Áron

Történet arról, ami többet ér a gyémántnál

Zsibrák — Sun, 27 Oct 2013 20:55:40 +0100

A gyengébbik nem képviselői rajonganak a drágakövekért, ezt Áron ösztönösen tudja. Nem is mulasztja el soha felhívni a figyelmem a "gyémántos bolt" (bár valójában kristály) kirakatában sziporkázó tüneményekre. De arra még soha nem vetemedett, hogy a szikrázó szentély vakító küszöbét átlépje és átadja magát az eléje táruló pompának. Persze a határok azért vannak, hogy átlépjük őket és egyszer csak a csillogó kirakat másik oldalán pillantottam meg száját tátott gyermekemet. A ded szemmel láthatóan határozott cél által vezérelve lépett be a pazar enteriőrbe. Tudtam, lépnem kell, csak azt nem tudtam mit. Bambán ácsorogtam hát a bejáratnál, miközben Áron magára öltötte a komoly szándékú vásárló szerepét.

"Tessék mondani, drága ez a fülbevaló?"

"Hát, eléggé..." - válaszol meglepetten a felettébb csinos és meglehetősen fiatal eladólány, majd kérdően rám néz.

Áron nem veszi észre a mozdulatot, koncentrál. Kotorászik a nadrágzsebében egy rendet, majd a pultra teszi a tartalmát: százhetven forintot.

"Ez elég lesz?" kérdi.

"Sajnos nem." mondja a lány félig mulatva, félig meghatva.

"Akkor tessék félretenni. Ha nagy leszek és dolgozni fogok, több pénzem is lesz és visszajövök, megveszem anyának."

Csinos eladó lány meghökken. A százhetven forint visszakerül a nadrágzsebbe.

"Csókolom." mondja Áron búcsúzóul, majd sarkon fordul.

Kicsit kapar a torkom, amikor kifordulunk a boltból.

A jövő szép, akár lesz gyémántos fülbevalóm, akár nem.

Hogyan közöljünk kellemetlen hírt?

Zsibrák — Sat, 27 Jul 2013 21:53:06 +0200

Hozza a konyhába az a bögréjét.

- Ez a kakaó sajnos kifáradt. - közli sajnálkozó tekintettel.

Nézem a bögrét, üres.

- Mi az, hogy kifáradt? Savanyú volt benne a tej? - kérdem.

- Nem. Kifáradt a bögréből és helyet foglalt a nappaliban a szőnyegen. - oszlatja el a ködöt fejemből Áron.

Heti kedvencek

Zsibrák — Sun, 13 Jan 2013 16:13:51 +0100

1. számú kedvenc: Igen komolyan tanulmányozza az arcvonásaimat a vacsoraasztalnál: Anya! Lett egy ráncod a szád mellett. Túl sokat mosolyogsz!

2. számú kedvenc:

Én: Min töprengsz olyan komoly arccal?

Áron: Épp a megfelelő pályaválasztáson gondolkodom.

Én: Ó, hát... 5 és fél évesen még nem kell ez miatt fájjon a fejed. Nagyon sok mindenen múlik, hogy milyen pályát választ az ember.

Áron: Dehogy is. A jó pálya kiválasztása, ez az első lépés. A Dakar rallyban.

3. számú kedvenc:

Mit sem sejtve gyerekszobába be.

Áron (csevegő hangnemben): Képzeld, a Beni a csoportomból szerelmes az összes lányba.

Én(meglepődve) : És belé is szerelmesek a lányok?

Áron (tárgyilagosan): Egyáltalán nem.

Én (kíváncsian): Kibe szerelmesek a lányok az oviból?

Áron (túl tárgyilagosan): Például belém.

Én (meghökkenve): Ezt miből gondolod?

Áron (magyarázó stílusban): Beni mindig meg akarja csókolni a lányokat és akkor a lányok elfutnak. Én szoktam megmenteni őket. Utána meg akarnak csókolni engem.

Én (még jobban meghökkenve): És megcsókolnak?

Áron (őszinte felháborodással): Dehogyis, Anya! Elfelejtetted, hogy nekem már van menyasszonyom???

Hápogva gyerekszobából ki.

Évindító gondolat

Zsibrák — Fri, 04 Jan 2013 23:47:02 +0100

Újévi fogadalmakról és kívánságokról beszélgetünk. Áron szerint a még nagyobb... még szebb... még újabb... dolgok csak pénzbeli gazdagság. De akiket szeretünk, a család - és főleg a gyerek - azok örömbeli gazdagság. És erre törekedjünk. Jó, hát akkor megvan az újévi fogadalmam. És az újévi kívánságom is. Egy és ugyanaz.

Sok örömbeli gazdagságot kívánok idénre mindenkinek. :)

Nem mindig habostorta...

Zsibrák — Thu, 06 Dec 2012 21:54:10 +0100

Nem állítom, hogy Áron minden mozdulata, gesztusa büszkeséggel tölt el. Vannak pillanatok, amiket szívesen kihagynék, átaludnék vagy egyszerűen csak megnyomnám magamon (és másokon) a memóriatörlő gombot. De mivel varázserőm nincs, elviselem és remélem, hogy ebből is tanulunk majd valamit. Ő is, én is. Néha mások is.

Tegnapelőtt az óvónéni beszámolt arról, hogy heves szóváltásba kerültek Áronnal. A vita kirobbantó pontja az volt, hogy miközben a csoport minden tagja átöltözött, kezet, arcot, fogat mosott és hóna alatt az alvós plüssével az ágya felé vette az irányt, az én gyermekem egy szál bugyiban forgott a saját tengelye körül, önfeledten játszotta a szállingózó hópihe szerepét, amelynek fogalma sincs a fogkefe, csapvíz, törölköző, pizsama prózai létezéséről. Ez nem egyedi eset, hanem egy állandósult állapot, Áron a vetkezést még megoldja, de ahogy a ruháktól megszabadul, mintha a további teendőktől is megszabadulna, és szabadon szárnyal a képzelet szárnyán, immár félmeztelenül. Óvónéni első reakcióként Áron alvós plüss sárkányát lefoglalta, amit gyermekem oly módon zokon vett, hogy be akarta zárni az óvónénit a fiókba. Nagyméretű fiók után nézett, amibe begyömöszölhetné megrökönyödött nevelőjét, majd miután nem talált, stratégiát váltott: kilátásba helyezte, hogy behívja az apukáját, hogy agyabugyálja el óvónénit. (Csak reménykedni tudok benne, hogy nem gondolják azt ezek után az óvodában, hogy a mi családunkban a konfliktuskezelés fő módja az egymás torkának ugrás.)
Végül sikerült diplomáciai megoldást találni a konfliktusra, de gyanítom, hogy ez nagymértékben az óvónő rugalmasságának és képzelőerejének köszönhető, és csak kismértékben a fiam kritikus önvizsgálatának.

Amikor pedig azzal próbáltam hatni rá, hogy vajon a Mikulás mit fog szólni mindehhez, megnyugtatott: ne izgulj, anya. A Mikulásnak nem lesz ideje erről beszélni. Van néhány kérdésem, amit feltétlenül meg kell vele beszélnem. Te anya, nekem nem minden stimmel a Mikulással.

Mit is mondjak. Jól megnyugodtam...

Világfájdalmak a kispadon...

Zsibrák — Tue, 04 Dec 2012 21:44:32 +0100

Csendélet az óvodában:

Ül a kispadon két jeles képviselője a legifjabb generációnak.

- Nyühühü, bjühühü... - hüppög a kiscsoportos Lacika.

- Mi a baj már megint? - kérdi a nagycsoportos Áron.

- Kitolt velem a Benjámin.... bjühühüü... Ellopta a papíjjepülőmet és el is tépte.... bjühühüüüü... - keseredik neki Lacika olyan vehemenciával, amilyennel csak egy három és féléves tud.

- Semmit se tudsz te a kitolásról...- sóhajt Áron olyan mély átéléssel, amilyenre csak egy öt és fél éves képes. Az anyukám egész nap játszik más gyerekekkel más óvodában, én meg itt ülök... Ez a kitolás, Lacika... Gyere, csináljunk neked papírrepülőt...

/Miért nem készül az anyai szív acélból?/

A guru

Zsibrák — Mon, 26 Nov 2012 22:08:09 +0100

- Mit játszottál ma az oviban?

- Nem játszottam. Szezonális tanfolyamot tartottam a középső csoportosoknak.

- Milyen szezonális tanfolyamot???

- Mű köhögés, mű tüsszentés, mű hasfájás, mű fejfájás elmutatása...

Kis magyar romantika

Zsibrák — Sun, 25 Nov 2012 20:06:20 +0100

Ezt is megértük. Heléna és Áron órákon keresztül játszottak, hancúroztak, alkottak, építettek és kuckóztak, mialatt mi, felnőttek, boroztunk és beszélgettünk. Másnap:

- Jól érezted magad tegnap Helénával?

- Igen. Eljátszottuk a bátor tűzoltós meséjét.

- Igen? Az hogy van? Elmeséled?

- Van ez a tűzoltó, aki kimenti a szép lányt, Rózsit, és jutalmat kap a végén.

- Ó! És mi a jutalom?

- Rózsi megcsókolja.

- Értem. És neked mi volt a neved a mesében?

- Józsi.

- Rózsi meg Józsi? Ez komoly? Ki találta ezt ki?

- Heléna a Rózsit, én a Józsit. A csókot is ő akarta. Akkor mondtam, hogy legalább legyen tűzoltós mese. Ketten együtt találtuk ki. Tetszik?

- Tetszik.

Pár másodpercesek

Zsibrák — Fri, 23 Nov 2012 18:35:47 +0100

- Anya! A pók a szereti a nedves dolgokat?

- Nem.

- Akkor mi túl keveset fürdünk.

- ???

- Találtam egy pókot a fürdőkádban.

***

Csendben teregetünk. Egyszer csak...

- Anya! Neked ki életed szerelme?

- Apád.

- És én????

- Te.... Te életem kisfia vagy.

- Akkor jó.

És teregetünk tovább...

***

- Elárulod, hogy miért pityeregted el magad ma az óvodában?

- Eluralkodtak rajtam az ösztöneim.

***

- Anya. Elmondjam, hogy mennyi a rendőrség telefonszáma?

- Igen.

- 112. Apa mondta.

- Jól jegyezd meg ezt a számot, fiam.

- Nyugi, anya, betápláltam a memóriámba.

***

- Miért mondtad az óvodában azt, hogy apa betörő?

- Te anya, ha láttad volna mekkorára tátotta óvónéni a szemét!

***

Csendben bandukolunk haza az óvodából. de a csend, mint száraz őszi ág, nagyon hirtelen tud (meg)törni:

- És mégis mikor veszel már nekem anya végre egy MŰFOGSORT????

Meghűlés ellen...

Zsibrák — Mon, 19 Nov 2012 21:20:02 +0100

Áron nagycsoportos lett az idén. Ez a státusz rengeteg előnnyel jár, de egyben nagy felelősséget is jelent. Nyilvánvaló pozitívum például, hogy a trotyi kis három és fél évesek szemmel láthatóan felnéznek az óvodai matuzsálem korosztályt képviselő öt és fél - hat évesekre. Ám ez igen nagy terhet is ró egy nagycsoportos vállára: ő már nem viselkedhet úgy, mint egy három és féléves kis trotyi. Ő már erős, bátor, sokat tudó. Legalábbis olyankor, amikor az aprók látják...

Ma, amikor érte mentem az óvodába, épp egy kiscsoportost pátyolgatott, aki láthatóan nem volt túl jól. Megpillantott. Búcsúzott. Megfogta a kezem, de távolodóban még visszafordult egy jótanács erejéig: "Aztán, Lacika, ne felejtsd el a legfőbb gyógyszereket: méz, citrom, tea, nevetés és anyai ölelet" - szólt a sokat megélt tapasztalat az ifjonc irányába, aki buzgón bólogatni kezdett e bölcs intelem hallatán.

Úton hazafelé megállapítottuk, hogy fent nevezett gyógyszerek megelőzésképp is kiválóan működnek. Citrom, tea, méz csak otthon hozzáférhető, de "az anyai ölelet bárhol megtörténhető", hogy egész pontosan idézzem... És ezen megnyugtató gondolat fényében nevetve ballagtunk hazafelé az avarral borított, színes, zörgő, fanyar illatú november esti utcán.

A dolgok rendje..

Zsibrák — Tue, 13 Nov 2012 16:05:32 +0100

Áron: - Mi az, hogy asszony?

Én: - Felnőtt néni, általában férje is szokott lenni.

Áron (megkönnyebbülve): - Jaj, még szerencse, hogy te nem vagy asszony. Az mégiscsak olyan csúnya szó...

Én (csodálkozva): - Ó! Hát miért gondolod, hogy én nem vagyok asszony?

Áron (magától értetődő természetességgel): - Hát csak abból, hogy te nem vagy felnőtt.

Én (meglepődve): - És akkor mi vagyok?

Áron: - Hát nagylány. Az anyukák nagylányok.

Én: - Értem. És mikor lesznek az anyukák nagylány helyett felnőtt nénik?

Áron: - Soha. Amikor a gyerekek felnőttek lesznek, akkor az anyukák hirtelen öreg nénikké válnak. És a fiuk meg a lányuk vigyáz rájuk. Muszáj. Muszáj nekik. Ez a dolguk.

Én: - De nem is muszáj. Csak, ha akarják.

Áron (határozottan): - De igen, muszáj. Különben nem rendes gyerek az a gyerek. Ez a dolgok rendje.

Elsomfordálok. Felhívom anyukámat. Meg anyósomat is. Elvégre ez a dolgok rendje.

Este jó, este jó... Este jó??

Zsibrák — Sun, 04 Nov 2012 15:09:43 +0100

Este van, késő este. Régesrég elmúlt a megszokott lefekvési idő, sőt már a nem megszokott is. Áron turbó fokozaton pörög. Három lecsillapítónak és elálmosítónak szánt esti mese meghallgatása után - immár álmosan - akrobata mutatványokkal próbál elbűvölni. Áron, sziszegem a fogaim között, miközben azon tűnődöm, hogy hallatszik-e, ha valakinek elpattannak az idegei a feszültségtől, - most már nem szeretném, hanem akarom, hogy lefeküdj végre!

A gyerek abbahagyja a ringispiljátékot, megfogja a karom és mély empátiával néz a szemembe: Tudom, hogy akarod, hogy lefeküdjek. Csak nagyon nehéz lesz meggyőznöd, HOGY ÉN IS AKARJAM....

És forog-pörög tovább...

Ezért ne járj villamossal...

Zsibrák — Wed, 31 Oct 2012 16:20:00 +0100

Zötyögünk a villamoson. Áron jó hangosan magyaráz a szemben ülő ismeretlen néninek (és egyúttal a villamos további 39 utasának):

"Az én apukám tulajdonképpen egy szuperhős a bőre alatt, csak titkolja, de én tudom. Anyukám pedig.... (végigmér, töpreng)... ő a bőre alatt pedig (még mindig töpreng)...titokban... egy szupernő..."

Segítőkészség

Zsibrák — Mon, 29 Oct 2012 16:19:19 +0100

Sétálunk az őszi utcán, bele-belerohanunk az avarba, rugdossuk, röptetjük, kergetjük. Az egyik sarkon egy fiatalember igen csinos kupacot gyűjtött az elhullt őszi falevelekből, ezt próbálja egy nagy műanyag zsákba beszuszakolni. Miután megtelt a zsák, óvatosan belelép mindkét lábával és tovább nyomja, lapítja a levéltömeget. Már derekáig ér a zsák, kicsit el is fáradt, látjuk. Áron óvatosan mellé lép: "Segítsek belegyömöszölni a zsákba A BÁCSI FELSŐ RÉSZÉT IS?"- kérdi udvariasan...

Szédítő duma

Zsibrák — Thu, 25 Oct 2012 21:25:00 +0200

Áron imponálni akar nekem:

Tudod, Anya, nekem olyan éles a szemem, hogy amikor a múltkor megfogtam a szemgolyómat, mert meg akartam simogatni, teljesen megszúrta az ujjamat....

Az asszertív kommunikációé a jövő. Mondd el az elmondhatatlant, győzd meg a hallgatóságot a hihetetlenről. Az igazságtartalom fontossága a következő lecke lesz. Remélem.

Csendélet

Zsibrák — Sat, 06 Oct 2012 22:19:16 +0200

Hétágra zuhog az eső, minek következtében szaporán kapkodjuk a lábainkat a buszmegálló irányába, Áron meg én. Lassan fogy belőlünk a szusz, de lassan elfogynak a lefutandó méterek is. Szerencsénk van, már jön is a degeszre tömött busz. Azért felpréselődünk mi is, nyögve, nyelve, esőtől csepegve. Mindenki fáradt, fásult, én pedig mérhetetlenül haragszom ezekre a közömbös arcokra, ezekre az üres tekintetetekre, mert ahelyett, hogy egy másik busszal jönnének, a nyakamba lihegnek, Áront pedig összepréselik. Keresek egy kapaszkodót, persze nincs.

- Kapaszkodj jó erősen belém, majd én tartalak, hogy fel ne borulj - ajánlja fel a gyerek úriember módjára 16 kilójának minden stabilitását.

Egy-két arc felderül, egy-két tekintetbe élénkség költözik.

- Jó, akkor majd ketten borulunk fel.

- Nem. Te kapaszkodj csak belém, én kapaszkodok ebbe a nagylányba, ő pedig kapaszkodik a csőbe. - győzköd Áron a tőle megszokott emelt hangerővel.

Nézem a kezét, szorosan markol egy csillogó-villogó flitteres táskát. Felkúszik a tekintetem a táska gazdájára, a nagylányra. Hamvasszőke babaloknik, dúsra spirálozott szempillák, ciklámen ajkak. Körülbelül hetvenöt éves. De nem ez a legszembetűnőbb. Hanem a földöntúli öröm, hogy őt az imént nagylánynak titulálták.

Az októberi szél kint épp meghajlásra kényszerít egy fát és hideg esőcseppeket ver a busz ablakára. De bent, a buszban egy pillanatra kisütött a nap.

Anyák és fiaik

Zsibrák — Wed, 03 Oct 2012 18:41:05 +0200

- Anya, te félsz valamitől?- kérdi Áron ma tőlem, miután elbúcsúztunk néhány helyes óvodás kislánytól és haza indultunk.

- Hát, igen... a betegségtől. Meg a balesetektől. Féltem magamat és azokat is, akiket szeretek.

- És a szörnyetegekkel hogy állsz?

- Azoktól nem félek. Nem hiszek bennük.

- Na, de a sárkányok... azoktól csak félsz. - erősködik.

- Sárkányok sem léteznek. - jelentem ki határozottan.

- Ezt nem tudhatjuk biztosan. A tudósok még nem bizonyították be, hogy nem létezik sárkány.

- Nos.. valóban...

- Szóval, akkor lehet, hogy van és ekkora karmai vannak és ekkora agyarai!! Félsz már tőle? - kérdi reménykedve.

- Ha létezik is, nem valószínű, hogy pont Budapesten bukkanna fel. - érvelek, és belém nyilal, hogy vajon van-e valamilyen közöm Áron makacsságához, amivel a véleményéhez ragaszkodik.

- De képzeld el, hogy pont itt bukkan fel egy, a mi utcánkban! Nem is egy, inkább három!

- Na jó - ismerem el - tényleg megijednék. Főleg, ha akkorák a karmai meg a fogai, amekkorát mutattál.

- Végre! - könnyebbül meg. Akkor neked nem kell félni, mert ha felbukkanna, akkor itt lennék én, és úgy elkergetném.... - és feszíti nem látható karizmait.

Megcsodálom az erejét, bátorságát. Hangot adok az örömnek, hogy akkor nekem tényleg nincs miért félnem a sárkányoktól.

- És ez még semmi. Ezt nézd! - benyúl egy kerítésen és rövid kotorászás után egy viharvert virágot halászik elő a sűrűn burjánzó gyomtengerből.

Bele sem merek gondolni mi minden bújhat meg abban a bokorban. Vagy, hogy mit szólna az udvar tulajdonosa, ha látná, hogy a kerítés lécei között nyúlkálunk a területére.

Áron mélyen a szemembe néz, tudom, hogy ilyenkor fontosat készül mondani:

- A fiúk mindig megmentik az anyukájukat. És állandóan virágot szednek nekik. Szóval meg ne halljam még egyszer, hogy A LÁNYOS ANYÁK MEKKORA MÁZLISTÁK.

/Lassan ballagunk tovább. Arra gondolok, hogy akinek gyereke van, mind szerencsés. Aki pedig ezzel tisztában van, az tényleg mázlista. Akkor is ha a gyermeke fiú. Akkor is, ha lány./

Alma és fája..

Zsibrák — Thu, 27 Sep 2012 20:13:08 +0200

A vacsora az egyik legizgalmasabb időtöltés a világon. Mindig úgy kezdődik, hogy kezet mosunk, és leülünk az asztalhoz, majd a kezünkbe vesszük a villát vagy a kést. De, hogy ezután mi történik... a forgatókönyv nagyon változatos, a meglepőtől, a megdöbbentőn át a bizarrig bármi belefér. Ezúttal is a megszokott módon indult. Majd beindult a gépezet.

- Egyszer találtunk mamával az erdőben egy ekkora lószar gombát, ni! - mondja két falat között és mutatja is.

- Ó! - lepődök meg. És ki mondta neked, hogy azt a gombát úgy hívják?

- Hát mama! Ketten neveztük el... szerintem... merthogy rengeteg lókaka volt körülötte - és részletgazdag magyarázat következik a könnyebb vizualizálás kedvéért.

- Lószar gomba nem létezik. Lófing gomba viszont igen - kapcsolódik a beszélgetésbe ÁronApu. És ő is előad egy érzékletes ismeretterjesztő előadást a fent nevezett élőlény nevének eredetéről.

Itt aztán rövid eszmecsere következik, melynek során mindkét fél állítja, hogy az általa megnevezett gomba igenis létezik, mert ... /újabb sok, sok érzékletes érv/. A felek komolyak és meggyőzőek, szemmel láthatóan csak én érzem asztalidegennek a témát.

Lassan elfogy a vacsora, lassan elfogynak az érvek. Egy dologban biztos vagyok: ha majd poroszos oktatási rendszerünk egyen-ember-formálásra és egy-kaptafára-faragásra szakosodott ügynökei behívnak az oktatási intézménynek nevezett végrehajtó egységbe azzal az indokkal, hogy a gyerek túlságosan eltér a normálisnak kikiáltott mértéktől, akkor ÁronApu fog megjelenni a beszélgetésen.

Mese a legózás rejtett értékeiről

Zsibrák — Mon, 24 Sep 2012 08:54:33 +0200

Amióta fiam van szeretek legózni. Nem volt ez mindig így. Eleinte a gondolat, hogy katapultokat, szemetesautókat építsek órákon keresztül, majd újabb órákon keresztül vadászgassam a bútor alá bújt apró építőelemeket... nos, nem volt vonzó számomra. A dolog akkor változott, amikor rájöttem, hogy építés közben jókat lehet beszélgetni. Mélyen, őszintén, tabuk nélkül. Ahogy akkor is. Egészségről, betegségről. Életről, elmúlásról.

- Azt akarom, hogy soha, de soha ne öregedj meg. Te nem lehetsz beteg és nem halhatsz meg soha. Mi hárman mindig élni fogunk. - mondja.

Elmondom neki, hogy nagyon vigyázok magamra, mert nekem itt még dolgom van. És mert bízik bennem, elhiszi és megnyugszik.

Pár nap múlva lelkesen meséli, hogy az óvodában megette a spenótot. Aki Áront ismeri, csak az értheti igazán ennek az információnak az értékét. Együtt örülünk.

- Vigyáznom kell magamra, hogy majd később vigyázhassak rád. -mondja.

És, mert bízom benne, elhiszem és megnyugszom. És azt is tudom, amit ő még nem: igenis lehet úgy élni, hogy nem halunk meg soha. És ez nem spenótfüggő. De erről majd később, talán egy másik legózáskor.

Ebsors

Zsibrák — Mon, 17 Sep 2012 23:01:02 +0200

Rút dolog két bimbózó lélek magánbeszélgetését figyelemmel követni, belátom. Nem vall lelki szépségre az a tény sem, hogy miután eme kétszemélyesnek szánt helyzetbe váratlan harmadikként betörtem, nem érzek késztetést arra, hogy szégyenkezésem súlya alatt lenyomjam a tudatalattim sűrű ködébe a beszélgetést, amit nem az én füleimnek szántak. Sőt, tovább megyek, lejegyzem, mert igen tanulságos.

Telefon kicseng, trrr, trrrr...

- Halló, szia Bea, Ájon ott van?

- Szia Heléna, igen itt van.

Rövid, nőcis csevegés szívecskékről, zenéről, táncról, miegymásról. Kissé lassan veszem a lapot.

- Ööö... adjam Áront?

- Igen!!!

- Szia Heléna!

- Szia Ájon. Szejetnélek meghívni az ötödik születésnapomra.

- Köszönöm a meghívást. Attól függ mikor lesz a party....

- ....

- És minek örülnél születésnapodra?

-.....

- Értem. Jó. /bólintás/

- ....

- Azt is hozzak? /szemkerekedés/

- ....

- Olyat is szeretnél? /homlokránc/

- ...

- Azt is??? /fejvakar/

- ...

- Én is szeretlek. Szia.

Telefonbeszélgetés vége. Motyog magában: "Csillogó-villogó királynőruha, gyémántok, helikopteres barbi, meg másfajta barbi, meg..., meg... megjegyezni is sok, nemhogy megvenni!!"