Békakirály és Vashenrik
Minden élethelyzetnek van meséje. Legutóbb a felépülők Sorsfonó műhelyén a Békakirályt meséltem. Az eredetit, amiből végre megtanulhatjuk, hogy nem dolgunk a békát csókolgatni, de dolgunk behúzni a saját határainkat, még akkor is, ha erre saját mintát nem igen kaphattunk. Megtanulhatjuk, hogy nem dolgunk selyemágyikóban kárpótlásként az élet megpróbáltatásaiért csókra várni és belekényelmesedni a létbe. Persze egészen másfajta olvasata is van ennek a mesének – mint mindegyiknek –, mi most a megszabadulás, méltó élet témájához igyekeztünk közel kerülni.
Először majd mindenki az öreg Királynak látta magát, aki végre megmondja a királykisasszonynak a tutit, hogy a tetteinek következményei vannak és vállalná már el a felelősséget. Aztán, ahogy belementünk a mesébe, haladtunk a történetben és párhuzamosan a saját valóságunkban, egyszer csak megváltozott a nézőpont. A legtöbben már éppen békaként falnak repülve, becsapódva, odakenődve látták magukat, sőt olyan is akadt, aki már az odakenődésen is túl volt, kellett volna átváltoznia épp, de nem akart királyfivá válni a felelősség miatt! Egyelőre szemlélődik, gyűjti az erőt, mondta. Tudja, merre kéne tartani, de nem szívesen áll bele a saját életébe, könnyebb megmondani másoknak, hogyan kellene viselni magukat. Nagy lecke ez a mese. Eljátszhatunk királyokat, királynőket, de felnőtté válás nélkül aligha fog menni ezeket a minőségeket beépíteni.
És a végén VasHenrik… na, hát hozzá alig néhányan tudtak közel kerülni, pedig mindenki tudta, hogy a Királyfihoz tartozik, ha ő végre elindul, a hűséges Henrik is megszabadul. De az érzéseinkhez, a fájni is tudó lélekrészünkhöz közelmenni nagyon ijesztő mindenféle minta nélkül, hiszen már a szüleinktől is csak a vaspántok felhelyezésének technikáját leshettük el, sok mindent megúszva így. Igaz, épp az élet megélésből maradtunk ki sok éven keresztül, jó annak a maroknyi embernek, akire ez nem igaz. Ahogy figyelem, sokuknak – megtartó közösség ide-oda -, nincs meg a közepe, kénytelen az egóját hizlalni tovább, nem is tehet mást. Önvédelem. Önvédelem?
Az út befelé van, ez az időszak most alkalmas arra, hogy csendben legyünk és kapcsolódni próbáljunk ahhoz, akit mi magunk is cserbenhagytunk sok-sok évvel ezelőtt. Tényleg, te hány éves voltál, amikor cserben hagytad azt a kislányt/kisfiút, akit jelentéktelenné tettek azok, akiktől felnőni tanulni lett volna jó? … ki voltál, mielőtt az lettél, amit elvártak tőled?
Itt az eredeti mese hiteles fordítása:
Békakirály és Vashenrik
Hajdanában, amikor a kívánságoknak még foganatja volt, élt egy király, akinek minden leánya szép volt, de a legkisebb oly szépséges, hogy elámult még a nap is, valahányszor az orcájára sütött, pedig az sok mindent látott már. A királyi palota mellett sűrű erdő sötétlett, és az erdőben, egy öreg hársfa tövében volt egy forrás; ha mármost nagy volt a hőség, a királyleány kiment az erdőbe, s kiült a hűs forrásnak szélire; ha pedig elunta magát, elővett egy aranygolyót, feldobta és elkapta, és ez volt kedvenc mulatsága.
Történt pedig egyszer, hogy a királyleány az aranygolyót nem tudta elkapni, hanem a golyó lepottyant, és belegurult egyenest a vízbe. A királyleány hiába figyelte, merre gurul, a golyó eltűnt, és a kútfő mély volt, annyira mély, hogy nem is látszott az alja. Akkor sírva fakadt a királyleány, és egyre keservesebben sírt, és teljesen vigasztalhatatlan volt. És amint ott sírdogált, valaki megszólította: „Mi bajod, királyleány? Hiszen úgy zokogsz, hogy a kő is meglágyulna tőle!” Ő körülnézett, honnét is jön a hang; egyszerre csak megpillantott egy békát, amint kidugja rút, busa fejét a vízből. „Ah, te vagy az, te öreg vízlapátoló!” – mondta. – „Én bizony az aranygolyómat siratom, amely belepottyant a forrásba.” – „Nyugodj meg, ne sírj – felelte a béka –, én segíthetek rajtad, ámde mit adsz, ha kihozom a játékszeredet?” – „Amit csak akarsz, kedves béka – így ő –, ruháimat, gyöngyeimet és drágaköveimet, sőt az aranykoronát is a fejemről.” A béka így válaszolt: „A ruhád, a gyöngyöd, a drágaköveid és koronád nem kellenek, de ha szeretni fogsz, ha társad és játszópajtásod lehetek, ha melletted ülhetek asztalkádnál, ehetem arany tányérkádból, ihatom pohárkádból, alhatom ágyacskádban: ha mindezt megígéred, akkor lemerülök és felhozom neked az aranygolyót.” – „Ó, igen – így a királyleány –, megígérek mindent, amit akarsz, csak hozd vissza az aranygolyómat!” Csakhogy azt gondolta: mit is fecseg ez az ostoba béka, hiszen a vízben kuksol a hasonszőrűek között, ott kuruttyol, és úgysem lehet senki emberfiának a társa.
A béka, hallván az ígéretet, lebukott a víz alá, majd egy idő múlva felbukkant, szájában a golyóval, amelyet kilökött a pázsitra. A királyleányt elöntötte az öröm, amint viszontlátta szép játékszerét, felkapta, és elszaladt vele. „Várj, várj!” – kiáltott a béka. – „Vigy magaddal, nem tudok oly gyorsan szaladni, mint te!” De mit használt, hogy torkaszakadtából vartyogott a királyleány után! Az már meg sem hallotta: hazafutott, és csakhamar el is feledkezett a szegény békáról, aki mászhatott vissza forrásába.
Másnap, amikor a királyleány a királlyal és az egész udvarral az asztalnál ült, és aranytányérkájáról eszegetett, egyszerre csak – liccs-loccs, liccs-loccs – valaki fölcaplatott a márványlépcsőn, s amikor fölért, bekopogott, és így kiáltott: „Legkisebb királylány, engedj be!” Ő odaszaladt: látni akarta, ki van odakünn, de amint ajtót nyitott, hát a béka kuporgott előtte! Mire ő sebten becsapta az ajtót, és visszaült az asztalhoz, reszketve félelmében. Észrevette a király, mily hevesen dobog leánya szíve, s kérdezte tőle: „Mit félsz, gyermekem, tán egy óriás áll az ajtó előtt, és el akar vinni téged?” – „Óh nem – felelte ő –, nem óriás az, hanem egy undok béka.” – „Mit akar tőled az a béka?” – „Óh, kedves atyám, amikor tegnap az erdőben a forrásnál játszadoztam, aranygolyóm a vízbe pottyant. S mert annyira sírtam, a béka kihozta nekem, s mert annyira kívánta, megígértem neki, hogy a társam lesz, de kicsit sem hihettem, hogy ki tud jönni vizéből. Mármost itt van ő, és bekéredzkedik hozzám.” Közben a béka másodszor is bekopogott, és így kiáltott:
„Legkisebb királylány,
engedj be!
Nem emlékszel, mit ígértél
tegnap a forrás
hűs vizénél?
Legkisebb királylány,
engedj be!”
A király pedig így szólt: „Amit megígértél, meg is kell tartanod; eredj és engedd be.” A királyleány odament, ajtót nyitott, mire a béka beszökdécselt, végig a királyleány sarkában, egészen annak székéig. Ott megállt, és így kiáltott: „Emelj magadhoz!” A királyleány vonakodott, mígnem reá parancsolt az atyja. Alighogy fönt volt a széken a béka, máris az asztalra kéredzkedett, és amikor már ott ült, így szólt: „Most pedig told közelebb aranytányérkádat, hogy együtt eszegessünk!”
Ő ezt is megtette, de látszott, hogy nem szívesen. A béka jó étvággyal evett, ám a királyleánynak majd’ minden falat a torkán akadt. Végül így szólt a béka: „Immár jóllaktam, és most fáradt vagyok, vigyél hát a hálókamrádba, vesd meg selyemágyikódat, hogy benne nyugovóra térhessünk.” A királyleány sírva fakadt, mert irtózott a hideg békától, és megérinteni sem merte; s most fektesse az ő szép tiszta ágyacskájába? De a király haragra lobbant, és azt mondta: „Aki segített, amikor bajban voltál, azt később se nézd le!” Mire a királyleány megfogta két ujjal a békát, fölvitte, s letette a sarokba. Csakhogy amikor ágyba bújt, a béka odamászott, s így szólt: „Fáradt vagyok, ott akarok aludni, ahol te: emelj magadhoz, vagy megmondlak az apádnak!” Ettől gurult csak igazán dühbe a királyleány! Felkapta a békát, és teljes erejéből a falhoz vágta. „Most aztán pihenhetsz, te undok béka!”
De amint az lehullott, már nem béka volt, hanem szép szemű, nyájas pillantású királyfi. A király akarata szerint ő lett a királyleány kedves és hites társa. És elmesélte a királyleánynak, hogy egy gonosz boszorkány elátkozta volt őt, és a forrásból senki más nem szabadíthatta meg, csak ő, a királyleány, és hogy másnap együtt mennének az ő birodalmába. Azzal elaludtak, s másnap reggel, amint fölébredtek a napsütésre, jött egy hintó nyolc fehér lóval, mindegyiknek fehér strucctoll volt a fején, és aranyláncok díszítették őket, és hátul a hágcsón állt az ifjú király szolgája, ő volt a hűséges Henrik. A hűséges Henrik annyira elbúsult, amiért béka képében sínylődik a gazdája, hogy három vaspántot veretett a szívére, nehogy szétpattanjon a fájdalomtól és a bánattól. A kocsi pedig azért jött, hogy az ifjú királyt hazavigye birodalmába; a hűséges Henrik mindkettejüket a hintóba segítette, majd ismét hátulra állt, örvendezve ura megszabadulásán. És amint haladtak valamennyit, hall a királyfi hátul egy roppanást, mintha eltört volna valami. Hátrakiáltott:
„Henrik, törik a tengely!” –
„Uram, a pánt repedt el,
amely szívemet közrefogta,
mert az bánatnak volt a foglya,
amíg a forrás aljadéka
volt otthonod, s te benne béka.”
Még egyszer, majd még egyszer hallatszott útközben a roppanás, és a királyfi mindahányszor azt hitte, törik a tengely, pedig csak a pántokat hallotta, amint lepattannak a hűséges Henrik szívéről, mert ura immár megszabadult, és immár boldog volt.
Jacob és Wilhelm Grimm
Gyermek- és családi mesék
Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1989
Márton László fordítása
The post Hányadik vaspántnál tartasz? appeared first on ADDIKT-ART.
]]>
Három héttel ezelőtt osztottam meg egy képet a krizantémbokorról, amin a tengernyi bimbó mintha csak arra várt volna, hogy a megfelelő időben megnyílhasson és megmutassa fehér virágait. Minden évben elkápráztat. Olyan ünnepivé lett a várakozás bennem, hogy vajon mostanra, hogy újra odamegyek, megláthatom-e szépségét. Sűrű volt a lelkem, benne ült a szomorúság, kicsit édesapám bánata, és az emlékezés öröme. Édesapám istenien főz, ebédeltünk, megdicsértem, csuda finom, utoljára anyuci főzte ezt az ételt, mennyire hiányzott, észre se vettem, nahát. Sokat beszélgettünk, nagyon figyeltünk egymásra és ez nekem nagyon jólesett. Aztán kisétáltunk a temetőbe. És édesanyám sírján – pont ahogyan szerettem volna, hogy legyen – ott volt az a tengernyi gyönyörűség. Sűrű volt a lelkem, benne ült a szomorúság, kicsit édesapám bánata, és az emlékezés öröme.
Aztán arra gondoltam, megosztom ezt a mesét. Ildikótól kaptam, most továbbadom.
A föld visszaveszi, ami az övé
Élt egyszer egy özvegyasszony egyetlen fiával. Nőtt, növekedett a fiú és látta, hogy mindenkinek van apja, csak ő nem nevezhet senkit apjának.
— Miért van az, hogy mindenkinek van apja, csak nekem nincs? — kérdezte anyját.
Az anyja felelte:
— A te apád meghalt.
— Mit jelent az, hogy meghalt? Hogy többé nem tér vissza hozzánk?
— Ő többé nem tér vissza, de mi mind elmegyünk oda, ahol ő van — mondta az anyja. — Senki sem kerülheti el a halált.
Akkor azt mondta a fiú:
— Én senkitől sem kértem az életet, de ha már élek, meghalni se akarok. Elmegyek, s olyan helyet keresek, ahol nem halnak meg az emberek.
Sokáig kérte őt az anyja, ne induljon el, de a fiú nem hallgatott rá s ment keresni azt a helyet, ahol nem halnak meg. Bejárta az egész földet, s ahova csak elért, megkérdezte:
— Van itt halál?
— Van! — felelték neki.
Elszomorodott a fiú: nincs olyan hely, ahol meg ne halnának. Egyszer csak valamiféle mezőn jár, és látja, hogy ott áll egy szarvas ágas-bogas nagy agancsával. Nagyon megtetszett a fiúnak a szarvas agancsa, meg is kérdezte a szarvast:
— Ismersz-e olyan helyet, ahol nem halnak meg?
— Olyan hely nincsen — mondta a szarvas — de amíg az én agancsom nem nő meg az égig, nem halok meg. Amikor megnő, halálom is eljő. Ha akarsz, maradj velem és amíg én élek, te sem halsz meg.
— Nem — felelte a fiú — ha örökké nem élhetek, ott is meghalhatok, ahonnan jöttem.
Ment tovább a fiú, bejárt mezőket, völgyeket, elért egy hegyhez. Látja, egy holló ül a sziklán, tollászkodik és tolla hatalmas, mély szakadékba hull.
A fiú megkérdezte a hollót:
— Ismersz-e olyan helyet, ahol nem halnak meg?
— Nem — felelt a holló — de látod, én élni fogok, amíg ez a szakadék meg nem telik a tollaimmal. Ha megtelik, akkor meghalok. Maradj velem, és élni fogsz, amíg én élek!
Belenézett a fiú a szakadékba:
— Nem — felelte — ha örökké nem élhetek, meghalni ott is tudok, ahonnan jöttem.
Ment a fiú tovább. Bejárt minden földet, odaért a tengerhez. Ténfergett a parton. Nem tudta, hová menjen. Elmúlt egy nap, elmúlt kettő, semmit sem látott. Harmadik nap látja ám, valami csillog ott a távolban. Odament közel, hát egy kristálykastélyt látott. Körbejárta a fiú a kastélyt, sehol nem találta az ajtót. Sokáig kereste, végre észrevett egy kis csíkot. Kitalálta, ez lesz az ajtó. Nekiállt teljes erejével, ki is nyitotta. Bement a fiú és látja, ott fekszik egy lány, olyan szép, hogy a nap is megirigyelhette volna, ha meglátja. Egy szempillantás alatt megszerették egymást.
Megkérdezte a fiú:
— Gyönyörűségem, el akarom kerülni a halált. Ismersz-e olyan helyet, ahol nem halnak meg?
— Olyan hely nincs — mondta a leány — miért keresel hiába? Maradj velem!
Felelt a fiú:
— Nem téged kerestelek, hanem olyan helyet keresek, ahol nem halok meg. Másképp ottmaradtam volna, ahonnan jöttem.
Azt mondja a leány:
— A föld visszaveszi, ami az övé. Te magad nem akarsz majd halhatatlan lenni. Mondd csak, hány éves vagyok én?
Ránézett a fiú: ifjú keble, arcának friss rózsái olyan gyönyörűek voltak, hogy egészen megfeledkezett a halálról.
— Legfeljebb tizenöt éves — felelte.
— Nem! — mondta a lány. — Én a világ teremtésének napján születtem. Engem „Szépség”-nek hívnak és sohasem leszek öreg és sohasem halok meg. Itt maradhatnál velem örökre, de magad nem akarsz majd — a föld visszaveszi, ami az övé.
Esküdözött a fiú, hogy sohasem megy el tőle.
Elkezdtek együtt éldegélni. Az évek mentek, mint egy szempillantás. Sok minden megváltozott a földön. Sokan meghaltak, porrá váltak, sokan születtek, a földnek egészen megváltozott a képe. De a fiú nem vette észre, hogy röpül az idő. A lány mind csak olyan gyönyörű volt, és ő is olyan fiatal maradt. Elszállt ezer év. Egyszer csak vágyakozni kezdett haza a fiú. Vágyódott az övéihez. Azt mondta:
— Szeretnék elmenni, meglátogatni anyámat és rokonaimat.
A leány azt felelte:
— Nekik már a csontjuk sincs a földben.
Felelt a fiú:
— Hogyhogy? Alig három-négy napja, hogy itt vagyok, mi történhetett volna velük?
Azt mondta a lány:
— Megmondtam neked, a föld visszaveszi az övét. Jó, menj és akármi történik veled, azért magadat okold.
Adott neki három almát, s azt mondta, hogy akkor egye meg, amikor szomorú lesz.
Elbúcsúzott tőle a fiú és elment. Ment, mendegélt, meglátta a sziklát, amelyiken a holló ült. Odanéz a fiú: az egész szakadék tele volt már tollaival és maga a holló is ott fekszik holtan az egész tetején. Könnyes lett a fiú szeme, ment volna már vissza, de nem engedte őt a föld többet. Húzta előre. Megy tovább, látja, ott áll a mezőben a szarvas, a szarva már az égig megnőtt, ő maga azonban meghalt. Tudta már a fiú, hogy sok idő elment azóta, hogy eljött otthonról. Ment tovább. Szülőföldjére érkezett, de nem találta sem szüleit, sem ismerőseit.
Kérdezgeti az embereket az anyjáról, de senki még csak nem is hallott róla. Járt egyedül és senki nem ismerte őt. Végre egy öreggel találkozott. Elmesélte neki, kit keres. Azt mondta az öreg:
— Ez az asszony, én hallottam még a dédapámtól, meg a szépapámtól, élt valaha, de hogy lehetne annak a fia most életben?
Elszállt mindenfelé a hír erről a fiúról. Mit nem beszéltek róla! Úgy néztek rá, mint egy csodára.
Ő pedig egyedül csavargott, nagyon szomorúan. Odament arra a helyre, ahol valaha a házuk állt és csak romokat talált, azokat is benőtte már a moha. Eszébe idézte a fiú az anyját, a gyerekkorát, a pajtásait és nagyon szomorú volt. Elhatározta, megeszi az almákat, amiket a kristálykastély úrnője adott neki. Elővette az egyik almát és megette: egyszer csak hosszú ősz szakálla nőtt. Megette a második almát: megroggyantak a térdei, meghajlott a dereka és erőtlenül a földre hullott. Fekszik, nem mozoghat már se kezével, se lábával. Magához hívott egy játszadozó gyereket:
— Gyere ide, fiúcska — vedd ki a zsebemből az almát, add ide!
Kivette a fiú az almát, odaadta neki, ő megkóstolta és abban a szempillantásban meg is halt.
Eltemettette őt a falu.
(grúz népmese)
The post A föld visszaveszi, ami az övé appeared first on ADDIKT-ART.
]]>
Sokáig lehet okolni a körülményeket, hivatkozni a múltra, elszenvedett traumákra, gyengeségeinkre. Egy idő után jó ürügy válhat belőlük, hogy ne kelljen szembenézni a saját félelmeinkkel, ne kelljen változtatni, felelősséget vállalni a saját sorsunkért. Szerencsére a jó minták hiányából is tudunk csodát teremteni. Ezt a mesét azért szoktam mesélni a Sorsfonóban, mert a nagyon korán – jellemzően még a szerhasználat előtt – elvesztett önbecsülés helyreállításában és a meglévő erőforrások megtalálásában segít. Abban, hogy a komforzónánk szélén toporogva megkapjuk azt a tudást és lendületet, ami a szembenézéshez, az elinduláshoz szükséges. Most azt látom, a legsötétebb időkben tapasztalhatjuk meg, valójában mennyi csillagvirágot is kaptunk ahhoz, hogy ragyoghassunk. Egyik kedvencem és most nagyon aktuális.
KIRÁLYLÁNY A LÁNGPALOTÁBAN
Volt egyszer egy szegény ember, annak annyi gyermeke volt, mint a rosta lyuka, és a falujának minden lakosát meghívta már komának. Mikor tehát megint kisfia született, kiült az országútra, hogy az első arra jövőt megkérje, legyen a komája.
Akkor egy szürke kabátos öregember jött arra az úton, azt kérte meg, s az öreg szívesen el is fogadta a meghívást, elment vele, és segített megkeresztelni a fiúcskát.
Ez az öregember egy borjas tehenet ajándékozott a szegény embernek; az a borjú ugyanazon a napon jött a világra, amelyiken a fiú született, és a homlokán elöl aranyos csillag volt. Azt mondta az öregember, hogy ez a borjú legyen a kisfiúé.
Mikor a fiúcska felcseperedett, mindennap kiment az időközben hatalmas bikává fejlődött állattal a legelőre. A bika beszélni is tudott, és mikor felértek a hegytetőre, így szólt a fiúhoz:
– Te csak maradj itt, és aludj egyet. Közben én majd keresek magamnak legelőt.
Amint a fiút elnyomta az álom, a bika villámnál is sebesebben felvágtatott a nagy égi legelőre, ahol arany csillagvirágokat evett. Naplementekor visszasietett, felkeltette a fiút, és aztán együtt hazamentek. Így történt ez mindennap, míg csak a fiú húszéves nem lett.
Akkor egy napon így szólt hozzá a bika:
– Most ülj föl a két szarvam közé, és én elviszlek a királyhoz. Akkor aztán kívánd azt tőle, hogy adjon neked egy hét sing hosszú kardot, és mondd, hogy ki akarod szabadítani a lányát.
Hamarosan megérkeztek a királyi várhoz. A fiú leszállt a bika hátáról, a király elé járult, és elmondta, miért jött.
A király szívesen átadta a kért kardot a pásztorfiúnak, de nemigen reménykedett abban, hogy a leányát viszontlássa, mert már sok bátor ifjú próbálkozott a kiszabadításával, de hiába. Ugyanis egy tizenkét fejű sárkány rabolta el a leányt, és ez a sárkány nagyon-nagyon messze lakott, ahova senki sem tudott eljutni. Az odavezető úton először is egy áthághatatlan óriás hegység terült el, másodszor egy széles, viharos tenger állta útját az oda igyekvőknek, harmadszor pedig: a sárkány egy lángpalotában lakott. Még hogyha sikerül is valakinek átjutnia a hegységen és a tengeren, akkor sem tudott volna áthatolni a hatalmas lángokon, és ha mégis valami csoda folytán átjutott volna a tűzön, akkor a sárkány végzett volna vele.
Ahogy a fiú megkapta a kardot, felült a bikája szarvai közé, és egyetlen pillanat alatt a hatalmas hegyláncnál termettek.
– Na, itt aztán nyugodtan visszafordulhatunk – mondta a fiú a bikának, hiszen lehetetlennek tartotta, hogy átjuthassanak ezen az akadályon.
A bika azonban azt felelte:
– Várj csak egy pillanatig! – és azzal letette a fiút a földre. Alighogy ez megtörtént, nekiiramodott, és hatalmas szarvaival az egész hegyláncot félretolta, így azután tovább tudtak menni.
Akkor a bika újra szarvai közé ültette a fiút, és hipp-hopp, ott termettek a tenger partján.
– Na, most aztán vissza is fordulhatunk! – mondta a fiú. – Hiszen ezen a viharos tengeren senki emberfia át nem tud kelni!
– Várj csak egy pillanatig – felelte a bika -, és kapaszkodjál meg jól a szarvamban.
Azzal lehajolt a víz színéhez, és elkezdett inni. Felitta az egész tengert úgy, hogy száraz lábbal átkelhettek rajta, mint valami legelőn. Nemsokára meg is érkeztek a lángpalotához.
De már itt messziről olyan hőség áradt feléjük, hogy a fiú nem bírta kiállni.
– Állj meg! – kiáltotta oda a bikának. – Ne menj tovább, mert mind a ketten elégünk!
A bika azonban egészen közel futott a lángokhoz, és egyszerre csak az egész tengervizet, amelyet előzőleg felhörpintett, a lángokra zúdította úgy, hogy azok nyomban kialudtak, és ezáltal olyan áthatolhatatlan füst keletkezett, hogy az egész égboltot elborították a füstfelhők.
Egyszer csak aztán dühtől tajtékozva kirohant a szörnyű füstből a tizenkétfejű sárkány.
– Na, most aztán rajtad a sor – szólt a fiúhoz a bika. – Jól vigyázz, hogy a szörnyetegnek mind a tizenkét fejét egyetlen csapással levágjad!
A fiú összeszedte minden erejét, két kezébe fogta a hatalmas kardot, és olyan hirtelen vágással találta el a hatalmas szörnyeteget, hogy valamennyi feje egyszerre lehullott. De a sárkány törzse még mindig ott vonaglott, úgy, hogy a föld is rengett belé.
A bika azonban fölkapta a szarvára a sárkány törzsét, és úgy felhajította a felhők közé, hogy nyoma sem látszott többé. Aztán így szólt a fiúhoz:
– Én elvégeztem a feladatomat. Most eredj be a palotába. Ott megtalálod a királyleányt, vezesd őt vissza az apjához!
Ezzel elfutott az égi legelőre, és a fiú soha többé nem látta.
A fiú pedig megtalálta benn a kastélyban a királyleányt, aki végtelenül boldog volt, hogy megszabadult az undok sárkánytól. Hazamentek a lány édesapjához, megülték a lakodalmat, s nagy volt az öröm az egész birodalomban.
(szász népmese)
The post Egyszer mégiscsak fel kell nőni appeared first on ADDIKT-ART.
]]>
A népmesékben a táltos paripa megjelenése a saját belső erőnkkel, belső segítőnkkel való találkozást jelenti. Ahhoz, hogy ezt a belső erőt birtokoljuk, a mesékben legtöbbször egy gyenge, beteges gebével találkozunk, és az a feladatunk, hogy parázzsal etessük, tápláljuk, így válik táltos paripává.
Van úgy is, hogy az üveghegyen túlra kell elmenni érte. Csakhogy ott elpusztítja azt, aki a közelébe merészkedik, kizárólag azzal indul útnak, aki így közelíti: “Lassabban, vitézek kedvelt paripája! Én vagyok, akire vársz ezer év óta!” Vagyis csak lassan és tudatosan haladva erősödhetünk. A szenvedélybetegeknél kulcskérdés a belső erőforrással való találkozás, hiszen a felépülésért épp akkor kell a legnagyobb áldozatot hozni, amikor a leggyengébb a lélek: segítséget kérni, befelé figyelni, közösséghez kapcsolódni. Aztán tudatosnak maradni, hogy mindez tartható legyen.
Az jutott eszembe, mit gondolhat a Táltos paripa, amikor reménybeli gazdáját látja lassan ellobbanni a szenvedélybetegség oltárán:
Hogyan lesz, hogyan dönt az embere, mikor teljesen kiürült lélekkel leér a gödör aljára: belefekszik, vagy segítséget kér, és akkor végre találkozik vele, hogy ki tudjon onnan jönni egy méltóbb élet felé?
Írtam egy versfélét erről, és ma annyira bátor vagyok, hogy iderakom.
Táltos reménye
Táltos vár a porban.
Már megint
áll a bál, ahol van:
Fácán, páva álca,
Hulló fecske tánca…
Mindegy.
Ő csak áll, és várja,
hogy adná magát végre,
és elindulna túl, az üveghegyen érte…
Látta már kétszer is, hogy odaért a starthoz.
Aztán visszahátrált. Nehéz volt a harchoz.
Hiába,
Táltospótlóval minden szebb és könnyebb.
Esetleg sok benne a hányás.
De vasárnaponként bánja!
Önként és ledarálva szalad a kápolnába.
Sír, hogy régebben neki is volt arca,
milyen szép az emlék.
Nézi a sok Tökéletest, ők csak belül fáznak,
kívül csupa szent kép.
S őt nézi a Táltos: „Jesszusom, a fészkem.
Jaj, hogy felemelném, ha elindulna értem…”
„- Már csak bélyeg kell rá, hogy menjen – károg a varjú – egy stigma, és viszem.
Bár nehéz.”
A varjú…
arra a vidékre, kabát alá, holló helyett jó lesz,
csak nem tud úgy röpülni.
„- Könnyebb lesz, várjunk!
Ki fog ez ürülni.”
The post A Táltos reménye appeared first on ADDIKT-ART.
]]>
Akkoriban azt hiszem, nem figyeltem eléggé, belelazultam a létbe, aztán egy méltatlan helyzet kapcsán majdnem elszakadt a lelkem, majdnem hagytam is, kis híja volt, tényleg.
Megtaláltam egy versemet abból az időből, milyen jó, hogy ide a blogba azt írok, amit akarok.
Vagyok a szégyen.
Vagyok a toll.
Vagyok a méz, és vagyok bor.
Vagyok a kín, a hang és a mély,
a fekete szélén a fekete fény.
Vagyok a dráma.
Vagyok a könny.
Vagyok az arcomon hűvös közöny.
Vagyok a félelem, vagyok a bűn…
… vagyok a tétova cérna a tűn…
Vagyok a moccanás, a felkavart por.
Vagyok a tollammal kijelölt sor.
És pont ez az. Ki tudom jelölni a sor(s)omat, nem kell hagynom mégsem, azt, ami lehúz, eszembe jutott, hogy nekem már soha többé nem kell egyedül lennem. Van gyógyító közösségem, van terapeutám, szupervízorom, nem kell kiégnem semmilyen élethelyzet miatt. Erről írtam „A farkas szempillája” c. mese kapcsán, amivel akkoriban saját élményként dolgoztam Boldizsár Ildikóval, aki segítőm, mesterem, nagy örömömre mostanra barátom is lett. Föntebbi verset neki mutattam meg először.
Olyan csodásan össze tudnak érni a dolgok, ha figyelmesek vagyunk… vasárnap este Ildikó a PIM kertjében beszélgetett Röhrig Gézával.
Ez a beszélgetés nekem érvényes volt, finom, okos, pontos, mély. Nem tudott másmilyen lenni, hiszen két önazonos, szép lelkű ember találkozott. Ildikó olyan volt, mint egy laza és bölcs indián asszony, aki egyszerűen képtelen a felszínen fecsegni, mikor tudja, milyen kincseket lehet előhívni az emberekből, akiknek történetük van. Mindenkiből tehát.
Piró barátnőmmel ültünk és hallgattuk Gézát – volt gimis osztálytársunkat – beszélgetni jelenlétről, boldogságról, lelkiismeretről. Vele kapcsolatban sosem volt kérdés, hogy ő az egyike azon keveseknek, akiknek a neve a hitelesség, érvényesség kapcsán eszembe jut.
Géza a beszélgetés egy pontján mintha zavarba jött volna, úgy érezte, mintha valami guru szerepbe kényszerülne, de szó sem volt ilyesmiről. Csak ők mélyre mentek, mi meg sokan voltunk.
Sok ember figyelmének kereszttüzében élni nem könnyű feladat, nem is tud mindenki felelősséggel beleállni, esetleg közben hazudik, melléél, mást hirdet, mint amiben idejét s kedvét leli. Ez baj, de szerencséjére azt az életrészt kevesen látják, nem lepleződik.
Amióta foglalkoztat a tudatosság, valódi lélek-jelen-lét, minden érzékszervemmel keresem azt az emberi minőséget, amiben láthatóvá, érzékelhetővé válik, hogy amiről valaki beszél, az ott van-e a mindennapjaiban, az élményeiben, érzéseiben. Vasárnap két ilyen ember együtt volt jelen, épp ebben a minőségben.
Ildikó és Géza tehát beszélgettek ott a kertben, szó került saját sorsról, annak irányíthatóságáról, boldogságra való képességről, életrendről. Néhány fontos töredékre emlékszem, ezeket a gondolatokat szeretném megosztani.
„- A sorsod nem szabad, hogy elhomályosítsa azt, aki valójában vagy. Fájni muszáj, de szenvedni tilos.” Egyszerű és tűpontos, és azt hiszem ebben van az igazi felelősség: Dönthetünk úgy, hogy benne maradunk a reményvesztett, békétlen állapotainkban, sodródunk, mintha semmi közünk nem volna többé a saját életünkhöz, igyekszünk túlélni az életet, örökös hivatkozással az elszenvedett traumákra, vagy úgy, hogy elfájjuk ugyan, amit el kell, de közben/utána kialakítjuk az új élettervet, haladunk saját ügyünkkel. Időt kell hagyni ennek is, de ott van a remény, hogy – segítséggel – ki tudok jutni a mélyből. Bejártam én is ezt az utat, most visszanézve valószínűleg könnyebb lett volna benne maradni a sopánkodásban, ez az ösvény viszont, amire rátaláltam, épített, gazdagított.
„A boldogság hajszolása, keresése vakvágányra visz. De ha van egy ügyed, ami annyira fontos, hogy a boldogságodat is feláldoznád érte, akkor megtapasztalhatod. A boldogság nem jár, hanem egy járulékos érzés.” A szenvedélybetegek és társfüggők miatt kiegészíteném: olyan ügyről van szó, amivel nem ártok sem magamnak, sem a környezetemnek.
„Erkölcsi teljesítmény legyen minden napban, mert önmagában annak, hogy ez vagy az a vagyontárgyad, szeretőd, gyermekeid megvannak, nincs sportértéke, mert nem lehet mindenkinek.”
A függőknek is ki kell alakítaniuk egy új életrendet, új, személyiséget építő rítusokkal, új közösséggel, a felépülés egymásra épülő lépéseivel. Nehezített pálya, pozitív szülői minta nélkül kell kialakítani olyan példaértékű életrendet, ami tovább adható, s közben türelmet, kitartást tanulni. Az anonim közösségek 12 lépéses programjai sokat segíthetnek ebben, elakadás esetén pedig érdemes konzultációs, terápiás lehetőségeket igénybe venni.
The post Érvényességről, jelenlétről, sorsról appeared first on ADDIKT-ART.
]]>S. Earch. írása
Egy út
Ha egy mondattal kéne leírnom, hogy mit köszönhetek ennek az egész folyamatnak, azt mondanám, hogy egy barátot aki segített kiásni azt a valakit akit én magam temettem el sok-sok évvel ezelőtt. Ez egy hosszú és összetett folyamat vége, azonban a folyamat titkaival úgy gondolom hogy Ő rendelkezik, én csak találgatom és mondom amit érzek ezzel kapcsolatosan. Remélem, hogy hasonló problémákkal küzdő embereknek lehet ez a néhány mondat az utolsó lökés, hogy meg merjék próbálni, mert higgyétek el, hogy megéri és életetek egyik legmeghatározóbb élménye lesz!
Kezdjük mindjárt az elején. Én nem saját szántamból mentem el az első konzultációra. Édesanyám miatt vettem részt az egészben, mert az egyetlen emberi érzés ami még maradt bennem az a lelkiismeret-furdalás volt amit vele szemben éreztem. Senki más nem tudott volna rávenni, Ő is csak hosszas könyörgés és rábeszélés árán.
Nem vagyok büszke azokra a mondatokra amiket most le fogok írni, de ez az igazság és ez is az út része volt amit bejártunk együtt Piroskával.
Telefonos időpont egyeztetés alapján megérkeztem a Bihari János utcába az első konzultációra, kb. 3 évvel ezelőtt. A fejemben nem igen járt semmi, csak az hogy én nem akarom ezt az egészet, nyűg, miért segítene, mitől lesz jobb? Amúgy is be akarok tépni, mi a szart keresek én itt? De felcsengettem az anyukám miatt.
Kellemes csalódás volt az első perctől. Piroska kávéval meg teával kínált, látszólag érdekelte, hogy ki vagyok én és hogy mi van velem. Bevallom őszintén, hogy úgy voltam vele, hogy hazudni fogok, hogy minél előbb vége legyen, mehessek haza és téphessek be.
Leültünk Piroska dolgozó szobájában. Kérte hogy meséljek magamról. Ezt sem akartam, nem tudtam, hogy mit mondjak, mit akar hallani és még mindig nem értettem hogy ez az egész mire is jó tulajdonképpen. Ritkán találkoztam életem során olyan szituációkkal amikor nem tudtam megszólalni, de ez olyan volt. Hazudni akartam, de nem tudtam, valami megakadályozta. Piroska személye, a nyíltsága, a hozzáállása, az hogy mellém ült le, nem velem szemben ahogy a mindentudó orvosok, hogy nem erőltette a dolgokat, hogy nem dobálta nekem a kérdéseket, hogy emberként kezelt nem egy lecsúszott drogos senkiháziként.
Elkezdtem hát mesélni neki a gyerekkoromról, a szüleimről, az életemről, a börtönről, érzésekről amikkel nem tudok mit kezdeni, tulajdonképpen mindenről amiről csak úgy gondoltam hogy érdekes lehet.
Mikor lejárt az idő, meg voltam döbbenve. Szinte vártam, hogy újra találkozzunk, nagyon mély benyomást tett rám a találkozás. Kaptam Tőle egy feladatot. Azt kérte, hogy írjak két fogalmazást a jövőmről. Az egyikben arról írjak, hogy hogy alakul ha nem változtatok az életemen, a másikban pedig arról, hogy mi történik ha változtatok.
Kihívásokban gazdag feladat volt, ami a változtatós fogalmazást illeti. A nem változóst viszonylag rövidre zártam, nem jósoltam magamnak túl fényes jövőt, alig lett 3 oldal az egész fogalmazás, tartalmatlan és rövid volt, akár a rám váró élet. Nem tetszett.
Itt tartsunk egy kis kitérőt.
Tudni kell, hogy abban az időben amikor börtönben ültem én tudatosan végiggondoltam a hibáimat amiket életem során elkövettem, változni akartam, nem akartam visszajutni, új ember akartam lenni, és azt hittem, hogy össze sikerült szednem az ehhez szükséges tudást akaratot és tapasztalatot. Na ez volt életem legsúlyosabb tévedése. Igaz, hogy tudtam hogy mit kellene tennem és mi lenne a helyes, de gyenge voltam hozzá amint a kísértés ismét elért odakint, a való életben.
Többé nem loptam el semmit, de a drogok meghatározóbbak voltak az életemben mint azelőtt bármikor. Lemondtam magamról, elkallódtam, nem éreztem magam sem embernek sem a családom tagjának sem a társadalom részének. Kitekintés vége.
Térjünk vissza a fogalmazásokhoz.
Nem tudom, hogy az alapvető szándék mi volt ezekkel a fogalmazásokkal, de bennem egy folyamat kezdete lett, aminek a vége felbecsülhetetlen.
Nekifogtam a második fogalmazásnak, amiben a változásokról kellett írnom.
Azon vettem észre magam, hogy csak jönnek a gondolatok a szavak, a mondatok egymás után, hogy jókedvvel írom amit írok. Hát persze, hiszen az én eltemetett személyem írta az én rég elfeledett vágyaimat azzal a lelkesedéssel és életszeretettel ami én voltam azelőtt. Ebben a fogalmazásban, ha csak papíron is, egy elmesélt történetben le tudtam zárni dolgokat a múltamról, elengedni múltbeli sérelmeket, belenyugodni személyek elvesztésébe…… Folytathatnám, de azt hiszem ennyi elég a szemléltetéshez.
Megelégedetten olvastam el újra és újra, alig vártam, hogy Piroska elolvassa.
De rengeteget gondolkoztam a találkozásig. Azon járt a fejem, hogy ha leírtam ezeket a dolgokat, akkor mégiscsak élnek bennem ezek a vágyak, él bennem az a személy aki ezt AKARJA és nem kell mást tennem csak a mostani személyiségemet ’megöletni’ ezzel a személlyel. Ez a gondolat aztán elterelt oda, hogy hoppá, ez a nő tudhat valamit, úgy hogy életében nem látott, alapvetően ellenszenvvel érkeztem és mégiscsak áthatolt néhány védvonalamon. Azt éreztem, hogy bíznom KELL benne, mert ha ő nem tud segíteni, akkor soha senki.
A következő alkalommal felolvastam neki a fogalmazást. Úgy láttam meghatotta, talán meg is lepte, nem erre számított, fogalmam sincs. Az biztos hogy részéről is személyesebbnek éreztem ezután a kapcsolatunkat.
E-maileket váltottunk, amikben videókat küldött, vagy írásokat, egy filmet amit szerinte érdemes lenne megnéznem (megnéztem, érdemes volt, de erről majd kicsit később).
Az első ilyen videó amit kaptam a sebezhetőség erejéről szólt. A címét olvasva magamban az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy mi ez a faszság? A sebezhetőség gyengeség, egyenlő a halállal, legalábbis az én világomban.
A videó rádöbbentett, hogy az a gyengeség amit én látok a sebezhetőségben, valójában őszinte emberi érzések amik megkülönböztetnek minket az állatoktól. Szóval én egy állat vagyok……. De ki a bánat akar állat lenni, ha egyszer lehet ember is?
Elég sorsfordító pillanatként tartom számon az életemben.
A mai napig nem tudnám megmondani, hogy miért kaptam ezt a videót, de mintha személyre szabták volna, úgy vágott pofán hogy a fogaimat köptem ki tőle. Ekkor tűnt fel hogy az én érzelmekkel csordultig telt gyermeki lelkem úgy eltűnt, mint szürke szamár ködben, és én észre sem vettem, sőt nem is zavart. Egészen idáig.
Ekkortájt sokat álltam a tükör előtt, és ez most nagyon bután fog hangzani, de fürkésztem a saját tekintetem, kerestem benne az érzéseket és mondogattam magamnak hogy megint érezni szeretnék, nem sóvárogni valami után amit ha nem kapok meg nem tudok létezni.
Időközben megnéztem a filmet is.
Egy férfiről szólt, aki rákos lett. Elvált volt, de volt egy gyermeke. A betegsége ráébresztette, hogy az idő baszott módon véges…….
Ahogy ugyanabba a folyóba sem léphetünk kétszer, nem tudjuk visszahozni a múltat, és nem tudjuk pótolni azt amit a múltban elvesztegettünk. Ez érthető bármire, a családtól az élményeken át egy vagyontárgyig. Kinek mi fontos.
Neki az elvesztegetett idő volt fontos. Fel akart élete végéig a családja számára építeni egy házat. Most elkezdte szorítani az idő, hát nekilátott, betegségét eltitkolva a családja elől.
Akit érdekel nézze meg, nem akarom a film teljes tartalmát leírni, az megy mindenkinek. Inkább kiragadom a lényeget, ami nem más mint hogy a szándék, a felismerés, az akarat és a kitartás együtt, ha csak rövid időre is, de megvalósította az álmát. Visszakapta családját, és felépítette a közös otthonukat. Számára ez volt a boldogság, ezért élt, és ha csak röviddel a finish előtt ért is oda, oda ért. Mi ebből a tanulság? Hogy bármekkora pöcs az ember bármennyi ideig, akkor is lehet változtatni, és meg is éri. A férfi például nem kevesebbet kapott érte, minthogy boldogan élt amíg meg nem halt.
Én ezt szántam a tartalmi résznek, és konkrét élményeknek. Ezek az én személyes tapasztalataim, kedves vagy olykor keserű emlékek életem eddigi legkegyetlenebb csatájáról.
De hogy mi a jó benne? Az hogy ezt a csatát együtt nyertük meg Piroskával, azoknak akik engem szeretnek, mert visszakaptak, és nekem, mert én visszakaptam az életemet.
A mai napig ha beszélünk, érdekli hogy mi van velem, hogy alakul az életem, beszélget velem kötetlenül, mert ÉRDEKLEM, mert ő igazán EMBER.
Az ő ereje nem abban rejlik, hogy jó neve van a szakmában, vagy hogy mikor mennyit és hol tanult. Persze ez is fontos vele kapcsolatban, mert ezért jó szakember.
De az ő „fegyvere” az empátia.
Összegezve tapasztalataimat, azt kell hogy mondjam, hogy egy más gondolkodásmódot adott az enyém mellé, ami jobb emberré tesz.
Én ezt kaptam, ezt tartom gyógyulásnak és amíg élek hálás leszek ezért.
Budapest, 2016. 01. 22.
The post Egy út appeared first on ADDIKT-ART.
]]>Pár szó a névválasztásomról
MIÉRT ADDIKT-ART?
Az egyik ok, hogy nagyon tetszik ez az áthallás: addig tart… amiből pedig következik a másik, amiről most írni fogok.
Évek óta figyelem a függők józanságmunkájában rejlő erőfeszítést, örömöket, zuhanást, szenvedést, aztán a mégis kibomló teljességet. Ahogyan szépen, lassan, lépésről lépésre, “lassan sietve” rátalálnak saját életükre és óvatosan – figyelve minden rezdülésre -, elkezdik élni azt. Kevesen csinálják végig, mert ez nem egy fájdalom nélküli út, igaz, sok örömöt is rejteget. Vannak, akik csak átmeneti enyhülést keresnek, józan heteket, hónapokat, aztán visszatérnek a régi tánchoz. Ezt is sokszor látom, és – bár nagyon hamar megtanultam hogy nem lehet mindenkinek segíteni – a mai napig őszintén sajnálom, mikor valaki inkább visszafordul.
A józanságmunka élethosszig tart, amiben a hangsúly a személyiség fejlesztésén van, nem a szerhasználat abbahagyásán. Aki úton van, pontosan tudja, hogy a leállás önmagában talán a legegyszerűbb része az egésznek. A leállás nem a célja, hanem alapfeltétele, eszköze kell legyen a felépülésnek, önmagában csak a szárazsághoz elegendő, a józansághoz ennél többre van szükség. Emiatt az egyik legfontosabb kérdés egy függő számára a “miért iszol/drogozol” helyett, hogy “miért hagynád abba”? Ha erre születnek jó válaszok- amik túlmutatnak a másik folytatólagos hibáztatásán, a körülmények okolásán -, fontos mérföldköveket tudunk lerakni, érdemes nekivágni, kijelölni a célokat, eszközöket, és cselekvésbe fordítani a sokszor végeláthatatlannak tűnő elmélkedést.
Az út megtételéhez sokféle módszert, segítőt, intézményi segítséget választhatunk. Az addiktológiai konzultáció hangsúlyosan az “itt és most”-ban működik, fókuszában a megcselekedhető tartomány áll, vagyis a folyamat során a klienssel együtt gondolkodva a konkrét problémákhoz konkrét cselekvési tervet rendelünk, ez a konzultációk során nyomon követhetővé válik.
Azt hiszem, a felépülés, józanságmunka egyfajta szubjektív művészet: a felépülő függőnek az előítéletek és tudatlanság ellenszelében kell jelen lennie és azon munkálkodnia, hogyan tudná értékesebbé tenni a saját -, és ezáltal mások életét is.
Szándékom szerint a blogban – természetesen kérésre név nélkül, nickkel – időről időre közzéteszek képeket, dalokat, verseket, fontos szövegeket, amik segíthetnek abban, hogy érintett és kívülálló is el tudjon szakadni a “minden fejben dől el/akaraterő kérdése az egész/én tudom, mi a jó a másiknak” hamis és kártékony illúziójától.
… mert az addikt-art éppen addig tart, amíg tudatosan, önreflexív módon élünk.
A felépülés, újjászületés témájához választottam egy csodálatosan szép tunguz népmesét is, Lotilko szárnyairól.
LOTILKO SZÁRNYAI
Élt egyszer egy repülő ember, úgy hívták, hogy Lotilko. Két szárnya volt, amelyekkel gyakran magasan az erdő fölött repült, felszállt egészen a fellegekig, sokszor még magasabbra is, és nemegyszer megtörtént, hogy túl messzire repült otthonától.
Történt egyszer, hogy megint csak messzire szállt, és közben ráesteledett.
– Itt kell töltenem az éjszakát valahol. Majd csak reggel szállok haza – gondolta, és egy ismeretlen településen szállt le.
De legalább jó embereknél kopogtatott volna éjjeli szállásért! Szerencsétlenségére éppen Teventejre talált.
Elõször szívesen fogadta Lotilkót, még meg is vendégelte. De amikor látta, hogy Lotilko leveszi válláról a szárnyait és az ágya mellé helyezi, dühbe gurult.
– Minek neki a szárny? – gondolta. – Van lába, tehát tud járni, van keze, tehát tud dolgozni. Minek neki akkor a szárny?
Amikor aztán Lotilko álomba merült, magához vette és elrejtette a szárnyait.
Felébredt reggel Lotilko, kereste a szárnyait.
– Teventej, hol van a szárnyam? – kérdezte.
– Megmondom, csak elõbb elmegyek vadászni.
El is ment Teventej a vadászatra, messzi földre. Nem maradt otthon más, csak a felesége meg a gyerekei.
– Áruld el, hová rejtette férjed a szárnyamat? – kérte Lotilko Teventej feleségét.
– Igazán nem tudom – felelte az asszony. – De ha tudnám, sem mondanám meg!
Nagyon félt az asszony az urától.
Kiment Lotilko az udvarra, és látta, hogy madarak szálldosnak vígan a levegõben.
– Madárkák, hej, madárkák, nem tudjátok, hová lett a szárnyam?
– Nem mondhatjuk meg, Teventej megölne bennünket!
– Áruljátok el, és én egy kövér rénszarvast hozok nektek érte! Egész seregetek jóllakik belőle!
Mire a madarak:
– Hozzad a rénszarvast, aztán megmondjuk!
Egy kövér rénszarvast ejtett zsákmányul Lotilko, és nagy lakomát rendezett belőle a madaraknak. Úgy megszállták azok a szarvast, mint a sűrű felleg, rövidesen csak a csontjai fehérlettek.
– Most aztán mondjátok meg végre, hol van a szárnyam! – kérte ismét Lotilko.
Mire a csókák így feleltek:
– Keresd először a folyó egyik partján, aztán meg a másikon!
No, erre már nagyon megharagudott Lotilko.
– Hogy görbüljön meg a csőrötök örökre! – kiáltott fel haragjában.
Az átok azonnal megfogant. Ezeknek a madaraknak meg egész nemzetségüknek egyből meggörbült a csőrük, és úgy is maradt mind a mai napig. Azóta hívják őket görbecsőrű csókáknak.
Megérkezett Teventej a vadászatról, kérlelni kezdte őt Lotilko:
– Most már mondd meg, hol a szárnyam, hogy hazatérhessek!
De Teventej csak nevetett gonoszul:
– Add nekem a csizmádat, aztán visszaadom a szárnyad!
Gondolkodóba esik Lotilko, nézte a jó meleg bőrcsizmáját. Hogy lesz meg nélküle? De hiszen visszakapja a szárnyát, akkor aztán meglesz csizma nélkül is!
Lehúzta lábáról a csizmát, és odaadta Teventejnek. Az meg elrejtette a csizmát is, aztán megint nagy vadászatra indult.
– Add vissza a szárnyam! – kiáltott utána Lotilko. De Teventej most is csak nevetett rajta.
Segítségért ment akkor az emberekhez Lotilko:
– Adjatok nekem egy pár jó csizmát. Láthatjátok, lábbeli nélkül maradtam!
De az emberek csak a fejüket rázták:
– Egyetlen fölösleges pár csizmánk sem maradt!
Nem adtak neki, mert ők is féltek Teventejtől.
Látta Lotilko, hogy senkitől sem várhat segítséget, és hogy csak saját maga segíthet magán. Elindult hát az erdőbe madártollat gyűjteni. Sok-sok madártollra volt szüksége, hogy új szárnyat készíthessen magának.
De azért elkészítette.
Éppen felcsatolta a szárnyat a vállára, amikor Teventej megérkezett a vadászatról.
Felszállt Lotilko a magasba, Teventej meg kiabált utána:
– Lotilkooo, Lotilkooo! Hová mész?
– Megyek haza, a szülőföldemre! – hangzott fentről a boldog válasz.
Teventej csak nézte, hogyan lengeti Lotilko a szárnyát a magasban a széles pusztaság fölött, akár egy hatalmas madár… Repül, száll, és egyre kisebbnek látszik. Aztán végleg eltűnt a szeme elől.
Egyszeriben ő is leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy a magasba emelkedjék, mint Lotilko.
Szaladt a rejtekhelyhez, ahová Lotilko szárnyát rejtette. Felcsatolta a vállára, meglengette, próbált repülni, de bizony, nem ment. Nem és nem tudott elszakadni a földtől!
Próbálta a felesége, mindhiába. Ő se tudott felemelkedni a levegőbe.
– Nem ér ez a szárny egy fabatkát sem – mondta a férjének. – Vesd a tűzbe, el kell égetni.
Teventej fogta Lotilko szárnyát, tűzre vetette. El is égette. Nem is tanult meg a mai napig sem repülni.
The post Miért Addikt-Art? appeared first on ADDIKT-ART.
]]>Mese és terápia
A FARKAS SZEMPILLÁI
Addiktológiai konzultánsként sok éve dolgozom szenvedélybetegekkel, rengeteget láttam, tapasztaltam, és nyilván a személyes élettörténetem is segített abban, hogy másokat kísérhessek a felépülésük során. Fontos, hogy megőrizzem kíváncsiságomat, nyitottságomat, másképp nehéz volna elmélyülni ennyi értékes emberi történetben. Szeretek új módszereket, látásmódokat megtapasztalni, ezért jelentkeztem Dr. Boldizsár Ildikó Metamorphoses Alkotó- és fejlesztő meseterapeuta képzésére. A tanulási folyamathoz hozzátartozott, hogy a népmesék segítségével saját nehézségeimmel is szembenézzek, azokból meg éppen volt egy nagy rakással. Csakhogy a szembenézéshez valami hiányzott…
A farkas szempillái című japán népmesét pár évvel ezelőtt olvastam egyszer… emlékszem, szíven is ütött… és gyorsan tovább is lapoztam, talán nem mertem a sorok közé nézni.
Aztán Ildikó egy egyéni foglalkozáson előhívta ezt a mesét: ezzel van most dolgom! Megrendített. Nagyon megszenvedtem. Felrázott, mert felismertem valami nagyon fontosat: Egyrészt emlékezni segített, felidézni, ahogyan jó 30 évvel ezelőtt valahol a rengetegben elvesztettem önmagam. Sokáig bolyongtam ott. Szerencsém volt, mert évekkel később pár fontos EMBER (kísérő, példakép) segítségével kijutottam egy jónak tűnő ösvényre, amin azóta is járok és végül magam is segítő lettem… másrészt ez a mese ráébresztett, hogy nem is olyan régen a fene nagy tudatosságomban, úton levésemben, „ejjdejósegítővagyok” identitásomban hajszál (farkas szempilla) híján megint elvesztem… ismét beértem a rengetegbe.Csakhogy a mesebeli erdőkben a lehetőség mindig találkozik azzal, ami van… onnan, abból az erdőből, abból a meséből tudtam ránézni a valóságomra, és emlékezni kezdtem. Kétségbeesve matattam, kerestem. Mit is? Kerestem a farkas szempilláját, nem emlékeztem már, melyik zsebembe rejtettem, de végül – sok munka árán – előkerült. Segítségével végre átkereteztem azt, ami történt… hiszen „már csak” emlékeznem kellett, felébredni, körülnézni, jelen lenni.
Most már elmondhatom, kiálltam a próbát, és biztos vagyok benne, nem ez volt az utolsó. De észrevettem a lehetőséget és általa rengeteget kaptam, még ha azt is hittem egy rövid időre, hogy minden elveszett. Látom, mi a részem abban, ami történt, és azt is tudom, hogy én már sosem feledkezhetem meg a szempilláról, amit a farkasomtól kaptam ott a rengetegben, sok-sok évvel ezelőtt.
Azt hiszem, mostanra megtanultam, hogy a legszilárdabb, legfontosabb értékem az önazonosságomra való odafigyelés legyen. Önazonosság? Számomra a tudatosság, lélekjelenlét, tett, és szó harmóniája. Hogyan lehet ezen munkálkodni és egyáltalán megéri-e? A konzultációkon akár erre is fény derülhet, sőt az is lehet, írok még a témáról.
The post Hogyan kapcsolódom a meséhez? appeared first on ADDIKT-ART.
]]>Miért lett a blog címe „A farkas szempillája”? Egy népmese miatt, ami újból segített kitalálni a „rengetegből”. Mert egyszer csak ott találtam magam én, a segítő… Íme a mese:
A FARKAS SZEMPILLÁI
„Egy faluban élt egyszer egy gazdag kovács, akinek egyetlen lánya volt, a vidám és kedves Akiko. Akiko anyja röviddel a kislány születése után meghalt, és a kovács újból megnősült, mert valakinek vezetnie kellett a nagy háztartást. A mostoha azonban fösvény és mogorva asszony volt, semminek sem tudott örülni, és nem szerette Akikót, főként azért, mert irigyelte vidám természetét és az ajkán állandóan játszó mosolyát. Alig cseperedett fel Akiko, a mostoha egyre több munkával terhelte meg, így aztán nemsokára a fiatal Akiko vezette az egész háztartást. A mostoha egész nap csak ült, és parancsokat osztogatott, de este, amikor a kovács hazajött, még ő panaszkodott Akikóra, hogy ezt meg azt rosszul csinálta. Akiko az igazságtalan szemrehányások hallatára mindig sírva fakadt, de másnapra már mindent elfelejtett, és vidáman végezte munkáját. A munka csak úgy égett a keze alatt, a szolgálókhoz mindig kedves volt, egyetlen rossz szót sem mondott nekik. Hiszen ő tudta a legjobban, milyen keservesen viseli el az ember az igazságtalanságot. Jószívűen és nyájasan bánt azzal a gyülevész népséggel is, amelyből minden faluban bőven akad, kedves volt a vándorszerzetesekhez, koldusokhoz és koldusasszonyokhoz is. Házukból senki sem ment el üres kézzel, ha Akiko otthon volt. Az inasoknak is itt-ott a markukba nyomott egy rézpénzt a háztartásra kapott összegből. Akikót az egész háznép szerette, a kedvéért mindenki becsületesen dolgozott, és a kovácsnak jól ment a sora. De a zsugori és irigy mostoha rossz szemmel nézte ezt a virágzó gazdálkodást. Estéről estére több panaszt emelt Akiko ellen:
– Minden csavargóval szóba áll, hát így kell viselkednie egy jómódú családból származó lánynak? Meglátod, hogy minden vevődet elveszíted miatta.
Máskor meg ilyeneket mondott:
– Tönkretesz bennünket, az biztos. Ha csak egy percig nem ügyelek rá, szétoszt mindent, ami a kezébe kerül. Könnyű neki osztogatni, hiszen maga egy garast sem hoz a házhoz. Mind a ketten koldusbotra jutunk, majd akkor megtudjuk, milyen jó szíve van a kislányunknak! – így rágalmazta folyton-folyvást Akikót. A kovács hitt a feleségének, tudta, hogy a pénzt nehéz megkeresni, és ő maga sem szívesen adta ki fölöslegesen. Akiko pedig sohasem védekezett a szemrehányások ellen. Csak lehajtott fejjel szomorúan állt, és a szemébe könnyek szöktek. De másnap már megint vidám dalolásától zengett a ház.
Nem hajlik a jó szóra, gondolta az apja, és a szíve lassan megkeményedett iránta. Végül, amikor újév előestéjén a mostoha nagy garral és sírva panaszkodott Akikóra, hogy az egész elkövetkező esztendőre szerencsétlenséget és bajt hozott a házukra, mert az ünnepi
pogácsa tésztáját a legfinomabb új rizsliszt helyett a régiből gyúrta, és ezzel minden bizonnyal megsértette a szerencse istenét, ő is nagyon megharagudott, és elkergette lányát a háztól.
Akiko szomorúan ballagott végig a falun. Az emberek az ünnepi előkészületekkel voltak elfoglalva, és nem törődtek azzal, mi történt a kovács máskor oly vidám lányával. Akiko csak ment egyenesen az úton, és elért a szomszéd faluba. Fázott, és nagyon éhes volt, de hiába próbált valahol szolgálatot találni, hogy egy kis ételhez és éjjeli szálláshoz jusson. Mindenki kíméletlenül elkergette háza küszöbéről. Mikor már annyira elfáradt és elgyengült, hogy alig bírt mozogni, bekopogott egy vendégfogadó kapuján.
– Fogadós úr, legyen szíves, adjon nekem valami meleg ételt, pénzem ugyan nincs, de zálogba adom bélelt kabátkámat.
– Ezt könnyű mondani, de mi lesz, ha a kabátkádért nem kapok semmit. Add ide, előbb eladom, és majd meglátjuk, mit kapok érte – felelte nyersen a fogadós.
A hiszékeny Akiko levetette bélelt kabátkáját, és könnyű kimonóban állt tovább a vendégfogadó tornácán. A fogadós tüstént el is küldte a szolgáját a kabátkával a zsibárushoz, és Akiko várta, hoz-e érte valamit. Sokáig állt ott, és egész testében remegett a hidegtől.
– Ha hoz a szolga néhány rézpénzt a zsibárustól, eszek valami meleget, és biztos marad még valami belőle a további útra – vigasztalta magát. – Lehet, hogy megkönyörülnek rajtam valahol, és adnak munkát meg szállást. Apám meg a mostohám pedig közben rádöbbennek, hogy ártatlanul bántottak. Ilyen igazságtalanság talán még sohasem történt a világon.
Akiko még nagyon sokáig várt. A fogadóba új vendégek érkeztek, szolgák és mindenesek jöttek ki, de senki még csak ügyet sem vetett a tornácon kuporgó lányra. Amikor Akiko már nem bírta elviselni a hideget, megint félénken beszólt a fogadósnak, nem mehetne-e be egy kicsit megmelegedni.
– Mit lábatlankodsz itt, te koldusfajzat! Ilyen fiatal, és már csavarog! Szép kis mákvirág vagy! Tűnj el innen, még elriasztod a vendégeimet – kiabálta a durva fogadós. Akiko a hidegtől remegve eszébe juttatta, hogy zálogba adta neki bélelt kabátkáját.
– Szép kabátka volt, biztosan kapott érte annyit, hogy egy kis forró rizst, halat meg egy csésze teát adjon nekem.
– Hahaha! Zálogba adta nekem a kabátkáját – utánozta Akikót a fogadós. – Ritka becsű, szép kabátka volt, egy vagyont adtak érte! Hahaha! Hát egy aranypénzzel megtömött erszényt nem bíztál rám?! Ha jól látom, az sincs most nálad! Látott már valaki ilyen arcátlanságot? Egy kolduló lány, és zálogba adta nekem a kabátkáját! Ha szép kabátkád lett volna, akkor most otthon ülnél egy szép házban, és nem csavarognál idegen faluban.
A fogadós torkaszakadtából ordított, és a fogadóból ki tóduló jókedvű vendégek kinevették a szegény lányt. Akiko sírva fakadt. Éhes volt, fázott, de legjobban a fogadós példátlan igazságtalansága fájt neki.
– Nesze! – mondta a fogadós, és egy kemény árpagombócot meg egy foltozott zsákdarabot dobott oda Akikónak. – Lásd, milyen jószívű ember vagyok, és ünnepnapon még egy ilyen szemtelen koldust sem engedek üres kézzel elmenni a házam küszöbéről. Most pedig takarodj innen, különben rád uszítom a kutyát!
Akiko sírva a vállára terítette a foltozott zsákot, és a vendégek harsány nevetése és kiáltozása közepette szégyentől égő arccal futott ki a faluból. Csak messze, az erdő szélén állt meg. Lassan hullni kezdett a hó, és Akiko azt sem tudta, hol van. Kétségbeesve ezt mondta:
– Rám már úgysem vár semmi jó. Pusztuljak éhen, vagy fagyjak meg valahol az úton világ csúfjára? Inkább magam vetek véget az életemnek. Bemegyek az erdőbe, hadd faljon fel egy farkas. Amint ezt elhatározta, letért az útról, és bátran nekivágott a homályos erdőnek. A hegyekben temérdek farkas van, és ilyenkor télen, amikor éhesek, bizonyára nem tart soká, amíg egy rám akad, és véget vet a szenvedésemnek! Ilyen és ehhez hasonló gondolatokat forgatva a fejében, egy kis tisztásra ért, leült egy kidöntött fára, és várta a farkast. Az erdőben egyre sötétebb lett, nagy pelyhekben hullott a hó, mindenütt csend honolt, egyetlen ág se reccsent, és egy pisszenés sem hallatszott sehol.
– Talán nem vagyok jó helyen – gondolta Akiko, amikor hiába várt a farkasra. – Sohasem voltam még erdőben, és nem tudom, merre járnak a farkasok. De megkeresem őket.
Felállt, és beljebb indult a sötét erdőbe. Bozóton törtetett át, keskeny erdei ösvényeken bandukolt, közben teljes erejéből kiabált:
– Farkas, farkas, gyere és egyél meg, nekem már úgysincs miért élnem!
Sokáig bolyongott így az erdőben, amikor hirtelen megreccsent valami a bozótban, a bokrok ágai szétnyíltak, és egy hatalmas lila szőrű, nagy piros szemű farkas termett az ösvényen. A földhöz lapult, mintha ugrásra készülne, kivicsorította nagy, éles fogait, és figyelmesen nézte Akikót. A lány megtorpant és elhallgatott. Mégiscsak félni kezdett, amikor meglátta a farkas éles fogait, és meghallotta lihegését. De aztán eszébe jutott mindaz a sérelem és megaláztatás, amit az emberektől elszenvedett, reménytelen helyzete, valamint az, hogy éhhalálra van ítélve. Ismét megkeményítette szívét, és elszántan várt sorsára. Félénken nézett ugyan a farkasra, de szilárd hangon így szólt:
– Egyél meg, farkas, én már úgysem várok semmi jót ezen a világon.
A farkas még jobban a földhöz lapult, félig lehunyta a szemét, és fürkészve nézte Akikót, de aztán felült, és nyugodt hangon így szólt:
– Szó sincs róla, téged nem eszlek meg. Embert én nem eszek, legalábbis igaz embert nem. Te pedig ember vagy a legjavából. Minden szenvedésed abból ered, hogy nem ismered fel az igaz embereket. Túlságosan hiszékeny vagy. De várj csak, én segítek rajtad.
Ezzel a farkas óvatosan kitépett a szemhéjából két pillát, és Akikónak adta.
– Valahányszor tudni akarod majd, kivel beszélsz, vedd elő ezt a két pillát, és rajtuk keresztül nézd meg a veled szemben álló embert. Tüstént megtudod, mi lakozik benne. És csak annak higgyél, aki nem változik meg, bármilyen figyelmesen nézed is a pilláimon keresztül. Az ilyen ember mellett jó életed lesz. A többieknek pedig ne higgy, akármit ígérjenek is.
A meglepett Akiko elfogadta a farkas szempilláit, megköszönte, és elindult az erdőből kivezető úton. Ámulatában még az éhségről és a hidegről is megfeledkezett.
Ment, mendegélt, végül egy városkába ért. Megállt egy útkereszteződésen, és nézelődött. Kosarakkal a karjukon vagy rőzsével a hátukon emberek mentek el mellette. Egyesek lovakat vezettek a vásárra, mások pedig hazaszállították azt, amit éppen vásároltak. Hány szépen öltözött nő és méltóságteljes férfi haladt el mellette! Valamennyien olyan tisztességesnek és erényesnek látszottak. Ilyen emberekben sem bízhat meg? De elhatározta, hogy megfogadja a farkas tanácsát. A szeméhez emelte a két pillát, és figyelni kezdte a nyüzsgést maga körül. Mennyire megváltozott az elébe táruló kép! Lám, itt méltóságteljesen megy egy selyembe öltözött asszony, körülötte szolgálók, kisgyerekkel a karján pesztonka követi, de az asszony kimonójából a szépen fésült fej helyett bárgyú tyúkfej áll ki, és mohón csipeget maga körül. A pesztonkának pedig halfeje van, és a szolgálók többnyire egerek vagy tyúkok. Amott meg egy hivatalnok jön a kíséretével, és ünnepi kimonójának fekete gallérjából kövér disznófej mered ki dölyfösen. Egy mellékutcából kereskedő közeledik, apró szeme ide-oda jár keskeny rókafejében. Egyszóval, bárhova nézett Akiko, mindenütt selyembe, gyapotba vagy foltozott ruhába Öltözött emberi testeket látott jönni-menni, sietni vagy bandukolni, de mindegyiknek állatfeje volt. Sehol egyetlen emberi arc. Akiko elszomorodott. Hát így állunk? Valóban nem léteznek emberek?!
Már-már teljes reménytelenség kerítette hatalmába, amikor hirtelen megpillantott egy fiatal szénégetőt, amint rongyos ruhában, egy nagy zsák faszénnel a vállán az útkereszteződéshez közeledik. Lassan, fáradtan haladt, látszott rajta, hogy messziről jön. Akiko aggódva újra a szeméhez emelte a farkaspillákat. Félt, vajon milyen állatfejet lát meg a férfi vállán. Figyelmesen nézte, de a szénégetőnek megmaradt a saját feje. Akiko ide-oda forgatta, keresztbe is rakta a farkaspillákat, de bármilyen figyelmesen nézte a szénégetőt, emberi feje volt. Akiko örült, de hogyan szólítson meg egy fiatal lány egy ismeretlen embert egy idegen városban? Biztosan valami rosszat képzelne róla. Akiko tehát elhatározta, hogy inkább követni fogja a szegény szénégetőt egészen az otthonáig. Alkalma lesz látni, hogyan él, és útközben talán támad valami ötlete is, hogy mit tegyen.
A szénégető a piacon a zsák szénért rizst, teát és sót vásárolt, sehol sem időzött fölöslegesen, és amint beszerezte azt, amire szüksége volt, indult vissza a hegyekbe. Akiko jóval mögötte óvatosan követte. Igyekezett a lehető legtávolabb maradni tőle, de azért mégsem olyan távol, hogy szem elől veszítse. A fiatal szénégető gyorsan haladt, Akikónak pedig ugyancsak szednie kellett a lábát, hogy le ne maradjon. Átvágtak a rizsföldeken, és letértek az erdei útra. Akiko a távolban végre felszálló füstöt pillantott meg. A szénégetőt elvesztette szem elől, nem csoda, erős férfi volt, aki megszokta a gyors járást, Akiko pedig nagyon elfáradt és elgyengült már az éhségtől, de azért folytatta útját a felszálló füst irányában.
Nemsokára egy tisztásra ért, ahol egy magas boksa állt, és a közelében egy kis viskó. Akiko egyenesen a viskó felé tartott. Bent, a pattogó tűz fölött egy bogrács függött, de senki sem volt a kunyhóban. A szénégető nyilván elment valahova. A fáradt Akiko leült a viskó elé, és várt.
Egy kis idő múlva a fiatal szénégető kijött az erdőből; néhány lépésnyire Akikótól megállt, és így szólt:
– Ó, te kísértet! Hát idáig jöttél utánam? Menj utadra, nálam nincs semmi keresnivalód!
Akiko felállt, köszönt, és megpróbálta megmagyarázni a szénégetőnek, hogy ő valóságos lány, nem pedig kísértet. A szénégető végül elhitte neki.
– Már a városban észrevettem, hogy követsz. El akartam szökni előled, de te mindig a nyomomban maradtál. Így hát azt gondoltam, hogy biztosan kísértet vagy. Mit kereshet egy lány egyedül az erdőben? Ezért inkább elmentem a viskómból. Ha ideér a kísértet, és nem talál itt, biztosan odébbáll. De te mit keresel itt az erdőben? Nem nézlek csavargónak, bár alighanem rosszul megy a sorod.
Akiko elmesélte neki, hogy gonosz mostohája és igazságtalan apja újév ünnepén elkergették hazulról, ki a hidegbe. Azt is elmondta, hogy elkeseredésében elment az erdőbe, hogy falják fel a farkasok. Majd arra kérte a szénégetőt, fogadja be a viskójába.
– Főzni fogok neked, és vezetem a háztartásodat. Ehhez nagyon jól értek, biztosan meg leszel velem elégedve.
– Nem tudom, jól fogod-e nálam érezni magad. Szegény szénégető vagyok, fényűzésben nemigen lesz részed. Ugyancsak iparkodnom kell, hogy szűkösen megéljek.
Akiko azt felelte, hogy nem vágyik fényűző életre. Csak arra vágyik, hogy legyen hová lehajtania a fejét.
Végül a szénégető beleegyezett, hogy Akiko nála maradjon. A lány aztán megkérdezte, hol moshatná meg a lábát, mielőtt bemegy a viskóba és vacsorát készít.
– Menj a boksa mögé. Ott az erdő szélén van egy forrás.
A forrást káva vette körül. Akiko lehajolt a víz fölé, amely úgy csillogott, mintha a nap sugarai játszadoznának benne.
– De hiszen már este van, honnan jönnének a napsugarak – csodálkozott Akiko, és még közelebb hajolt a víz fölé, belenyúlt, és egy fénylő, csillogó aranyrögöt emelt ki belőle. Aztán körülnézett, és látta, hogy az egész forrás nagy aranyrögökkel van kirakva. Megmosta a lábát, de szinte szégyellte, hogy az út porát egy aranyforrás vizével mossa le. Majd lehajolt, hogy igyék a bambuszcsövön keresztül csörgedező vízből. Alighanem innen meri a szénégető a vizet a főzéshez, gondolta. Alig ízlelte meg, újabb meglepetés érte. Akiko egy aranyröggel a kezében visszasietett a viskóba.
– Tudod, milyen kő ez? – kérdezte a szénégetőtől.
– Persze hogy tudom, közönséges kő, teli van vele a forrás meg a környéke. Nagyon szép kövek, gyönyörűen csillognak, s akkor sem vesztik el a fényüket, ha megszáradnak – felelte közömbösen a szénégető. – Nézd meg, hogy kidíszítettem velük a tűzhelyemet. Ha akarod, kirakom neked velük az utat a forrásig. Van itt belőlük elég, akárhova nézel!
– Ez nem kő, hanem színarany – világosította őt fel Akiko. – Azt kaphatsz érte, amit csak akarsz, és nem kell nehéz munkával megszerezned, ami a megélhetéshez szükséges.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy kőért rizst kaphatok? Félek, hogy a nagy fáradtságtól egy kicsit megzavarodtál. Szénért igen. Szénért mindent megkapok a városban, amire szükségem van, csak legyen belőle elég – hajtogatta a magáét a szénégető.
– És tudod, mi folyik a bambuszcsőből? – folytatta kérdéseit Akiko.
– Mit faggatsz annyit? – dörmögött a szénégető. – Hát mi folyna? Jóízű tiszta víz. Abból főzök, azt iszom már évek óta, és még semmi bajom sem történt.
Akiko elnevette magát. Megint visszanyerte régi jókedvét.
– Jóízű tiszta víz! Tudod-e, hogy az a víz rizsbor? Mégpedig a legjobb, ami csak létezik! Akiko aztán sokáig magyarázta a fiatal szénégetőnek, hogy milyen gazdagság közepette él.
– Holnap elvisszük az aranyat a városba, és pénzre váltjuk be. Mesterembereket hívunk, és a rizsbor forrásánál fogadót építtetünk. Meglátod, milyen jó dolgunk lesz!
A szénégető nem nagyon hitte, hogy a fényes kövekért kapnak valamit, de amikor látta, hogy a fáradt és szomorú Akiko szeme csillog az örömtől, és valósággal újjáéledt, szót fogadott neki. Korán reggel elvitték az aranyat a városba, és a tisztáson nemsokára fölépült a Kialudt Boksa nevű fogadó. Kiváló bora és az előzékeny fogadósné kedvessége nemsokára híressé tette az egész vidéken. Kereskedők, szamurájok sereglettek ide, és egyszer útban a főváros felé maga a herceg is betért a fogadóba. Megkóstolta a sziklából eredő különleges ízű rizsbort, és attól fogva rendszeresen küldetett belőle palotájába. A tisztáson mindig vidámság uralkodott, az előkelő vendégek után kevésbé előkelők is jöttek, és végül megjelent a kóbor népség is: szerzetesek meg koldusok. De a jóságos fogadósné senkitől sem sajnálta a nyájas szót és kedves mosolyt.
Mi történt azonban ezalatt odahaza, Akiko falujában? Amikor az apja elkergette Akikót, a gonosz mostoha megnyugodott. Csakhogy minden munkát, amit azelőtt Akiko végzett, most neki kellett ellátnia, s ezért nemsokára ugyanolyan elégedetlen és mogorva lett, mint azelőtt volt, és a végén meghalt. De Akiko apja is rosszul járt. Furcsa balszerencse kezdte üldözni. A műhelyében készített sarlók, amelyeket azelőtt szívesen vásároltak környékbeli parasztok, most eltörtek, még mielőtt a gazdák kiértek velük a földre. Amikor a mester egy jó ásót akart kovácsolni, félresikerült fejsze lett belőle. Hiába szidta az inasokat, hiába bocsátotta el a munkásokat, a műhely hírneve egyre romlott, s végül be kellett zárnia. A kovácsmester elvesztette minden vagyonát, és koldusbotra jutott. Bekövetkezett tehát az, amitől a gonosz mostoha félt, csakhogy teljesen más okból.
Egy napon az öreg kovács néhány koldustársával együtt betért a Kialudt Boksa fogadóba. A lányát, persze, nem ismerte meg, de nagyon meglepődött, hogy a fogadóban durva szavak és ellenséges tekintetek helyett minden jövevénynek nemcsak egy tál zsíros levest, hanem egy pohár finom rizsbort is adtak. Az öreg kovács a többi koldus között ült, és Akiko lányát emlegette, aki ugyanolyan kedves és jószívű volt az ínségben élőkhöz, mint az itteni fogadósné. Most már tudta, mit jelent az elkínzott, fáradt embernek a nyájas szó, és keservesen megbánta korábbi meggondolatlan tettét.
– Vajon mi történt Akiko lányommal? Talán ő is a világot járja, vagy nyomorúságosán elpusztult valahol – sóhajtott fel, és könnyei a pohárban gyöngyöző rizsborba hulltak.
Akiko felszolgált a vendégeknek, és minduntalan a koldusokát nézte. Valami vonzotta őt hozzájuk. Az egyik öreg koldus ismerősnek tetszett neki. Addig járt körülötte, addig vizsgálgatta jobbról-balról, míg végül felismerte benne az apját. Sokáig habozott, megszólítsa-e. Eszébe jutottak a bántalmak, amelyek az apai házban érték, s fülében csengtek a kegyetlen szavak, amelyekkel az apja elkergette hazulról. De amikor megpillantotta az öregember arcán lefolyó keserű könnyeket, mindent elfelejtett, és félénken hozzálépett:
– Ne sírjon, édesapám, én a lánya vagyok, Akiko.
– Akiko, kislányom – zokogott hangosan az öreg kovács. – Látod, hogy megbüntetett igazságtalanságomért a sors.
Akiko odahívta a férjét, és mind a hárman elsiratták a múltat, aztán elmesélték sorsukat. Az öreg kovács ettől fogva élete végéig elégedetten és boldogan élt Akikóval meg a férjével, és gyakran mesélte unokáinak a szüleik meg a Kialudt Boksa különös történetét.”
A következő bejegyzésben a meséhez való személyes kapcsolódásomról írok, így lesz teljes a történet, amiért elindult ez a blog, épp ezzel a címmel.
The post A blogom címe appeared first on ADDIKT-ART.
]]>