3 év múlva
– Univerzum Zrt. Reklamációs Osztály! Miben segíthetek?
– Reklamálni szeretnék! Legutóbb az Önök segítségével adtam le a rendelésemet, hogy biztos minden rendben legyen, de amikor már azt hittem, csodás az életem és remek munkám van, és megvettem végre az új autómat, másnap kirúgtak! Én csak egy jó állást kértem, hát az sem jár nekem?
– Nézzük át együtt a megrendelőlapot, asszonyom, és derítsük ki, mi lehetett a probléma! Megadná a rendelési számot, kérem?
#univerzum #teremtőerő #manifesztáció #teremtés
]]>
Van a fodrászoknak egy olyan palettája, amely megmutatja, hogy pontosan mi a neve az egyes hajszíneknek. Az a nagy furcsasága ennek, hogy van 30 szín, amit valamilyen szőkének hívnak, ebből szerintem a laikusok kb. 17-18-ra mondanák ugyanezt, a többi inkább világosbarna, de némelyik konkrétan sötétbarna a köznyelv szerint. A palettán elvileg találunk még 6 világosbarnát, 3 középbarnát, 2 sötétbarnát és 1 feketét. Gyakorlatilag ebből tucatnyi mintából 8 sötétbarna, 3 vörös, és 1 tényleg fekete. Szóval szerintem nagyon mást ért a köznyelv a hajszíneken, mint amit a fodrászok, ezért is nehéz az ember dolga, ha elmegy csokibarna hajjal a fodrászhoz, és közli, hogy márpedig én addig haza nem megyek, míg nem leszek szőke! Velem pontosan ez történt húsvét előtt, csütörtökön!
Amikor kiejtettem a számon, hogy szőke, a fodrászom elsápadt. Látott már sok mindent a fejemen, de leginkább feketét, hiszen évtizedekig szóba se jöhetett más. Aztán látta a vöröseket, a karamell melírral bolondított csokit, és akkor most jövök neki azzal hirtelen, hogy szőke. Szerintem egyébként én itt el is veszítettem őt egy időre, annyira lesokkoltam, de én csak mondtam a magamét, mutogattam képeket, és ezzel aztán végképp sikerült összezavarnom! Mutatom, milyen képeket toltam az orra alá:



És ezekhez a képekhez magyaráztam barokkos körmondatokban, hogy akkor úgy gondoltam, hogy a töve maradhat bőven sötét, de a vége az már legyen teljesen szőke (kb. úgy, ahogy a harmadik képen), de nem baj, ha benne marad némi vörös is, mint a középsőn, igazából összhatásában legyek szőke, és kész! Valamiért én fejben nagyon ragaszkodtam ahhoz, hogy csakis aranyszőke lehet a hajam, mert nekem az áll jól (hogy ezt honnan vettem, lövésem sincs). Többórás procedúra után – felhasználva a fodrászatban fellelhető minden szőkítőt – egy sokkal világosabb, de bőven vöröses szőkével mentem haza. Tetszett, de valami mégsem volt oké: pont az eleje volt sötét a hajamnak, én meg ott szerettem volna leginkább szőke lenni. Hogy nem vagyon teljesen normális, azt jól mutatja, hogy 2 hét alatt még 3 alkalommal kentem szőkítőt a vöröses részekre, így legalább narancssárgáig eljutottam. De ezzel sem voltam boldog, így bő 3 héttel a fodrászat után saját festésbe kezdtem, íme az eredmények:

A Syoss hajfestékek közül a sötét tövekre a mogyoró(?!?)szőkét használtam, a hosszára pedig egyidejűleg felkentem a bézsszőke festéküket. Még mindig akad némi vörös árnyalat a hajamban, de a következő festésnél szerintem végre elmúlik majd az is! Mondjuk azt hozzá kell tennem, hogy a festés közben iszonyúan féltem, mert a hatóidő alatt egyre durvábban sötétedett a festék a fejemen, és a családom már fogadásokat kötött, hogy sötétbarna leszek-e, vagy egyből fekete… De szerencsére nem történt ilyen baleset.

És tudjátok, mi van? Eljutottam oda, hogy egy kicsit sem érdekel, hogy nem a szőke a csúcsszín, amit viselhetnék, nekem iszonyúan jólesik. Talán azért is, mert ahogy öregszem, egyre több vonást vélek felfedezni anyám arcából magamon, minél sötétebb a hajam, annál inkább. És mivel a legkevésbé rá szeretnék hasonlítani, maradok inkább szőke! Roppant felszabadító érzés, és sokszor úgy érzem, ez az eredeti hajszínem (pedig nagyon nem)! Valahogy olyan természetellenesen természetes ez a hajszín nekem…
Így aztán, aki későn jött, az már csak olyan helyeket talál, ahol pecsenye-vörösre lehet égni az UV-sugárzásban. A kopasz, alacsony férfi kiválasztotta családja számára a lehető legrosszabb helyet: az épület tövében lévő kétméteres füves sávra pakoltak le, ahová egész nap perzselően sütött a nap, ráadásul az épülettől a tó irányába lejtett a talaj. Nem veszélyesen, de egy könnyű strandlabdának mégis hívogató volt ez a kis szintkülönbség. Anyuka épp a két nagyobb gyereket próbálta naptejjel óvni a sugárzástól, apuka pöffeszkedve ült szánalmas kis területén, mint kakas a szemétdombon. A legkisebb gyermek, egy hároméves forma kisfiú, felkapta a csíkos strandlabdát, ami majdnem akkora volt, mint ő maga.
Egy pillanat műve volt az egész. Elég volt egy kis feltámadó szél, hogy kicsússzon a kezéből a hatalmas labda, és meginduljon lassan pörögve a tó irányába. A kisfiú lélekszakadva, láthatóan rémülten rohant a labda után, és majdnem sírva kiabálta: „Elszalaaadt! Elszalaaadt!!!”. A tó partján szerencsére egy járókelő megállította a csíkos szökevényt, és kedvesen visszaadta az ijedt gyereknek. Mindenki megnyugodott az arra járók közül, a kisfiú labdája nem végezte a nádasban, megmenekült.
A gyerek visszaküzdötte magát a családjához, de ahogy letette a labdát, az megint megindult, épp csak el tudta még kapni. Ebben a pillanatban az apja ráripakodott a gyerekre: „Nem látod, hogy belemehet a tóba?!? Jaj, mennyire hülye vagy!” A gyerek lesütötte a szemét, a szája legörbült.
Egy arra sétáló nő elképedve nézte a jelenetet. Láthatóan vívódott egy pillanatig, hogy megszólítsa-e a férfit, de úgy érezhette, hogy nincs értelme. Végül jó hangosan csak ennyit mondott a mellette haladó lánynak: „Ez a fickó komolyan lehülyézte a saját gyerekét? Ezt az édes kisfiút? Mekkora baromnak kell lenni ehhez?” Az utolsó kérdésnél visszafordult, és egyenesen a fickó szemébe nézett. Egy pillanatig nem lehetett tudni, hogy a férfi hogy reagál, ráüvölt-e a nőre, hogy foglalkozzon a maga dolgával, vagy megérti, hogy mennyire nem oké, amit mondott.
A szája kinyílt, de rögtön be is csukódott. Magához vonta a gyereket, és valami olyasmit dünnyögött, hogy jobban kell vigyázni a labdára. A kölyök hüppögött kicsit, de megkönnyebbült. A nő még hallotta, ahogy a férfi azt mondja: „Nem vagy hülye, csak apa ideges lett. Gyere, veszünk egy fagyit!”
]]>Ma azonban úgy érezte, megkockáztat valamit. Elfogyott a hentesnél a csirkehús, ezért sertést vett, de nem akart belőle rántott húst csinálni, inkább összekockázta kicsire, lábosba dobta, és csak amolyan gondolomformán mindenfélét rádobott, amit épp jónak érzett. Érzésből főzött most, nem volt mögötte semmi recept, szokás vagy elképzelés. Kissé félve tálalta fel az ebédet, a férje fintorgott is, mikor meglátta, de éhes volt, és az illata végül is ígéretes volt. Ő nem nyúlt még a tányérhoz, a férjét és a gyerekeit nézte. A legkisebbet figyelte most, akinél válogatósabb teremtést nem hordott hátán a Föld. De még ő is hümmögve és mosolyogva lapátolta magába a rizst és a páratlan finomságot.
– Mama, ez micsoda? Nagyon ízlik! – kérdezte teli szájjal a kis válogatós. Hirtelen nem is tudta, mit mondjon, így rávágta:
– Apróhús!
– Ez a kedvencem mától, Mama! Légyszi főzzél ilyet sokszor!
Mindenki helyeselt, ő pedig úgy érezte, a föld felett lebeg a boldogságtól. Következő pénteken nem is kereste a csirkehúst, eleve sertést vett, amit aztán otthon apróra felkockázott, a lábosba dobott, és… eluralkodott rajta a pánik. Fogalma sem volt, mitől lett olyan finom előző hétvégén az apróhús. Reszketve dobálta bele a fűszereket, de hiába kóstolgatta, nem lett olyan jó, mint akkor. „Nem baj!” – gondolta magában. „Most valami még jobbat találok ki!”
Csillogó szemekkel tálalta az újdonságot, a család is várakozva fogott hozzá, de most hiába mondták, hogy finom, érezte, hogy nem őszinték, inkább csak nem akarják megbántani. A következő heteket annak szentelte, hogy megtalálja az apróhús eredeti receptjét. Mivel soha nem lett olyan, mint először volt, mindig azt mondta a családnak, hogy „feljavította” még kicsit azt a receptet. Egyre kelletlenebbül ették, főleg a gyerekek. Aztán egy vasárnap a legkisebb azt mondta:
– Mama, hagyd abba a kísérletezést, kérlek! Ez egyre rosszabb! Ha nem megy az eredeti, inkább együnk megint rántott csirkét vasárnaponként!
Mosolyogva beleegyezett, de belül ordított, zokogott. Hogy lehetett ilyen buta, hogy nem írta fel annak az elsőnek, annak az igazinak a receptjét? Most már minden hiába, minden elveszett, soha többé nem csinál apróhúst!
A konyhában ült az asztalnál, állva már nem ment a főzés sem. Húst kockázott éppen, amikor eszébe jutott a rég elfeledett apróhús. „Nem lehet, hogy úgy haljak meg, hogy nem tudom meg, mi a recept!” – gondolta magában, és új erőre kapott hirtelen. A húst a lábosba zúdította, kis olajon megpirította egy kevés ledarált hagymával, nem szerette az ételben a hagymadarabokat, de az ízét nagyon is hiányolta volna belőle. Sót és borsot tett hozzá, és egy hirtelen ötlettől vezérelve löttyintett hozzá egy kis fehérbort. Az illat szinte megfiatalította, hiába telt el a csúfos kudarcok óta már 40 év. Tudta, hogy ez maradt ki a további kísérletekből, a fehérbor volt a kulcs. Hogy felejthette el ezt?
Amíg a hús elkészült, főzött egy adag rizst, majd leült a konyhaasztalhoz, eljött a kóstolás ideje. A villára rakott egy kis rizst és egy falat húst egy kis szafttal. A szájához emelte, és ahogy a nyelve megérezte a rég elfeledett ízt, ízlelőbimbói szinte táncra perdültek. Egyetlen pillanatra olyan boldog volt, olyan felhőtlenül boldog, mint talán még soha! Hát képes volt rá! Meg tudta csinálni újra! És már azt is tudja, hogyan reprodukálhatja! Ez lesz a karácsonyi menü, ha hazajönnek a gyerekek! A férje már rég meghalt, a három gyerek három különböző országban élt, de karácsonyra mindig hazajöttek! „Ez lesz a legszebb karácsonyi ajándék!” – gondolta boldogan.
Ez a végtelen pillanat, ami alatt ezernyi érzés, emlék ömlött át a lelkén, véget ért. Szúró fájdalmat érzett, majd hirtelen semmit. Ideje sem volt lenyelni azt a bizonyos falatot, holtan esett a konyhakőre. A szíve nem bírta el ezt a váratlan, túláradó örömet. Zuhanás közben még átvillant a fején: most is elfelejtette feljegyezni a receptet…
]]>Ahogy nőttem, apukám sárgásbarna bagolyszemei elkezdtek a kékkel keveredni, és zöld lett a szemem, sőt, még a hajam is sötétedni kezdett. Teljesen kiborultam ettől a változástól. De miért búsul emiatt egy gyerek? Nos, ez a trauma kicsit korábbról indul. Édesapám nagyon népszerű volt a nők körében, kicsit talán túlzottan is, de nem azért, mert felettébb jóvágású fickó volt, hanem mert volt egy sajátos sármja, amit bizonyos típusú nők ellenállhatatlannak éreztek. Nem is nagyon álltak neki ellen… khm… de én nem láttam apukámat szép embernek, ellenben anyukámat gyönyörűnek találtam. De mit kellett folyton hallgatnom az összes rokontól? Hogy tiszta apám vagyok, és a nővérem hasonlít anyukánkra. Roppant igazságtalannak tartottam egy ártatlan kislányt egy nagydarab, kreolra barnult kamionsofőrhöz hasonlítani. De mindig azzal vigasztaltam magam, hogy legalább a szemem kék, mint anyukámnak, és erre bamm, ezt is elvette tőlem az élet!
Egészen úgy 10 éves koromig búslakodtam emiatt, és az amúgy is alacsony önbecsülésem a béka segge alá süllyedt a változásoktól, amikor is az egyik rokonom megjegyezte, hogy hű, micsoda veszélyesen zöld szemeim vannak, ettől aztán megőrülnek majd értem a fiúk! Vannak az ember életében mondatok, amiket sosem felejt el, nekem ez például egy olyan, igazi sorsfordító mondat volt! Kellett persze még pár év, hogy a fiúk észrevegyék az én zöld szemeimet (amiben külön érdekesség, hogy kívül maradt egy kék karika, aztán jön befelé egy nagyobb zöld rész, és a pupilla körül mogyoróbarna, szóval van itt minden, mint a mesében… :D), és valószínűleg az sem volt mellékes, hogy „mellesleg” is történt némi változás rajtam, de tény, hogy volt pár jó évem, amíg tényleg tetszettem a fiúknak.
A kék szem viszont nem hagyott nyugton, ezért kipróbáltam a színezett kontaktlencsét! Nos, az egy csodálatos tortúra volt, én ugyanis frászt kapok tőle, ha valami a szemem felé közelít, így szerencsétlen optikus vagy fél órát küzdött, mire bejátszotta a szemembe a kontaktlencséket. De ha már próba, hadd legyen még viccesebb: az egyik szemembe kék, a másikba barna lencse került. Egy nagyáruházban volt az üzlet, és mondta az optikus, hogy most kéne úgy másfél-két órát lődörögnöm itt, hogy kipróbáljuk, mennyire bírja a szemem a kontaktlencsét egyáltalán. Nos, neki is indultam a vásárolgatásnak, de sokkal furcsább lett az egész, mint hittem.
Aki csak rám nézett, az első, futó pillantás után rémülten kapta vissza rám újra a tekintetét, mert az egyik szemem rikító kék volt, a másik sötétbarna, tényleg állati fura volt! Persze én hamar megfeledkeztem arról, hogy ilyen érdekes lett a tekintetem, ezért mindig megijedtem attól, ahogy megijednek tőlem mások! Nagyon örültem, hogy összefutottam egy barátnőmmel, és vele mászkálhattam kicsit, egyedül sokkal kellemetlenebb élmény volt, ahogy megbámulnak az emberek, így legalább Ildivel elröhögtük az ilyen helyzeteket.
Végül nem vettem meg egyik színt sem, amit az optikus igen megértően fogadott. Ő is érezte, hogy nem sokszor sikerülne betennem a kontaktlencsét, kivenni meg végképp nem tudnám, neki is alig sikerült! Meg aztán, akkoriban még jó volt a látásom, és úgy éreztem, ilyen úri huncutság azért mégis túlzás lenne, hogy ennyi kényelmetlenséget el kéne viselnem a kék szemekért.
Nemrég hallottam valakiről, aki agykontrollal megváltoztatta egy hónap alatt a szeme színét, így újra fellobbant bennem a láng, hogy én ezt akarom! Elhelyezkedtem kényelmesen, lementem alfába, és elkezdtem a gyakorlatot, de abban a pillanatban bekapcsolt a fejemben egy kis hang. „Most komolyan? Ezt a zöldet cserélnéd egy kékre? Ezt? Te nem vagy normális!” És mindjárt abba is hagytam a szemszínezést, mert rá kellett jönnöm, hogy igaz, hogy az első négy évemet Kékszeműként éltem le, de az utóbbi 45-öt meg zöldszeműként, és igazából megszerettem, hozzám nőtt, a lényem része. Azóta maximum képeken színezem a szemem kékre, amolyan kis nosztalgiából, semmi komoly. Viszont nagyon tetszik például ez a kék… talán mégis meg kéne próbálnom?
]]>Laci nem volt helyes, nem volt sármos, alacsony volt, kopaszodó, nagy fülekkel és nagy orral. A tetejében még nős is volt. Anna nézte Lacit, ahogy vigyorogva vezette az autót, és folyton az járt az eszében, hogy meg kéne mondani neki, hogy még csak nem is tetszik. Oké, küldött egy hatalmas csokor rózsát a szülinapjára, ráadásul az irodába küldte, ahol mindenki láthatta… de egy nagy csokor rózsáért mégsem lehet lefeküdni egy pasival, aki még egy fokkal sem szebb az ördögnél!
Megálltak, és Laci mindjárt rámászott, csókolgatni kezdte, Anna meg azon töprengett, hogy a rohadt életbe, most már kurva gyorsan meg kéne mondani, hogy nem akar tőle semmit, de nem tudta, hogy kezdjen hozzá. Laci elkezdte levarázsolni róla a ruhát, és akkor már az a kis hang visított odabent, hogy na, most már aztán tényleg nincs mire várni, szólni kell, mert ebből mindjárt az lesz, hogy le fog feküdni egy pasival, aki még csak nem is tetszik neki!
„Egyáltalán mi a francnak jöttem el?” – kérdezte magától a lány, de azért tudta a választ, csak nem akarta tudni. Azért jött el, mert nem bírta kihagyni az érzést, hogy ő legyen valakinek – arra a kis időre – a világ közepe. A srác, akivel együtt éltek, hetekig meg se ölelte. Nem veszekedtek, nem volt hangos vita vagy harag köztük, csak úgy éltek egymás mellett, mintha legalábbis testvérek lennének. Néha arra gondolt, hogy a srác talán a fiúkat szereti titkon, de akkor mindig eszébe jutottak a kezdeti szenvedélyes szeretkezések, szóval lehet, hogy mégis valami más van. Nem tudta, hogy mi, de az nagyon tetszett neki, hogy Laci mennyire ráhajtott, mennyire tepert érte. Hogy a feje olyan volt, mint Hakapeszi Makinak? Hát, Istenem… ez van. De azért itt az autóban már egyre kínosabban érezte magát, Lacit is egyre rondábbnak látta, és arra gondolt, hogy jó, most aztán már tényleg szólni kéne neki. De valami megbénította, és mégsem szólt.
A fickó boldogan gyűrte maga alá Annát, mint élete trófeáját, és Anna nem mondta, hogy ne. Nem élvezte egy pillanatát sem, mert végig csak arra gondolt, hogy már nagyon meg kéne mondani, hogy nem akarja. Aztán mikor felöltöztek, már csak arra gondolt, hogy a jó büdös életbe, hogy lehet egy okos lány ilyen hülye, hogy képtelen volt kimondani azt a rohadt mondatot, hogy bocs, de én ezt nem akarom… Ennyi kellett volna, és a pasi biztosan nem mászik rá. Ehelyett ő csak arra gondolt végig, hogy meg kéne mondani…
Kép forrása: Újságmúzeum
]]>Alexa és Paulo egymásra néztek. Teljesen hihetetlen és abszurd volt az egész, amit ez a nő előadott, de a lelkük mélyén mégis igaznak érezték mindketten. Alexa felvette Loryt, Paulo átölelte a vállát, és köszönés nélkül egyszerre beléptek a másik világba. Egy pillanatra megálltak, hogy lássák, a kislány is kap-e rendesen levegőt. Lory olyan természetesnek érezte a víz alatti lélegzést, hogy fel sem tűnt neki igazán a változás. Ahogy befelé sétáltak a sekély tengerben, egy elhagyatott padhoz értek. Alexa megérintette a padot, valahogy ismerős volt neki. Úgy érezte, mintha villám vágott volna belé, hirtelen ezernyi emlékkép furakodott az agyába, egymás után váltakozva. Elolvadt az emléktörő, és boldogság töltötte el. Hazatért, hazatértek!

– Hallo, a Rendezőt kérem! – mondta az eladónő egy kagyló alakú telefonba. – Itt Ursula. Két szökevény hazatért, sőt, a lányukat is magukkal vitték! … Igen, nagy erő lakik benne, jobb is lesz, ha nem marad idekint! Köszönöm, hogy hozzám irányította őket! … Igazán nincs mit, ez a dolgom! Minden jót!
Letette a telefont, és hátradőlt karosszékében. Mindenki azt gondolja róla, hogy ő a gonosz fejvadász, pedig amit tesz, azzal egyetlen célja van: mindenkit hazasegíteni oda, ahová tartozik. Olyan sokan próbálják meg ezt a másik világot, abban hisznek, hogy ez tele lesz izgalmakkal, kalandokkal, és aztán rossz nézni, ahogy szenvednek attól, hogy nincsenek a helyükön. Alexáék a legnagyobb ajándékot kapták tőle: végre boldogan élhettek ott, ahová tartoznak, ahol értékelik őket, ahol könnyebb minden, mert igazán otthon vannak.
VÉGE
]]>Az eladónő elfordult, láthatóan végiggondolta, mennyit mondjon el. Végül rövidre zárta a beszélgetést, és csak ennyit mondott nyugodt, kimért hangon:
– Huszonnégy óra nagyon kevés. Tényleg azzal akarják tölteni, hogy velem vitatkoznak? Nincs fontosabb tennivalójuk?
Azzal nagy kattanással kinyílt a bolt ajtaja, Alexa és Paulo abba az irányba nézett, és mire visszafordultak, az eladónő nem volt sehol. Beültek az autóba, és szótlanul hajtottak hazáig. Alexa a villanásnyi képekre gondolt, amiket a vízfal mellett látott. Vajon honnan menekültek akkor? És miért? És miért nem emlékszik most az egészre? Paulora nézett, aki szintén teljesen elmerült a gondolataiban, úgy tűnt, mintha az autó magától vitte volna őket haza, lélekben egyikük sem volt jelen.
A házba belépve Alexa édesanyja vidáman fogadta őket, nagy játékban voltak éppen Loryval, fogócskáztak, bújócskáztak, és a vége mindig az lett, hogy a Nagyi jól megcsiklandozta a kislányt, aki visítva nevetett ezen. Alexa megölelte az anyját és a lányát, majd bement a hálószobába, hogy összeszedje a gondolatait. Az első dolog, amiben biztos volt, hogy Loryt magával viszi. Remélte, hogy Paulo sem tudna lemondani róla, túl kicsi még, hogy itt maradjon szülők nélkül. A második döntése egy levél volt. Időzített email, a nővérének, aki annyira közel állt hozzá lelkileg, hogy képtelen lett volna itt hagyni azzal a tudattal, hogy halottnak higgye őket. Kinyitotta a laptopot, és írni kezdett: „Legdrágább, legeslegjobb testvérem!” Itt mindjárt folyni kezdtek a könnyei, úgy érezte, képtelenség elbúcsúzni valakitől, akivel olyan sok dolog köti össze. De nem volt mire várni, le kellett írni mindent, amit lehet, amíg még lehet… Nem is tudta először, hogy hogyan fogalmazzon, végül csak annyit írt, hogy mindenki halottnak fogja hinni őket, de ne aggódjon értük, el kell tűnniük, nem mondhatja meg, hogy miért (nem is tudná – vallotta be magának), és azt ígérte a levél végén, hogy mindig szeretni fogja, és még találkoznak odaát! „Ez úgy hangzik, mintha a másvilágról beszélnék… – gondolta. – Bár… az tényleg egy másik világ. Mindegy, jó lesz így.” Beidőzítette az emailt, hogy csak akkor kapja meg a nővére, amikor már nem tudja őket elérni. Egyszerűen képtelen lett volna hazudni neki. Lecsukta a laptopot, letörölte a könnyeit. „Ki kell mennem, és el kell búcsúznom az anyámtól… de hogyan? Tegyek úgy, mintha minden szuper lenne? Hazudjak a szemébe? Istenem, de rohadt nehéz ez!” – gondolta.
Ekkor Lory nyitott be az ajtón, és egy pillanat alatt az ágyon termett.
– Mami, a Nagyi azt üzeni, hogy el kellett mennie, majd holnap felhív!
– Elment? – kérdezte riadtan Alexa. El sem tudott tőle búcsúzni! Majdnem elsírta magát, de rájött, hogy talán jobb ez így. Lory észrevette a szomorúságát.
– Ne félj, holnap majd felhív! Megígérte! – mondta kedvesen, és anyja nyakába csimpaszkodott.
– Holnap elutazunk, Lory. – kezdte Alexa. A legfontosabb szót azonban az ajtóban felbukkanó Paulo mondta ki:
– Mindhárman!
Alexa hálásan nézett rá, megölelte Loryt, és könnyes szemmel nézett a férjére. Érti, Paulo is érti! Nem hagyhatják hátra Loryt! Akárhová is mennek, ők hárman összetartoznak, a szorosnál is szorosabban! Alexa ledőlt az ágyra, Paulo is lefeküdt csak úgy, a takaró tetejére, ruhástól. Lory közéjük kucorodott, és megállás nélkül csacsogott, óvodai dolgokról, a Nagyival való hancúrozásról, a szülei pedig csak hallgatták, és fogalmuk sem volt, hogy mi lesz ezután…
Másnap reggel szinte egyszerre ébredtek fel, és Lory nevetni kezdett:
– Elfelejtettünk este fürdeni! Pizsamát se vettünk! Mami, nagyon rendetlenek vagyunk! – és hangosan kacagott. Alexa még mindig úgy érezte, mintha valami fura filmet nézne, és nem a saját életét élné. – Hová utazunk el, Mami? Milyen ruhát vegyek fel?
– Mindegy, édesem, valami kényelmeset! – válaszolta, és ő maga is keresgélni kezdett a ruhái között, bár fogalma sem volt, hogy mi lenne a legjobb. Amikor a kislány kiszaladt, hogy átöltözzön, Paulohoz fordult:
– Mi lesz, ha ő nem kap ott levegőt?
– Az nem lehet. Te is tudtál levegőt venni, én is tudok, és ő belőlünk van. Egyszerűen muszáj megpróbálnunk. Menjünk oda időben, hogy ha mégsem kapna levegőt, vissza tudjuk még őt vinni a száraz részre, de nem hiszem, hogy gond lenne. Ő olyan, mint mi. Leginkább olyan, mint Te! – mosolyodott el a férfi. Először a tegnapi történések óta.
Fél óra múlva mindhárman útra készen ültek az autóban, és elindultak az ismeretlenbe. A kocsi lassan gördült be az átkozott ruhabolt mögötti udvarba, az eladónő már ott várta őket. Beletörődtek a sorsukba, érezték, hogy nincs remény. Kézen fogták Loryt, és elindultak a nő felé, aki felvont szemöldökkel nézett a gyerekre.
– Ezt meg hogy gondolták? – kérdezte meglepetten. – Nem, nem! A gyereket nem vihetik át! Szó sem lehet róla! – jelentette ki határozottan, Alexa pedig úgy érezte, mintha a szívét tépték volna ki a helyéről, Lory pedig rettegve szorította magához az anyját… Nem tudta, ki ez a kék szemű boszorkány, de azt érezte, hogy el akarja szakítani őt a szüleitől. Ahogy a nő felé lépett, hogy megfogja, és elvegye őt Alexától, Lory félelmében és dühében meglökte a nőt, aki vagy hat métert repült hátra, és szépen rendezett frizurája most úgy festett, mintha konnektorba nyúlt volna. Úgy tűnt, erre még ő sem számított, de Paulo és Alexa is szájtátva néztek a lányukra. Honnan van benne ennyi erő? Soha nem láttak még tőle ilyet!
– Megnézhetem? – kérdezte Paulo kintről.
– Persze, bár elég furcsa az egész. – felelte Alexa, és kilépett a próbafülkéből. A férje el volt ragadtatva, és mikor Alexa megkérdezte, nem tűnik-e karcsúbbnak ebben a ruhában, Paulo magához ölelte, és közölte, hogy ő mindig ilyen gyönyörűnek látja őt, nem tudja, miről beszél. Alexa elnevette magát, és megegyeztek, hogy megveszik a ruhát.
– Egy perc, mindjárt visszaöltözök, aztán mehetünk is vissza abba a dilis boltba. Annyira ijesztő nekem az a nő… Nem láttad a fülbevalómat?
– Úgy rémlik, hogy a kocsiban levetted, mindjárt lecsekkoljuk, ha visszaérünk az autóhoz! – mondta Paulo, és előkotorta a zsebéből a kocsikulcsot.
Ahogy kiléptek a kék ajtós házból, egészen furcsa világot láttak maguk körül, egyáltalán nem olyat, amit befelé jövet! A ruhabolt hátsó bejárata valahogy távolabb került, és minden olyan furcsa fényben játszott. Mindketten önkéntelenül is felfelé emelték a tekintetüket, és észrevették a világ legszürreálisabb tényét: víz alatt vannak! Úgy két méterrel a fejük felett a napsugarak táncoltak a víz apró hullámain, lábuk alatt homokdűnéket épített a víz. Rémülten néztek egymásra, szólni sem mertek, levegőt venni meg pláne, próbáltak helyette mielőbb eljutni az üzletig, ami úgy tűnt, szárazon van. Rohantak, ahogy tudtak, és már csak pár méter volt hátra a vízfal határáig, ami innen határozottan kivehető volt, amikor Alexa nem bírta tovább levegő nélkül, és véletlenül felsóhajtott. Az agyában egy szempillantás alatt ezer dolog futott végig: „Jesszus, letüdőztem a tengert! Most mindjárt megfulladok, és ennyi volt az élet! Istenem, mi lesz a lányommal? Mi lesz a családommal? Nem halhatok meg!” Aztán hirtelen kezdte megérteni a dolgot. Nem fullad meg, mert tud levegőt venni a víz alatt… Mi a pokol ez???
Paulora nézett, akinek már majdnem lila volt a feje az erőlködéstől, de mikor meglátta Alexát, ahogy döbbenten áll, ő sem bírta tovább, vett egy nagy levegőt, és a felesége ugyanazokat a gondolatokat látta az arcán tükröződni, amiket az előbb ő maga is gondolt. Paulo is tudott lélegezni a víz alatt. Mégis mi a fészkes fene folyik itt?
– Menjünk innen! – szólalt meg Alexa, és már meg sem lepődött, hogy beszélni is tudnak épp úgy, mintha kint lennének a szárazföldön. Paulo csak bólintott, és kézen fogva – most már minden kapkodás nélkül – elindultak a vízfal felé.
Úgy jutottak át rajta, mintha csak a zuhany alól léptek volna ki, de a ruhájuk és a hajuk is teljesen száraz volt. Megálltak, és a sokktól lebénulva nézték a víz alatti világot, ami pont olyan volt, mint ez a világ, csak éppen víz borította. Az egész annyira szürreális, annyira hihetetlen volt, olyan végtelen nyugalmat árasztott, Alexa mégis szinte pánikba esett. Képek villogtak az agyában, menekülés, rejtőzködés… fogalma sem volt róla, miféle emlékképek ezek, de meg volt róla győződve, hogy az ő életéből valók, még ha nem is emlékszik rájuk.
– Alexa, mi most álmodunk? Mi a franc volt ez az egész? – kérdezte halkan Paulo.
– Fogalmam sincs. Egyszerre volt rémületes és mégis érdekes. Az a legfurcsább, hogy odaát nem féltem, de most mégis úgy érzem magam, mintha üldöznének…
– Menjünk vissza a boltba, vigyük vissza a ruhát, és húzzunk innen gyorsan! – mondta a férfi, és határozott léptekkel elindultak a bolt hátsó ajtaja felé.
Az üzletben a lehetetlenül kék szemű asszony gúnyosan mosolyogva várta őket. Senki más nem volt az üzletben, mintha csak egy varázsütésre mindenki eltűnt volna onnan.
– Nos, sikerült felpróbálni a ruhát? – kérdezte szinte negédesen.
– Köszönjük, nem kérjük! Viszlát! – dobta Alexa a pultra az estélyit. Ezer kérdés fojtogatta, de annyira abszurdnak hangzott mind a fejében, hogy nem bírta hangosan kimondani őket. Ráadásul a hideg rázta ettől a nőtől, hidegkék szemében kegyetlenség villant.
– Zaklatottnak tűnnek, minden rendben? – kérdezte az eladónő, és visszaakasztotta a ruhát egy vállfára.
– Igen. Vagyis nem… mindegy! Viszlát! – indult kifelé Alexa, Paulo már az ajtóban állt.
– Sajnálom, de nem mehetnek el. – mondta a nő, és egy kattanással bezáródott az üzlet ajtaja, mintha csak távirányítós lenne. – Aki egyszer már volt odaát, annak 24 órája van mindössze, hogy visszatérjen, különben… hát igen… meghal!
Csapdába estek. Alexa úgy érezte, menten elájul, Paulo pedig feldühödve indult az eladónő felé, ökölbe szorított kézzel…
]]>Miután megebédeltek, beültek az autóba, és eldöntötték, hogy ha meglátnak valami kis ruhaüzletet menet közben, gyorsan beszaladnak, körülnéznek, hátha megtalálják végre az igazit! Három kis üzleten már túl voltak, és Alexa megint kezdte feladni a reményt, amikor megláttak egy érdekesnek tűnő helyet. Nem volt hivalkodó, igazából még soha nem látták, talán új üzlet lehetett. De mégis áradt belőle valami csendes luxus, valami letisztultság. Minden kék és homokszín volt, kicsit vintage, de nem túlságosan. A neve sem mondott sokat: U-M-A. Megálltak az üzlet előtt, és bementek.
Alexa legnagyobb döbbenetére egy nő épp akkor húzta fel a nadrágját az eladótérben, még rajta volt a felpróbált szoknya is. „Micsoda őrült nők vannak!” – gondolta magában, nem érte fel ésszel, ugyan miért nem ment el a próbafülkéig a nő, hogy megnézze, hogy fest abban a szoknyában? Az eladónő hangja zökkentette ki a gondolataiból:
– Jó napot! – mondta kedvesen. – Miben segíthetek önöknek?
Alexa meg sem tudott szólalni hirtelen, mert a nőnek olyan tengerkék szeme volt, amilyet még sosem látott. Fehér-szőke haja rendezett frizurába fésülve keretezte arcát. Nem volt már fiatal, de szeme élénken villant a nőre, és Alexának az volt az érzése, mintha az eladónő nemcsak ránézne, hanem egyenesen belé, mintha röntgen szemei volnának. Ijesztőnek találta.
– Valami csinos alkalmi ruhát keresünk a feleségemnek! – törte meg a csendet Paulo, mert úgy látta, hogy Alexának hirtelen lefagyott az agya.
Az eladónő végre elfordította a fejét Alexáról, aki egészen megkönnyebbült tőle, hogy azok a félelmetes szemek nem rá szegeződnek. Paulo felé pillantott, de ő már a ruhákat nézegette az idős asszonnyal, aki korát meghazudtolóan rugalmasan járt, csinos kiskosztümben és magassarkú cipőben szökellt az állványok között, majd hirtelen leemelt onnan egy hosszú, szűk ruhát, aminek láttán Alexa kissé gúnyosan felhorkant. A nő felé fordult, és felhúzta a szemöldökét.
– Talán nem tetszik? Nagyon elegáns fazon!
– Igen, persze… – kezdett szabadkozni Alexa, nagyon elszégyellte magát, amiért ilyen udvariatlanul reagált. – Csak úgy érzem, nem éppen az én méretem. Kicsit szűk lesz ez az én idomaimra, azt hiszem… Van esetleg nagyobb?
Az asszony megint rámeresztette a szemét, és Alexa úgy érezte egy pillanatra, mintha átfutott volna a kék szempáron valami zöldes fény. Halkan, de nagyon határozottan szólalt meg végül:
– Nézze, kedves! – kezdte, és nem kerülte el Alexa figyelmét, hogy a „kedves” szót mennyire megnyomta az eladónő. – Én már hosszú, igazán hosszú ideje foglalkozom ezzel, és ha én azt mondom, hogy ez az önnek való ruha, akkor nyugodtan elhiheti! Tudom, tudom, a mai nők tele vannak testképzavarral, de nekem még jó a szemem az ilyesmihez. Ez az a ruha, amit keresett, ebben egészen biztos vagyok!
Alexa újra a ruhára nézett. Az anyaga rugalmasnak látszott, fényes volt, de nem túlságosan. Ujjatlan ruha volt, kicsit esküvői ruhákra hasonlított. Térdig szűkebb fazonja lent uszályosan kiszélesedett, elöl kicsit fel is volt sliccelve, hogy járni is lehessen benne (bár azt is inkább csak óvatosan – gondolta Alexa). Még mindig kétkedve nézte a ruha méretét, biztos volt benne, hogy fel sem tudja majd erőltetni magára. Paulo boldogan mosolygott, és azt mondta, alig várja, hogy megnézze ebben a csodás ruhában a csodás feleségét.
– Rendben, felpróbálom. – adta meg magát Alexa. – Merre van a próbafülke?
– Sajnos az üzletben pillanatnyilag nincs próbafülke, mert átalakítjuk a hátsó részeket. – mondta az eladónő, és ügyet sem vetett rá, hogy Alexa szeme elkerekedik, sőt, még a szája is tátva marad (mert hát miféle ruhaüzlet az, ahol nincs próbafülke?!?). – De ne aggódjanak, itt van hátul a házam, jelenleg ott lehet felpróbálni a ruhákat a komoly érdeklődőknek.
Alexának rossz érzése támadt, de a férje nem osztozott a bizalmatlanságában, hanem már hallgatta is, hogy merre kell menni, hol találják a próbafülkét, és indult is a ruhával a kezében kifelé a hátsó ajtón.
– Nem jössz? – szólt vissza Alexának, aki kezdte magát úgy érezni, mintha álmodna. Elindult Paulo után, de úgy érezte, mintha jelen sem lenne lelkileg, csak automatikusan viszik a lábai kifelé.
Hátul még furcsábbnak érzett mindent. Az elegáns kis üzlet után egyáltalán nem számított a rendetlen hátsó udvarra, ahol egy falnak támasztva mindenféle kacat sorakozott, legnagyobb döbbenetére még egy rozsdaette motorcsónak is állt a lomok között. Paulot láthatóan nem nagyon zavarta a kontraszt, határozott léptekkel ment arra, amerre az eladónő magyarázta neki. Alexa meggyorsította a lépteit, hogy utolérje a férjét.
– Neked nem fura ez az egész? – kérdezte tőle. Paulo megrázta a fejét, aztán azt mondta:
– Az egész világ furcsa, édesem, ne stresszelj már annyit! Gyere, azt mondta a nő, hogy a kék ajtón menjünk be!
Amikor beléptek, érezték, hogy valami megváltozott, de akkor még fogalmuk sem volt róla, hogy vajon mi lehet az… Paulo meglátta a szobát, amiről a nő beszélt: egy hatalmas tükör volt a falon, mellette fogasok, egy kis párnázott szék a saját holmiknak. Megörült, hogy megtalálták a próbafülkét hát, ezért felakasztotta Alexa esélyi ruháját a fogasra, és amikor a felesége álmatagon belépett a szobába, mosolyogva becsukta mögötte az ajtót. Biztos volt benne, hogy Alexán remekül áll majd a ruha, és ha így lesz, végre mehetnek haza! Utóbbiban nem is tévedhetett volna nagyobbat…
]]>