Képzelet vagy Valóság?

Balkáni vámpírok

Csiribusz — Mon, 31 Aug 2026 11:02:00 +0200

Az 1912–1913-as balkáni háborúk fordulópontot jelentettek az európai történelemben, átalakítva Délkelet-Európa politikai tájképét. Ezen háborúkat a Balkáni-félsziget nemzetei közötti területi viták vívták. Összetett szövetségek, nacionalista hevesség, és geopolitikai érdekek hálózata jellemezte. Ezzel megteremtették a nagyobb konfliktusok alapjait, jelentősen befolyásolva az európai hatalmi egyensúlyt.

Úgy tartják, az alábbi történet egy lepecsételt katonai jelentés volt, amit hosszú évtizedekig titoktartás övezett. 1912 októberében a szerb-román határvidéken huszonhárom katona állomásozott egy falu felett, ahol kísérteties események zajlottak. Állítólag tizenkét különálló járőrnapló tanúskodik arról, hogy a jelenségek valóban megtörténtek a faluban.

Nicola Petrovič a Szerb Királyi Hadsereg őrmestere volt ezekben az időkben. A határőrségnél szolgált, amikor 1912 őszén a Duna mellé vezényelték, közvetlenül a szerb-román határra. Nem volt már kezdő, hat éve szolgált és korábban két nagyobb bevetésen esett át. Az általuk felügyelt ellenőrzőpont kisebb hegygerincen állt, jó kilátással a folyóvölgyre, ahonnan a román csapatmozgásokat figyelték. Közben zajlott körülöttük a Balkáni háború, amire 1912-13-ban került sor.

Huszonhárman voltak egy kőerődítményben, amit ötven évvel korábban még az osztrákok építettek. Fekete kenyéren és bablevesen éltek, várva a parancsokat, amelyek sosem érkeztek időben. Az alattuk fekvő falut Grobljének nevezték, ami szerbül temetőt jelent. Csak annyit tudtak a településről, hogy három évvel korábban, mindössze egy hét leforgása alatt, az összes lakója elvándorolt. Azóta üresek voltak a házak, az utcák. Nem volt tűzvész, nem volt járvány, semmi háborús lerohanás, ami indokolta volna. A hivatalos magyarázat szerint gazdasági migráció történt, vagyis a családok a munka miatt vándoroltak el a városokba. Az egyik környékbeli pap azonban, aki megáldani jött az őrséget, mást mesélt.

/A Kumanovói csata 1912/

A falu lakói féltek. Éjszakáról reggelre virradóan azt látták, hogy állataikat valami széttépte, hogy temetőjükben a sírok felnyíltak még akkor is, ha komoly mennyiségű földet hordtak rájuk. Amikor aztán a falu elöljárójának leányát holtan találták a templomban átharapott torokkal vér nélkül, az emberek elmenekültek a faluból.

Az őrség jól rálátott a falura, megzöldült réztetős kupolájára, körülötte a harminc kőházra, melyeket teraszos, zöld dombok öleltek körbe. A temető a templom mögötti dombon terült el, vaskeresztjeik még akkora távolságból is jól láthatóak voltak. Amikor reggelenként a köd felemelkedett, látni lehetett a házak ablakán a rolókat, az ajtóba letett főzőedényeket, mintha a lakók csak egy pillanatra hagyták volna ott őket. De nem jöttek vissza soha, a katonákat pedig Dimitrov kapitány utasította, hogy semmi szín alatt ne menjenek a falu közelébe még járőrözés céljából sem. Arra kérte őket, csak a feladatukra koncentráljanak, hiszen a románok megfigyelése miatt voltak ott, nem másért. Nem látta szükségét annak, hogy lőszert és energiát pazaroljanak egy lakatlan falura, amivel semmi dolguk. Ennek ellenére Dimitrov kapitány minden este kíváncsian szeméhez emelte a távcsövet, és órákon át kémlelte a falut.

Petrovič őrmester öt másik altiszttel osztozott második emeleti szobáján, ahol a szél besüvített a kövek között, és megremegtette az olajlámpa lángját. Petrovičcsal szemben a magyar származású Emil Kovács feküdt, egy biztos kezű újonc, aki egy gazda gyakorlati szkepticizmusával viseltetett minden iránt, ami nem volt kézzel fogható. Két ággyal odébb Stefan Ionescu aludt, egy román Temesvárról, aki elsősorban tolmácsként szolgált. Estefelé általában a fegyvereket tisztogatták, és arról beszélgettek, mit fognak tenni a háború után.

A templom harangjai október 3-án szólaltak meg először. „Kováccsal együtt őrködtem, a déli megfigyelőállást őriztem, ahonnan egyenesen a völgyre nyílt kilátás – emlékezett később Petrovič. – Az idő elég hideg volt ahhoz, hogy köddé varázsolja a leheletünket, és a hold háromnegyed része annyi fényt vetett, hogy láthattuk a sötét alakzatokat a mezőkön. Két óra körül Kovács megragadta a karomat. Hallott valamit. De én csak a folyó hömpölygését, és a szél süvítését hallottam először. Aztán eljutott fülemig a távoli, halk harangszó, de nem olyan, mint ami imára hív. Zavaros, egymást átfedő hangok voltak ezek, mintha valaki összevissza rángatná a harangok köteleit.”

Nem volt senki abban a faluban, ezt ők is tudták. Próbálták behatárolni a hangokat, honnan jöhetnek, mert egyszer a templom felől hallották, máskor a temető irányából, megint később csak a dombok felől, ahol az erdő kezdődik. Néha úgy érezték már vége, de aztán a harangok újra meg újra megszólaltak, egyre hevesebben, egyre sürgetőbben.

Négy órakor véget ért az őrségük. Leadták a jelentést az ügyeletes tisztnek. Az láthatóan próbált közömbös lenni a beszámoló iránt, és a viharos szelet okolta. Ám azon az estén négy másik őr is ugyanazt jelentette. Később mindennap megtörtént. Éjfél után kezdődött, és egészen hajnalig tartott a harangozás.

Ionescu elmondta, mit mesélt neki a nagyanyja gyerekkorában a sztrigojról, ami a román folklórban élőhalottat jelent. Kovács is megerősítette, hogy hallott hasonló históriákat a határ menti magyar falvakról, ahonnan el kellett jönnie a lakosságnak, mert valami gonosz megmérgezte a temetőiket. Mindegyiknek azt tanácsolta Petrovič, foglalkozzanak inkább a feladatukkal, és hagyják a falusi babonákat. Ám két társa mégis beletette fülébe a bogarat, és Petrovič azon kapta magát, hogy folyton a falut figyeli.

„Október 9-én Ionescuval őrségben voltam – vallotta jelentésében Petrovič. – A hőmérséklet erősen lecsökkent, az erőd kövein kiütött a dér. A hold elhúzódott, és a völgy nagyobb sötétségbe burkolózott, mint valaha. Egy órán át csendben álltunk, majd Ionescu megérintette a vállamat, és a temető irányába mutatott. Felemeltem a távcsövemet és arra néztem. Még a koromsötétben is látszott, hogy valami nincs rendben. A sírok fölött a sápadt fűben sötétebb halmokat láttam, mint korábban. Mintha felbolygatták volna a földet. Néhány vaskereszt megdőlt vagy elborult, pedig előző alkalommal egyenesen álltak. Ionescu szerint valaki ásott ott. Hangja nyugodtnak tűnt, de én feszültséget is éreztem benne.”

Petrovič arról akarta Ionescut meggyőzni, hogy bizonyára egy róka túrta fel a talajt, de Ionescu megrázta a fejét. A földhalom túl nagy kiterjedésű volt egy rókához képest. Úgy vélte, valaki felnyitotta a sírokat.

Valaki valóban dolgozott a temetőben, de vajon ki? Nem láttak napközben senkit. Ez azt jelentette, hogy az a bizonyos személy éjszaka dolgozott. És miért? Mert nem akarta, hogy bárki meglássa vagy mert valamiért nem tudott nappali fénynél dolgozni. Petrovič úgy döntött, őszintén jelenteni fog reggel, és a parancsnok majd eldönti, mi legyen. Ám hajnali 03:17-kor történt valami. Milos Tesič közlegény elhagyta nyugati megfigyelőpontját, hogy könnyítsen magán. A hagyományos eljárás szerint, ilyenkor szólni kellett a társuknak, és az épület mögé kellett vonulni a kijelölt helyre. Ez alig húsz méter volt. Tesič szólt is a másiknak, de többé nem tért vissza. Miután 03:30-kor sem jelent meg az őrhelyén, társa riasztotta a többieket. Fegyverét megtalálták a falnak támasztva, de az udvar üres volt. Az egész helyőrséget átkutatták utána, és sehol nem találták. Dulakodásnak, küzdelemnek nem látták nyomát. Benéztek az összes szobába, folyosóra, helyiségbe, raktárba, még a domboldalt is átkutatták a nevét kiabálva, ám sehol nem lelték. Viszont észrevettek egy ösvényt, amit korábban nem. Az ösvényen csizmás lábnyomok rajzolódtak ki a dérben, amelyek az erődítmény felől a dombon át a völgybe tartottak. Az ösvény ötven méteren keresztül járható volt, majd véget ért egy mészkősziklánál, amely tizenöt métert ereszkedett a völgy aljáig. Úgy tűnt, mintha átment volna a szakadék szélén.

Hajnalhasadáskor leereszkedtek kötélhágcsón, és a szikla alján megtalálták őt kitört nyakkal, nyitott szemekkel. A kezei sebesek voltak, a zubbonya szakadt. Kovács keresztet vetett, Ionescu románul imádkozni kezdett. A legfurcsább Tesič arckifejezése volt, ahogy a halálba ment. Nem fájdalom volt, nem félelem, inkább valamiféle felismerés. Átkutatták a zsebeit személyes iratai után. Körmei alatt vastagon földet találtak, mintha kapart volna.

Tesičet Negotin városka temetőjének katonai részlegébe temették el, 8 km-re az erődítménytől. Hatan vettek részt a szertartáson: Petrovič, Kovács, Ionescu, és három másik ember, akik Tesičcsel szolgáltak. Miután véget ért a szertartás, Petrovičhoz odament egy idős asszony, aki nem volt rokona az elhunytnak. A határ menti falvak hagyományos viseletét hordta, vastag gyapjúruhát, hímzett kötényt. Fafüst és gyógynövény illat lengte körül. Nem ismerte Petrovičot, de tudta, hogy melyik helyőrségből jött. Elmondta neki, hogy annak idején a húga Grobljében élt. Ő mosta a halottakat, előkészítette őket a temetésre. Egyszer a húga azt mondta, a halottak kezdtek megváltozni. Nem oszlásnak indultak, mint normális esetben. A körmeik megnőttek, a hajuk besötétedett. Ha egyedül volt velük éjszaka, hallotta a légzésük.

Petrovič bolondnak gondolta a nőt, és megpróbálta leszerelni. De az asszony nem hagyta magát. Elmondta, hogy a húga minden halottról feljegyzéseket készített, és mielőtt elmenekült, jegyzeteit odaadta a helyi papnak, aki elzárta a papírokat, nehogy az egyház megtudja, mi történik az egyházközségében.

„Tudok a Vasič családról – mondta aztán –, az apáról, az anyáról és a három gyerekről, akiket két hét különbséggel temettek el 1909 telén. Tudom, hogy az ő sírjaik nyíltak meg először.”

Aztán kis csomagot nyomott a katona kezébe. Vászontasak volt, piros cérnával átkötve. Fokhagyma, üröm és só volt benne, egy pap áldásával szentesítve. Azt mondta Petrovičnak, hogy ha jő az est, tegye a zsebébe, mert abban a temetőben a halottak nem tudnak nyugodni. Most, hogy Tesič csatlakozott hozzájuk, csak még éhesebbek lesznek. Az öregasszony ezt követve megfordult, és villámgyorsan eltűnt a gyászolók között.

Kovács, aki mindent látott és hallott, a csomagra mutatva megkérdezte, megtartja-e. Petrovič azt mondta, nem, de mégis a bal mellzsebébe süllyesztette azt állítva, a nő iránti tiszteletből teszi. Azon az estén a harangok hangosabban szóltak, mint bármikor, s oly kitartóak voltak, hogy Dimitrov kapitány is megjelent egy távcsővel éjszaka 2-kor. Megkérdezte, mióta tart ez. Petrovič elmondta, hogy amióta csak itt vannak. A sírok közül immár nyolc volt feltárva, és a templom kapuit is kinyitotta valaki.

Dimitrov kapitány arcán bizonytalanság és talán félelem suhant át, majd beavatta titkába Petrovičot. Azért tiltották meg a járőrözést, mert két korábbi egység sürgős áthelyezést kért, miután itt állomásoztak. Az első egység pszichológiai zavarokról számolt be a katonák között: paranoia, rémálmok, öngyilkosság. A második egység lelőtt valakit a temető körül. Amikor utánanéztek, találtak vért, szövetet, de halottat nem. Az a valaki a temetőbe tért vissza, egy sírba. Másnap csak felforgatott sírt találtak, semmi mást, és rothadás szagát érezték. Arra a kérdésre, miért nem tájékoztatták őket erről, Dimitrov kapitány azt válaszolta, azért, mert szerintük az egységek kollektív téveszmében szenvedtek, amit az elszigeteltség és a stressz okozott, mert kínos, amiért képzett katonákat elijesztett egy üres falu, és mert 1912-ben a Szerb Királyi Hadsereg nem ismeri el a természetfeletti létezését.

/Szerb katonák a Balkáni háború idején 1912-ben/

Ekkor a harangok hirtelen elhallgattak. A kapitány kiadta a parancsot, miszerint duplázzák meg az őrséget, és senki ne merészeljen egyedül menni sehová. Ha bárki észlel bármi mozgást a faluban, azonnal jelentse, de ne lőjön, ha csak közvetlenül nem fenyegeti életveszély. A végén megkérte Petrovičot, tartsa magánál a csomagot, amit az öregasszony adott. Ezzel elismerte, hogy valahol hisz az egészben.

A következő éjszaka megint együtt őrködött Petrovič Ionescuval a déli falon. Kissé beborult az ég és szemerkélt az eső. Egy órán át zúgtak a harangok, majd hirtelen csend lett. Egyszer csak Ionescu olyan erővel ragadta meg Petrovič karját, hogy az felszisszent. A falu irányába mutatott. Valaki az erőd felé tartott a hegygerincen át. Sima, egyenletes, hihetetlenül gyors mozgású valami volt. Emberszerű, de aránytalan. A végtagok túl hosszúak, a mozgás túl folyékony, mintha az ízületek olyan helyeken hajlanának, ahol nem lenne szabad. Egyenesen feléjük tartott. Petrovič utasította Ionescut, hogy fújjon riadót. Amikor az a valaki egészen közel ért, Petrovičot meglepte a külseje. Sápadt volt, természetellenesen gyorsan mozogva, sötét ruházatban, emberszerű arccal. A légzése, akár a sárban húzott nehéz tárgy hangja. Petrovič meghúzta a ravaszt. Tudta, hogy talált, az a valaki mégsem esett össze, még csak nem is lassult le. Aztán már olyan közel volt, hogy érezte a föld és a halál szagát. A legrosszabb pedig, amikor megindult a függőleges falon, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. És amikor felért, megállt. Most adta ki az első hangot, egy szót szerbül: éhes. Majd húsz métert zuhant a lenti talajra. Petrovič utánanézett. Nem esett baja, talpra érkezett. Aztán Petrovičra vicsorgott fogakkal teli szájával, furcsán tükröződött szemei megcsillantak a fényben, és gyors mozgással visszaindult a dombokon át Groblje felé. Nem maradt utána semmi, csak nagy, mély csizmanyomok a sárban.

Amikor a kapitány és emberei felértek Petrovič mellé, az még mindig ott állt fegyverrel a kezében, és úgy remegett, majdnem elejtette a puskát. Petrovič elmondta, hogy ötször is eltalálta a lényt, de nem vérzett. Másnap megtalálták a becsapódások helyét a sziklákon. Mindegyik lövés áthatolt azon a valamin, nem tett kárt benne. Az egésznek semmi értelme nem volt.

A kapitány azonnal sürgönyt küldött a parancsnokságnak, hogy elhagyhassák az erődítményt vagy küldjenek erősítést. Három nappal később megérkezett a válasz. Mindkét kérését elutasították. Úgy gondolták, valószínűleg csak a román beszivárgók zaklatásai felelősek a helyzetért, és ha elhagynák az erődöt mindenféle alaptalan félelmek miatt, az büntetést vonna maga után. Tehát maradniuk kellett, és mellőzniük az ijesztő beszámolókat. De bármi is volt Grobljében, az tudta, hogy ők az erődben vannak. A katonákat kezdte felmorzsolni a félelem. Kovács alig aludt egy-egy órát, Ionescu buzgón imádkozott a feszülethez, amit magánál tartott. Három társuk kérte az áthelyezését a bolgár tüzérséghez. A kapitány mindegyik kérést elutasította, de arcán látszott, hogy igazából megérti őket.

Dimitrov kapitány tudta, hogy segítség nem fog érkezni, mert egyszerűen nem hisznek nekik. Magukra maradtak. Valamit azonban tennie kellett. Egy héttel később mindenkit felsorakoztatott a főcsarnokban. Úgy tűnt, biztos abban, hogy nem élik túl, de maga akarta eldönteni, miképp haljanak meg. Elsősorban végére akart járni az egésznek. Kiadta az utasítást arra, hogy még az est folyamán bevonuljanak Grobljébe. Megnézik a temetőt, és saját maguk győződnek meg arról, mi a helyzet. Kihangsúlyozta, hogy mindez nem katonai művelet, tehát ha valaki nem akar menni, nem kötelező. Senkit nem büntet meg, aki így dönt, de azzal mindenki legyen tisztába, hogy az a valami egyenként fogja levadászni őket, ha nem tesznek valamit ellene. Senki nem utasította vissza. A katonák úgy készültek, mintha harcba mennének.

Miután mindenki felkészült, a kapitány háromszor hét tagú osztagra osztotta a csapatot. Az első osztagnak a templomot kellett átnéznie, a másodiknak a temetőt, a harmadik védelmi vonalat tartott fenn. Mindemellett fokozottan figyelniük kellett egymásra. Nicola Petrovič a második osztaghoz került Kováccsal és Ionescuval együtt.

Éjfélkor hagyták el a helyőrséget, majd taktikai alakzatban leereszkedtek a hegygerincen. Az esőzés kivételesen elállt, de a talaj puha és csúszós lett. Sötétben haladtak, csak a faluhoz érve gyújtották meg fáklyáikat. A hirtelen fény feltárta Grobljét teljes valóságában. Beomlott tetejű házak, gazzal benőtt utcák, a főhelyen a templommal, melynek az időtől megzöldült rézkupolája uralta a teret.

A szag azonnal az orrukba mászott. Ez nem a lehullott levelek nyirkos szaga volt, és nem is az elhullott állatok rothadás szaga. Ez valami más volt. Felfordult a gyomruk. Émelyítő, édeskés szag, keveredve a föld vad illatával, és még valamivel, amit nem tudtak néven nevezni. Erőszak, rossz, gonosz dolgok szaga, amit el kell a föld alá temetni.

Az első osztag megindult a templom felé, a második a domboldalba, ahol a temetőt találták. A vaskapu, mely valamikor a bejárat volt, leszakadva, rothadva feküdt a vizes fűben. Mögötte sírok sorakoztak hosszan, némelyik feltárva. A föld mindenhol átforgatva, furcsa ösvényeket vágva a fűben. Kovács tizenhárom nyitott sírt számolt össze. Ionescu átnézte a köveken a sírfeliratokat, és megerősítette az idős asszony történetét. Rátalált a Vasič család öt tagjára. Sírjaik nyitva álltak, koporsóik üresen tátongtak. Épek voltak, belülről nyitották fel őket. Fedeleiket eltolták, belső lapjukon kaparászás jeleit lehetett látni. A halottak eltűntek belőlük. Kovács megállapította, hogy nem sírrablók voltak. Azok nem tesznek ilyet, és nem viszik el a halottakat. Ionescu közbevetette, kivéve akkor, ha pont a halottakért jöttek.

Ekkor a templom felől sikoltozás hangjait hallották. A második osztag futni kezdett a templom felé, ahol meghökkentő kép tárult eléjük. Az első osztag fáklyái megvilágították a belső teret, árnyékot vetve az ikonokkal díszített falra. Négy katona hátrált egy oltár felé, maguk előtt puskát tartva. Valamire lőttek, ami az árnyak között mozgott. Három másik katona a földön kúszott, testük roncsokban, vérző lábakkal sikoltoztak. A kripta bejáratánál állt valami, ami hajdan ember volt. Nagyon magas, gerince görnyedt, nyaka megnyúlt, törött csontjai rosszul forrtak, bőre agyagszínű, szorosan a koponyára feszülve. Szemei éberen néztek, intelligensek, tudatosak. A ruhák cafatokban lógtak rajta: paraszting, rothadó, foltos gyapjúnadrág, de még felismerhető. Szája nyitva volt, fogai hosszúra, élesre nőve, túl az emberi arányokon, tépőfogakká változva.

Megpillantotta a berontó második osztag embereit, és furcsán elmosolyodott. Elképesztő sebességgel mozgott, ami lehetetlen egy embertől. Olyan erővel csapódott a közelében álló katonába, ami azonnal csontokat tört. Mielőtt lőhettek volna, el is tűnt az árnyak között. Lőpor és füst szaga töltötte be a templomot. Petrovič látta, amint a golyók eltalálják a lényt, látta, amint felszakad a bőre, de nem vér folyt belőle, hanem fekete folyadék. Ekkor a lény felsikoltott, és bevágott az emberek közé. Karjai vasdorongként csaptak le, maga körül olyan hideg levegőt kavarva, mint sírboltban a téli szél. Kovács belevágta szuronyát a lény hátába, de az olyan egyszerűen húzta ki, mint egy szálkát az ujjból. Aztán elkapta Kovácsot és nyakánál fogva könnyedén felemelte. Petrovič ezt látva kivette mellzsebéből a kis csomagot, és tartalmát a lény arcába szórta. A hatás azonnali volt. A lény elengedte Kovácsot, hátrahőkölt, az arcához kapott. Elesett, szeméből és szájából fekete földfolyadék áramlott. Nem várták meg a végkifejletet.

A kapitány visszavonulót kiáltott. A katonák sebesült társaikat támogatva kimentek a templomból. Már a hegygerincen voltak, amikor visszanézve rémséges kép tárult eléjük. Nem egy, de hét rettentő lény állt a templom kapujában, és fénylő szemekkel bámultak az osztagok felé. Nem vették üldözőbe őket. Egyszerűen csak figyeltek némán, türelmesen, mintha az idő úgyis nekik dolgozna.

Napkeltére a katonák visszaértek az őrállomásra. Kovács élt, de alig volt eszméleténél. A torkán húzódó zúzódások feketék lettek. A kapitány válla vérzett, a keze remegett. Senki nem halt meg, de valamit tudomásul kellett venniük: nem nyerhettek. Dimitrov kapitány jelentése, amit a főparancsnokságnak küldött, rövid volt: „Az egység ellenséges erővel csapott össze Groblje faluban. Az ellenség rendkívüli agressziót és ellenállást tanúsított a hagyományos fegyverekkel szemben. Azonnal segélyt és speciális támogatást kérünk. Javasoljuk, hogy a falut korlátozott zónává nyilvánítsák.” A válasz három nappal később érkezett. A helyőrséget azonnal el kellett hagyni. Nem azért, mert a főparancsnokságon hittek nekik, hanem azért, mert a Balkáni háborúk fokozódtak, és a pozíciójuk már nem volt stratégiailag szükséges. Átvezényelték őket a déli frontra, ahol az oszmán lovassággal kellett szembenézniük. 1912. október 28-án távoztak.

Mögöttük egy elhagyatott őrhelyet hagytak, de Petrovič sosem tudta elfelejteni mindazt, amit látott. Még évtizedekkel később is emlékezett a harangok hangjára, a temetői föld szagára, az érzésre, hogy valami üldözi, aminek nem volna joga létezni. A kis csomag megmentette Kovács életét és talán a többiekét is. Petrovič sokáig gondolkodott azon, vajon a lény elpusztult-e vagy csak meghátrált. Vajon ott van-e még? És létezik-e még az a falu?

Csiribusz

Forrás: YT./T.E.A.; warwingsdaily.com

Képforrás: pinterest.com; warwingsdaily.com; en.wikipedia.org; gettyimages.com

Utazó

Csiribusz — Wed, 26 Aug 2026 11:02:00 +0200

Utazó – amerikai horrorfilm, 2026.

Rendezte: André Øvredal

Szereplők:

Tyler – Jacob Sapiro

Maddie – Lou Llobell

Diana Larson – Melissa Leo

Démon – Joseph Lopez

Lucas – Miles Fowler

Daniel – Alan Trong

Két férfi autózik az esti országúton. Magányos, kihalt vidék, csak az erdő fái veszik körül őket. Az egyik férfi eltűnik útközben, a másik menekülni próbál, de van ott valami, ami nem hagyja.

Maddie és Tyler felszámolják régi életüket, és egyetlen furgonnal járják be az országot. Idővel ők is a magányos országútra vetődnek, amikor egy vadul száguldó autó megelőzi őket. Messze eltűnik a távolba, de pár perc múlva beérik. Egy fának ütközve füstölög. Az utasa még él. Ám valami nem stimmel. Maddie-nek rossz érzései vannak. Feltűnik egy alak, aki mintha a bozótban várakozna … majd a furgonban … majd mindenütt …

Írta: Csiribusz

Forrás: pont.hu; hu.wikipedia.org

Képforrás: mafab.hu

Ismeretlen állat támadása

Csiribusz — Mon, 06 Jul 2026 20:34:22 +0200

Három hónappal ezelőtt olyan állattámadás történt az Oklahoma állambeli McAlesterben, amilyet a helyi rendőrök nem láttak az elmúlt harminc évben. A 38 éves Alicia Maxey-t súlyos sérülésekkel szállították a Tulsa-i kórházba egy áprilisi vasárnap reggel.

/Wallace és Alicia a baleset előtt/

A nőt, otthonának udvarán megtámadta valami, ami lesből rontott rá. Visszaemlékezéséből tudható, hogy hallotta a mély morgást a támadás előtt, és azonnal megfordult, hogy a kisteherautó védelmébe jusson. A kocsiajtót azonban már nem érte el. A morgó állat nekirontott, és nagy erővel a földre döntötte. Érdekes módon a nő csak annyit mondott, hogy a vadállat kutyaszerű volt. Tehát nem kutya, hanem kutyaszerű.

Aliciát helikopterrel szállították a Tulsa-i Szent János kórházba. Csúnya sérüléseket szenvedett az arcán, a karján és a lábán. Amikor a férje, Wallace, meglátta a kórházi ágyon, nem hitt a szemének. A seriffet is meglepte a támadás hevessége. Ilyen súlyos sebeket még nem látott vadállati támadás után. Most azt találgatják, miféle állat okozhatta a nem mindennapi eseményt.

/Alicia az Intenzív osztályon/

/a kezelések után/

A család helyzetét súlyosbította, hogy nemcsak Aliciára várt több műtét. Férje, Wallace, komoly vesebetegséggel küzd, veseátültetésre vár és rendszeres dialízisre jár. Mivel az autót vizsgálat miatt elkobozták, gondot jelentett, miképp jut el a vizsgálatokra. A házaspárnak két kislánya is van, 6 és 8 évesek, akikről gondoskodni kellett. Szerencsére a helyi közösség összetartó, sokat segítettek a családnak. Három hónap kezelés után Alicia végre hazamehetett.

Az ismeretlen állat DNS-ének vizsgálati eredményéről még nem tudni semmit.

Forrás: Y.T./Fox23News; fox23.com; people.com

Képforrás: Y.T./Fox23News; istockphoto.com; fity.club

A hegymászók eltűnése

Csiribusz — Thu, 02 Jul 2026 13:43:34 +0200

Eric Davis és Matthew Carson barátok voltak. Egyikük mérnökként dolgozott, másikuk fotósként. Közös szenvedélyük, a túrázás és a hegymászás hozta őket össze. Nem ez volt az első útjuk, de az utolsó lett. Valami olyannal találkoztak Colorado hegyei között, amivel nem kellett volna.

1998. szeptember 11-én a két jóbarát megérkezett a coloradói San Juan-hegység vonzó vidékére. A szezon végén voltak, ami kevesebb turistát jelentett és frissebb, tisztább levegőt. Tökéletes hely azok számára, akik magányra, kihívásokra vágynak. Eric 29 éves volt, Matthew 31. Mindketten Denverből érkeztek. Nem voltak már amatőrök, tudták, mire vállalkoznak. Az utat három naposra tervezték. Szeptember 11-én, pénteken regisztráltak a Nemzeti Erdőség erdőőrállomásán. Megadták adataikat, tervezett útvonalukat és visszatérésük dátumát, szeptember 13-át. Eric az állomásról felhívta a feleségét, és megígérte neki, hogy vasárnap vacsorára otthon lesz. Senki nem gondolta ekkor még, hogy ez lesz az utolsó beszélgetésük.

Szeptember 13-án vasárnap a két férfi nem tért vissza. Hétfő reggel, amiért nem mentek haza és munkahelyükön sem jelentek meg, családjaik felhívták a rendőrséget. A keresés első két napja nem hozott eredményt. Az időjárás rosszra fordult, az esőfelhők és a hideg szél akadályozta a mentőalakulatok és a mentőhelikopterek munkáját. Szektorról szektorra vizsgálták át a területet, követve a két férfi útvonaltervét. Semmi nyomot nem találtak. Sem egy elveszített kesztyűt, sem egy csokipapírt. Mindenki úgy gondolta, balesetet szenvedtek, talán lezuhantak a hegyről.

A negyedik napon, amikor már nem láttak esélyt arra, hogy élve megtalálják őket, az egyik helikopter pilótája fényes foltot vett észre a lejtőkön, kb. 3000 méteres magasságban. A tervezett útvonaltól kissé eltérve, a tábor egy kisebb erdős mélyedésben feküdt, mintha a széltől akartak volna menedéket találni. Azonnal küldtek egy földi csapatot a jelzett területre.

/elhagyatott sátor - illusztráció/

Amit találtak, mindegyiküket meghökkentette. Egyáltalán nem azt látták, amire számítottak. A tábort feldúlta valami. Gyakorlatilag megsemmisült. Valami széttépte a sátor erős ponyváját, és mint megállapították, az erőhatás kívülről hatolt befelé. A hurrikán erejű szélnek ellenálló vázrudak gyufaszálként törtek el. A ponyva egyik darabja hat méterre feküdt a közeli bokor ágain, mintha valaki odavágta volna. Mindenhol káosz jelei uralkodtak. A hálózsákok odébb dobálva feküdtek, a hátizsákok nyitva, tartalmuk – élelmiszer, ivóvíz, ruhaneműk – mind érintetlenek. Nem tűnt rablásnak, inkább mint egy vad, tomboló támadás eredménye.

A legmeglepőbb felfedezés azonban a tábor körüli lábnyomok összessége volt. Az éjszakai esőzésektől nedves talajon jól láthatóan rajzolódott ki a szokatlan nyomok láncolata. Ilyet a hegyimentők még soha nem láttak. A lábnyomok nagyok voltak, megnyúltak, hasonlók az emberi lábnyomokhoz, de az ujjak végén a bemélyedések jelezték, hogy hosszú karmokban végződnek. A lépések távolsága abnormális volt, 2,1 méter. Ez nagyon magas termetre és gyorsaságra utal. A lábnyomok a sátortól egy meredek lejtőn lefelé vezettek, majd a puha talajról a sziklás területre érve eltűntek.

Nem lehetett tudni, mi történt Erickel és Matthew-val. Sehol nem találtak egyetlen vércseppet sem. Csak az érthetetlen nyomok és a feldúlt tábor adhattak támpontot, de sokat nem árultak el. A megtalált tábor híre megváltoztatta a nyomozás menetét. Most már nem eltűnt túrázókról volt szó, hanem egy bűneset helyszínéről.

/a két férfi/

Megérkeztek a Hinsdale megyei seriffhivatal emberei és a vadvédelmi szakértők. Minél többen vizsgálták a tábort, annál kevesebb információt kaptak. Megpróbálták azonosítani a nyomokat, és felkeresték a legkitűnőbb nyomolvasót, de valójában ő sem tudta megmondani, milyen állaté. Kizárta a medvét, a pumát, és azt mondta, nem létezik olyan állat, aminek 2,1 méteres a lépéstávolsága.

A sátort készítő gyártót is felkeresték, hogy kikérjék a véleményüket a széttépett ponyváról. Arra a következtetésre jutottak, hogy ilyen tépésekhez nemcsak hatalmas erő kell, hanem valami éles is, ami nem kés. Egyetlen ember vagy állat sem tudta volna megtenni mindezt.

A sajtónak kiadott hivatalos verziót nagyon óvatosan fogalmazták meg: ”...esetleg egy nagyragadozó támadása...”. Ezzel az 'esetleges' megfogalmazással bizonytalan álláspontra helyezkedtek, ami nem riasztotta, de nem is nyugtatta meg a lakosságot.

/A San Juan hegyvonulata/

A nyomozás gyorsan zsákutcába futott. Carson és Davis ügyét félretették, bár nem zárták le. Persze az ajtók mögött ment a találgatás és a vita arról, mi történhetett. Egy ragadozók viselkedésével foglalkozó szakértő szerint, a támadás jellege nem felel meg egyetlen ismert ragadozó viselkedésének sem. A vér hiánya a helyszínen, az élelmiszerkészletek érintetlensége, és a tábor szétdúlása arra enged következtetni, hogy az állatot nem az éhség motiválta, hanem a megfélemlítés vagy az emberrablás. A nyomok, melyeket találtak, emberi és állati jellemzőket egyaránt mutatnak, így nem minősíthetőek.

Évekkel később maguk a mentősök is beismerték magánbeszélgetéseik során, hogy a keresési területen éjszakai műszakban ők is érezték a megmagyarázhatatlan szorongást. Látszólag ennek semmi oka nem volt, mégis fizikailag érezték, mintha figyelné őket valami a sötétből. Néha rekedt ugatást véltek hallani, ami nem hasonlított sem kutya, sem farkas hangjára. Máskor hosszú, egyenletes zümmögés vette körül őket, ami megrezegtette még a földet is.

Még a keresés idején, az egyik csapat rábukkant Eric Davis piros dzsekijére, alig fél mérföldre a tábortól. Úgy lógott egy magas lucfenyő alsó ágain, mintha valaki szándékosan tette volna oda. A dzseki eleje és hátulja egyaránt fel volt hasítva. Érthetetlen. Davis miért vette volna le magától abban a hidegben? Ha viszont támadás során tépték le róla, miért nem találták ennek biológiai nyomait? Úgy tűnt, mintha valami hátborzongató játékot játszana velük olyan nyomok hátrahagyásával, amivel semmire nem mennek.

Ahogy az évek teltek, az ügyből legenda lett. Sosem derült ki az igazság. Két tapasztalt hegymászó köddé vált, miközben valami feldúlta a táborukat, és olyan nyomokat hagyott hátra, amelyek szerint nem szabadna léteznie. A San Juan-hegység ma is népszerű a turisták között. Általában mindenki megelégszik a véletlen medvetámadás elméletével, de zavartalanul túráznak tovább. A két férfi családtagjai sosem kaptak választ. Magukra maradtak a gyászukkal és a sok-sok kérdéssel.

Majd bő egy évvel később, 1999 októberében, a seriff hivatalában megjelent egy középkorú férfi. Geológus volt. Azon a környéken túrázott magányosan, ahol korábban a két hegymászó eltűnt. Rémült volt, de érthetően és tisztán beszélt. Kora reggel, amikor tábort bontott, mozgást érzékelt. Egy közeli lejtőn, alig fél mérföldnyire, meglátott valamit. Nehéz volt kivenni ekkora távolságból a reggeli ködben, hogy mi lehet, de biztos volt benne, hogy nem medve és nem is szarvas. Magas, sötét alakzat volt, ami négy lábon futott közel a földhöz, elképesztő sebességgel. Aztán megállt, két lábra emelkedett és figyelt. Még ekkora távolságból is megérezte, hogy a geológus őt bámulja. A férfi megdermedt a félelemtől, mozdulni sem tudott. A teremtmény aztán újra négy lábra ereszkedett, és villámgyorsan eltűnt az erdő fái között.

A vallomást felvették, de mint várható volt, egyáltalán nem vették komolyan. Bekerült a félredobott papírok közé, majd szépen el lett felejtve. A szemtanúk vagy az üggyel foglalkozók számára ez nem egy mesebeli lény volt, hanem nagyon is hús-vér élőlény. Magas, izmos ragadozó, ami két és négy lábon is képes mozogni, ami emberre, kutyára egyformán hasonlít, intelligens, ravasz és elképesztően erős. Vad támadása, mely során két ember eltűnt, a szétdúlt tábor és a vér hiánya arra vall, hogy áldozatait elvitte, de egy másik helyen falta fel őket. A két hegymászó egy olyan helyre tévedt, ahol nem ők voltak a csúcsragadozók, hanem ők lettek a prédák.

Csiribusz

Forrás: Y.T/UnkF.

Képforrás: williamhortonphotography.com; pinterest.com

A Champawat-i emberevő

Csiribusz — Mon, 01 Jun 2026 18:32:22 +0200

A Champawat-i emberevő egy nőstény tigris volt. Ámokfutását a 19-20. század fordulóján kezdte Nepál nyugati részén. Egészen pontosan nem tudni az évszámot. Valahogy úgy kezdődött, hogy a falusiak észrevették, hogy egyre több társuk tűnik el a vadonban vagy ahhoz közel. A ragadozó az első áldozatokat egy Rupal nevű kis faluból és annak környékéről prédálta. A halálesetek száma példátlanul megnőtt, vadászokat kellett felbérelni, hogy levadásszák. Miután nem jártak sikerrel, még a nepáli hadsereg is akcióba lépett. Nem sikerült ugyan megölniük vagy elkapniuk az állatot, de rá tudták kényszeríteni, hogy elhagyja a vadászterületét. Így azonban új helyre kényszerült, s bevándorolt az indiai Kumaon régiójába.

A tigris rendkívül okos és tapasztalt volt. Támadásai között nagy távolságokat tett meg, hogy elkerülje a rá vadászó embereket. Képes volt akár 32 km-t is legyalogolni, hogy következő prédáját egy távolabbi faluból vihesse el. Többnyire nőket és gyerekeket ölt meg, akik gyakran mentek az erdőbe tűzifáért, a folyóhoz vízért vagy egyéb gyűjtögetés céljából hagyták el falvaikat.

Különös, de a tigris mindig nappali fénynél vadászott. Egyszer sem támadott éjszaka. A régióban ráadásul megbénult az élet. A férfiak féltek, ha meghallották a tigris bömbölését. Olyankor megtagadták a munkát, nem voltak hajlandóak elhagyni a kunyhóikat.

A tigris vérengzésének végére az tett pontot, amikor 1907-ben Jim Corbett, egy fiatal brit vadász megölte. A vadállat nem sokkal korábban egy fiatal leányt, a 16 esztendős Premka Devit hurcolta el. Corbett követte a vérnyomokat, és meg is találta a lány maradványait. Majdnem ő is bajba került, amikor vizsgálódás közben a tigris megtámadta. Szerencsére azonban, két lövéssel sikerült megfutamítania.

Corbett felmérte, hogy egyedül nem fog menni a vadászat, és a falubelieket hívta segítségül. 298 falusi segédletével, másnap felhajtották a tigrist. Corbet először a mellén, majd a vállán, végül a lábán lőtte meg. A ragadozó hatméternyi távolságra rogyott össze Corbett-től.

Amikor az állatot később megvizsgálták, nyilvánvalóvá vált, hogy egy régebbi sérülés – feltételezhetően lövés – következtében a szája oly mértékben roncsolódott, ami tönkretette a fogazatát, és ennek folyamán kényszerülhetett a könnyebb préda, az emberhús fogyasztására. Mindezt leszámítva a tigris 10-12 év körüli lehetett, és teljesen egészséges volt. (A tigrisek fogsában 20-25 évig, szabadon átlagban 15 évig is elélhetnek.) Összesen 436 dokumentált gyilkosság köthető a ragadozóhoz. Ezzel második az emberevők rekordlistáján. Ha hisszük, ha nem, az első helyen egy másik tigris áll ugyanazokból az időkből, közel 700 áldozattal.

Corbett ettől kezdve Champawat hőse volt. Később természetvédő lett. India első nemzeti parkját neki köszönheti, halála után róla nevezték el. Kalandjait – beleértve a Champawat-i tigrist – később könyvben írta meg, amely könyv 1944-ben jelent meg Kumaon emberevői címmel. Miután a britek elhagyták Indiát, Corbett Kenyában telepedett le, ahol 1955-ben hunyt el.

Írta: Csiribusz

Forrás: indiatimes.com; allthatsinteresting.com; en.wikipedia.org

Képforrás: indiatimes.com; MutualArt.com; wanderon.in; ndtv.com; en.wikipedia.org

Taylor Mitchell country-énekesnő halála

Csiribusz — Mon, 01 Jun 2026 18:32:15 +0200

Taylor Mitchell 1990-ben született Kanadában. Egészen korán a countryzene megszállottja lett, és maga is művelte: énekelt, gitározott, dalokat szerzett. Az ígéretes tehetségnek 2009-ben jelent meg első stúdióalbuma, és különböző koncerteken, fesztiválokon lépett fel. Taylor nem csak a zenét szerette. Imádott a természetben barangolni.

2009 októberében Kanada keleti régiójában, Új-Skóciában tartózkodott. Mivel volt elég ideje a következő koncertig, gondolta, meglátogatja az itt található Cape Breton Highlands Nemzeti Parkot. Október végén jártak, szép, napos délután volt. Egy középkorú amerikai házaspár jól emlékezett rá, mert elhaladt mellettük az egyik túraösvényen, a Skyline Trailen. Feltételezhetően sokáig nem sétálgatott, mert egy rövid szakasz után megfordult. Nem tudni, miért gondolta meg magát, mindenesetre visszaindult a kocsijához. Meglehet, hogy a prérifarkas már ekkor követte.

Nem sokkal később az amerikai pár, akik a parkolóba tartottak, észrevették, hogy két prérifarkas halad velük szemben. Kitértek, de a férfi lefotózta őket. Nem úgy tűnt, hogy félnének, sőt, az egyik kifejezetten domináns volt az emberekkel szemben. Pár perccel később női sikolyt hallottak az ösvényről. A parkolóban álló telefonfülkéből segítséget hívtak. Úgy tűnt, a két prérifarkas nekiment a magányosan sétáló Taylornak.

Eközben négy másik túrázó érkezett a parkolóba. Ők is hallották a sikolyokat, és elindultak az ösvényen. Hamarosan apróbb tárgyakat találtak a földön, mint kulcsokat, egy kisebb kést … amivel feltételezhetően a lány önmagát próbálta védeni. Az út melletti tisztáson véres ruhadarabokat fedeztek fel, és a közeli mosdó ajtaja is véres volt. Hamarosan meglátták Taylort a fák között feküdni. Az egyik prérifarkas még mindig fölötte állt, de a turistáknak sikerült távolabbra kergetni. Taylor magánál volt. A testét teljesen agyonharapdálták, súlyos sebeket ejtve a lábán és a fején. A mentő nemsokára megérkezett. A prérifarkast, amely nem tágított, egy vadőr lelőtte. A mentő azonnal kórházba vitte a lányt, de sebei és vérvesztesége olyan súlyos volt, hogy belehalt.

A támadás nagy port kavart fel, mert a prérifarkasok nem szoktak emberekre támadni. Valójában Taylor tragédiája volt az első és egyetlen dokumentált eset Kanadában, amikor felnőtt emberre támadtak prérifarkasok. Hogy mi váltotta ki a támadást, ma is találgatják. Talán a lány el akart futni, ezzel váltotta ki a támadó ösztönt? Vagy az odújuk a közelben volt? Valamiért éheztek vagy elejtett tetemet védtek?

A területen, ahol a tragédia történt, hat prérifarkas élt. Az egyiket lelőtte a vadőr, de még volt öt. Nem tudhatták, melyik okozta a galibát, ezért kilőtték volna az összeset. Különös, de éppen Taylor anyja volt az, aki ezt ellenezte. Azt mondta, a lánya szerette az állatokat, és egészen biztosan nem akarta volna, hogy így történjen.

Az ösvényt lezárták. Nem kockáztathatták, hogy mások is Taylorhoz hasonlóan járjanak. A prérifarkasok végül mind elpusztultak 2-3 héten belül. A vizsgálatok kimutatták, melyik volt az a két prérifarkas, amelyek rátámadtak a lányra. A többi négy állat szintén falkatag volt, rokonságuk kimutatható.

A lány halála után tíz hónappal, ugyanazon térségben, egy 16 éves lányt harapott meg többször egy prérifarkas.

2022-ben az Ohio-i Állami Egyetem egyik ökológusa, Stan Gehrt tanulmánya kiderítette, hogy a prérifarkasok jávorszarvasból táplálkoztak, és nem a szokásos kisebb állatokból. A kisebb zsákmány hiánya miatt az állatok hozzászokhattak a nagy célpontokhoz, és a fiatal nőt potenciális áldozatnak tekinthették.

Írta: Csiribusz

Forrás: en.wikipedia.org; femina.hu

Képforrás: en.wikipedia.org; pinterest.com; listal.com

Vámpírok Portugáliában és Brazíliában

Csiribusz — Sun, 10 May 2026 21:06:00 +0200

Manapság kevesen hisznek a természetfelettiben, pedig számos olyan történet kerül napvilágra, mely elgondolkodtatja az embert. Mindannyian tudjuk, hogy világunk sokkal többről szól, mint hisszük, mégis kételkedőn állunk a hihetetlen elbeszélésekkel szemben. Van egy lény, melyet általában csak a horrorfilmekből ismerünk, fel sem merül bennünk, hogy valóságos alapja lehet a létezésének. Pedig még a 20-21. században is reppentek/reppennek fel pletykák hátborzongató eseményekről. Ezek középpontjában pedig nem más áll, mint a vámpír.

Képzeljük el az alábbi történetet, amelyről azt állítják, hogy teljesen hiteles: ez az elbeszélés nem a sötét középkorban esett meg, hanem az 1990-es években. Portugáliában, Lisszabon egy csendes, külvárosi részén építőmunkások egy csoportja szorgalmas munkával, modern lakáskomplexumok építésével foglalkozott éppen. Akadt a munkások között egy villanyszerelő, aki lelkiismeretesen végezte a feladatát, és még sötétedéskor is a komplexum egyik helyiségében szerelt. Munkáját semmi nem zavarta meg egészen addig, mígnem kaparászás hangjára figyelt fel a gipszkarton túloldaláról, amit ritmikus kattogás követett. Amikor utánanézett, a gipszkartonon szabályos lyukakat, véseteket látott, amit valami vagy valaki szándékosan okozott. A lyukak karmoktól származtak, nem szerszámoktól.

Pár nappal később, a férfi egyik munkatársa hirtelen felmondott. Amikor megkérdezték, mi ez a váratlan döntés, néhány kollégájának bevallotta, hogy látott valamit az építkezésen, ami halálra rémítette. Hatalmas, repülő lényről beszélt, és közben remegett a hangja. Nem volt hajlandó visszamenni a területre. Félbe maradt munkáját azonban be kellett fejezni, ezért a munkáltató dupla fizetést ígért. A pénznek nem tudott elállni. A dupla fizetés gondolata erősebben hatott rá, mint a félelem, így beleegyezett a folytatásba, de magával hozta a testvérét is, hogy segítsen.

Egy este az épület különböző pontjain szereltek, amikor a csendbe rémséges sikoly hasított. A villanyszerelő ijedten futott a testvéréhez egy távolabbi helyiségbe, ahol a gyér világításban sokkoló kép fogadta. Magas, sovány alak tornyosult a testvére fölé. Kopasz fejével, sápadt bőrével, ritkás szőrzetével úgy nézett ki, mint egy pokolbeli szörnyeteg. Fogai csipkézettek voltak, agyarai megnyúltak, ragadozó jellegűek. Vicsorogva villantotta meg tűhegyes fogainak sorát. Kezei késhosszú karmokban végződtek, bőrszerű szárnyai kitárva úgy hatottak, mint egy sötét sírbolt. Amikor a villanyszerelő meglátta, a kezében lévő szerszámot felé hajította. A lénynek nem esett baja, de megtántorodott. Kihasználva a helyzetet, a testvér is felkapott egy villáskulcsot, rátámadva a lényre. Ekkor a pokolbéli szörny elmenekült a kitört ablakon át, és eltűnt a sötétségben. A két villanyszerelő nem ment többé vissza az építkezésre.

Nem egyszeri eset volt, mint eleinte hitték. Később kiderült, hogy már hetekkel korábban a gipszkartonozó egy drogos srác holttestére bukkant az első épületek egyikében. A halott nagyon sápadt volt, nyakán, karjain és mellkasán tele szúrt sebekkel. Testéből teljesen eltűnt a vér. Valami szárazra szívta. Hivatalosan csak legyintettek az egészre, mondván, egy drogossal kevesebb, de akik látták a testet, azok tudták, nem a heroin végzett a fiúval.

Volt egy esettanulmány, amely párhuzamot vont a 18. századi kelet-európai vámpírtörténetekkel. Itt a hasonló, megmagyarázhatatlan haláleseteket betegségeknek tulajdonították egészen addig, míg a babonás falusiak el nem kezdték kiásni a sírokat. A sírokban felfúvódott holtakat láttak, akiknek véres volt az ajkuk.

Ahogyan a lisszaboni eset egyre jobban terjedt, kiderült, hogy már a vízvezeték-szerelők is látták a humanoid-szerű repülő lényt. Meg is támadta őket, csúnya karmolásnyomokat hagyva egyikük nyakán. A munkafelügyelő hisztériaként állította be a munkások észrevételeit, de egy idő után annyira elharapózott a félelem, hogy nem lehetett nem foglalkozni az esettel. Észrevették azt is, hogy a lény által hagyott szúrásszerű nyomok, szabályos „X” alakú szimbólumot rajzolnak ki. Néhányan úgy hitték, a lény ezzel jelöli ki a területét, míg mások figyelmeztetésnek tartották.

Az utolsó feljegyzés a villanyszerelő barátjától származik, aki Spanyolország baszk régiójában nőtt fel. Mesélt egy sikoltozó, repülő, zöld szemű szörnyről, amely magával ragadott egy kutyát. Szerinte az a lény nagyon hasonlít arra, amit Portugáliában láttak.

Vannak, akik úgy vélik, az emberek azért nem látják a rémséges lényeket, mert nem akarnak tudomást venni róluk. Jobb csukott szemmel járni a világban, mint rémülettel ébredni. De mindezzel együtt felvetődik a kérdés, mi van, ha ezek a lények képesek embernek álcázni magukat?

Egy szemtanú Brazíliában ugyanilyen szörnyet emleget, de annak női arca volt. Campo Grande városának környékén, egy kis faluban az emberek félelemben éltek. Az állatokkal kezdődött. Először kecskéket, teheneket, csirkéket találtak élettelenül a reggelben. Testükből teljesen hiányzott a vér, pedig nem voltak rajtuk harapásnyomok, csupán rémülettől kikerekedett szemük utalt arra, hogy haláluk nem szokványos módon ment végbe. Úgy tartották, egy boszorkány felelős mindezért. A nőt ritkán látták, általában hosszú, loncsos vörös hajat viselt, teste görnyedt volt, bőre hamuszürke, szeme haloványan világított az alkonyatban. Ahogy leszállt az éj, szörnyeteggé vált, szárnyakat növesztett, ajka tűszerű fogazattal telt meg. A helyi vének alakváltónak vélték, akit elátkoztak valamikor.

Egy Marquez nevű férfi abban a faluban cseperedett fel. Gyerekként egy este, néhány pajtásával együtt hazafelé tartottak az iskolából, amikor a fejük felett sikolyt hallottak. Felnéztek az égre, és egy alacsonyan szálló lényt pillantottak meg. Rendkívül sovány volt, haja lángvörös. Kinyújtott karmokkal vetődött a gyerekek közé, akik rémülten szétfutottak. A szörnyeteg felkapta a legkisebbet, egy hatéves kislányt, és a magasba emelte. Ekkor az egyik gyerek kővel fejbe dobta, mire az elengedte a kislányt, s nagy sikítással elrepült. A kislány kisebb-nagyobb zúzódásokkal ugyan, de túlélte a megpróbáltatást.

Évekkel később, amikor Marquez már felnőtt volt és Sao Paulóba költözött, hívást kapott a falujából, ahol az anyját támadás érte. Kecskét fejt az udvaron, amikor egy sikító lény leereszkedett, hogy elragadja. Marquez bátyja, aki az állatok körül segített, látta a dolgot, és puskájával arcon lőtte a szörnyet. Az leesett, de nem pusztult el. Dühösen vicsorogva, vérző képpel elrepült. Amikor Marquez hetekkel később hazautazott, anyja még mindig nem épült fel. Fizikai sérülés nem érte ugyan, de a lelki sebeket nem tudta feldolgozni. Megzavarodott az átélt élménytől.

Aztán az emberek kezdtek eltűnni a környékről. Először egy piacról hazafelé tartó asszony tűnt el nyomtalanul, majd az erdő szélén játszadozó gyermekek. Senki nem látta őket többé. A falusiak, akik korábban csak nevettek a szörnyről szóló meséken, áldozati ajándékokat kezdtek hordani az erdő szélére. Tejet, kenyeret, csontokból és gyógynövényekből készült talizmánokat hagytak a lénynek azt remélve, békén hagyja őket. Az öregasszonyok azt suttogták, a lény valamikor ember volt, de elátkozták, hogy mindkét világban éljen. Amikor meghalt, szent földbe temették, de valaki – talán egy híve vagy egy másik boszorkány – kiáshatta a testet, és sötét mágiával terhelte meg. Amikor az élet és halál szétválasztásának rituáléi megszakadnak, a test valami szentségtelen dolog edényévé válhat. A Campo Grande-i lény hasonló lehet, akit visszahoztak a halálból, hogy egy sokkal ősibb és éhesebb dolgot szolgáljon.

Marquez bátyja is sokat szenvedett az átélt szörnyűségtől. A lény kínozta a lelkét. Éjszakánként visszatért álmában. Bemászott az ablakon, alsó teste kígyóvá változott, így kúszott a férfi felé. Csak világító szemei maradtak olyanok, mint korábban, és emberszerű arca. A férfi mindig verejtékben úszva ébredt ezekből az álmokból. Később átköltözött egy másik faluba, hogy megszabaduljon az álmoktól, de azok oda is követték. Ez is bizonyítja, hogy a lény spirituálisan is tud ártani.

Végül a támadások elmaradoztak. A megfigyelések megszűntek, az állatok értelmetlen pusztulása leállt, és az emberek nem tűntek többé el. Egyesek azt beszélték, a lény belepusztult aznap a sebébe. Mások azt suttogták, elköltözött egy távolabbi vidékre.

Csiribusz

Forrás: youtube.com/T.o.M.

Képforrás: gnomongallery.com; pinterest.com

A háború fenevada

Csiribusz — Sat, 09 May 2026 21:06:00 +0200

A háború fenevada – ausztrál horrorfilm, 2025.

Igaz történet alapján

Rendezte: Kiah Roache-Turner

Szereplők:

Leo – Mark Coles Smith

Will – Joel Nankervis

Des Kelly – Sam Delich

Stan – Maximillian Johnson

Teddy – Lee Tiger Halley

Thompson – Sam Parsonson

Bobby – Tristan McKinnon

Archie – Aswan Reid

Tetsuo Harada – Masa Yamaguchi

Hazel – Lauren Grimson

Susan – Laura Brogan Browne

Ausztrália, 1942: Zajlik a II. világháború. Egy csapat amerikai katona éppen túl van az alapkiképzésen. Hajójukkal a Csendes-Óceánon haladnak, amikor a japánok támadása során hajótörést szenvednek. Mindössze páran élik túl egy tutajszerű roncson ringatózva. Aztán megjelenik egy éhes cápa a mélységből és minden megváltozik …

Írta: Csiribusz

Forrás: filmkatalogus.hu

Képforrás: letterboxd.com

A Mogollon-i szörny

Csiribusz — Fri, 27 Jun 2025 12:43:00 +0200

A Mogollon-i szörny elnevezés nagyon ritkán hallható, a humanoid lényt többnyire Arizonai Bigfootnak szokták nevezni. Ebből nyilván következik, hogy hírneve Arizonából, a Mogollon Rim tájairól származik. Itt látták először a peremvidék erdeiben, kanyonjaiban, zord terepén.

Kinézetének leírása rendkívül változó, de általában nagy, szőrös, majomszerű kriptidként írják le, amely nagyon hasonlít a bigfoothoz. Magasságát 2-2,5 méterre becsülik, testalkata erős, izmos. Jelenlétét kellemetlen szag kíséri. Hosszú, bozontos szőr borítja mindenütt, amely lehet barna, fekete és ezek árnyalatai, átfedései. Egyes korai jelentések fehér szőrszínt is említenek. Karjai nagyon erősek, hosszúak, izmosak. Léptei szélesek, emberszerűek. Vonásait nem lehet egyértelműen leírni az arcát borító sűrű szőrzet miatt. Szemei mélyen ülnek, intenzívek, az éjszakai sötétben ugyanúgy ragyognak, mint a macskáé. A Mogollon-i szörny éjszakai lény, visszahúzódó, az embert inkább elkerüli. Néha agresszív. Feltételezik, hogy mint általában a humanoid lények, ő is mindenevő.

/A Mogollon-i szörny művészi ábrázolásai/

Az első feljegyzések a szörny észleléséről az 1900-as évek elejére nyúlnak vissza, de azóta számos hasonló találkozás, sőt, fizikai bizonyítékok születtek, mint például: sikerült lábnyomokat találni a lénytől. Ahogyan az lenni szokott más kriptidek esetében is, sok fotó készült az évek során a szörnyetegről, de egyik sem meggyőző erejű. A szkeptikusok azt sugallják, hogy az észlelések más állatok téves azonosításai, átverések vagy optikai illúziók lehetnek. A kriptid-rajongók úgy vélik, hogy ez egy valódi, felfedezetlen lény.

1903-ban egy I.W. Stevens nevű férfi azt állította az Arizona Republicnak, hogy egy humanoid lényt látott hosszú, fehér hajjal, gubancos szakállal. Nem viselt ruhát, és karmai ötcentisek lehettek ujjai végén.

Később, az 1940-es években Don Davis – még a kriptozoológia kutatásainak kezdetén – állította, hogy fiúként a cserkészéveiben, az arizonai Payson környékén ő és társai láttak egy nagy, szőrös lényt kifejezéstelen tekintettel, szögletes arccal. Egyikük sem tudta, mit látnak. A lény hatalmas volt, elképesztő vállakkal és karokkal.

Évekkel később Marjorie Grimes Whiteriver-i lakos, 1982 és 2004 között többször is látta a kriptidet. Fekete volt, magas, nagy léptekkel járó. Ugyanezen területen, a Fort Apach Rezervátum vidékén is több ember látta. A szkeptikusok szerint a lény csak egy medvének az újabb téves beazonosítása. Szerintük Marjorie Grimes esetében is ez történhetett, mivel feketének írta le a lényt. Bizonyára egy két lábon járó fekete medvét láthatott.

Azt mondják a titokzatos lény körbelátogatja a kempingeket az erdő területén. Ez a viselkedés a medvéket utánozza. Egyelőre semmi konkrét bizonyíték sincs. A szörny talán egyszerűen csak az arizonai folklór része. Ennyi.

Csiribusz

Forrás: cryptidophilia.com; youtube.com/S.o.S.

Képforrás: elevation.maplogs.com; stock.adobe.com; cryptidophilia.com

The beast within

Csiribusz — Wed, 11 Jun 2025 12:42:00 +0200

The beast within – brit horrorfilm, 2024.

Rendezte:

Alexander J. Farrell

Szereplők:

Noah – Kit Harington

Imogen – Ashleigh Cummings

Willow – Caoilinn Springall

Waylon – James Cosmo

Willow elszigetelten él családjával Skócia egy eldugott szegletében, sötét, erdős vidéken. Házuk akár egy erődítmény, magas falakkal körülvett.

Willow boldog kislány, de ahogyan növekszik, felfigyel arra, hogy szülei – Noah és Imogen – minden hónapban egyszer autóba ülnek, és egy kismalac kíséretében elmennek valahová. Willow nem tudja, hová sietnek ilyenkor, de anyja azon az estén mindig egyedül tér vissza, és apja másnapi megjelenésekor mindig nyúzott, kimerült.

Egy alkalommal elbújik szülei kocsijába, és meglesi őket. Olyan borzalommal kell szembesülnie, amely komolyan traumatizálja. Szembe kell néznie családja titkával, elátkozott helyzetükkel. Azon a napon örökre elveszíti a gyermekkor boldog ártatlanságát.

Írta: Csiribusz

Képforrás: imdb.com

Travis, a csimpánz

Csiribusz — Thu, 01 May 2025 11:44:05 +0200

Megszelídíthető-e egy vadállat? Valóban jó ötlet tigriseket, oroszlánokat, medvéket, stb. a nappaliban tartani és úgy dédelgetni, mint egy kiscicát? Vajon teljesen át tudnak lényegülni szelíd háziállattá vagy érdemes fejben tartani, hogy ők azért mégis veszélyes ragadozók? Egyáltalán, miért teszik ezt az emberek? Talán azért, mert még a legfélelmetesebb ragadozók is tündéri apróságok kezdetben, és az ember nem tud ellenállni vonzerejüknek. Hozzánk nőnek, megszeretjük őket, és néha beleesünk abba a hibába, hogy elhisszük, teljes hatalmunk van felettük, és minket sosem bántanának. Aztán egyszer csak megtörténik a tragédia, és nem akarjuk elhinni. Keressük, kutatjuk az okát, hol hibáztuk el, mi volt az a rossz lépés, ami kiváltotta belőlük a támadó ösztönt. Sok „állatszelídítő” járt már pórul az elbizakodottsága miatt. Sajnos több példát fel lehetne sorolni.

/Travis/

Az egyik legismertebb és legszörnyűbb eset egyben, Travisnek, a csimpánznak a története, aki aranyos majmocskából vált vérengző szörnyeteggé. Ha hisszük, ha nem, a csimpánzok nem csak bohóckodni, megnevettetni tudnak. Rendkívül erősek, és veszélyes vadállatokká válhatnak bizonyos helyzetekben.

Travis 1995 októberében született Missouri államban, az ottani Főemlős Alapítványnál, amikor Sandra és Jerome Herald 50.000,- dollárért megvásárolták, majd Connecticutba költöztették a farmjukra. Többnyire hasonló életet élt, mint bármelyik csimpánz, amely emberi környezetben nőtt fel, de Travis mégis kivételes volt. Szerepelt reklámfilmekben, különböző tévéműsorokban, ruhákat viselt, tévét nézett. Rendkívül intelligens volt, magától felöltözött, asztalnál evett, talpas pohárból bort ivott, használta a vécét, és megtanulta kulccsal kinyitni az ajtókat. Édes, aranyos kis majmocska volt, akiről semmi rosszat nem tudtak feltételezni. Valami mégis félresiklott Travis életében. Lehet, hogy kivételesen okos volt, de azt már nem érezte, hol az a határ, amit nem léphet át.

/Travis és Sandra/

A veszély első jelére 2003 októberében került sor. Travis Jerome-mal az autóban ült, és semmi gond nem volt addig, míg szólt a zene, ment a kocsi. Aztán lassítani kellett egy zebránál, ahol egy járókelő átment az úttesten. Ez még nem lett volna gond, ha a járókelő puszta poénból nem dobta volna az ablaknak azt az üres üdítős dobozt, amit éppen kiürített. A csimpánz ettől olyan idegrohamot kapott, hogy letépte a biztonsági övet, kinyitotta az ajtót, és üldözőbe vette a járókelőt.

Az incidensnek több szemtanúja volt. A kiérkező rendőrök megpróbálták Travist visszaterelni Jerome kocsijába egy kis nasival. De a nasi ahányszor elfogyott, Travis újra kiszállt a kocsiból. Végül már a nasi sem állította meg. Összevissza futkosott az úton, a rendőröket is megkergetve, ha túl közel merészkedtek hozzá. Ez órákon át tartott. Ezek után hozták azt a törvényt Connecticutban, hogy 50 kg-nál nagyobb főemlősöket nem tarthatnak az állampolgárok házi kedvencként.

/a kis Travis és Charla Nash/

Nem sokkal később Jerome súlyos betegségben meghalt, így Sandra magára maradt az elhízott, felnőtt csimpánzzal. Egy barátnője, aki a szomszédban lakott, Charla Nash, éveken át szívesen segített Sandrának a majom gondozásában. Travis jól ismerte a nőt, soha nem volt semmi probléma, ha látogatóba jött. Charla harminc éve ápolt jó barátságot Sandrával, ezért Travis gyakorlatilag pici korától fogva hozzá volt szokva a jelenlétéhez. Charla nem tartotta helyesnek, hogy Sandráék egy csimpánzzal osztják meg az otthonukat, de azért mindig vigyázott Travisre, ha Sandrának valami dolga volt.

2009. február 16-a végzetes napként vonult be az életükbe. Nem tudni, azon a napon mi ütött Travisbe, amikor felkapta a kocsikulcsokat, és kisétált az ajtón. Sandra felhívta Charlát, át tudna-e jönni segíteni, mert egyedül nem tudja leállítani Travist. Charla mint mindig, most sem tagadta meg a segítségét.

Amikor megérkezett azt látta, hogy Sandra eredménytelenül kínlódik Travisszel. Megpróbálta elterelni Travis figyelmét azzal, hogy megcsiklandozza annak kedvenc plüssfigurájával, Elmóval. De amikor Travis meglátta Charla kezében Elmót, csak még dühösebbé vált. Rátámadt a nőre hatalmas erejével, a földre szorította, és teljes dühből ütlegelni kezdte, majd húsdarabokat szakított ki az arcából.

A rémült Sandra megpróbált segíteni a barátnőjének. Felkapott egy lapátot és többször nekiesett Travisnek. Csakhogy a csimpánz meg sem érezte, az ütlegnek nem volt hatása. Ekkor Sandra befutott a házba, és egy nagy konyhakéssel visszatérve, szurkálni kezdte a majmot. Travis szemrehányó tekintettel, haragosan fordult felé. Megkergette a nőt az udvaron, de Sandra be tudott menekülni a kocsijába, ahol magára zárta az ajtót, majd zokogva felhívta a rendőrséget.

Miután a rendőrség kiérkezett, Travis rátámadt a rendőrökre is. Az egyik rendőrautó ajtaját sikerült kinyitnia, és valószínűleg az ott ülő rendőrt is elintézte volna, ha az nem kap villámgyorsan a fegyvere után. Négy lövést adott le Travisre, aki megtántorodott. Visszamenekült a házba. A saját szobájában találták meg holtan, kivérezve.

Bármilyen hihetetlen, Charla Nash túlélte a szörnyű támadást, bár nagyon komoly sérüléseket szenvedett el. Az állat valósággal megskalpolta, mindkét szemét kivájta, orrát leharapta, állát letépte. Az arc csontszerkezete csúnyán megsérült, némi agykárosodást is szenvedett, és egyetlen ujj kivételével, Travis lerágta mindkét kézfejét. Az orvosok komoly műtéteket hajtottak végre Charlán. Akkora volt a szövet- és csontkárosodás, hogy gyakorlatilag új arcot kellett építeni számára.

Az 55 éves Charla felépült, de többé nem tudott önálló életet élni. Teljesen vak lett, kézprotéziseket kapott. Tizenöt hónappal az eset után Sandra váratlanul meghalt. Azt mondják, a szíve annyiszor összetört az elmúlt évek alatt, hogy nem bírta tovább. Először az egyetlen lányát veszítette el autóbalesetben, majd a férjét, végül imádott csimpánzát. És természetesen a barátnőjét, aki egy életre megnyomorodott. Sandra hamvai mellé temették el a lánya hamvait és Travis hamvait is.

/Charla Nash a tragédia előtt és után/

A mai napig nem tudni, mi vitte rá Travist erre a szörnyű ámokfutásra. Az állat boncolásánál Xanax nyomait találták, amit Sandra nem is tagadott. Néha adott Xanaxot Travisnek, hogy lehiggadjon. A Xanaxnak azonban nem csak nyugtató, álmosító hatása lehet. Homályosíthatja a látást is. Néhányan úgy vélik, emiatt nem ismerhette fel Charlát, akinek ráadásul új frizurája volt. (Nem értek hozzá, de tudtommal egy állat nem csak a látásával tájékozódik. A szagáról és a hangjáról is be tudta volna azonosítani, ezért nem hiszem, hogy erről volna szó. S ha mégis a homályos látás miatt nem ismerte fel a nőt, akkor hogy ismerhette fel a jóval kisebb plüssfigurát?)

A csimpánz rendkívül okos állat, sok mindenre megtanítható. Bámulatosan utánoz, és van éntudata. A kamaszodó és felnőtt csimpánzok, kiváltképp a hímek, hajlamosak az agresszióra. Semmiképpen nem ajánlott egy felnőtt csimpánzt otthonunkban ajnározni. Ők vadállatok, és ezt tiszteletben kell tartani. Persze vannak kivételek, de ahogy mondják, a kivétel erősíti a szabályt. Az egyik legismertebb és egyben legidősebb csimpánz Csita volt, a Tarzan-filmek sztárja. Mindig emberek között élt, nyolcvan évesen hunyt el.

Írta: Csiribusz

Forrás: velvet.hu; youtube.com/wm.; noizz.hu

Képforrás: thoughtco.com; alcase.org; aminoapps.com; noizz.hu; de.abcdef.wiki; lolwot.com; techballad.com

A mélységben

Csiribusz — Thu, 01 May 2025 11:43:59 +0200

A mélységben – amerikai horrorfilm, 2025.

Rendezte:

Christian Sesma

Szereplők:

Cassidy – Scout Taylor-Compton

Gregg – Callum McGowan

Itsara – Lorena Sarria

Jordan – Jon Seda

Seamus – Richard Dreyfuss

Daemon Benz – Stuart Townsend

Nancy – Annamaria Demara

Pierre – Maverick Kang Jr.

Cassidy még kislány, amikor édesapját a szeme láttára falja fel egy cápa. Az élmény életre szóló traumát jelent számára. Felnőttként mégis az óceán szerelmese lesz.

Egy napon a férjével, valamint barátaikkal ugyanazokra a vizekre mennek búvárkodni, ahol annak idején a szerencsétlenség történt. Cassidy le akarja győzni a démonait, ezért jó ötletnek tartja a merülést. De semmi nem úgy alakul, ahogyan tervezték. Az egyik társukat cápatámadás éri, s ha ez még nem volna elég, kalózok és drogdílerek is felbukkannak a történetben.

Csiribusz

Forrás, képforrás: imdb.com

Rachael Bagnall és Jonathan Jetté rejtélyes eltűnése

Csiribusz — Thu, 01 May 2025 11:43:44 +0200

Az alábbi történetben az az érdekes, hogy míg az eltűntek többsége sosem került elő, és semmi nyomra vezetőt nem találtak utánuk, addig Rachael és Jonathan után érdekes nyomra bukkantak, egy-két rejtélyes videofelvétel formájában.

2010-ben a 25 éves Rachael Bagnall (némely helyen Rachel Bagnor), aki orvosnak tanult, azt tervezte, hogy Kolumbiába megy egy évre, ahol önkéntes munkát fog vállalni hátrányos helyzetű közösségekben. Nagyszerű zongorista volt, szeretett festeni is. Munkáit a hegyek szépsége inspirálta. Barátja, a 34 esztendős Jonathan Jetté, a québeci kormánynak dolgozott attaséként.

Mindketten szenvedélyesen szerették a természetet, a sziklamászást. Korábban egy mászóteremben ismerkedtek meg, s azóta elválaszthatatlanok voltak. Gyakran túráztak. Rachael ötéves kora óta vett részt kirándulásokon a szüleivel.

2010 szeptemberében pár napos túrát terveztek a kanadai Brit Kolumbiába, a Valentine-tóhoz. A szív alakú tó mellett vonzó alpesi rétek terülnek el, a közelben meredek hegyvidéki ösvényekkel, megmászandó sziklafalakkal.

Egy bankkártya-kivonat szerint szeptember 4-én pontban 7:42-kor, megálltak Squamishben egy kávéra és egy forró csokoládéra. Ezután Whistler, Pemberton és Birken irányába folytatták az útjukat. Úgy tervezték, hogy szeptember 6-ára hazatérnek Vancouverbe, mivel Rachael másnap indult volna Kolumbiába.

Amit még konkrétan tudni lehet róluk, hogy Jonathan a Spetch Creek Forest Service Roadon tette le Toyota Echóját, közvetlenül az út mentén. Innen mindössze ötórányi túraútra van a Valentine-tó a Saxifrage és a Cassiope hegységek alatt.

Mivel a pár nem érkezett haza szeptember 6-ára, sőt 7-ére sem, Rachael nővére, Elizabeth aggódni kezdett, és szeptember 8-án értesítette a hatóságokat húga és Jonathan eltűnéséről.

Ötven kereső – köztük rendőrök, önkéntesek – gyalogosan kutatta át a Valentine-tó, valamint a környező hegyek vidékét. Az elhagyatva álló Toyotára gyorsan ráakadtak. Az utastérben két üres csészét találtak a kávézóból, ahol korábban megfordultak; és egy mobiltelefont, amelyről szeptember 3-án telefonáltak utoljára. A jármű átkutatása után annak környékét is átnézték, de semmi érdemlegeset nem találtak.

A kutatócsapathoz később csatlakoztak helikopterek, hegymászók, keresőkutyák, és elég nagy területet fésültek át. Sajnos minden eredmény nélkül. Közben a hó is leesett, ami még megnehezítette a feladatukat. Hivatalosan októberben állították le a keresést.

LeClair törzsőrmester, aki a keresést irányította azt mondta, még soha nem fordult elő, hogy ne találtak volna meg valakit a környéken. Dave Steers kutató-mentő csapatvezető szerint, ha valaki itt eltéved, könnyen visszatalálhat a civilizációba. Senki nem értette tehát, ha eltévedtek, az hogyan történhetett? A Valentine-tó a vadonban van ugyan, de azért nem a világ végén. Miért nem találják őket?

A kétségbeesett családtagok hivatásos hegyi vezetőket béreltek fel, hogy átkutassák a hasadékokat, a nehezen megközelíthető mélyedéseket, amelyekbe Rachael vagy Jonathan beleeshetett. Annak ellenére, hogy 175 négyzetkilométer területet kutattak át, nem találtak semmit. A hivatalos kutatás már befejeződött, amikor kaptak egy tippet. A Mount Currie új helyszínén néhányan tábortüzet láttak egy erősen erdős sziklarészen. Felküldtek egy helikoptert, hogy nézzen utána, de a tipp vaklármának bizonyult.

Decemberben az eset megismétlődött. Egy lillooet indián, miután kiment fát aprítani, szokatlan madártevékenységre figyelt fel a Cassiope csúcsán. (A cikk nem fejti ki, mi volt ez a madártevékenység. Talán sűrűn köröztek egy pont felett, s ebből arra következtettek, hogy valami lehet ott.) A helikopter ismét felment, és most is eredmény nélkül tért vissza.

2011 szeptemberében, az eltűnés első évfordulóján, a Bagnall család fakeresztet állított fel Rachael és Jonathan emlékére a Valentine-tónál. Jonathan családja a mai napig túrázik a Valentine-tónál, és az lillooet indiánok nagyon segítőkészen próbálnak segíteni még most is. Ha találnak valami szokatlant, mindig jelzik. Sajnos eddig még nem akadtak a fiatalok nyomára.

Egyesek úgy vélik, valami nagyon nem stimmel Jonathan és Rachael ügyével. Nem találtak soha felszerelést, hátizsákot, ruhadarabot vagy egyéb tárgyat, ami az ottlétükről tanúskodna. Kivétel az autó. És egy napszemüveg, amelyről kezdetben azt hitték, Rachaelé, de aztán kiderült, hogy egy másik túrázó veszítette el, aki később jelentkezett érte.

A pár nem vitt magával térképet, se iránytűt, se GPS-t. Nagyon magabiztosak lehettek. Érthetetlen az egész. Vannak, akik emberrablásról suttognak, de olyanok is, akik állati támadásról. A park vezetői felhívták a figyelmet arra, hogy a területen soha nem történt medvetámadás. Több fekete medve él az erdőkben, de általában közömbösek az ember iránt. Jonathan ráadásul tudta, mit kell tennie egy medvetámadásnál, ki volt képezve rá. Az biztos, hogy a pár nem tévedt el csak úgy. Itt valami más történt.

A mobiltelefonra visszatérve, a rendőrség gondosan átnézte a tartalmát. Semmi különös … munkával kapcsolatos üzenetek, néhány egyszerű hívás … Aztán belenéztek a fényképekbe és a videókba. Átlagos természeti fotók … de volt két kép, ami egy-egy sérült fatörzset mutatott. Miért fotózott Jonathan sérült fákat? Majd jött a következő kép, amely a sziklák fölött egy medveszerű állatot mutatott.

Belenéztek a videofelvételekbe is. Jonathan egy olyan videót készített, amit a szállásukon vett fel szeptember 3-án éjjel. A felvételen jól látszik, amint egy humanoid külsejű lény benéz az ablakon. Nehéz megmondani, mi ez a lény, de azt látni, hogy szokatlanul nagy, és megpróbálja felhúzni az ablakot. A tulajdonos később megerősítette, hogy kiszállt a rendőrség is, átkutatva a környéket, de semmit nem találtak. Megjegyzendő, hogy azon az éjjelen csak két vendég volt a szálláson, Jonathan és Rachael. Megdöbbentő, de évekkel később, 2022. július 11-én maga a tulajdonos is titokzatos körülmények között tűnt el, s azóta sincs meg.

A mobiltelefon továbbra is rejtély. Az utolsó videofelvétel szeptember 4-én készült az erdőben. Jonathan és Rachael szerették megörökíteni a látnivalókat, és sokat szelfiztek. De hogyan került vissza a telefon a kocsiba?

Talán meglep sokakat, az a teória is felmerült a videó miatt, hogy egy kriptid felelős a pár eltűnéséért, mondjuk egy bigfoot. A pár észrevehette, hogy körülöttük szokatlan zajok vannak, és meglátták a furcsa lényt. Nyilván megijedtek, de nem tudtak ellenállni a késztetésnek, hogy felvegyék. Itt meg kell említeni, hogy a kutyás keresés során az egyik kereső megemlítette, hogy mentőkutyája egy ponton remegni kezdett és megtorpant. Félelme nyilvánvaló volt, veszélyt érezhetett.

Azt mondják a hozzáértők, ahol egy bigfoot van, ott lehet több is. Ha ez így volt, és körülkerítették őket, vagy elváltak egymástól menekülés közben, az végzetes lehetett. Talán a nagy rohanásban Jonathan messze maga mögött hagyhatta Rachaelt, és visszament érte. Aztán ő is eltűnt. Csak találgatni lehet. Sosem tudjuk meg, mi történt a fiatal párral, akik azt tervezték, hogy hamarosan összeházasodnak.

Írta: Csiribusz

Forrás: strangeoutdoors.com; youtube.com/S.S.S.; youtube.com/W.D.

Képforrás: strangeoutdoors.com; youtube.com

Háború a bigfootokkal

Csiribusz — Fri, 11 Apr 2025 19:02:33 +0200

Ez az eset csaknem kétszáz éve történt az amerikai Oklahoma állam területén. A hivatalosan jegyzett esemény több amerikai könyvben megjelent, mely a témával foglalkozik, és a helyi indiánok is igazolják a hitelességét, hiszen legendáik részévé vált.

Még a fehér telepesek be sem tették lábukat az amerikai kontinensre, amikor a choctaw nép már háborúzott a szomszédos törzsekkel. Aztán megjelentek a spanyolok, a franciák és az angolok, s a 17. századtól terjeszkedni kezdtek a kontinens déli és keleti térségeiben. A choctaw törzs tagjait nem kellett félteni. A megjelenő telepesekkel kereskedelmet folytattak, és földjeikért cserébe alkut kötöttek velük. Elsősorban a franciákkal szövetkeztek, mert az angolok társultak az ellenséges törzsekkel, és ez veszélyeztette biztonságukat. Átvették a fehérek találmányait, alkalmazkodtak az új helyzethez. Később az amerikai polgárháborúban is részt vettek. Büszke, harcos hagyományuk volt, évszázadok tapasztalatával.

/Joshua LeFlore/

A choctaw törzs tagjai eredetileg nem Oklahomában éltek, hanem jóval délibb vidékeken, Alabama és a Mississippi síkságain. Szerencsétlen történelmük során 1831 és 1833 között új területekre telepítették őket, többek között Oklahomába, a mai LeFlore megyébe. Sokan meghaltak közülük, nagyrészt járványokban, egyéb betegségekben, éhezésben. Közben folytatták a kereskedelmet a fehérekkel, sőt, keveredtek is velük. Ilyen vegyes házasságból született legendás történetük kulcsfigurája, Joshua LeFlore (a későbbi Leflore megye róla kapta a nevét).

A férfi családja nagy befolyással bírt a régió családjai között, nagyanyja magas rangú choctaw famíliából származott, és a choctaw-k sokra tartották a női vérvonalat. Tehát Joshuát mindkét oldalon nagyon szerették és támogatták. Ezekben az időkben már érezhető volt az északi és déli államok közötti feszültség, de Oklahomában egyelőre nyugalom és béke volt.

Történetünk színhelye ma is fellelhető az Ozark hegység lábánál. Ez a vidék a 19. század elején és közepén még teljesen lakatlan volt. Ebbe a távoli, vadregényes, buja őserdőkkel benőtt tájra került a choctaw törzs. Számukra is ismeretlen volt. Miután 1855-re már több, mint húsz éve éltek a vidéken, feltételezhető, hogy láttak egy-két ijesztő dolgot a vadonban. A különböző történetek, szellemhistóriák kezdtek szárnyra kapni. Aztán egy éjszakán az említett évben, az egyik farmra betörtek, és háziállatokat, valamint nagy mennyiségű zöldséget loptak el. A betörések állandóvá váltak, s nem egyszer még a kutyákat is elvitték. A betörők nem válogattak. Indiánokat és fehér telepeseket épp úgy megkárosítottak. Mindkét nép tudta, hogy valamit tenni kell.

Senkinek fogalma nem volt, hogy kik lehetnek a tettesek. Néha nagy lármával raboltak, máskor olyan csendben, hogy a lakók észre sem vették. Az indiánok lovas járőröket szerveztek, akik minden éjszaka a vidéket járták az elkövetők után. A telepesek is szervezkedni kezdtek. Bíztak benne, hogy előbb-utóbb elkapják a tetteseket, és bíróság előtt felelnek bűneikért. Ám hiába kutattak utánuk, az elkövetőket sehol nem találták. Nem látta és nem hallotta őket senki, nyomot sem hagytak maguk után.

Aztán az események még sötétebb, még baljósabb fordulathoz értek. Gyermekek és nők tűntek el minden előzmény nélkül. A közösségen páni félelem lett úrrá, de fel sem merült bennük, hogy az elkövetők nem emberek. A nők eltűntek az erdőkben, a gyermekeket a bölcsőkből, az udvarokból lopták el. Megváltozott a légkör. Az emberek nem értették, mi történik. Ez így nem mehetett tovább. Harminc főből álló csapatot szerveztek az elraboltak megtalálására. Nagyrészt indiánokból állt a csapat. Vezetőjük Joshua LeFlore lett. Csatlakozott hozzájuk egy másik nagy harcos is, Mushulatubbee, hat fiával együtt. Fiai hatalmas férfiak voltak, mindegyik majd két méter magas és 130 kiló.

Ugyanezekben a napokban a tőlük 50 km-re nyugatra lévő kiowa rezervátumban hasonlóan rémisztő dolgok történtek. A kiowa indiánok úgy tartották, a nők tisztátalanok menstruációjuk napjaiban. A harcosoknak ilyenkor nem volt szabad velük szóba állni, de még rájuk nézni sem. A falu szélén elkülönítve állt egy-két sátor a vérző lányoknak és asszonyoknak. Ide vonulhattak vissza nehéz napjaikon, és amikor vége volt, visszamehettek családjaikhoz. Ezekből a félreeső sátrakból egy ideje, sorra tűntek el a nők, majd egy nap arra ébredtek a falu lakói, hogy a nők sátrait valami teljesen lerombolta, s a bennük alvó nők eltűntek. A kiowák úgy vélték, a vérszag csábította oda a ragadozókat, a sátrakból áradó feromonok.

Eközben LeFlore és csapata egy távoli farmhoz érve végre nyomokat talált. A nyomok a nyugati vadon felé vezettek. Azt mondják, a férfiak nyolc órán keresztül lovagoltak a vadonban, átkelve a mai Glover folyón és Little folyón. Miután elhagyták a vízpartot, egy igazán buja ősvadonba kerültek. Magas, sűrű fákkal benőtt dombokat láttak. A nyomolvasó indiánok figyelmeztették LeFlore kapitányt, hogy ez a hely lehet az elkövetők búvóhelye. A csapat megpihent egy kicsit, miközben LeFlore távcsővel kémlelte a környéket. Egy idő után a kapitány rájuk parancsolt, hogy azonnal készítsék a fegyvereiket, s máris az egyik domb irányába rohamoztatta őket.

Senki nem tudta, mit látott Joshua LeFlore a távcsövön, de hűen követték őt. A harcosok egy kiterjedt, sötét erdőrészben találták magukat, és mind érezték, hogy itt valami nagyon nincsen rendben. Az arcukba gyomorforgató bűz csapott. Az idősebb harcosok jól ismerték ezt a szagot. A halál szaga volt, és ettől hátrahőköltek. Lovaik egyre nyugtalanabbak lettek, néhány ló megmakacsolta magát, nem akart továbbmenni. A harcosok egyre jobban markolták fegyvereiket, ahogyan közel értek a bűz forrásához. Egy tisztásra jutottak. Elég furcsa tisztás volt. Mindent áthatott az édeskés bűz és a legyek sűrű döngése. De hiába voltak harcokban edzett férfiak, a rájuk váró látvány mindent felülmúlt.

A tisztás tele volt állatok és emberek maradványaival. A holttestek halomban hevertek, némelyik megcsonkítva, félig széttépve, felfalva. Mások bomló húscafatokban. A bomlás különböző fázisaiban nem mindegyiket lehetett felismerni. A bűzbe vegyülve vizelet és ürülék szaga is jelen volt. Pontosan tizenkilenc nő és gyermek holttestét számolták össze.

Ekkor a fák sávjából három megdöbbentő külsejű lény támadt rájuk. A gorillaszerű hatalmas szörnyek mindenkit megrémítettek. Erre végképp nem számítottak, és azonnal tüzet nyitottak. Az egyik lény LeFlore irányába lendült. Lovát a rámért hatalmas ütéssel megölte. A férfi többször mellbe lőtte a szörnyet, majd kardjával ledöfte, ám a lény meg sem rezdült. Megragadta LeFlore fejét és egyetlen rántással letépte a válláról. Látva vezetőjük szörnyű halálát, az indiánok össztűz alá vették a lényeket, s ez végül hatott. A fejlövéseket csak az egyik élte túl. Súlyos sebeitől sújtva, kúszva próbált menekülni, de Mushulatubbee kisebbik fia fölé állt éles vadászkésével és lenyeste a lény fejét.

Ahogyan a lőporfüst eloszlott és a vidékre újra csend borult, a hatalmas szörnyeket jobban meg tudták figyelni. Legalább két és fél méter magasak lehettek, testüket mindenhol sűrű szőrzet, fejlett izomzat borította. Pofájuk majomszerű volt, homlokuk egészen alacsony. Súlyuk egyenként kb. 300 kilót nyomhatott.

A harcosoknak csak most volt idejük beazonosítani a halottakat. A legtöbb nő és gyermek holtteste hosszú hetek óta oszladozott. Néhányat felismertek közülük, néhányat nem. Az áldozatok nagyrészt bennszülöttek voltak. Később az óriási lények testét elégették.

A megmaradt harcosok a halottak eltemetése után visszaindultak otthonaikba, de soraikat nem jellemezte a boldogság és a megkönnyebbülés. Veszteségeik súlyosak voltak. A tömérdek oszló hulla látványa, a három szörny támadása, társaik elvesztése, és LeFlore szörnyű halála nagyon lesújtotta őket. A kapitány volt népük utolsó reménysége. Azt mondják, a szörnyűséget túlélő férfiakat annyira sokkolta az átélt élmény, hogy még évekkel később is rémálmok gyötörték őket. Valószínűleg poszttraumás stresszen mentek keresztül, de akkoriban ezt a jelenséget nem ismerték.

Bár a történet nem merült feledésebe, sokan ma is kételkednek benne, s főleg a bigfoot létezésében. Úgy tartják, semmiféle bizonyíték nem áll rendelkezésre az elbeszéléseken kívül.

Azt azért ne feledjük, hogy Oklahoma az egyik legjelentősebb állam a bigfoot-észlelések tekintetében. Legtöbb esetben ezek a lények ellopkodják az ember készítette tárgyakat, huncutkodnak, ijesztgetnek és ennyivel beérik. Általában nem ártó céllal közelednek. A történetben leírt lények azonban egyértelműen a bigfootra emlékeztetnek valamennyiünket.

Írta: Csiribusz

Forrás: hangar1publishing.com; squatchable.com; sasquatchhistory.wordpress.com

Képforrás: rmsobigfoot.blogspot.com; pueblosoriginarios.com; encore-editions.com; hu.pinterest.com; artstation.com; towardsdatascience.com

Farkashold

Csiribusz — Fri, 11 Apr 2025 19:02:19 +0200

Farkashold – amerikai horrorfilm, 2009.

Rendezte:

Dana Mennie

Szereplők:

Dan – Chris Divecchio

Amy – Ginny Weirick

Sam seriff – Maria Conchita Alonso

John – Chris Mulkey

Bender – Max Ryan

Charles Thibodeaux – Billy Drago

A helyszín egy unalmas kisváros a sivatag közepén. Itt él Amy az apjával. Egy napon megismerkedik egy idegennel, aki a városban keres munkát. Ugyanebben az időben rejtélyes gyilkosságokat követnek el a környéken. Az áldozatok általában fiatal nők vagy haszonállatok. A holttestek szétmarcangolt állapotban kerülnek elő, és a seriff tanácstalan. Hamarosan kiderül, hogy két gyilkosuk van. A városba újabb idegen érkezik.

Csiribusz

Forrás: port.hu

Képforrás: mafab.hu

Farkasember

Csiribusz — Mon, 10 Mar 2025 13:07:26 +0100

Farkasember – amerikai horrorfilm, 2025.

Rendezte/írta:

Leigh Whannell

Szereplők:

Blake – Christopher Abbott

Charlotte – Julia Garner

Ginger – Mathilda Firth

Grady Lovell – Sam Jaeger

szomszéd – Benedict Hardie

1995 tavaszán egy turista nyomtalanul eltűnik az őserdőben. Blake és az apja egy isten háta mögötti farmon élnek Oregon államban. A hatalmas, szépséges, de félelmetes vadon gonosz titkot őriz.

Blake harminc évvel később visszatér a házhoz, hogy apja hagyatékát átvegye. Magával viszi feleségét és kislányát azt remélve, kapcsolatuk rendeződik. Ám egy sötét, gonosz lény mindent elkövet, hogy az életükre törjön...

Írta: Csiribusz

Képforrás: itc.ua

Ohio vérfarkasa

Csiribusz — Sun, 02 Mar 2025 14:38:31 +0100

Kutyaemberekről elsősorban vadászok elbeszéléseiből, autósok nem mindennapi beszámolóiból, vidéki lakosok és turisták találkozásaiból hallunk. Ezek a történetek általában ijesztőek, de ártalmatlanok. Bár az is igaz, legtöbbször nem kis szerencse kell az „ártalmatlan” találkozásokhoz. A következő elbeszélés méltán viselheti a „hátborzongató” jelzőt. Ami meglepő benne, hogy egy nagyváros centrumában történt.

/Youngstown központja/

Youngstown iparvárosa Ohio állam festői környezetében van. Múltja a 18. század végére visz, amikor megalapították. A szénlelőhelyek felfedezésével fellendült a vidék gazdasága, kiépült a vasúthálózat, később beindult az acélgyártás. Egymásután születtek a gyárak, a különböző ipartelepek, amelyek bevonzották a munkát kereső telepeseket. A kis faluból, egy-két éven belül virágzó kisváros, majd nagyváros lett. A munkalehetőség miatt egyre nőtt a lakosság száma, s ez által a város területe folyamatosan bővült. Mindez az 1930-as évekre csúcsosodott ki, amikor már 170.000 fő volt a város lakossága, majd ez a szám a gazdaság hanyatlásával fokozatosan visszaesett. Először csak kis létszámban csökkent a lakosok száma, végül a folyamatos elvándorlás miatt ma már alig 60.000 fő lakja. Az ipari gazdaság az 1970-es évek végére összeomlott.

/a gyártelep azzal a bizonyos csarnokkal a kép középső részén/

/a telephely és a csarnok egy másik szögből fotózva/

Történetünk idején, az 1980-as évek vége felé, több ipartelep megszűnt vagy területük leszűkült. Többemeletes régi épületeik omladoztak, elhanyagoltan álltak. Itt-ott még működött egy-egy termelőegység, mellettük óriási halmokban emelkedtek a szén-, és kavicshegyek. A történetben szereplő acélgyári telephelyet kerítés vette körbe, melynek két-három kapu törte meg az egységét. A várost átszelő főútvonal közvetlenül a telep mellett haladt el, ahogyan a vasút is. A telep körül kisebb-nagyobb erdősávok húzódtak, de még ennek ellenére sem volt túl bizalomgerjesztő a környék.

A történet elbeszélője, Matt Emch, a nyolcvanas évek végén 14 esztendős volt. Ebben a városban született és nőtt fel. Ő és barátai gyakran lógtak együtt. Volt egy kis bandájuk. Sokat bicikliztek, sétálgattak együtt, és persze rengeteget csavarogtak a város különböző pontjain.

Matt kedvenc helye a régi acélgyár telephelye volt. Az egyik fiú közvetlenül a szomszédságában lakott. Így adta magát az ötlet, hogy unalmas óráikban felfedezzék a gyártelep elhagyatott épületeit. Ezt hosszú időn keresztül gyakran megtették, és találtak is egy állandó helyet, ahol szerettek hosszasan elidőzni. Ez a hely egy négyszintes, kiszuperált épület volt. Az egész építmény omladozott, a harmadik emeletre vezető lépcsősorból például több lépcsőfok hiányzott. Nem kis mutatvány lehetett a hiányzó fokokat átugrani vagy átmászni és nem is veszélytelen. Kétségkívül ostoba, meggondolatlan cselekedet volt. Az építmény belső részét úgy kell elképzelni, hogy az első szinttől felfelé nézve, nyitott volt. Tehát csarnokszerű, teljesen belátható fentről, akár egy galéria.

/szénhalmok - illusztráció/

Azon az 1987-es meleg, júniusi napon, késő délután indultak el kedvenc helyükre, így nem meglepő, hogy rájuk esteledett. Általában több sráccal verbuválódtak össze, de akkor csak négyen voltak. A romos épület első szintjén kisebb tüzet gyújtottak. Mindig volt a közelben valami, pl. raklap, amit el tudtak tüzelni. Szóval ott ültek a tűz körül, s egyszer csak vad kutyacsaholásra figyeltek fel. Amolyan falkává kovácsolódott kóbor kutyák gyülekezete volt, általában 6-10 példány. Nem veszélytelen társaság. A fiúk mindig távolságot tartottak tőlük. Őrült ugatásuk azonban nem volt annyira megszokott, így gondolták, megnézik közelebbről, mi történt. Akadt ott egy betonkiszögellés az épületen, ahová a kutyák nem tudtak felmenni, mert túl magasra épült, de a fiúk jól leláthattak az udvarra. A hely éppen szemben épült egy vasúti sínnel, ami a gyárudvaron haladt keresztül. A közelben pedig hegynyi szenet, kavicsot halmoztak fel a munkások. Matt azt is elmondja, hogy az épület falai mindegyik oldalról nyitottak voltak. Az épületben több hajlított fémlemezt találtak. Nem tudták, mik azok és mire használták, de az ókori fémpajzsokra hasonlítottak. A fiúk az oldalfalak hiányát ezzel pótolták úgy, hogy egymásra helyezték őket.

A kutyafalka vad vágtában elfutott mellettük, nem is figyeltek fel rájuk. A szénhegy egyik oldalán felmentek, majd a másik oldalon le, és máris verekedtek. A fiúk csak a hangokból feltételezték mindezt, hiszen a szénhalom másik oldalát nem láthatták. Ám néhány másodperc után rájöttek, hogy a kutyák nem egymással hadakoznak, hanem valami mással. Ugyanis a kutyák csaholásán átütött egy mélyebb morgás, egy másfajta üvöltés. Mindezt a kutyák nyűszögése, sikoltása követte, ami egyértelműen a fájdalom jele volt. A fiúk megijedtek. Mi lehet az, aminek ilyen hangja van? Még sosem hallottak hasonlót. Aztán azt látták, hogy két kutya egymásután repül a szénhalom tetejére. Valami felhajította őket oda. Az egyik kutya fejjel érkezett a szénre, legurult a halomról, majd sántikálva kelt fel. A másik nagyon vérzett. Ronda hasítás nyúlt el a vállától a háta közepéig, de felállt, el tudott szaladni. Matt remélte, hogy túléli, bár elég brutálisan nézett ki. Nem sokkal később azt kellett látniuk, hogy az egész falka menekül, eszeveszetten futva, maguk mögött vércsíkokat hagyva a földön.

Ekkor Matt megérezte a mögötte álló barátja kezét a hátán. "Mi az ott?" – kérdezte az halkan. A fiúk a jelzett irányba néztek. A szénhalom tetején valami elképesztően hatalmas állat bontakozott ki. Soha, egyikük sem látott még ilyet. Egy gigantikus farkasszerű valami állt előttük. Az 1980-as évek végén voltak. Nem volt internet, mobiltelefon vagy hasonló, el sem tudták képzelni, mi lehet. Csak folyóiratok voltak, könyvek, képregények, filmek … Ennek a valaminek a mérete jegesmedvéhez hasonlított. De ez karcsú volt, hosszú végtagokkal, nagyon izmos, terjedelmes. Felment a halom tetejére, onnan figyelte a rohanó falkát. A fiúkat nem vette észre. Megemelte a lábát, és ráengedte a vizeletét a szénre. A fiúk látták, hogy hím. Megjelölte a területét, és a vizelete úgy zubogott, mint tömlőből a víz. Matt szerint félelmetes volt. Önkéntelenül hátralépett, ahogyan a mögötte álló haverja is. Ott sorakozott mögöttük ez a fémpajzsokból épített rögtönzött falszerűség. A fiú beleütközött, és a fém hangosan sikítva csúszott meg a betonon. A lény azonnal feléjük nézett, s ők megdermedtek. A szeme fényesen ragyogott, narancsos fényben világítva. És nagy volt. Olyan nagy, hogy látni lehetett a pupilláját, pedig 6-8 méterre álltak tőle. Mindegyiküket egyenként felmérte, majd valami olyasmit tett, amit addig mítosznak véltek: két lábra emelkedett. Óriási volt, nagyon valószerűtlen. Matt határozottan úgy érezte, csak álmodik, és mindjárt felébred. De nem álmodott. Ez a valóság volt.

/illusztráció/

Ragyogó, borostyánszín szeme szinte áthatolt a fiúkon. Egyenként elemezte ki őket. Úgy világított a tekintete, mintha égőt kapcsoltak volna fel a fejében. Rövid, tömött, fekete szőrzet borította, hátán egy világosabb csík sávja húzódott. A fekete szőrzet olyan mély fekete volt, hogy valósággal egybeolvadt az est sötétjével. Válla széles volt, törzse karcsú, egész testét erős izomzat fedte, és karjai aránytalanul hosszúra nyúltak. Matt emlékei szerint lehetett vagy három méter magas. Minden ösztönük azt súgta, meneküljenek, de képtelenek voltak mozdulni. Aztán valahogy magukhoz tértek, és egymást lökdösve rohantak vissza az épületbe. Mind a négyen a lépcsőkhöz siettek. A sokktól alig tudtak mászni, de egymásután vették az akadályokat, és egy pillanat alatt a harmadik szinten voltak. Még a hiányzó lépcsőfokokat is átugrották valahogy, pedig igen veszélyes volt. Innen azonban nem volt menekülés. A lépcsők mindenfelé omladoztak. A külső falon volt ugyan egy tűzlétra, ami fémből készült, de az elhanyagoltságtól elrozsdásodott, és már rég leszakadt az alsó része. A második szintről fel lehetett jutni a tetőre, vagy a negyedikről a tetőre, de onnan vége. Csapdába kerültek. Ezt mindannyian világosan látták, és egyikük sírva fakadt. Matt jól tudta, hogy csendben kell maradni. Ez volt a legtöbb, amit tehettek magukért. Odalépett a fiúhoz, és kezével befogta a száját.

A kutyaember hirtelen befutott az épületbe. Mattnek még mindig kétségei voltak, hogy nem álmodik-e. A lény felbukkanása, méretei és egyáltalán a mibenléte, annyira valószerűtlen volt, mintha egy filmben lennének. Odafentről jól látták, ahogyan elvonul a tűz mellett. Szemei úgy lángoltak, szinte megvilágította a sötét falakat. Szájából nyál csöpögött, ami arra engedte következtetni Mattet, hogy éhes. Őket kereste. Beleszagolt a levegőbe, és már tudta is, hol vannak a fiúk. Felnézett a harmadik szintre, s megindult feléjük. Felmordult. A falak szó szerint átvették a vibrációt, ahogyan a gyerekek teste is. Aztán két lábra emelkedett, karjait szélesre tárva, pofáján élvezkedő vigyorral.

Megindult a lépcsők irányába, és Matt agyán végigfutott a gondolat, hogy életük utolsó perceit élik. Az egyik fiú felugrott, a tűzlétrához rohant. A másik a negyedik emelet irányába. Csak Matt maradt a harmadikon egy félfal mellett, legjobb barátjával együtt. Lefelé bámult, figyelve a fekete lényt, amely egyre közelebb került hozzájuk. Teste fekete, folyékony olajként siklott, és Mattben felmerült a gondolat, milyen tökéletes szépség van ebben a szörnyben. Szőre fényes volt, szinte ápoltnak tűnt, farka hosszú, de keskeny, mint a párducnak. És már fel is jutott a második szintre.

Matt olyan helyzetben volt, hogy tudta, ő lesz az első, akit a lény elkap. A családjára gondolt, az anyjára, az apjára, négy testvérére, a kutyájára, amit annyira szeretett. A suli jutott eszébe, a foci... tudta, hogy sírhatnak, sikongathatnak, kiabálhatnak Istenért, az nem fog változtatni a végzetükön. És egyszer csak ott volt. Egyetlen ugrás választotta el a fiútól, hogy rávesse magát. Ekkor történt valami nagyon váratlan, amiről Matt később úgy vélekedett, egy felsőbb hatalom léphetett közbe. Az épület mellett elhaladt egy vonat, ami hangos kürtjelet adott, bár ezt sohasem tették a gyárudvar területén. A szörny figyelmét is elvonta, pedig csak két méterre állt a fiútól. Ide-oda járatta a tekintetét Matt és a kijárat között. Latolgatta, mit tegyen, és úgy döntött, nem kockáztatja, hogy más emberek is meglássák. Hihetetlen gyorsasággal futott le a lépcsőkön. Az utolsó métereken úgy tűnt, mintha sötét alakja köddé válna. Szinte elveszítette kontúrjait. Mindezek után a fiúk elkezdtek segítségért kiabálni. Persze nem hallotta senki, és nem is jött senki. A vonat a távolba veszett, hangja elhalt. Az a két fiú, akik elfutottak, most visszajöttek, amikor meghallották a kiabálást. Azt hitték, segítség érkezett.

Nagyon megkönnyebbültek, amikor látták, hogy a lény eltűnt, de ahogyan teltek a percek, a félelem visszatért. Arra gondoltak, bármikor visszajöhet. Hosszú idő eltelt így, míg végre belátták, muszáj lesz lemerészkedniük az emeletről, ha haza akarnak jutni. A fiú, aki korábban hisztérikusan zokogott, most újra sírni kezdett. Attól félt, a kutyaember odakint vár rájuk. Ettől mind féltek, mégis meg kellett próbálni. De a fiú nem akart menni. Matt dühös lett. Félt. Mielőbb otthona biztonságos falai között szeretett volna lenni. Megmondta a fiúnak, ha akar, maradjon, de egyedül lesz, mert ők hazamennek. Senki nem marad itt a kedvéért. Ekkor a fiú erőt vett magán, és Mattbe kapaszkodva elhagyta az épületet.

Odakint ide-oda cikázott a tekintetük. Minden pillanatban arra számítottak, hogy a sötétből rájuk veti magát a szörny. Szerencsére nem így lett. Biztonságban eljutottak a szén-, majd kavicsdombokig. Utóbbit meg kellett mászniuk, ha mielőbb haza akartak érni. Aki mászott meg már kavicsbuckát, tudja jól, hogy nem is olyan egyszerű. A láb bokáig süllyedhet, a kavics újra meg újra megcsúszik, magával húzva az embert. Matt és barátai is így jártak, ezért rémülten próbáltak mielőbb túljutni a kavicstengeren.

/a gyártelep ebben a formában már nem létezik/

Sikerült kijutniuk a telephelyről. Az utolsó métereket futva tették meg annak a fiúnak otthonáig, aki a legközelebb lakott. „Csak ültünk ott, és senki sem szólalt meg.” – emlékezett Matt. Egyikük két napig nem szólt, másikuk két hétig. Utóbbit pszichiáterhez kellett vinnie a szüleinek. Amikor végre elmúlt a sokkhatás, és a fiúk tudtak egymással beszélni, elhatározták, hogy szüleiknek mindent elmondanak. Ám sem Matt anyja, sem a többi szülő nem fogadta el a történet valódiságát. Egyedül Matt apja volt az, aki nem viselkedett elutasítóan. Ismerte a fiát, és tudta, hogy a 14 éves Matt nem fog kitalálni ilyen őrült meséket. De nem tudta, mit is gondoljon. Határozottan megtiltották Mattnek, hogy kisebb testvéreinek meséljen erről. Sőt! Az egyik apuka beszélt Matt apjával, vegye rá a fiát, hogy hallgasson. Ha továbbra is beszélnek erről az embereknek, ellehetetlenítik magukat és a családjaikat. Nem mehetnek a kiszemelt iskolába továbbtanulni, nem mehetnek abba a focicsapatba, ahová szeretnének. Komoly lelki súly nehezedett ettől kezdve a fiúkra. Matt nem tudott beletörődni. Valakinek beszélnie kellett.

Matt katolikus. A helyi papot kereste meg, és elmondott neki mindent. Arra számított, hogy kineveti vagy elkergeti. Nagyon meglepődött, amikor nem ezt tapasztalta. A pap megértő volt, nem nevetett. Azt mondta, a világban sok hihetetlen, furcsa dolog történik, ám a legtöbb ember sosem szembesül ezzel. Emiatt nem hisznek. Beszélt az ördögűzésről is, és azt mondta, a Vatikán elismeri a Gonosz létezését, még hivatásos ördögűzőik is vannak.

Nem csak Matt szenvedett az átélt élménytől. Mindannyiuknak voltak rémálmai éveken át, és mindannyian pánikrohammal, poszttraumás stresszel kínlódtak. Matt pszichiáterhez is járt. Az évek alatt, míg felnőttek, két barátjuk meghalt négyük közül. Matt úgy véli, a gyermekkori traumának nem kevés köze lehetett ehhez.

A gyártelep környékére évekig nem mentek. Már felnőtt férfiak voltak, amikor elég bátorságot merítettek ahhoz, hogy nappali fénynél visszatérjenek, és a gyártelep eredeti helyszínén rekonstruálják a történteket. Emlékeik és arányításaik alapján, a lény vagy három méter magas volt felállva. Matt azóta sok beszámolót olvasott. A szemtanúk többsége 2-2,5 méter magasnak írja le a kutyaembereket. Az ő kutyusuk jóval nagyobb volt. Matt szerint igazi alfa lehetett.

Matt és megmaradt barátja ma már elmúltak 50 évesek. Matt férj és apa lett. A szülei elhunytak rég, egészségügyi problémák kínozzák, ami miatt elveszítette az egyik lábát. Ma is vannak rémálmai, néha kínozzák a poszttraumás stressz rohamai, de történetét végre a világ elé tárhatta, és ki is áll mellette.

Az eltelt negyven év, a gazdasági összeomlás, az acélipar hanyatlása után, nem sok maradt a gyártelepből. A régi épületeket lebontották, az acélgyár csak emlék. A korábbi Google Map felvételeken még látható a régi építmények egy része, de a friss felvételeken már csak egy majdnem üres, hajdani gyártelep található.

Írta: Csiribusz

Forrás: youtube.com/TIB; PZTV

Képforrás: pinterest.com; lindaontherun.com; therustjungle.com; hfinster.de; yunmeidianshang.com

Harapás

Csiribusz — Sun, 02 Mar 2025 14:38:28 +0100

Harapás – brit horrorfilm, 2022.

Rendező:

James Nunn

Szereplők:

Nat – Holly Earl

Milly – Catherine Hannay

Tyler – Malachi Pullar-Latchman

Tom – Jack Trueman

Greg – Thomas Flynn

Öt fiatal a mexikói tengerparton tölti el a tavaszi szünetet. A féktelen bulizás után ellopnak két jet skit, és a móka kedvéért kimennek velük a tengerre. A vad tréfa hamarosan kétségbeesett harccá válik, amikor baleset éri őket. A bajt egy fehér cápa felbukkanása teszi még tragikusabbá.

Írta: Csiribusz

Forrás: port.hu

Képforrás: movieplayer.it

A farkasnő

Csiribusz — Tue, 11 Feb 2025 12:14:56 +0100

1971 áprilisában az Alabama állambeli Mobile városában, amely a Mexikói-öböl amerikai partvonalán van, különös eset látott napvilágot. Arról számoltak be külvárosi lakók, hogy láttak egy farkasszerű, nősténynek tűnő fura lényt, melyet „farkasnőnek” neveztek el. Az éjszakai utcákon barangolt, főleg a Davis Avenue környékén. Állítólag emberi felsőteste volt, alul farkasszerű, és fején hosszú hajat viselt, ami sörényként húzódott a hátára. A lény négy lábon futott.

A helyi újság, a Mobile Register szerint az egyik szemtanú így jellemezte: „nő volt, farkas, csinos és szőrös”. Azt állították, hogy néhány szemtanút üldözőbe vett, és látták bolyongani a területen. A cikk illusztrációt is készíttetett.

Bár senkinek nem történt baja, a rendőrség és az újság komolyan vette a hírt, miután több mint ötven bejelentés érkezett a jelenségről. Az eseménysorozat tíz napon át tartott, majd véget ért.

Felmerül a kérdés, valóban egy fél állat - fél asszony lényt láttak? Vagy egy vadembert, aki valamiért az erdőben nőtt fel? Utóbbi gondolat nem is butaság, hiszen konkrét esetek bizonyítják, hogy ilyesmi bizony előfordult néha az emberi történelem folyamán.

Írta: Csiribusz

Forrás: phantomsandmonsters.com

Képforrás: pinterest.com; bon-voyage.co.uk; deviantart.com

Az utolsó lélegzet

Csiribusz — Tue, 11 Feb 2025 12:14:39 +0100

Az utolsó lélegzet – amerikai horrorfilm, 2024.

Rendezte:

Joachim Hedén

Szereplők:

Sam – Kim Spearman

Noah – Jack Parr

Brett – Alexander Arnold

Riley – Erin Mullen

Logan – Arlo Carter

Levi – Julian Sands

A második világháborús Charlotte nevű hadihajó évtizedekkel ezelőtt elsüllyedt. Hollétéről mit sem tudnak a kutatók. Aztán egy vihar után előkerül a roncs, nem is olyan mélyen a tenger fenekén.

Öt búvár indul el a felfedező útra. Vállalkozásuk izgalmasnak tűnik, de nincsenek felkészülve a szörnyűségre, ami rájuk vár …

A filmben Julian Sands az utolsó szerepét alakította.

Írta: Csiribusz

Forrás: moviedrive.hu

Képforrás: hmv.com