Portugál szeretők

Epilógus

Gloria Mundi — Fri, 30 Nov 2012 06:30:00 +0100

Akárhol abba lehet hagyni, nem kell, hogy a befejezés lezárás is legyen egyben. Úgyhogy ezen a ponton én most abbahagyom, fenntartva azt a lehetőséget, hogy a történet majd valamikor, más címmel, más felületen esetleg folytatódik. Mivel ez blogregény, nincsenek benne véglegességek. Ha lesz bennem elég erő, hogy házaljak vele, nyilván megváltoztatom majd, és arról itt is írni fogok itt, hogy tudjatok róla.

Ez volt az első blog, amelybe belekezdtem, 2009 augusztus 5-én, több, mint három éve. Nem tudtam, merre kanyarodik majd, és hogyan végződik, de most egyelőre így végződött, tele új lehetőségekkel és kérdésekkel.

Köszönöm, hogy elkísértetek az úton, és ha van kedvetek, olvassátok a jövőben a többi blogomat, aztán majd mindenképp itt is feltüntetem, ha valami új történetbe kezdek. Most fáradt vagyok ehhez, túl sok egyéb dolgom van, pénzt is kell keresni, gyereket nevelni, és a többi, és a többi.

Minden jót nektek,

Carmesina/Gloria

Kilencvenötödik fejezet: A kör bezárul (10)

Gloria Mundi — Fri, 23 Nov 2012 06:30:00 +0100

Nem is tudta, mit reméljen, azt kívánja-e inkább, hogy a fiúnak sejtelme se legyen róla, már találkoztak korábban, vagy azt, hogy emlékezzen rá. A pap az anyósülésre ült, Viki meg hátra, és megpróbált úgy helyezkedni, hogy legalább a srác profilját lássa néha, mikor épp beszélgetőpartnere felé fordul. Nem figyelt oda a beszélgetésre, teljesen kikapcsolt, ilyenkor csak duruzsolásnak hallotta, amit a mellette lévő mondtak egymásnak, a saját gondolataival volt elfoglalva. Mihez kezdjen most ezzel a felfedezéssel, használja-e ki a kínálkozó alkalmat, a pap ajánlatát arra, hogy a sráccal valamilyen módon kapcsolatban maradhasson? Akármennyire reménytelen és ostoba dolog is ez. Mert az aztán biztos nem hiányzik, hogy plátóian beleszeressen egy elérhetetlen papnövendékbe. Biztos arra kellene törekednie, hogy normális partnert találjon, esetleg egy korban hozzá illő, nem nős partnert. Olyat, mint Carlos, mondjuk.

- Viktória, Viktória, hall engem? Alszik?

Viki végre felfogta, hogy az atya hozzá beszél.

- Nem alszom, csak elgondolkodtam.
- Megmondaná a címét, hogy tudjuk, hol tegyük ki?
- Persze.

Viki megmondta a címét.

- Gyanítottam, hogy valahol arrafelé lakik - mondta a kispap.
- Igen? - reagált a lány ijedten, most akkor mégis emlékszik?
- Noha akkor nem várta meg József atyát, most mégis rátalált. Ő az, akiről beszéltem.

Miért játszotta meg magát eddig, mintha nem ismerné? Vikit elöntötte a forróság. Miért nem maradhat kettesben vele, csak egy kicsit? Úgy érezte magát, mint gyerekkorában, amikor mindig a szülei döntötték el, hogy menjenek-e még vasárnap cukrászdába vagy sem, miután a nagyszülőknél jártak. Ha balra fordultak, volt cukrászda, ha jobbra, nem. De Viki tudta, hogy jobb, ha ő nem kérdezi meg, mik a terveik. Ha csak egy kis érdeklődést mutat, biztosan kimarad a cukrászda. Miért is jutott ez eszébe?

- Erre mondják a portugálok, hogy Isten görbe vonalakkal ír.
- Vagyis az útjai kifürkészhetetlenek.
- Ezek szerint korábban is találkozhattunk, Viktória? De hát nem azt mondta, hogy rég nem jár templomba?

Most mondja azt, hogy az éppen a volánnál ülő szeminarista miatt volt hajlandó több misét is végigülni?

- Olykor betévedek. Hangulatfüggő.
- És gyónni is szokott, ha betéved?
- Nem, de akkor eszembe jutott. Biztos csak beszélgetni szerettem volna. Régen jókat beszélgettem a gyóntatómmal. Igaz, egy idő után úgy éreztem, már nem tud újat mondani.
- Előfordulhat.
- Elnézést, József atya, nem akartam megbántani.
- Biztos én is sokszor ismétlem önmagam.
- Nem erre gondoltam.
- Hanem?
- Intellektuálisan... Valahogy nem is értette a kérdéseimet.
- Biztos vagyok benne, hogy nem volt egyszerű feladata, már nekem is adott némi ízelítőt a kérdéseiből.
- József atya szereti a kihívásokat - állapította meg a kispap.
- És maga - kérdezte hirtelen a lány -, maga is szereti?
- Nagyon is.

Viki nem tehetett róla, arra kellett gondolnia, hogy a fiú harapdálja az ajkait és belemarkol a hajába. Szenvedélyes szerető lehet, domináns, és gyengéd egyszerre. Ugyan már, baromság, semmilyen szerető, hiszen szűzies életet él. De mégis, ahogy vezetett, ahogy gyorsított, sebességet váltott, az egésznek a ritmusa olyan férfias volt, olyan határozott, hogy Viki nem tudott elvonatkoztatni tőle. Sugárzott ebből a kispapból a vonzerő, és ezt semmi nem tompíthatta, se stóla, se reverenda, se miseruha.

Mikor megálltak Vikiék háza előtt, a férfi kiszállt és kivette a lány bőröndjét.

- Örülök, hogy újra láttam. Jöjjön el József atyához, tényleg jót fog tenni.
- Maga is nála szokott gyónni?

A fiú elmosolyodott.

- Miért fontos ez?
- Nem... Nem fontos.
- Remélem, hamarosan újra látom. Vigyázzon magára.
- Maga is. Köszönöm a fuvart.

Kezet fogtak. Aztán azok ketten elhajtottak, Viki meg ostobán bámult a kocsi utána, amíg az el nem tűnt a szeme elől.

Kilencvenötödik fejezet: A kör bezárul (9)

Gloria Mundi — Fri, 16 Nov 2012 06:30:00 +0100

Megérkezett Viki bőröndje. De csak az övé. A papé még sehol nem volt. Döntenie kellett, menjen-e, maradjon-e. Ha egy kicsit is marad, arra utal a viselkedésével, hajlandó mérlegelni ezt az ostoba ötletet, hogy olykor beszélgessenek. Mégis, mint mik? Ha gyónóként szerepelne, nem kéne semmit kitalálni, de gyónni nem akar. Barátok nem lehetnek, egy huszonéves lány egy ötvenes férfi barátja? Ugyan. A szó eredeti értelmében, szexuális konnotáció nélkül főleg nem. Milyen hülye társadalmi konvenciók ezek... De azért léteznek, és most kapóra is jöttek, ürügyként.

- Én akkor mennék is, nagyon örültem a találkozásnak. Igazán kedves ajánlat volt, de nem hiszem... - hebegte a lány.
- Viktória, szívesen elvisszük hazáig. Értem jön valaki a szemináriumból, maga merre lakik? Nem valahol a belvárosban?
- De, valahol arrafelé. Igazán nem szükséges, reptéri busszal is tudok menni.
- Persze, azzal is mehet. Távol álljon tőlem, hogy erőszakoskodjam.

Viki érezte, hogy ezt azért nem kellett volna, végül is az nem kötelezi semmire, ha elfogadja a meghívást. Legfeljebb hamarabb ér haza. A bőrönd azonban még váratott magára. Akkor jutott eszébe, hogy ha már annyira tanácsot akar adni a pap, megkérdezi Kati felől, vajon mi lenne a helyes megoldás, ha egy valaha barátnőjének számító ember arra kéri, hogy fogadja be.

Az atya bólogatott, közben végre megérkezett a bőröndje is, energikusan felkapta és rátette a tilitoli kocsira. Vikiét már korábban felpakolta.

- Mindenképp segíteni kell ezen a kislányon. Ez nyilvánvaló. Persze, tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű, de visszautasítani ebben a helyzetben bűn lenne. Ezt maga is tudja, Viktória. Ugyanakkor maga sem akar semmibe belekeveredni, ez is teljesen világos és jogos igény. Nézze, holnap utánanézek, hogy tudok-e segíteni valahogy, léteznek olyan helyek, amelyek kifejezetten hasonló problémákra kínálnak megoldást. Persze nem lesz egyszerű az sem, hogy elfogadtassa a barátnőjével, az a legjobb, ha egy intézményhez fordul, biztos azt fogja mondani, hogy az túl személytelen. De ennél jobban nem tudok kitalálni, ha a meggyőzésben is szüksége lenne a segítségemre, abban is szívesen a rendelkezésére állok...

- Milyen intézményről lenne szó? Egyházi?
- Igen, elsősorban egyházi otthonokat ismerek, illetve egy-kettő létezik, mert még mindig nagyon gyerekcipőben járnak.
- Nem tudom elképzelni Katit egy olyan helyen, ahol neki apácákkal kellene egyezkednie.
- Ha nagyon muszáj, meg fogja emészteni.
- Nem ismeri Katit.
- De ismerem a hozzá hasonló lányokat. És főleg azok a nővérek ismerik a hozzá hasonlókat, akikhez be akarom ajánlani.
- Ez hatalmas segítség lenne. Elnézését kell kérnem, hogy olyan udvariatlan voltam az előbb.

Időközben átmentek a vámon és az útlevél-ellenőrzésen, és kiértek a váróba, ahol kisebbfajta tömeg tolongott.

- Ott van, azt hiszem, ő lesz ma a sofőrünk. Mindig őt küldik, mert remekül vezet.

Viki úgy érezte, hogy képtelen továbbmenni. De valami mégis vitte előre, az eszeveszett öröm és a szégyenérzet egyvelege, a vágy, hogy közelebbről is megnézhesse a fiút. Hogy lehet, hogy egészen eddig még csak eszébe se jutott, akkor sem, amikor a szemináirum szóbakerült? Hiszen kézenfekvő volt, hogy a pap ismeri a srácot, aki pár hónapja olyan különös hatást tett Vikire, és akinek a lehetséges jóindulatát épp Kati miatt vesztette el. És most itt van, vele tölthet egy fél órát, beszélhet vele. A közelében lehet. Nem vált azonnal világossá, hogy a kispap emlékszik-e Vikire, mikor az idősebb atya a keresztnevükre hivatkozva bemutatta őket egymásnak, csak odabiccentett a lánynak.

Kilencvenötödik fejezet: A kör bezárul (8)

Gloria Mundi — Fri, 09 Nov 2012 06:30:00 +0100

Szóval egy pap: ez érthetővé tett egyet s mást. Viki fejében többször megfordult a beszélgetés során, hogy talán pszichológusba botlott, de mindenesetre olyasvalakibe, akinek nagy gyakorlatra tett szert mások lelkének kifürkészésében, és néhány odavetett megjegyzésből egész szép kis kórképet képes összeállítani. Vagy Viki tette túlságosan is könnyűvé a feladatát. Mikor a repülőbe való beszállás miatt kényszerűen elváltak egymástól, a lány kényelmetlenül is érezte magát a nagy kitárulkozás miatt, amelyet szinte észrevétlenül követett el. Egy pap, atyaég, és ő érzékeltette vele, mennyi férfi van az életében, legalább is nem titkolta kifejezetten. De miért is kéne feltétlen titkolnia, végül is nem szégyen - még mindig ott tart, hogy saját maga előtt is szégyelli? Vagy inkább ott, hogy tudván, milyen előítéletek jellemezhetnek egy egyházi embert, utólag mégis szeretett volna kedvezőbb színben feltűnni előtte?

Az atya biztosan azon töri most a fejét, hogyan vezethetné vissza az eltévedt báránykát az akolba. Most jön valami jármbor zarándoklatról, talán Lourdes-ból, és hisz a sok hókuszpókuszban, a csodás gyógyulásokban meg a Szűzanya százféle megjelenésében... Nyilván buzgóbb, mint normális esetben, még friss az élmény, átjárja a szentség érzése, és ezt a nagyon megértő attitűdöt, amelyet eddig tanúsított, csupán Viki jóindulata elnyerése érdekében kényszerítette magára. Kiszálláskor biztosan valami olyasmivel jön majd, hogy a lánynak fel kellene keresnie a plébánosát, ahová tartozik, és megpróbálnia bekapcsolódnia az ottani közösségi életbe, ez értelmet adhatna az életének - férfiakat hajkurászni úgyis értelmetlen, és hosszú távon csak kiégéshez vezet. Fel kell készülni a szentségi házasságra, az anyaságra, blablabla.

Viki dühösen megpróbált belemerülni a krimijébe, és nem gondolni a papra meg a beszélgetésükre, mérges volt önmagára, amiért ilyen könnyen besétált a csapdába. Volt idő, hogy csak a társaságkeresés miatt bibliaórára járt, egyházi kórusba, sőt, egy szekta néhány gyűlésére is elment, hogy emberek között legyen, de újra és újra rá kellett jönnie, hogy nem ilyen emberek közé vágyik, és nem képes elviselni azt a tömény ájtatosságot és képmutatást. Talán a Bognár által olyan nagy kedvvel ecsetelt ókori vallási szertartások jobban megérintették volna, bár ahhoz azért finnyás volt, hogy mindenféle állatáldozatok látványára és szagára vágyjon. Ez a modern vallásosság azonban olyan steril, vérszegény, sápatag volt, amolyan összekulcsolt kezű, zárt ruházatú, mozdulatlan vallásosság.

A krimi lapjain tovább morfondíroztak a több férfit mozgató gyanúsított jellemén, persze kiderült, hogy azért vált ilyen nagyétkűvé, mert a férje verte és megalázta, huszonévesen elvetélt, és nem lehetett többé gyereke, tehát bosszút esküdött, és megfogadta, hogy egyetlen férfi sem fogja még egyszer kihasználni és nem fog uralkodni sem rajta: a hatalom mindig az ő kezében kell, hogy legyen. Vagyis a sok partner önvédelemből kellett, nem azért, mintha valóban élvezte volna. Igazából gyengeség volt és nem erő. Viki se azért él így, mert ezt választotta, csak sodródik. Noha bosszút nem akar állni senkin, de azt sem lehet mondani, hogy meggyőződésből csinálja, amit csinál.

Már krimit se olvashat nyugodtan anélkül, hogy a saját dilemmái ne jutnának eszébe. És az a pap... Majd csak leépíti valahogy, végül is fél órája lesz legfeljebb arra, hogy megpróbálja megmenteni a lelkét. És ki tudja, nem talált-e közben más áldozati bárányt egy utastársa személyében, akinek sürgősebb szüksége van a megmentésre. A filmekben mindig érdekes kapcsolatok szövődnek a repülőkön, de Viki most senkivel nem akart érdekes kapcsolatba kerülni.

Mikor Viki kiszállt, nem látta a papot, csak később, a bőröndökre várva érkezett mellé a férfi, felajánlva a tilitoli kocsit, amelyet ketten is használhatnak, hiszen neki nincs sok csomagja. Viki megköszönte, zavarban volt, folyton pásztázta a környezetét, mintha várna valakire, a csomagszállító szalag még működésbe sem lépett.

- Nézze, Viktória, tudom, hogy nem örült túlságosan a ténynek, hogy egy pappal beszélgetett Párizsban másfél órát. És megmondhattam volna hamarabb, gondolom, ezt is a szememre hányja. Nem mondja, de feltételezem, hogy gondolja. Másképp beszélt volna, ha tudja.
- Valóban másképp beszéltem volna.
- Elzárkózott volna. Ne haragudjon, hogy elhallgattam, ki vagyok valójában, de többet ért, hogy őszintén halljam beszélni. Még mindig úgy érzem, helyesen tettem.

Na, most jön a térítés része - gondolta Viki kissé szégyenkezve a saját cinizmusa miatt.

- Gondolkodtam mindazon, amit hallottam magától. Úgy érzem, tudnék segíteni. Tudom, hogy nagyképűen hangzik, és maga nem kérte a segítségem. Azt is tudom, hogyan vélekedik az egyházról. Nem akarok vitatkozni magával erről. De meggyőződésem, hogy tudnék segíteni. Nem, nem arról van szó, hogy gyónni hívnám, mert ezt nyilván nem akarná. De szívesen venném, ha olykor elbeszélgetne velem. Talán. Ha nem vagyok nagyon antipatikus a maga számára, mert akkor nem lenne értelme.

Viki szótlanul nézte, olykor megállapodott a tekintete a férfi száján, olykor elreppent és pásztázta tovább a várótermet, a többi utast.

- Mit mondhatnék? Nem értem. Vagyis azt hiszem, értem. Kötelességének érzi, hogy visszavezessen a helyes útra, nem így van? Mivel lelkiismeretes ember, nem tudja nem felajánlani a segítségét.
- Nem, nem azért teszem, mert lelkiismeretes vagyok. Nem hivatali kötelességből.
- Hát?
- Személyes szimpátia, ha úgy akarja.
- Lehet egy papnak személyes szimpátiája?
- Hogyne lehetne.
- Persze, ez hülye kérdés volt.

Kilencvenötödik fejezet: A kör bezárul (7)

Gloria Mundi — Fri, 02 Nov 2012 06:30:00 +0100

Az átszállásig minden rendben ment, Párizsban megtalálta a megfelelő járatot is, noha kissé zavaros volt az egész repülőtér, buszra kellett szállnia, és nem volt benne biztos, hogy a megfelelő buszt választotta ki, de végül ott kötött ki, ahol kellett. Zuhogott az eső, az üvegtetőn keményen koppantak az esőcseppek, és patakokban folytak le a földig az üvegfalakon. Minden hűvösnek tűnt, főleg a meleg portugál tavasz után. Mikor odaért a megfelelő kapuhoz, még alig lézengett ott valaki, 2 órája volt az átszállásra, csak lassan gyűltek össze az utasok. Megpróbált olvasni, de nem nagyon ment, újra és újra becsukta a könyvet és csak nézte az esőt, vagy a körülötte nyüzsgőket, persze magyarok is voltak köztük.

Carlos járt a fejében, vajon azt várja majd, hogy meghívja magához lakni? És vajon ő szeretne vele együtt lakni? Nem, Carlos biztosan nem vár ilyesmit, nem ebben a fázisban. Ki tudja, mi lesz addig, lehet, hogy még valaki olyan is akad, akivel hosszabb távon együtt tud maradni, lemondva a kalandozásról, Mártonról, az esetleg felbukkanó Diogóról - akinek első szavára még mindig ugrana...

Pedig nem kéne. Mit vár önmagától? Valójában mindvégig azt várta, hogy végre megállapodhasson? Carlos még mindig ezt a lehetőséget jelentheti? Akit őszig talonban tarthat, ha addig nem jön össze valami érdekesebb? Igen, meglehet, emiatt örült annyira a hírnek: a jövő, a relatíve közeljövő nem tűnik annyira üresnek és strukturálatlannak, ugyanakkor épp elég messze van ahhoz, hogy ne kelljen döntést hoznia - például abban a kérdésben, hogy meghívja-e magához lakni. Esetleg akár olyan alapon, hogy olykor szex is lehet, de nem tartoznak egymásnak semmivel. Ki-ki szabadon garázdálkodhat. Á, Carlos nem bírná úgysem. Másfajta személyiség kell hozzá, talán idősebbnek is kell lennie az illetőnek. Lehet, hogy a saját korosztályában sose fog olyat találni, aki ennek az elvárásnak megfelel. De miért is kéne, hogy ez elvárás legyen? Csak nem jutott addig, hogy már teljességgel képtelen elképzelni olyan kapcsolatot, amelyben nincs kikacsintás és nincs félrelépés? Vajon tényleg eljutott eddig, vagy csak védekezésből gondolja, hogy ez a jó megoldás?

A krimiben, amelyet olvasott, éppen egy ilyen nőről volt szó, jóllehet a negyvenes éveiben járt már, de bejáratott rendszere volt arra, hogy mindig legyen egy aktuális, egy jövendőbeli és egy talonban lévő régi szeretője. A nyomozók szörnyülködve konstatálták, hogy a nő hány férfivel állt kapcsolatban - de ebbe a szörnyülködésbe némi irigység is vegyült. Úgy kell csinálni, ahogy a férfiak - mondta egyikük. De persze a férfiak nagy része sem csinálta így - főleg nem ilyen módszeresen.

Közben elérkezett a beszállás ideje, de nem volt mozgás a kapunál. Többen járkáltak nyugtalanul fel s alá, kérdezgették egymást. Volt, aki odasétált a szomszéd kapuhoz, mert ott már szedegették az utasoktól a beszállókártyákat, de az alkalmazottak csak a vállukat vonogatták. Ahogy közeledett az indulás ideje, úgy lett egyre idegesebb a hangulat, tapintható volt a feszültség. Végül 10 perccel a hivatalos idő előtt megjelent egy légikísérő, és bejelentette, először franciául, majd angolul, hogy legalább két órát kell még várniuk az indulásra, addig nyugodtan egyenek-igyanak. Műszaki okokra hivatkozott. Mindenkinek járt egy kis étkezési jegy, amelyet be lehetett váltani valamelyik közeli büfében. Senki nem örült a kényszerpihenőnek, de szépen sorbaálltak a jegyért. Viki szokása szerint kimaradt a tülekedésből, így utoljára maradt, gondolta, sietni aztán végképp nem siet sehová. Mikor átvette a jegyet, egy férfi ért mellé, úgy lihegett, mint aki egész eddig futott, nyilván azt gondolta, hogy mindjárt lekési a gépét, mert éppen indulási idő lett volna. Bár időközben a központi hangosbemondó is közölte a reptéren kószáló utasokkal, hogy a járat két órát késik, a jelek szerint ez elkerülte a figyelmét.

A dolog gyorsan tisztázódott, a férfi pár szót váltott a légikísérővel, aztán kissé színpadiasan a homlokára csapott és nevetett. Úgy ötvenes lehetett, tagbaszakadt, de nem kövér, jól leizzadt a rohanásban, bár nem tűnt kicsit se elpuhultnak. Mivel franciául beszélt a stewardes-szel, Viki feltételezte, hogy francia, bár nem igazán törődött vele, lassan elindult visszafelé a folyosón, hogy megkeresse az éttermeket, amelyek egyikében vehet egy szendvicset meg egy üdítőt. Érezte, hogy a férfi követi, aztán meg is szólította - előbb angolul, majd mikor kiderült, hogy mindketten magyarok, persze áttértek az anyanyelvükre.

A lány először bosszankodott, miért csapódik hozzá egy vadidegen, ha kicsit is vonzó lett volna, biztos másképp érez, de nem volt az, vagyis férfiként nem volt az egyáltalán, mégis volt benne valami, ami rokonszenvessé tette, talán az őszinte érdeklődés, amellyel mások felé fordult, talán a finom önirónia és a humorérzék... Nem tett fel tolakodó kérdéseket, Viki mégis elég hamar azon kapta magát, hogy meglehetősen személyes beszélgetésbe bonyolódik vele, noha a férfiról ő nem tudott meg szinte semmit. Talán túlságosan is élvezte, hogy beszélhet önmagáról - ahogy az emberek többsége. És ez az alak pontosan tudta, hogyan kell valakit beszéltetni. Együtt ettek és mikor visszagyalogoltak a kapuhoz, magától értetődő volt, hogy egymás mellé ülnek le, igaz, Viki kettejük közé tette a táskáját. Mikor beszálláshoz hívták őket, a férfi végre kibökte, hogy ő tulajdonképpen pap, és éppen egy zarándoklatról tart hazafelé - az egész csak amiatt került szóba, mert Viki említette, hogy egyházi iskolába járt, de mivel nem sejtette, kivel van dolga, elég keményen fogalmazott az Egyházzal kapcsolatban többször is.

Kérdés az olvasókhoz

Gloria Mundi — Mon, 22 Oct 2012 20:09:12 +0200

Vagytok még itt néhányan, akik követitek az eseményeket. Tudom, hogy már rég megtört a lendületem, és arra gondoltam, hogy visszafejteném a történetet, mint a kötött kardigánt, bár még sose kötöttem kardigánt.

Szóval, szerintetek hol van az a pont, ahol be lehetne fejezni? Ahol fel lehetne függeszteni az egészet? Meddig volt izgalmas?

Vagy nem értetek egyet "nem én voltam"-mal (lásd előző fejezetnél szereplő komment), és folytatni kéne? Esetleg felfüggeszteni határozatlan időre, amíg nem jön vissza a kedvem?

Várom a véleményeteket.

Gloria/Carmesina