Kérlek, idén ne vegyél ajándékot. Főleg valami idiótaságot. Hiába. Hiába veszel nekem süteményformát, krumplinyomót és páros ágyneműt. Nem megyek tőle előbb férjhez. Inkább csak beszélgessünk, vagy főzzünk együtt, vagy menjünk sétálni. Ne játsszuk el, hogy még gyerek vagyok, csak azért, mert visszajöttem. Ez egy másik élet. Habos kakaó helyett feketekávé.
Kérlek, idén ne nézzük végig a régi fényképeket! Én szeretném elengedni a múltat. Szeretnék élni, nélkületek. Mert a sok jó mellé, amit tőletek kaptam, most egy kicsit előjött belőlem a rossz is. És én csak a jóra szeretnék emlékezni.
Kérlek, idén ne erőlködjünk a süteménnyel, a bejglivel meg a halászlével. Csak elfáradunk. Én fát se szeretnék, mert minek. Nincs energiám utána takarítani. Üljünk, és együnk, amit jól esik, süssünk, amit jól esik. Én 27-étől úgyis dolgozom.
Kérlek, idén ne hívd át a barátaidat szilveszterezni. Csak hadd aludjam át. Hátha jobb lesz még :).
]]>
Sajnos nem sült ki belőle sok jó. Az első hetek nagyon jól sikerültek. Fokozatosan vonták meg tőlem a gyógyszert, és én szinte észre sem vettem semmit. Egy hónap alatt elhagytam a tablettát teljesen, és nem is volt baj. Minden szépen ment, élveztem, hogy megint mehetek fegyveres edzésre.
Aztán eljött a mélypont. Elég volt egy kis munkahelyi stressz, és egyik éjszaka az agyamnak csak az egyik fele ébredt fel. Aztán elszabadult a pokol, és csőstől jöttek a negatív gondolatok.
Lehet, hogy együtt élek egy pszichiátriai betegséggel, de én alapvetően vidám természetű vagyok. Mindig is vidám voltam, és minden apró dolognak tudok örülni. Van például egy olyan pillanatnyi emlékem pár évvel ezelőttről, hogy sétáltam egy jót, készítettem itthon forralt bort, betakaróztam, és néztem a hóesést, tök egyedül, és csak szimplán nagyon boldog és elégedett voltam. De örülök a leveleknek, a szomszéd néni mosolyának, annak, hogy mosolyognak a gyönyörű, sárga tökök a zöldségesnél.
Aztán a múlt héten elmentünk egy kirándulásra egy nagyon kedves barátommal. Minden tökéletes volt. Csodálatos, mély beszélgetésbe bonyolódtunk, az ősz erdő ezernyi színben játszott, elképzelhetetlenül szép, napos időnk volt, ráadásul a nagyon-nagyon szeretek mozogni, pláne sokáig, friss levegőn…
De valahogy nem tudtam örülni.
Nagyon furcsa érzés volt bennem. Miközben magamban hálát adtam a sok csodáért, amit láttunk, én egyáltalán nem voltam boldog. Csak az agyar érzékelte a szépséget, a szívem szenvedett, azt mondta, hogy nem érdemlem meg ezt a sok szépséget, hogy felesleges vagyok, hogy nem kirándulnom kéne, hanem dolgozni… Ezernyi negatív gondolat, örömöm helyén. Elfelejtettem örülni!
Ez volt a mélypont. Másnap bejelentkeztem az orvoshoz, és visszaálltam a gyógyszerre. Soha többet nem akarok már leszokni róla, hacsak azt nem mondják, hogy muszáj. Ezt most nem azért írom le, mert bármilyen módon reklámozni szeretném a gyógyszeres kezelést, de szeretném megmutatni, hogy milyen is belülről ez az állapot. Hogy a depresszió végre ne egy stigma legyen, hanem egy betegség.
A depressziót sosem kértem. Nem is sejtettem, hogy egyszer elérhet engem. A “legsötétebb” kamaszkori időszakom emlékkönyveiben, tábori naplóiban minden ismerősöm ilyesmiket ír rólam: “Te vagy a mosoly és a nyugalom.” “Nevess sokat, mert jól áll.” “Maradj mindig ilyen vidám, kedves, mosolygós.”
Szorongtam, de kézben tartottam a problémát, próbáltam bátran élni. Aztán egyszerre történt valami, és megszűnt az örömre való képességem. A világ elszürkült, bennem pedig egy reménytelen fájdalom költözött, ami sosem akart enyhülni. Sosem akartam rossz lenni, sírni, megterhelni a családomat.
Nem úgy jött, hogy unatkoztam, és kitaláltam magamnak a depressziót. Csak úgy, egyszerűen ott volt. Álltam a vasútállomáson a kedvenc helyemen, ahol a végtelenbe futnak a sínek, viszont ősszel nagyon szép rajtuk a fény. Álltam ott, és azon kaptam magam, hogy nem gyönyörködöm, hanem égeti a szívemet a szomorúság, hogy ott vagyok a vonatmegállóban, és nem tartok sehová.
Nem, cseppet sem volt örömteli, mikor nem mertem felkelni az ágyból, mikor veszekedtem a szüleimmel, mikor végigsírtam az unokatestvérem esküvőjét, mikor nem tudtam felkelni akkor, mikor úgy hallottam, hogy apu segítségért kiabál.
Minden depressziós periódusomban pozitívan gondolkodtam, csak közben szorongtam és sírtam, mert még a pozitív gondolat is rosszul esett. A depressziós időszakokban végig dolgoztam, néha úgy, hogy potyogtak a könnyeim. Sosem álttam ott, hogy “depressziós vagyok, hagyj békén”, hanem igyekeztem teljesíteni, harcolni a koncentrációzavarral, az evészavarral, az állandó álmossággal. De a depresszió ott volt.
Amikor megkaptam a gyógyszeremet és végre örülhettem! Elmúltak az irracionális félelmeim. A világ színes és gyönyörű lett. Találkozni tudtam a barátaimmal. Dolgozni tudtam, leveleket írni, táncórát venni, órákig játszani az unokahúgaimmal, szeretni őket…
Persze a társadalom másképpen vélekedik a depresszióról és az antidepresszánsokról, hát én mindent meg akartam tenni, hogy senki ne tudja: gyógyszerrel élek.
Azt hittem, ha leszokom a gyógyszerről, jobb lesz, és újra a normálisok táborába tartozom majd, de nem…
Éppen ezért soha többé nem hagyom abba a gyógyszer szedését, hacsak az orvosaim kifejezetten azt nem mondják, hogy többé nem megy.
Tudom, hogy a gyógyszerek miatt rengeteg dologból kimaradok, hiszen kapásból alkalmatlan vagyok az összes pszichológiai alkalmassági tesztet. Talán gyerekem sem lehet majd, mert a szervezetemben elraktározódnak a méreganyagok. Talán egyszer az agyam végképp fűrészporrá válik. De nem érdekel.
Én élni szeretnék. Örülni a kirándulásoknak, segíteni a barátaimnak, sütni-főzni, sportolni, szexi fotókat készítettni magamról, kipróbálni valami szuper manikűrt…
Én hatni szeretnék. Rengeteget dolgozni, alkotni, teremteni. Jól végezi a munkámat, megbízhatóan, 110%-os hatásfokkal, örömmel.
Én családtag szeretnék lenni. Segíteni az idősödő szüleimet, vigyázni a nagymamámra, nem kihagyni a következő esküvőt.
Ha a gyógyszer csak 5 jó évet ad, a öt jó év lesz. Ha utána a pokol jön, akkor kibírom. De előtte szeretnék körülnézni a mennyországban.
]]>
Szóval, van az úgy, hogy mindent megtesztek, de nem kellettek. Hogy álomrandit szerveztek, hogy főztök, mostok, takarítotok, hogy jóképűek vagytok, és még dezodort is használtok a találkozó előtt, a csaj mosolyog, lazának tűnik. De aztán nem kelletek. Nem értitek. A hiúságotok romokban, de ha már így alakult, legalább a tapasztalatot szeretnétek begyűjteni, hogy máskor jobban… De a csaj hallgat. Vagy mond valamit, amit nem hisztek el neki.
Tudom, hogy sokan magatokban keresitek a hibát. Ezért szeretlek és tisztellek benneteket annyira. De nem. Néha nem rajtatok múlik a dolog. Én álltam a másik oldalon, nekem elhihetitek.
Mondatok, amik legtöbbször tényleg azt jelentik, amit:
Nem vagyok túl az exemen.
Ez a mondat annyit jelent, hogy a lány nincs túl az exén. Hogy hiányzik a volt pasija, és úgy érzi, ha veled van, megcsalja a szerelmét, aki már nem szereti, de mindegy. Hogy fél. Talán a teste nem készült fel még egy új partnerre, talán még nem tud, vagy mer valakit beengedni a hálószobájába. Hogy túl korán kezdett randizni, talán mert mindenki azt mondta neki, “kutyaharapást szőrivel.” Talán csak ki szerette volna próbálni, kell-e ő még egyáltalán valakinek. Talán csak nem mert lepattintani, mert úgysem hittél volna neki.
Nincs meg a szikra.
Nincs. Van, amin nem segít a virágcsokor, a borotválkozás, az udvarlás, az ígéretek. Egyszerűen van, hogy szimpatikusak vagytok, de a dologból nem lehet több puszta barátságnál. Hogy nem kívánjuk veled a szexet, hogy nem szeretnénk, ha bármi komoly alakulna ki. Hogy nem érezzük úgy, hogy ebben a találkozásban van erő. Talán… talán, igen, elérhetetlen álmokat kergetünk, és “Olyan pasi nincs is.”. Lehet. De… Most őszintén, kell neked egy ilyen csaj? Csak hagyd álmodozni, és menj tovább.
És az okok, amikért a lányok nem mondanak semmit.
Nem akarnak megbántani.
Van, amikor az apróságokon múlik minden. Egyszer randiztam egy sráccal, aki dadogott. Emlékszem, sok szempontból bejött, de valahogy nem tudtam túllépni a dadogáson. Az ismerőseim közül sokan a hangjukból élnek. Én a karrierem jelentős részét annak köszönhetem, hogy hosszadalmas munkával megtanultam mikrofonba beszélni. A kommunikáció a szakmám. A környezetemben mindenki sportot űz abból, hogy frappánsan, röviden közöljön egy információt. Nem mertem belegondolni, mit él meg ezek között egy ember, aki dadog. Sosem tudtam elengedni mellette.
Vannak dolgok, amiket egy embernek nem szabad megmondani. Én sem szerettem volna hallani, ahogyan a volt párom a szakításunkkor felsorolja a hibáimat. Nem szerettem volna hallani a mondatokat, amik miatt hónapokig gyötörtek a komplexusok. Vannak dolgok, amiket egyetlen randi után nem szabad bevallani, mert nagyobb szenvedést okozunk vele, mintha szabadon utálhatsz minket, amiért kidobtunk.
Lehet, hogy a dadogós srác holnap hozzámegy egy lányhoz, aki élő rádióműsort vezet, és hangalámondásból él, és valószínűleg sokkal kedvesebb és toleránsabb, mint én. Ha elmondom a valódi okot, talán a srác sosem randizik vele.
Néha apróságokon múlik. Megijedünk attól, hogy messze laksz, hogy túl sok exed volt, túl művelt vagy, túl sokat dolgozol, hogy anyajegyed van, hogy hosszú a hajad, feltűnő a tetkód, piercinged. Ezekről nem Te tehetsz, eza mi hibánk. De ezekről a dolgokról nem kell tudnod. Jobb neked, hidd el.
Nem szeretnének elmondani valamit, ami nem Rád tartozik.
Az első komolyabb depressziós korszakomat éltem, és a nagymamámat ápoltam, amikor randira hívott valaki. Nem volt kedvem elmenni, de mindenki azt mondta, hogy ez jót tesz nekem. A srác próbálkozott, én pedig hidegnek éreztem magam, mind egy szikla. Próbáltam nevetni, miközben azon görcsöltem, vajon érezni-e a kabátomon a felnőtt fekália és vizeletszagot, hogy nincs egy rendes harisnyám, és csak egyetlen szexi bugyim van. A srác talán tökéletes volt, nem emlékszem. Nem voltam ott fejben.
Néha van, amit nem szeretnénk elmondani. Van, amit eltemetünk magunkban, és nem segít, ha esetleg próbálkoztok még, és eközben újra meg újra előkerül. Vannak dolgok, amiket nem tudtok segíteni, amit nem tudtok megoldani, amivel egyedül kell hagyni bennünket és kész.
Nekem ilyenkor az sem segít, ha türelmesek vagytok, és kiálltok a partvonalra. Egyszerűen nem szeretem, ha ilyenkor ott van valaki. Rossz hely, rossz idő… Fogadjátok el, és keressetek kevésbé zűrös lányt. Nektek lesz jobb. De tényleg.
Nincs kedvünk egy kapcsolathoz.
Van ilyen. Van, aki nem szereti lekötni magát, más szeret sokat egyedül lenni, megint más nem ott tart az életben, hogy valakivel jöjjön a holtodiglan. Sajnos a társadalom még nem nagyon tolerálja, hogy egy szingli nő egyedül boldog legyen – így aztán a legtöbb srác nem érti meg, hogy egy egyedülálló csaj nem feltétlenül szabad préda – akkor sem, ha belemegy egy randiba (amit talán a barátnői/nagymámája/női magazinok unszolására tesz.
A legrosszabb taktika, amit kikosarazás esetén követhetsz, ha
könyörögsz és megalázkodsz. (Taszító.)
Ha azt mondod: majd változik ez benned. (Ne akarj átalakítani!)
Ha a partvonalon maradsz, ha felbukkansz újra meg újra. (Ritkán működik.)
Én szeretem, ha ilyenkor dühöngsz. Ha szidsz, ha azt mondod, hogy egy beképzelt barom vagyok. Jól esik az őszinteséged, és az, hogy nem gondolod, hogy meg kell mentened, meg kell változtatnod, vagy keresztre kell magadat feszítened. Szeretem, ha megtartod a méltóságodat, és levonulsz a színről, ha kimutatod, hogy megbántottalak.
Épp nem kellettél, de mint ember, szeretlek. Ez rossz duma, amire soha, semmit nem lehet alapozni. Hát szeretlek, és megőrizlek az emlékezetemben tisztelettel. Akkor is, ha többé nem látlak. De emberként, értékes lényként emlékszem rád, harag nélkül.
Tegyél meg annyit magadért, hogy lelépsz, hogyha kell.
]]>
Belementem egy találkozóba – gondoltam, nem lehet belőle semmi baj, ha beszélgetünk valahol. Amikor megláttam, azt hittem, elájulok. A negyvenes, megbízható apuka helyett egy huszonéves srác állt előttem. Mindennel, amit nem tudok elfogadni egy férfinál, mint férfinál. Megnyugtattam magam, hogy ez nem randi – de szerinte az volt.
Azzal indítottunk, hogy kapásból eltévedt a helyszínen, majd három órát sétáltunk a tűző napon – imádok kirándulni, egy ismeretlennel sokkal szívesebben ülök le egy kávézóban valahol. Végül boroztunk a pusztában – ami akár romantikus is lehetett volna, ha…:
Megkérdezi előtte, hogy iszom-e alkoholt. (Az első randin nem. Könnyen becsípek. Szeretek kedves, vonzó, és összeszedett, magabiztos, stb. maradni. Nem vagyok prűd, de nekem a kapcsolat arról szól, hogy szeretem azt, akivel vagyok, hogy figyelek rá, tanulom őt, a gesztusait, a mozdulatait. Egyszerűen nem szeretek inni ilyenkor.
Ha megkérdezi, szeretem-e a fehérbort. (Nem. Nyáron, melegben, kiszáradva nem szeretem a meleg fehér bort.)
Ha nem egy kődrága, nyilván ajándékba kapott bort hoz el otthonról. (Ne költekezz túl, nem Te vagy.)
Az úton meghallgattam az életét, ami nagyjából arról szólt, hogy céltalanul teng-leng a világban, miután kibukott az egyetemről, de cserébe filozofál, és szereti a keleti ételeket. Előjöttek az excsajok, sztorik a baráti körből, amiknek ő érezhetően csak mellékszereplője, aztán bénázások, átverések, de sehol semmi, amibe belekapaszkodhattam volna, hogy azt mondjam, ezt az embert én tisztelem.
Alig néhányszor találkoztunk még, ebből egyszer belekötött valakibe, másodszor elvitt egy buliba, ahová ő sem volt meghívva, harmadszor meghívott egy étterembe, amire láthatóan nem volt igazán pénze, de utolsó reményében összekuporgatta a pénzt. Közben napjában ezerszer megkérdezte, hogy vagyok. Hogy van a nagymamám. Apukám. A hörcsögöm, a szobanövényem – miközben érdemben sosem tudtunk beszélgetni semmiről. Az utolsó “randi” után éreztem, hogy akárhogy próbálkozom, ezt megette a fene.
Próbáltam aranyosan értésére adni, hogy nem. Nem vagyok túl az exemen, nyakamon van a diplomázás, külföldre készülök egy fél évre, a kisujjam se kíván kapcsolatot. Nem értette. Keresett, virágot hagyott a postaládában, és kilincselt apámnál – aztán egy napon a szomszéd dobta ki az ajtóm elől.
“Miért nem kellek neked?” – kiabálta utánam százszor. Én pedig tudtam, hogy nem mondhatom meg az igazságot.
Hogy taszítasz külsőleg, nem jön be a világlátásod, nem tudok mit kezdeni a dührohamaiddal. Hogy unatkozom melletted, mert én az életemet aktív tanulással töltöm, te pedig semmit nem olvastál fantasyn is müllerpéteren kívül. Hogy nem tudok veled társaságba menni, mert hülyén viselkedsz, hogy utálom a fehérbort és a parfümöt, nem vagyok vegetáriánus, és nem tudok helyetted vigyázni a pénzre. Hogy fontosabb a munkám és az, hogy közösen haladjunk az életben, mit az, hogy jópofizzunk valahol.
Néha elgondolkozom. Talán nem kellett volna belemennem egy második találkozásba, talán az elején meg kellett volna mondanom, hogy egyedülálló nő vagyok, de nem, nem keresek minden áron kapcsolatot. De a kérdést ugyanígy megkaptam volna, és ugyanígy azt hallgattam volna:
Miért nem kellek neked?
Miért döntesz az első benyomás alapján?
Miért dobsz el magadtól valamit, ami jó neked?
Srácok… Álltam én is a másik oldalon. Tudom milyen. De ha nem kellettek, el kell menni. Megsiratni, ha kell, de nem küzdeni tovább. Eljönni, és örülni annak, hogy vége lett. Hogy nem mentetek bele egy kompromisszumba, nem húztátok az időt egy “csakazértis” kapcsolatban.
Nekem megmondták, miért nem kellek. Csak rosszabb lett utána. Menjetek! Okoljátok a csajt! Nektek jobb!
]]>
Mégsem sikerül teljesen felébredni. Csak az agyam egyetlen apró cikke van jelen. Eljut a tudatomig, hogy félig hallucinálok, hogy a dolgok egy részét csak álmodom, de képtelen vagyok tenni bármit is. A testem nem mozdul. Kiabálni próbálok. „Megyek apa!”
Képtelen vagyok megmozdítani a számat. Akárhogy erőlködöm, a beszédközpontom alszik. Erőt próbálok gyűjteni. Nem segít, csak sűrűbben veszem a levegőt, képtelen vagyok kinyitni a számat. Sikítani próbálok, de a szavak nem jönnek ki a torkomon.
Az agyam másik része viszont éber. A telefonom a párnám mellett van, próbálok érte nyúlni. Sikerül felemelni a kezem, hátraesik valahová az párnám mögé, talán fogom a mobilt, de képtelen vagyok megmozdítani. Bárcsak hangot tudnék adni vele!
Közben hallom, ahogy apa felkel, járkál. Nincs baj, talán csak a mosdóba szaladt. A kezem még mindig tehetetlenül lóg a vállam felett, az agyam közben azon gondolkozik, vajon hogyan tudnék olyan applikációt letölteni a netről, amelyik sípol. Hangot, fényt ad, jelez. Jó lenne, ha bejönne valaki, és felébresztene egészen.
Nagy nehezen sikerül megfordulni. Fáj a fejem. A nyakam körül görcsölnek az izmok. Érzem, hogy kamrai extráim vannak: mintha kimaradna egy ütem a szívverésemből, amit aztán az izmaim egyetlen, hatalmas lökéssel megpróbálnak helyrehozni. Nem kapok pánikrohamot, mert megfegyelmeztem magam. Megtanultam nem félni.
Próbálok nem gondolni arra, ami történik velem. Huszonéves, felnőtt nő vagyok, karrierrel. De valahol, út közben megevett a stressz.
Minden reggel felkelek és mosolyt hazudok a világnak. Úgy teszek, mintha normális életem lenne. Dolgozom, próbálok megfelelni másoknak, de közben tudom, hogy ez a légvár egyszer össze fog omlani. Próbálok úgy élni, hogy ne legyek terhére másoknak.
Mentális betegséggel élek. Azért nem adom fel, mert nem tehetem meg a szeretteimmel. Nem engedhetem, hogy a szüleim elveszítsék az egyetlen lányukat. Nem élhetek örök, mesterséges tompaságban, nem hagyhatom, hogy a józan eszem utolsó cérnái is elszakadjanak, nem engedhetem, hogy örök életemre mesterséges kómában éljek valahol, hogy ápolásra szoruljak.
Néha, bevallom, reménykedem, hogy az idegrendszerem nem bírja tovább. Hogy végleg megszakad a szívem, hogy elpattan valahol egy fonál, hogy megint rohamot kapok, de úgy, hogy már nem térek magamhoz. Hogy valami elég gyorsan elvisz ahhoz, hogy a többieknek csak egyetlen, néma kiáltásra legyen ideje, hogy fel se fogják, hogy nem vagyok, és a hiányom nélkül tudjanak tovább élni.
De nem hagyom magam. Addig, amíg egy kicsi erő is van bennem, felkelek, és darabokra szaggatott lélekkel, de megpróbálok tovább tenni. Nincs jövő, nincs értelme, de muszáj. Muszáj nem mutatni, hogy belül már minden elfogyott, hogy nincs több tartalékom. Élni kell, amíg tervezve van. Árnyéknak lenni.
]]>
Az utóbbi pár évemben volt minden: lediplomáztam, munkába álltam, eltemettem a nagymamámat, szerelmes lettem, egyedül élek, megküzdöttem a depresszióval, és most boldog vagyok, egyszerűen egyedül, a gyertyáimmal, meg a képzeletbeli macskámmal, mert az igazira allergiás vagyok.
Sokáig azt hittem, a gyerekkori traumáim miatt vagyok zárkózott. Vagy mert későn kerültem óvodába, esetleg azért, mert túl sokat láttam az életből – töröltem felnőtt ember fenekét, és láttam férfi könnyeket. Gondoltam arra is, hogy talán autista vagyok, vagy asperger-szindrómás. De mindenképpen hibás. Depressziós, lusta, hülye és selejtes. Törött cserép. Hibás áru.
Hetek óta vívódom, és bűntudatot érzek, amiért nem járok bulizni, nem szeretem a randikat, nem vagyok fent a társkeresőn. Pedig egyszerűen nekem erre az egészre nincsen szükségem. Hosszú évekig küzdöttem az aszociális énem ellen. Igyekeztem divatosan öltözködni, rendületlenül hordtam a magassarkú cipőt, a szoknyát, ami szebbnek mutatja a lábamat. Sütöttem tojást reggelire, lopóztam ki a partnerem mellől fogat mosni, írtam, fotózkodtam, mentem el bulizni – a dolgok nyolcvan százalékához pedig nem volt kedvem.
Sokszor éreztem azt, hogy boldog vagyok, mert tökéletes volt a látszat: én is elmentem kirándulni a haverokkal, én is voltam a kedvenc együttesem koncertjén, én is tartottam menő előadást egy menő konferencián. De számomra ezek a dolgok mindig csak ezért jelentettek élményt, mert általuk elhittem, hogy én is a normális emberek táborába tartozom.
Aszociális vagyok. Ez nem betegség, hanem egy beállítódás, egy személyiségtípus. Egyszerűen jóval kevesebb élményre és kontaktusra van szükségem a komfort érzethez, mint másoknak. A túl sok figyelem, a túl sok kontroll fáraszt és idegesít. Sokszor a kedves gesztusok is. A múltkor a kolléganőm felvette a kábelemet a földről. Tudtam, hogy ott van, de nem érdekelt, mert be szerettem volna fejezni a feladatomat. Nem tudtam örülni a gesztusnak, zavart, idegesített. Az én kábelem, ha tönkremegy, csak engem zavar.
Nem szeretem, ha segítenek. Ami másnak jól esik, nekem egy kellemetlen élmény. Mint ahogy ajándékot kapni sem szeretek – kiskoromban rossz szokásom volt, hogy a becsomagolt meglepetéseket csak otthon bontottam ki, így soha, senki nem láthatta, örülök-e annak, amit kaptam. Nehezen viselem, ha valamiről véleményt kell mondanom. A szüleim és a volt párom sokszor az arcomhoz hajoltak, hogy megnézzék, boldog vagyok-e. Én nem szeretem kimutatni az érzelmeimet. Nem szeretek egy élményt pozitívan, vagy negatívan értékelni. Nem szeretek dolgokat úgy befogadni, ahogyan kell – nekem minden élmény összetettebb annál, mint hogy azt megtudjam magyarázni bárkinek.
Nem szeretem az udvarias gesztusokat, mert úgy érzem, erőt és energiát raboltam valakitől. Én nem vagyok jó segítő: szeretek egy dologra figyelni, belefeledkezni valamibe, és nem foglalkozni mással. Fogalmam sincs, tanulás közben mi van rajtam, hogy áll a hajam, hogyan nézek ki kívülről. Nem érdekel, ettem-e aznap, vagy ki ment el bulizni, mint ahogy az sem, leesett-e a mellettem ülő ceruzája. Nem tudok odafigyelni másokra.
Nem szeretek a saját érzéseimről sem beszélgetni senkivel – mert nem tartom érdekesnek a külvilág számára a bennem megbújó gondolatokat. Ha tanulok, vagy gyakorlok valamit, azt magamban szeretem csinálni, csendben, kontroll alatt tartva a saját gondolataimat, de leginkább csendben, egyedül, a négy fal között. Nem szeretem, ha látják, hogy próbálkozom, hogy gyakorlok. Azt szeretem, ha az, amit kiadok a kezemből – tökéletes.
Nem vagyok sündisznó. Képes vagyok a szeretetre, mint bárki, csak éppen másképp. Én nem tudok bájologni, nem tudok angyal mosollyal segíteni. Én azt szeretném, ha megmondanád egyenesen, hogy mit vársz tőlem, nem udvariaskodnál velem. Nekem nem okozol örömet egy koncertjeggyel, vagy egy meghívással, de sokat segít, ha ott lehetek a háttérben, és szurkolhatok, hogy jól érezd magad. Nem megyek el a szülinapi bulidra, de küldök süteményt, hogy egy kicsit mégis ott legyek. Nem tudom megoldani az életedet, de alhatsz a kanapémon, mikor úgy érzed, nincs más lehetőséged. Nem tudok kiállni érted, de tudok adni egy hátteret, ami egészen biztos. Ha ezt el tudod fogadni, akkor itt vagyok. Ha nem, én nem sértődöm meg, ha otthagysz, ha csak a szülinapomon dobsz egy “HBD”-t fészbukon. A te életed is rendben, meg az enyém is. Ha baj van, számíthatsz rám :).
]]>
Nagyon egyszerű a válasz. A páromét. A volt páromban felfedeztem azt, aki mindig is lenni szerettem volna. X. megvalósította azt, ami én sosem. Amibe belefogott, abból valami jó sült ki. Alkotott és teremtett. Minden, amibe belefogott, átgondolt volt. A mozdulatai gyakorlottak.
Ügyetlen voltam mellette. Csapongtam. Ő csodálatos intuícióval vetette bele magát bármibe. Ő mindent csinált, én csupán próbálkoztam. Elkészítettem az ételeket, de nem fűszereztem. Megvásároltam a gyöngyöket, de sosem fűztem láncot. Letöltöttem a videojátékot, de sosem tanultam meg vele igazán játszani. X. szorgalmasan, és összpontosítva keresztülvágott mindenen. Én kapkodva hajszoltam magam előtt a problémákat.
Mégis X. életét éltem. Ahelyett, hogy egy-egy dologra koncentráltam volna, mindent elvállaltam, és mindenbe belekezdtem, hogy valahogy felvegyem vele a versenyt, hogy én is tökéletesnek, sikeresnek érezzem magam. Kényelmesebb volt X. életét élni, mint a sajátomat, mert ő tele volt sikerekkel akkor is, amikor én otthagyni kényszerültem a magyar szakot, mert a szemeim már nem tudták befogadni a szöveget.
A végén már csak léteztem, tehetetlenül rácsavarodva X. életére. Napokat aludtam át, a szívem megtört és össze-vissza vert. Nem tudtam teljesíteni. Fájt a fejem.
Néha azon gondolkozom, mikor felejtettem el a saját életemet élni? Ki vagyok én, és mit akarok az élettől?
Hát… Jó lesz ezeket 26 évesen végiggondolni újra.
]]>
Az életem egyetlen, fehér és tiszta lap lett azzal, hogy elveszítettem a férfit, akivel összeszerettem volna kötni a jövőmet. Azt is elveszítettem, aki most iránymutatást adhatna. Az, aki éveken át a legfontosabb támaszom volt, már csak az égből foghatja a kezemet.
De ez a sok veszteség és fájdalom egyben lehetőség is, hogy végre lerázzam magamról a bilincseket, és önmagam legyek. Már nincs tétje. Már nem mondja senki, hogy ne tartsak kutyát, már nem kérnek rá, hogy térjek meg, vagy fejezzem be a sulit. Bármit teszek, csak magamért teszem.
És valahogy alakulnak a dolgok. Mert érzem, hogy minden mozdulatom egy alkotó munka, és hogy már nem csak sodródva élem az életem. Jó nekem? Nem! De majd lesz!
]]>
2013 nyarán találkoztunk először. Már tudtam, hogy a barátom szakítani fog velem. Már hetek óta aludtam egy kihűlt ágyban.
Santi értelmi sérült. Vagyis… Talán csak érzékenyebb anyagból gyúrták, mint bennünket. Nehéz megállapítani. Egy nemzetközi táborban találkoztunk, és segítő voltam, ő “segített”. Ő segített.
Santi nagydarab, kedves, szemüveges ember. Egy ragyogóan intelligens 10 éves egy 30 éves testben. Szeretetre méltó, mókás jelenség, ahogyan örökre megrekedt a kamasz korban, s egyszerre gyerek, nagyapó, és fiatalember. Egy hetet dolgoztunk együtt. Már a harmadik naptól kezdve mindig a kezem alatt sertepertélt. Udvarias volt, kitartó, és ügyes. És természetesen egy szót sem beszélt angolul, mint ahogy én sem tudok spanyolul. Valahogy mégis értettük egymást.
Santi bevitte a könyvemet a szobába, ha kint felejtettem a napon. Egyszer belenyúlt a forró mosogatóvízbe, hogy segítsen. Megcsípte a szúnyog, és én krémet kerestem a nagy, maci kezére. Olyan fiú volt, akit nem lehetett nem szeretni.
A tábor közepén vettem észre, hogy szent ég, ez a fiú, ez a drága lélek… Szerelmes! Megsúgta nekem angolul. És én öleltem őt. Jól esett a hatalmas, esetlen, ügyetlen szerelem. Nem tudtam, mennyire teszek ezzel jót neki, hogy hogyan kezeljem ezt a helyzetet. Engem otthon, ha nem is vártak már, de tartoztam valakihez. És tudtam, hogy megviseli majd az elválás. Hát ölelgettem, amíg lehet. Nem szerelmet éreztem, csak hatalmas tiszteletet, egy értelmileg sérült, de érzelmileg nagyon is épp, naivan, és végtelenül szerető fiú iránt.
Meglepett, de sírtam a búcsúzásnál. Sírva, elgyengülve öleltem őt. És Santi verset írt rólam, nekem… Spanyolul. Igazi, működő, érzelmekkel teli verset, nehézkes, darabos nagybetűkkel. Csodálatos nőnek nevezett benne.
Már pár hónapja, hogy szakítottam a barátommal. Egyszer csak jött egy értesítés a Facebook-on. Santi megbökött. Két év alatt kétszer hagyott el a párom, szerettem, bár sokszor furcsán viselkedett, durva volt velem. És Santi kivárta. Két évet várt, hogy megbökhessen. Ő nem felejtett el. Jól eset…
]]>
Szakíts meg minden kontaktust!
Bármennyire fáj is, érdemes egy jó időre minden kontaktus megszakítani a volt kedvesetekkel. Akármilyen intelligensen is tudtátok megoldani a szakítást, sokat segít a továbblépésben, ha mind a ketten megtanultok egyedül boldogulni. Mi azt is megbeszéltük, hogy ismerősök maradunk, de lerejtjük egymást a Facebook-on. Nincs nézegetés, nincs nyomozás.
2. Oszd be az energiáidat!
Pihend ki magad! Vacakul leszel – de sokkal jobb, ha adsz magadnak időt, és nem tervezel be semmi fontosat az első hetekre. Dőlj ki, és pihenj – így nem lesznek olyan feladataid, amiket csak gördítesz magad előtt.
3. Nem csak a párkapcsolat kapcsolat!
Vedd elő a barátaidat! Biztos, hogy rengeteg olyan ismerősöd van, akikkel régen találkoztál, és jól esik nekik, ha egy kicsit törődsz velük! Egyeztess le egy-két találkozót azokkal, akiket már évek óta nem láttál! Ők sokszor nem is tudják, min mentél keresztül, milyen voltál az elmúlt pár évben. A régi barátok jó tükröt tartanak Neked. Plusz pont, hogy akár Te is segíthetsz nekik azzal, hogy végre egy megbízható, de kívülálló személynek mesélhetnek.
4. Vond le a konzekvenciákat!
Fejtsd meg, miért ment tönkre a kapcsolatod, és használd fel a tanultakat! Ehhez nem feltétlenül egy új párkapcsolat a legjobb terep. “Gyakorolj” bátran a családodon is! Elképzelhető, hogy a párod egy disznó volt, és otthagyott egy fiatalabbért, de legtöbbször kettőn áll a vásár. Vizsgáld meg, hogy mi az, amit eltoltál, és mi az, amit ki lehet javítani a jellemedben, a külsődben, a hozzáállásodban! Attól, hogy nem voltál jó társ, jó gyermek, jó szülő, jó barát még lehetsz. A többi pedig jön magától. Megváltozol, és jobb ember leszel.
5. Engedd meg magadnak, hogy szeresd a volt párod!
Engedd meg magadnak, hogy szeresd a volt páros jó tulajdonságait. Ne ömlengj, és ne mondd, hogy “a lényét szeretem”, hanem tudatosítsd, miért tartottad, tartod őt jó embernek. Ezeket a tulajdonságait pedig szeresd nyugodtan. Ne menekülj abba, hogy bántod és szidod őt. Ha sikerül nyugodt lélekkel, elfogadással gondolnod rá, sokkal könnyebben fogod elengedni. A szeretet végtelen és építő, a harag viszont tehetetlen érzelem. A szeretet erősebbé, a düh gyengébbé és sebezhetőbbé tesz.
Ha a volt párodról kérdeznek, legyél nagyon tárgyilagos: “Kedveltem a melegségét! Értékes ember!”. Mondd ki bátran azt is: “Sajnálom, hogy vége lett.” Ne kelts felesleges pletykát, legyen tartásod, és hordd le a sárga földig azt, akit egyszer már beengedtél az életedbe. Szebb, vonzóbb, kedvesebb leszel tőle. És megnyugszanak az érzelmeid.
6. Légy óvatos a párkereséssel!
A legjobb, ha nem veted bele magad igazán a párkeresésbe, amíg nem érzed magad sokkal jobban! Akkor válassz párt, ha úgy érzed, Te is tudsz adni valamit a kapcsolatban: melegséget, biztatást, olyasmit, amire a másik igazán vágyik. Ha csak azért keresel valakit, mert üresek a hétvégéid, vagy jól esik közösen szórakozni valakivel, a legjobb, ha rögtön megmondod. Bátran mondd meg, hogy nem vágysz komoly kapcsolatra, és nem hiszel abban sem, hogy most esetleg majd kialakul valami. A bizonytalan kapcsolat mind a kettőtök energiáját elveszi, és rád is rombolólag hat.
7. Visszahódítás???
Az “Ex visszahódításának” komoly szakirodalma terjed a neten. Teljes kézikönyveket lehet letölteni és megvásárolni a témában. Kivétel nélkül szinte mindegyik ilyen mű a”ne lépj kapcsolatba az exeddel” taktikát alkalmazza, tehát még a visszahódítás előtt, vagy annak részeként is azt javasolja, hogy egyáltalán ne keresd a kommunikációt a volt pároddal. Ezt pedig vedd komolyan! Fogd fel úgy ezt a periódust, mint egy lehetőséget a felejtésre és a fejlődésre, és tanulj, dolgozz, pihenj és szórakozz. Meg fogod érezni, hogy akarsz-e majd energiát fektetni abba, hogy rettenetesen nagy munkával visszahozd a volt párodat az életedbe, vagy tulajdonképpen már a saját utadat járod.
A 21. században élünk. Ha nagyon hiányzik, ha kérdésed van, ha szükséged lenne a véleményére, biztos, hogy megtalálod, és nem tűnik el örökre. És ha a sors egymásnak szánt benneteket, előbb, vagy utóbb így is – úgy is egymáshoz sodródtok majd.
8. Legyél forrás!
Az első hetek a fájdalomról szólnak a számodra. Nyilván úgy érzed, nem tudsz továbblépni, elveszítetté valamit, az életnek is vége van. Ebben az időszakban olyan vagy, mint egy fekete lyuk, és észrevétlenül is rengeteg energiát veszel el a környezetedtől. Szedd össze magad, és próbálj egy kicsit visszaadni a gondoskodásból!
Sok lehetőséged van erre: látogasd meg a nagymamádat, vagy a magányos, idős rokonaidat! Ha a rokonok közé mész, úgyis mindenki a házasodással fog nyúzni – de nekik sokkal többet jelent a közelséged, mint a többieknek. Hát engedd meg nekik, hogy az első kétségbeesést ők zúdítsák rád! Mire a többiekig jutsz, már rég nem lesz a sztorid olyan érdekes, hogy erről kérdezősködjenek. Vigyázz a tesód gyerekeire, ha úgy is otthon kuksolnál, vagy csak simán mosogass el, vagy vállalj plusz feladatokat a munkahelyeden – de ügyelj rá, hogy tegyél másokért!
9. Maradj aktív!
Nem kell bulizni járnod, vagy hirtelen új hobbiba kezdened, ha nincs hozzá kedved és bátorságod – de legyél aktív! Menj el a munkahelyi buliba, ünnepeld meg a barátaid születésnapját, írj hozzászólásokat a cikkekhez, vagy kertészkedj! Vállald be, hogy főzöl a csapatnak, hívd át a barátaidat! Ha ruhát szeretnél vásárolni magadnak, tölts vele el annyi időt, amennyit csak jólesik, akár kérj meg valakit, hogy menjen el veled – akár az anyukádat, vagy a nagymamádat is. Ne tűnj el az életből – szeretünk!
10. Kertészkedj!
Ültess el magokat! Ne csak a kertedbe, vagy a cserepedbe, hanem az életedbe is! Gondolkozz a kertész szemével: amit most, a rossz időszakban elveszt, egy jobb időszakban virágozni fog. Csinálj felüléseket minden reggel – és élvezd a következő bikiniszezonban az eredményt! Olvasd el a Háború és békét – úgysem olvasnád el a következő párod mellett, egy bulizós szakaszban! Kezdj el nyelvet tanulni, növeszteni a hajad, fogyókúrázni, vagy olyan dolgokat, amiknek a beéréséhez sok idő kell. Nem tudhatod, milyen lesz a következő év időjárása. De ha szerencséd van, bőven lesz termésed!
]]>