám hasonlít.

Például?

Az én gyerekkori problémám – melyet még egyik regényembe sem írtam bele – foglalkoztatja Kittit is, vagyis az, hogy nagyon szeretne egy legjobb barátnőt. Régóta akarom feldolgozni ezt a problémakört, hiszen ebben az életkorban nagyon fontos a lányoknak, hogy legyen egy legjobb barátnőjük és szövetségesük, fontosabb, mint a fiúknak, akik bandáznak, és jó haverjai egymásnak. Ezt mondták a pszichológusok, akikkel interjúkat készítettem, és a gyerekcoach is, akivel beszéltem a témáról. De természetesen a saját tapasztalatom is ez: akár tanárként, akár gyerekként.

Engem nem közösítettek ki, és nem is bántottak, viszont pont olyan voltam, mint Kitti: sok lánnyal voltam jóban, de egyiknek sem én voltam a legjobb barátnője. Bár nagyon szerettem volna egyet, nem tudtam, ehhez mit kellene tennem. Emellett Kitti abban is rám hasonlít, hogy én is ábrándozó, álmodozó kislány voltam.

Mondjuk ő sokkal bátrabb és vagányabb, mint amilyen én voltam gyerekként, könnyen barátkozik fiúkkal, és benne van mindenben, legyen szó fára mászásról vagy lopásról. Kittivel ellentétben – és hasonlítva Biankára – én szeretek mindent részletesen megtervezni, szeretem, ha rend van körülöttem, és én is halálra aggódom magam mindenen. Ebből is látszik: nem lehet azt mondani, hogy ez vagy az a szereplő egy az egyben én vagyok. Sőt: még Ákos bácsinak is van olyan tulajdonsága, melyet magamról mintáztam. Vagyis magamról, apukámról és kicsit a férjemről is. Ez a tulajdonság pedig legjobban Piroska néni egyik mondásával írható le: Járt utat járatlanért el ne hagyj! Erre már-már paródiaként is ráerősítettem a regényemben. Ákos bácsihoz egyébként főként apukámat vettem alapul – ahogy erre ő maga is rámutatott. (nevet)

Ha már Biankát említetted: az ikerpár karakterét nem e regényhez találtad ki, igaz?

Nem, már gyerekként megvoltak a fejemben: egy vagányabb fiú, aki mindig mindenféle bolondságban benne van, és egy borzasztóan rendszerető, mindent előre eltervező lány. Teljesen különbözőek, mégis nagyon szeretik egymást.

És történetet is szőttél köréjük?

Igen, amikor 12 éves voltam, belekezdtem életem első nagy regényébe, amely egy varázsvilágban játszódott. Kicsit érezni lehetett rajta a Harry Potter hatását – de nem is csoda, hiszen éppen akkor olvastam a könyvet. A történetem szerint van egy lány, akit értesítenek arról, hogy nem abba a világba tartozik, ahol addig nevelkedett. Ám azért került mégis oda, mert biztonságos helyre kellett juttatni őt, miután a szülei meghaltak. Nagy volt ugyanis a gyanú, hogy egy gonosz öcs ölte meg őket, aki magának akarta a trónt. A hűséges hívek pedig elmenekítették a lányt mint trónörököst, nehogy őt is megöljék. Mikor úgy tűnik, hogy az öcs halott, eljönnek érte, és elviszik a varázsvilágba, melyet én Atlantisznak képzeltem el, és a denevérek voltak azok a varázslények, amelyeknek az erejét tudták használni. A kislány közben mindenfélébe belekeveredik, és mikor kiderül, hogy sem az öcs, sem az édesanya nem halt meg, harcolnia kell, hogy megmentse az anyukáját. Ebben a történetben szerepelt az említett ikerpár, akiket végül átmentettem a Cseresznyeliget titkába.

Rajtuk kívül fontos karakter még Enikő is…

… aki Bianka ellentéte. Ugyanis szerettem volna Kittinek két barátnőt, akik abszolút ellenpontjai egymásnak.

Bianka földhözragadt, csak azt hiszi el, amit lát, Enikő pedig már meg sem tudja különböztetni a valóságot a képzelettől. Ezért az is kérdéses, hogy abban, amit ő mond, mennyire lehet hinni. Ez a könyv arról is szól, van-e határ, és ha igen, hol valóság és képzelet között.

Van? És hol?

Nem szoktam pontos válaszokat adni a könyveimben, így itt sem adok, mert nem gondolom, hogy létezne egyértelmű határvonal. Ha Kitti az elején legyintene, és azt mondaná: a legenda csak mese, megvédhetné magát és környezetét a későbbi bonyodalmaktól. Ugyanakkor meg is fosztaná magát és a többieket valamitől, ami mindannyiuk számára öröm. Hiszen az ikrek is azt állítják, hogy ez volt a legjobb nyaruk. Nem lehet tehát azt mondani, hogy ez vagy az a jó, mindenkinek saját magának kell megtalálnia az egyensúlyt.

Kitti imád kitalálni történeteket – ezzel kezdődik a regény, és fő motívum végig. Mi a célja ezekkel a sztorikkal?

Minden kislány vágyik arra, hogy legyen egy legjobb barátnője, ám akinek ez nem megy, az elkezd valamilyen eszközzel próbálkozni. Mindenki mással, Kitti pedig olyan személyiség, akinek nagyon élénk a fantáziája, ezért ő így teszi magát érdekesebbé, vagy hívja fel magára a figyelmet. Hiszen azt érzi, hogy nem elég izgalmas, sőt egyenesen unalmas Kittiként a többiek számára; ez a magyarázata arra, miért nincs legjobb barátnője, és a másik négy lány miért választja mindig egymást.

Mitől lenne ő unalmasabb, mint a többi lány?

Kitti sokat van egyedül, nem mennek annyifelé az anyukájával, mint a barátnői, nem tud arról beszélgetni, milyen volt a tengerparton, a moziban, a lovastáborban, tehát nincs közös témájuk, nincsenek közös élményeik, amelyekbe kapaszkodhatna. Sőt: mivel még nem érte el a megfelelő korhatárt, az anyukája úgy gondolja, a közösségi oldalakon se legyen fent – míg a többi lányt nem kötik így meg a szüleik. Ők tehát arról is tudnak beszélgetni, hogy mit láttak a kedvenc énekesükről, vagy milyen sorozatot néznek a neten. Mivel Kitti kimarad mindebből, azzal szeretné ezt kompenzálni, hogy érdekes történeteket mesél. De honnan szerezhetné ezeket? A képzeletéből.

Ebben is hasonlítasz Kittire?

Igen, ezt is részben magamról mintáztam. Bár mikor én voltam gyerek, még nem létezett okostelefon, és internet sem nagyon, a tévében azért sok olyan sorozat ment, amelyeket én nem szerettem, így nem is néztem. Egy idő után viszont emiatt azt éreztem, hogy nincs meg a mindennapos beszédtémám a többi lánnyal.

Miért hazudozol mindig? – írja Dorka Kittinek, mikor a kislány megosztja vele legújabb történetét. A hazugság nem túl durva szó Kitti fantáziálásaira?

Vannak olyan gyerekek – én is találkoztam többel az iskolában –, akik úgy hazudnak, hogy ők maguk is elhiszik, amit mondanak. Ilyen karakter Az osztály vesztesében Lili, aki annyira szeretné elfelejteni a rossz élményeit, hogy azt gondolja: amiket kitalál, az a valóság.

Kitti nem ilyen: ő álmodozó, és az álmodozók pontosan tudják, hogy a történeteik csak a fantáziájuk szüleményei, és azt gondolják, hogy a másik is különbséget tud tenni képzelet és valóság között. Én is ilyen voltam gyerekként, mégis akadt, akitől megkaptam, hogy hazudok.

Én meg nem értettem, hogy hihette valóságnak, amit mondtam, hiszen tündérek meg boszorkányok szerepeltek benne! Kitti tehát nem gondolja, hogy hazudik, csupán történeteket talál ki, míg a többiek hazugnak nevezik őt, és nem értik, miért teszi ezt.

A sok kitalált történet, az álmodozás árt(hat) is?

Igen, és a regény foglalkozik is azzal a kérdéssel, hogy egy történet mikor kezdhet el ártani. Ahogy azzal is, hogy nemcsak Kitti kitalációi árthatnak másnak, hanem Kitti is bajba kerülhet. Ugyanis ő maga sem tudja megkülönböztetni az új barátnője, Enikő történetében a valóságot a képzelettől, így a saját csapdájába esik.

A regényedben szerepel egy ketrecbe zárt, beteg őz. Fontos szereplő, ez biztos. Miért döntöttél úgy, hogy beépíted a történetedbe ezt a különleges állatot?

Arra gondoltam, hogy a boszorkánylegendából kiinduló varázslatos elem kevés, ezért szeretnék még egy szimbólumot a regénybe. Akkor jutott eszembe az őz, egyrészt onnan, hogy Rákosliget határában sokat láttunk. Másrészt azt hiszem,

ha lenne egy állat karakterem, az őz lenne az, ha pedig valamilyen állattá kellene változnom, őz lennék.

Mindemellett Kittit is úgy képzeltem, hogy külsőre kicsit hasonlít az őzekre: nagy, mogyoróbarna szemű, vékony, kecses lány. Már a végkifejlet is megvolt, mikor a szerkesztőm figyelmeztetett arra, hogy nagyon bonyolult és sok szálon futó a cselekmény, ezért szorosabbra kell azt fűznöm. Az őz így lett szimbóluma a történetnek, és az olvasó dönti el, hogy mennyi benne a valóság és mennyi a képzelet.

Nagy hangsúlyt fektetsz a Kitti és anyukája közti kapcsolatra is, amely már-már barátnői.

Így van, Kitti anyukája megérti a lányát, és ez ad neki kapaszkodót. Kitti sokszor kerül megalázó helyzetbe azzal, hogy kinevetik, megfeledkeznek róla, de mégsem csúszik ki a lába alól a talaj, mert ott van az édesanyja, akihez bármikor és bármivel fordulhat. De azért ez nem elég, szüksége van kortárs kapcsolatra is.

Az előző regényeidben sok olyan gyerek szerepel, akit csak az egyik szülője nevel. Kittit is, az édesanyja. Van jelentősége ennek?

A cselekmény miatt volt fontos, hogy így legyen. Kitti azért kénytelen Cseresznyeligetre utazni a rokonaihoz, mert az édesanyja szinte az egész nyarat munkával tölti Kanadában – hiszen neki kell őt eltartania –, és nem lenne, aki vigyázna rá. Kitti rokonai viszont klasszikus családmodellt képviselnek: anya, apa, gyerek. Ákos bácsi és Piroska néni kicsit a pótszülei is lesznek Kittinek.

Ákos bácsi erős apa- és férfikarakter, aki ott van, amikor Kitti bajba kerül, és szüksége van egy felnőtt támogatására. Merthogy valós segítséget Ákos bácsi tud adni. Persze, kell, hogy legyen olyan felnőtt a gyerek életében, aki megszabja a határokat – mint Piroska néni –, hiszen ez biztonságot ad neki, ám jó, ha van olyan is, aki benne van a poénban és a játékban, ugyanakkor átérzi a gyerek problémáit, és empatikus. Piroska néni utóbbi helyzetben mintha megbukna, mert bár Kitti fizikai jóllétére ő figyel: ügyel arra, hogy ne fázzon meg, ne legyen szomjas vagy éhes, mégis mikor tanácsot kell adni, akkor a kislány Ákos bácsira számíthat.

Említetted, hogy a Cseresznyeliget titka lányregény. Én nem teljesen értek ezzel egyet, inkább kalandregénynek mondanám, krimi szállal. Olyan történet, melyet fiúk is bátran olvashatnak.

Ez érdekes kérdés, ugyanis amikor szimplán ifjúsági regényt írunk fiú főhőssel, senki nem mondja, hogy az fiúregény, a kifejezés sem létezik. Bevett szokás, hogy minél több olvasó megszólítása érdekében fiú a főszereplő, hiszen a lányok ezt is elolvassák, ám ha lány van a középpontban, akkor azt a történetet fiúk nem veszik a kezükbe, mert „lányregény”. Ezért minden népszerűbb ifjúsági könyv fiú főszereplőket vonultat fel. Amikor eldöntöttem, hogy lány lesz a főhősöm, én magam is ráaggattam a történetemre a lányregény címkét. Ettől függetlenül sem a főszereplő nem kifejezetten lányos, sem maga a téma. A tipikus lányregények olyan lányproblémákkal foglalkoznak, mint a szerelem, a fiúkhoz való viszonyulás, a kezdődő nőiség megismerése és elfogadása, a kinézettel kapcsolatos kérdések. A regényemben viszont olyan kaland van, amelyet a fiúk is élvezhetnek, sőt: hamar behozok egy fiú főszereplőt is, aki társa lesz Kittinek a nyomozásban. És bár Kitti legjobb barátnőre vágyik, valójában az, aki végig segít neki, akivel együtt tud nyomozni és gondolkodni, egy fiú, Barnabás. És bizony volt olyan anyuka, aki azt írta nekem, hogy a fiával együtt olvasta a regényt, és volt olyan is, akinek a fia magától olvasta el, és nagyon szerette.

Az egyik Facebook-posztodban azt írtad, hogy igazi álmodozós könyv lett a Cseresznyeliget titka. Szerinted felnőttként mennyire vagyunk képesek arra, hogy álmodozzunk? Tovább megyek: mennyire fontos, hogy álmodozzunk?

Szerintem nagyon rossz, hogy azt gondoljuk, az álmodozás gyerekes dolog. Gyerekként valóban sokkal nyitottabbak vagyunk a fantáziára és a mesékre, és sajnos az is igaz, hogy az iskola azt sugallja, ezt le kell vetkőznünk felnőtt korunkra. Sokszor előfordul, hogy elfelejtjük a gyerekkori álmainkat, és felnőttként nem vagyunk önazonosak gyerekkori énünkkel. Szerintem jó, ha megőrizzük az álmokat és az ábrándokat, és ehhez nem kell feltétlenül megvalósíthatóaknak lenniük.

Az ábrándozás, az álmodozás ugyanis nem egyenlő azzal, hogy olyan célokat tűzünk ki, amelyeket el is akarunk érni. Én például gyerekként sokszor ábrándoztam arról, milyen lennék hercegnőként, miközben pontosan tudtam, hogy sosem leszek az, és nem is fájt, hogy nem teljesült.

Persze, bele lehet futni abba is, hogy mindig csak álmodozik az ember, és elveszti a kapcsolatot a valósággal – ezért fontos az egyensúly megtalálása és megtartása. Az általad említett posztomhoz sok felnőtt odaírta, hogy ők is álmodoznak, és ez mennyire jó, mert fizikailag is megnyugtatja az embert. Kellemes kikapcsolódás, mialatt feltöltődhetünk. Egyébként a pszichológusok fel is hívják a figyelmet arra, mennyire szomorú, hogy a mai világban már egyre kevesebb idő jut elmerülni a gondolatainkban vagy elgondolkodni egy problémán. Az, hogy mindig csak rohanunk valahova, tévét nézünk és internetezünk állandóan, nem hagy időt a valódi, pihentető kikapcsolódásra. Pedig mindenkinek nagy szüksége lenne rá.

*

Kedves Olvasóim! A Mese Ragacsról, a hős kismacskáról című ajánlómban megígértem nektek, hogy, ha telefonvégre kapom Anikót a Cseresznyeliget titka miatt, beszélgetek vele a Ragacs, a hős kismacska című regényéről is. Így is tettem; a mese kapcsán készült interjút alább olvashatjátok. Ajánlom szeretettel ezt is.

Ez az első kicsiknek szóló regényed, melyet nem felkérésre írtál.

Izgultam is, mit fognak szólni a kiadónál, mert én magam sem tudtam, képes vagyok-e ilyen kicsikhez szólni. Miközben nagyon bennem volt ez a cicás történet, hiszen még gyerekként találtam ki és meséltem az öcsémnek. Sőt: azóta is minden karácsonyra írok egy ilyen történetet neki, és tavaly, mikor az ünnepre készülődtem, eszembe jutott: ez annyira kedves és humoros, hogy mások is szeretnék. Nagyon örültem, amikor igent mondtak a kiadónál.

A már meglévő történeteket illesztetted össze mesekönyvvé?

Igen, hiszen már minden megvolt: a cicák, a Macskasziget, a kalandok – csak egybe kellett gyúrni ezeket. Ragacs karaktere is velem van a kezdetektől, ugyanis minden öcsémnek írt történetnek ő volt a főszereplője, és kicsit hasonlított is rá. Egyébként mindegyik cica valós. A mamámnak sok cicája volt, melyeket igyekeztem beleszőni a történetekbe – ők lettek a Macskasziget lakói –, sőt: a rokonok és a barátok cicái is bekerültek a mesekönyvbe.

Első Cili, úgy tudom, a legkülönlegesebb mind közül.

Első Cili a legdrágább és legokosabb cica, amelyet eddig ismertem. Ő is a mamám cicája volt, és nagyon szoros kapcsolat fűzte az öcsémhez: akárhányszor mentünk, tudta, hogy jövünk, bármikor hívta őt Bálint, Cili futott oda hozzá és beleugrott az ölébe. Sőt: az öcsémnek mutatta meg először a kiscicáit.

Kedves és humoros mese a Ragacs, miközben fontos témákat jár körbe, például, hogy mit jelent bátornak lenni, vagy azt, miként lehet leküzdeni a félelmet. Már a meglévő történetekben is szerepeltek ezek a problémák?

Ahogy elkezdtem összefűzni a kalandokat, rájöttem, hogy a félelem és a bátorság témájához mindig visszatérek, ezek kovácsolták történetté a szálakat, így később már tudatosan építettem is erre.

Foglalkozom azzal, hogy mi a félelem, hogyan vehetjük fel a harcot a félelmeinkkel, mi a valódi bátorság, és mikor vagyunk csak vakmerőek. Bár mindenki szokott félni, fontos az is, hogy mindenki tud bátor is lenni.

Nem titok, hogy Ragacs a legfélősebb cica a történetben – egészen addig, amíg meg nem ismeri a felnőtt Macit, aki még nála is bátortalanabb.

Maci karaktere és története azért fontos, mert Ragacs rádöbben arra, hogy a felnőttek is sokszor félnek. A ránk jellemző tulajdonságokat legtöbbször nem tudjuk kívülről nézni. Ám ha olyasvalakivel találkozunk, aki olyan, mint mi, rácsodálkozunk a közös jegyekre, és észre tudjuk venni azok jó és rossz oldalát is. Ragacs örül, hogy végre találkozik Macival, egy rokonlélekkel, aki ugyanazt érzi, mint ő – ugyanakkor arra is rájön, mennyi mindentől fosztja meg magát az, aki mindentől retteg.

Van egy másik karakter, Vörös, aki a gonosz Surranók táborához tartozik, de csak látszólag rossz, hiszen tulajdonképpen ő is a félelmeivel küzd.

A félelmek természetesek, nem kell szégyellni, ha félünk. Ám amikor túlzásba visszük, könnyen csapdába kerülhetünk. Egyrészt olyanba, mint Maci, aki el se hagyja a házát, és nem vesz részt semmiben, mert annyira fél, hogy mi történik akkor, ha rosszul sülnek el a dolgok. Másrészt kerülhetünk olyan helyzetbe is, mint Vörös, akit a félelmei annyira bezárnak, hogy végül nem magát adja, és rosszá válik.

Nagyon sok kisgyereket tartanak rossznak, miközben csak azért ütnek és kiabálnak, mert a saját félelmeiket próbálják elrejteni.

Ez jelenik meg Vörös karakterében is. De az sem jó, ha nem félünk, mert akkor vakmerőek lehetünk, mint amikor Ragacs egy nála nagyobb és erősebb cicával akar szembeszállni. Tehát saját magunknak kell tudnunk, mikor engedhetünk a félelmeinknek, és milyen helyzetekben kell bátornak lennünk.

Portréfotók: Vörös Dóra Rebeka

The post „Sok tekintetben olyan voltam, mint Kitti” – interjú Wéber Anikóval, a Cseresznyeliget titka írójával appeared first on Anita szemével a világ.

Szeretem…

… mert színvonalas, elegáns és dizájnos

A díjakat 2016-ban alapította a Libri, azóta rendezik a Budapest Music Centerben az átadóünnepséget. Az első gáláig csak zenei események kapcsán jártam az intézményben, így elsőre kissé bizarrnak tűnt, hogyan lehet otthonossá tenni azt egy irodalmi gála számára. Azt kell mondanom: könnyen. (Legalábbis a Librinek sikerült.) Az előtérben felállított rendezvényasztalokra ízlésesen elhelyezték a tíz döntős könyvet – melyekbe bárki belelapozhatott –, melléjük pedig diszkrét, a könyvekhez illő dekorációt, például sodrófát, magnókazettákat és felvevőt, sőt televíziót is. S ha ez mind nem lett volna elég, a földön is találkozhattak a könyvekkel a vendégek – persze, nem haragból vagy bosszúból, csupán díszítő elemként, mintegy tízszeres méretben.

Fotó: Mudra László

A díjátadó helyszínéül szolgáló nagyteremben a könyvek borítóját követhettünk nyomon a felolvasások alatt, ám nemcsak egyszerűen beúsztak a képernyőre a művek – amolyan béna PPT-jelleggel –, hanem 3D-s animációkká változtatták azokat. Csak hogy a két győztest említsem: Krusovszky Dénesnél pörgött a borítón látható magnószalag, Szvoren Edinánál pedig sorokban sétáltak a kék és piros emberkék. Ennél már csak az tette családiasabbá az egyébként óriási teret, hogy a színpadból kvázi nappalit varázsoltak. Ahol jó leülni, pihenni. Ahol jó olvasni. Kényelmes fotelek, terebélyes növények és könyvek voltak a pódiumon, előtte pedig kanapé, melyen a tíz döntős várta az eredményhirdetést.

… mert körülvesz az irodalom

Mondhatnánk, hogy még jó, hiszen egy irodalmi gáláról szól a beszámolóm. De most egészen másra gondolok. Arra, hogy nem csak a dizájn és a tíz döntős jelenléte miatt irodalmi a közeg. Ugyanis – képzeljétek – mellettem ült például Nádasdy Ádám nyelvész, költő, aki – többek között – Shakespeare drámáit fordította újra. És aki 2016-ban, a Libri-díjak első évében maga is döntős volt A vastagbőrű mimóza című esszékötetével. Vagy: az előttem lévő sorban foglalt helyet Juhász Anna irodalmár, kulturális menedzser, Juhász Ferenc költő fiatalabbik lánya, a Hadik Irodalmi Szalon háziasszonya. És hogy a rokonokról sem feledkezzem meg: mivel Kemény István költő Nílus című verseskötete döntős volt, a gálán részt vett fiatalabb lánya, a slammer-költő Kemény Zsófi is.

Fotó: Mudra László

… mert profi a „show”

Már hagyomány, hogy a nyertesek díjazása előtt részletek hangoznak el a tíz döntős alkotásból. Általában a szerzők olvasnak fel műveikből, ám az sem marad ki a sorból, aki ilyen formában nem szeretne szerepelni. (Szokták is mondani, hogy a költők, írók feladata az írás, felolvasni műveikből kevesen szeretnek és tudnak. Ezt most akkor gyorsan meg is cáfolom, ugyanis Simon Márton olyan átéléssel – és zenei kísérettel – olvasott fel verseket Rókák esküvője című kötetéből, hogy még meg is könnyeztem.) No, de a lényeg: a gála szervezői gondoskodtak azon műrészletek felolvasásáról is, amelyeknek szerzői nem szerettek volna kiállni a közönség elé – vagy el sem tudtak jönni a rendezvényre. E szemelvényeket nagyszerű színészek előadásában hallgathattuk meg. Dragomán György Rendszerújra című novelláskötetéből Máté Gábor, a budapesti Katona József Színház igazgatója olvasott fel, Szvoren Edina egyik novelláját és Takács Zsuzsa A Vak Remény című kötetének versét Szirtes Ági, a teátrum színművésze adta elő, Szilasi László Luther kutyái című regényéből és Barabási Albert-László Képlet című könyvéből Novkov Máté, az Örkény Színház művésze tolmácsolásában élvezhettünk részleteket, Pintér Béla Újabb drámák című drámakötetéből a Titkaink egy jelenetét Lázár Kati színművész és Máté Gábor „játszotta el”. Noha nagy élmény volt Mán-Várhegyi Rékát, Kemény Istvánt, Krusovszky Dénest és Simon Mártont – őt különösen – hallani, amint felolvasnak műveikből, igazán a színművészek tudták élővé varázsolni az egyes történeteket, fejezeteket, epizódokat, verseket. Annyira, hogy minden egyes mondatvég után azt kívántam: még, még, még! Az pedig csak hab volt a tortán, hogy néhány részletet zene kísért: Henri Gonzo, a Fran Palermo énekes-frontembere ragadott gitárt és szolgáltatta a dallamos aláfestést.

Ennek örömére álljon itt az egyik „megzenésített” vers, amelynek még most is a hatása alatt vagyok:

Simon Márton: Arról, hogy mi a jó

Czesław Miłosznak

A téli szombat délelőttök, amikor semmi dolgunk.

Az egyszerű, matt, nehéz porcelánok.

Egy kényelmes szék. Egy nyaklánc felcsatolása.

Az ablakpárkányon álló, antik ezüst hamutálban a hó.

A percekig tartó, felszabadult, abbahagyhatatlan nevetés.

A sirályok éjszakánként a hidak felett.

Amikor azt hiszed, nincs nálad tűz, mégis találsz a zsebedben.

Nézni, ahogy mások horgásznak.

A körte. A ribizli. Az agavék csöndje.

Életedben először venni le valakiről a pólót.

A kihalt utcák karácsonykor. Egy rendes kávé.

Az ecset nyoma egy ötszáz éves képen. Fejből tudni bármit.

Egyedül utazni egy üres buszon. A régi akciófilmek. A régi híradók.

A kocsiból elsőként látni meg a tengert.

Felnézni a Sarkcsillagra. Beágyazni. Éhesen ébredni.

A százéves lexikonok naivitása. Amikor inkább hazasétálsz.

Amikor ez a park, amiben éjszakánként úgy fuldoklom,

mint a halott katonalány tüdejében az eltévedt bogár,

a kelő napban felragyog.

… és végül: mert mindig kiválóak a házigazdák

Bár tavaly és idén már csak egyes számban. Az első két átadón Fullajtár Andrea és Bálint András színművészek – egyben a szakmai zsűri tagjai – voltak az est házigazdái, akik kérdeztek, játszottak, és kifogástalanul vezették a gálát. Tavaly elfoglaltságuk miatt Kepes András televíziós személyiség, az előző évi közönségdíjas vállalta e nemes feladatot – idén pedig a legnagyobb meglepetésemre Bősze Ádám zenetörténészt, a Bartók Rádió műsorvezetőjét, zenei antikváriust érte ez a megtiszteltetés – akitől az est folyamán azt is megtudhattuk, hogy nyolc évig élt ferences szerzetesként. Habár tisztában vagyok vele, hogy vezetett már irodalmi beszélgetést, és közel áll hozzá a kortárs irodalom, mégis érdekes döntésnek tűnt elsőre, hogy őt kérték fel egy irodalmi gála műsorvezetésére. Ám amint kilépett a színpadra, egyértelművé vált, hogy tökéletes házigazdája lesz a rendezvénynek. Remek orgánuma, magabiztos fellépése, felkészültsége, tájékozottsága, kedvessége biztosított arról, hogy szuper estének nézünk elébe. Sőt: még vicces is volt a kellő pillanatban, úgyhogy lehetne ő a konferanszié jövőre is!

Fotó: Libri

Remélem, e pár sorból érzitek/értitek, miért is szeretem annyira a Libri-gálát, és miért is éreztem úgy, hogy valódi ünnep a számomra. Kíváncsian várom a 2020-as döntősöket és a következő alkalmat!

A tíz döntősről ITT lehet bővebben olvasni, sőt: rövid videókat is megnézhettek a szerzőkkel. A Libri irodalmi díjakról pedig ITT írtam korábban.

Kiemelt kép: Mudra László

The post Ezért szeretem annyira a Libri irodalmi gáláit! appeared first on Anita szemével a világ.