A hét közepén jelent meg a Telex G7 mellékletében az a cikk, amely azt a korábbi hírt járja körül, mely szerint a kormány elkaszálta az M86-os és M87-es gyorsforgalmi utak koncessziós pályázatát. Az M86-os Körmendet, az M87-es Kőszeget kötné össze Szombathellyel.

A gazdasági portál alaposan utánaszámolt a Szíjj László és Mészáros Lőrinc által adott koncessziós ajánlatoknak, és az jött ki – tegye fel a kezét, aki meglepődik rajta! –, hogy azok könyörtelenül túl vannak árazva.

Az újabb fejlemény nem is ez, hanem az írás utolsó fejezete, amelynek az a ki nem mondott végkicsengése, hogy nincs is szükség a két gyorsforgalmi útra.

Ennek alátámasztására forgalmi adatokat közöl a cikk, kiegészítve egyéb információkkal. Ez utóbbiak között vannak olyanok, amelyek kiegészítésre szorulnak, mert azt tükrözik, hogy a szerzőnek nincs helyismerete, ami nem túl szerencsés.

Ilyen megállapítás például a kőszegi gyorsforgalmi kapcsán, hogy „hiába épült volna Magyarországon sztráda, Ausztria nem tervez ehhez csatlakozni”.

Nos, a teljes igazság az, hogy Ausztria valóban nem tervez autópályát építeni, de már évekkel ezelőtt elkészítette az S31-es gyorsforgalmi út Kőszegi határhoz vezető szakaszát, amelyet több-kevesebb rendszerességgel szinte mindannyian használunk.

„Ráadásul idehaza 2021-ben adták át uniós projekt keretében a határra vezető új útszakaszt” – szól a következő ellenérv, ami igaz (magam is ott voltam az átadón), de a szakasz maga nyúlfarknyi: mindössze a régi határátkelőt kerüli el, hogy a dombtetőn csatlakozzon az új osztrák szakaszhoz. Ettől még egy tapodtat sem lépett előre a nyugat-magyarországi úthálózat.

„A 87-es egy településeket elkerülő út, legnagyobb részén bőségesen elegendő kapacitással. A régi főút mellett nem hatékony még egy autóutat építeni, már csak a fenntartási költségek és környezetvédelmi szempontok miatt sem. A meglévő út fejlesztésével, külön szintű csomópontokkal biztosítani lehetne a torlódásmentes forgalmat, ahol pedig zavarja egy település életét, elkerülőt lehetne építeni egy új autóút árának töredékéért” – írja a szerző.

A kapacitás kihasználtságáról biztos tudnának mesélni a Szombathely és Kőszeg között ingázók. Én csak arra hívom fel a figyelmet, hogy Gyöngyösfalutól Kőszegfalváig összeépültek a falvak. Elkerülőt persze lehetne építeni, amit úgy hívnak, hogy M87.

A szerző szerint a változó prioritásokat jelzi, hogy 7 milliárd forintért villamosítják a Kőszeg–Szombathely vasútvonalat. Nos, ez semmi ilyesmit nem jelez, merthogy a projekten már évek óta dolgozik a GYSEV.

Szóval több sebből vérzik ez az érvelés, a projektet megkérdőjelező szakasz pedig mintha csak azért született volna, hogy igazolja a Tisza-kormány döntését.

Akkor álljon itt az én személyes gyorsleltárom arról, hogy mi szól az említett gyorsforgalmi utak ellen és mellett.

Ellene

Ha helyesek a kormány által közölt számok és a G7 számításai – és miért ne lennének azok –, ebben a formájában valóban nem szabadott zöld utat adni a koncessziónak. Egyrészt, mert az az állam pofátlan lehúzása, másrészt ellentéte annak a szándéknak, hogy a letűnt politikai rendszer oligarchái ne rúghassák a labdát, amíg nem tisztáztuk, mi is történt itt az elmúlt 16 évben. Ebből kifolyólag felvetődött bennem az a kérdés is: ha a két úriember eleve az állam lenyúlásának szándékával adta be a pályázatát, akkor ez netán nem vet fel büntetőjogi kérdéseket.

A tapasztalat az, hogy ha parkolók, gyorsforgalmi utak és hasonlók épülnek, az az autók számának gyarapodásával jár. Sok mindenre szüksége van a világnak, de több autóra biztos, hogy nem. Ha nem épülnek meg az említett gyorsforgalmik, az kevesebb autót és kevesebb környezetterhelést jelent, különösen akkor, ha közben fejlesztik a közösségi közlekedést és az emberek tudatának áthangolását.

Mellette

Aki vezetett már a csúcsforgalomban Kőszeg és Szombathely között, illetve kerülgetett kamionokat vagy mezőgazdasági gépeket a Petőfi-telep és Balogunyom között, az tudja, hogy 2026-ban nem tartható ez az állapot. A közlekedés veszélyes, stresszes és lassú, ami próbára teszi a járműveket és a vezetők idegrendszerét, gyakoriak a súlyos balesetek. Minden bizonnyal igazak a Magyar Közút által kiadott 2024-es forgalmi adatok, de ettől függetlenül méltatlan állapotok uralkodnak, amelyek megoldásért kiáltanak.

Nézzük egy kicsit nagyobb perspektívából a két gyorsforgalmi utat! Szombathelynek a legnagyobb ütőkártyája a történelem során mindig is az elhelyezkedése volt. Ezért telepedtek le kétezer évvel ezelőtt az aquileiai kereskedők, ezért lódult meg a város a 19. század végén a nagy vasútépítések nyomán, és ezért érkeztek ide a nagy multinacionális cégek a rendszerváltás után. És most politikai oldaltól szinte függetlenül minden döntéshozó azt mondja, hogy a továbblépés – vagy legalább a talpon maradás – motorja a gyorsforgalmi utak megléte.

Ne feledjük, a Kőszeg felé vivő M87-es nem egyszerűen a két város közötti forgalmat kezelné, és még az Ausztriába igyekvő ingázók kényelmén is túlmutat. Merthogy ezzel a szakasszal kapcsolódna a megyeszékhely – és egész Vas és Zala megye – közvetlenül Bécshez és az egész európai vérkeringéshez. Több évtizede várunk erre.

Az M86-os déli szakasza pedig az adriai kikötők miatt lenne lényeges. Sokak szerint, ha ez a két nyúlfarknyi gyorsforgalmi szakasz megépülne, a többi jönne magától.

Egy osztrák faluban, ha naponta áthajt két idegen autó, azonnal elkerülőutat építenek. Oké, ez túlzás, de tudjátok, mire gondolok. Ehhez képest nézzétek meg, mi történik mondjuk Gyöngyösfalun és Lukácsházán.

Nincs jó üzenete a térség felé, hogy a Tisza-kormány egyik első intézkedései között volt, hogy kukázta a Szombathelyt érintő gyorsforgalmi utakat. Az elmúlt évtizedekben Nyugat-Magyarország – függetlenül a kormányok színétől – mindig háttérbe szorult, ha fejlesztésekről volt szó, és bizony most úgy tűnik, ez a korszak folytatódik, ami sok itt élőnek kedvét szegi.

Ha megnézzük a gyorsleltáromat, akkor – az én olvasatomban – kiderül, hogy több érv szól az utak építése mellett, mint ellene.

Azon valóban lehet vitatkozni, hogy feltétlen kell-e 2×2 sáv, talán nem, de ne feledjük, hogy az M86-os Szombathely és Győr közötti szakaszának átadása utáni gyér forgalom mennyire besűrűsödött mára.

Szóval valami kellene, és minél előbb, annál jobb. A kormány elvileg nemsokára dúskál az EU-pénzekben, aztán majd áramlanak vissza a NER-vagyonok (hüm), így bizonyára könnyen ki lehetne szorítani a költségvetésből ezt a két megtervezett és alaposan előkészített utat. Csak szándék kérdése.

A Tisza-kormány egyébként nem ott követte el a hibát, hogy kihátrált az oligarchák koncessziói mögül, hanem ott, hogy nem kommunikálta a folytatást. Hacsak azért nem, mert a két gyorsforgalmi teljesen lekerült a napirendről.

Hiba lenne.

Amint a mellékelt ábra mutatja, elég rendesen besárgult a szombathelyi SZSE-pálya, aminek már régóta nem ez a neve, de nem tudom megjegyezni az újat.

De nem is a név a lényeg, és talán a kiégett fű sem.

Korábban hosszú évekig ide jártam futni, szerettem a hely laza hangulatát, a régimódi salakot, a nagy fák árnyékát, a füvet, amire ki lehetett feküdni dolgom végeztével, és persze a hozzám hasonló amatőröket, akik rúgták a labdát, ütötték a tollast, és akiknél nagy ritkán sikerült gyorsabbnak lennem. Aztán a szomszédos teniszközpont terjeszkedése miatt elvettek a területből, megszűnt a futókör, így már nincs miért odajárnom. Láthatóan mások is így vannak ezzel.

És most elég csúnyán néz ki a szegény a kiégett füvével, amelyhez még hozzátesz az egész hely általános lepukkantsága.

Ha esik az eső, a fű majd kizöldül, de ettől még marad az SZSE-pálya magára hagyottsága.

Pedig kiváló lehetőségről van szó. Nem is biztos, hogy sok pénz kellene ide, inkább ötlet, lelkesedés, hit, hogy lehetne ezzel kezdeni valamit egy lelkes rögbicsapaton kívül, és azon túl, hogy jön egy fószer, aki lefotózza a szénné égett füvet és a félelmetesen pusztulásnak indult környezetet.

Az SZSE-pálya tipikus példája annak, hogy nemcsak az a kérdés, hogy mit lehet vele kezdeni, hanem az is, hogy miért nem volt megállás a lejtőn.

És nagyon bízom benne, hogy nem lakóparkként végzi ez is.

Arról már írtam, hogy idén nyáron többször is kint voltam a szombathelyi uszodában/termálfürdőben – de a gyógyvizet szándékosan nem említettem.

Tudjátok (vagy nem), hogy ez a víz csorog az uszoda bejárata közelében található kútból. Veres Gábor alkotása amúgy kimeríti a szobor fogalmát, nemcsak fizikai, de művészi értelemben is: egy térdeplő bárány szájából csorog a víz a sárkány szájába.

A szimbolikába most ne menjünk bele, beszéljünk inkább az ingyenesen csordogáló gyógyvízről, amelyet főleg emésztőszervi megbetegedésekre ajánlanak.

Hogy mennyit használ a víz, azt nem tudom (az összetétele a fotón), de azt igen, hogy valóban más, izgalmasabb íze van, mint a csapvíznek, így amikor arra járok, és nem felejtem el, feltöltöm a kulacsomat.

Az ilyen apró titkok tudása miatt érzi magát az ember otthon valahol.

Azt mondják, a szombathelyi gyógyvíz összetétele figyelemre méltó, és amikor az ezredforduló környékén a város nagy terveket szövögetett annak hasznosítására (római luxusfürdő), akkor ennek annyira nem örült Bük és Sárvár.

Most már elment a vonat, annál is inkább, mert a VASIVÍZ – feltehetően önkormányzati sugallatra – eladta a termálfürdő külső területének egy részét, így hiába az esetleges szándék, arra már nagy dolgok nem tervezhetők.

A gyógyvizet köpő bari szerencsére velünk maradt.

Egészen hihetetlen, hogy 2017 óta nem voltam a szombathelyi uszodában, pedig nagyon úgy néz ki. Mert szerintem most láttam először közelről az új 33 méteres úszómedencét, amit az említett év végén.

Tipikus Fidesz-beruházás amúgy, TAO-pénzekből épült és a Mészáros Lőrinc-féle ZÁÉP építette kb. 2 milliárd forintért.

Mindez azt jelenti, némi hendikeppel indult a kegyeimért folyó versenyben, de aztán kénytelen voltam a zöld lámpát adni neki a fejemben, mikor idén nyáron többször is volt szerencsém hozzá.

No nem konkrétan a medencéhez, mert az egyszerű halandók elől el volt zárva, de cserébe az 50 méteresben mindig volt bőven szabad sáv.

És az új medencéhez tartozó infrastruktúrát (öltözők, mosdók, napozóterasz stb.) az is használhatja, aki a termálfürdő részleget veszi igénybe.

Márpedig én igénybe vettem, nem is egyszer, nem teljesen függetlenül a hőhullámoktól.

Miközben a hullámokat szeltem (azaz kapálóztam, hogy el ne süllyedjek), az alábbi következtetésekre jutottam.

1. Szerencsések vagyunk Magyarországon, hogy ilyen sok uszoda áll rendelkezésünkre. Szombathely pedig kétszeresen szerencsés az uszodájával, amire már akkor rácsodálkoztam, amikor 4 évtizeddel ezelőtt a városba költöztem.

2. Ha lámpással is kell keresni, de az Orbán-kormány azért hagyott maga után néhány beruházást, amelyek talán feleslegesnek és észszerűtlennek tűntek, de összességében jó, hogy elkészültek. Ilyen a szombathelyi uszodabővítés is, amelynek nemcsak használati értéke van, de esztétikailag is megáll a lábán.

3. A mai politikai viszonyok között a kétmilliárd már csak kerekítési összeg.

4. A városnak (pontosabban a Vasivíznek) sokba kerül ugyan az uszoda fenntartása, de a tömegsportra fordított minden fillér jó helyre kerül. Jó lenne ezt tudatosítani, és még sokkal többet költeni ilyesmire.

5. A termálfürdőrészleg egyike a város legjobb ár-érték arányú szolgáltatásainak. Szerintem ezt sokan nem tudják.

Még mielőtt megérkeznek a kommentjeitek, gyorsan ideírom. Igen, tudom, hogy az uszoda régi öltözője hogyan néz ki, ahogy ti, úgy én sem értem, hogy hogyan lehetséges ez, de szándékosan nem fotóztam le, mert most igyekeztem pozitív lenni, magam sem tudom, hogy miért. Talán mert szeretem a vizet.

Ez pedig itt a Vas megyei Söpte buszmegállója.

Már korábban feltűnt, hogy nem hagyományos váróról van szó. Hetente kétszer elautózom mellette, de eddig leginkább csak a szememet meresztgettem. Most viszont kiszálltam, és be is kukkantottam.

Olyan sokat nem is kell írni róla, a fotók magukért beszélnek. Ha jól veszem ki, egy kiskert épült a faházban: virágok, párnás ülőalkalmatosság, hinta, szalmakalap és öntözőkanna várja az utasokat. Még függöny is jutott a két szélére.

Ilyen váróban talán azt sem bánjuk annyira, ha kicsit késik a busz.

Az alkotás érdekessége, hogy a közeli Tömördön is feltuningolták a buszmegállót – ott egy nappaliszobát alakítottak ki a váróból. Kérdés az, hogy létezik-e konyha, háló, esetleg fürdőszoba valahol a környéken?

A tömördi buszmegállót itt találjátok:

– Nem lehetne, hogy ne ebbe a műanyag pohárba, hanem üvegbe kapjuk az Irsait?

– Sajnos nem.

– És ha megveszünk egy teljes palackot?

– Akkor sem. Hétvégén csak repohárban szolgálunk ki.

– Van nálam két token, már nem emlékszem, hogy hol kaptuk, de talán itt is ez a rendszer van.

– Nem, mi saját poharat használunk.

– Pompás. Akkor tovább gyarapodik az amúgy is komoly repohárgyűjteményünk a konyhaszekrény felső polcán.

– Ilyen még biztos, hogy nincs.

– Nincs, de nem is ragaszkodnék hozzá. Azt nem értem, hogy miért nem lehet azt a gyakorlatot folytatni, mint mondjuk az osztrák fesztiválokon? Hogy amikor vége a rendezvénynek, egyszerűen visszaadják a pénzt. Odavisszük a pulthoz a poharat, ők meg a kezünkbe nyomnak két eurót, ami ki van készítve.

– Mi is így csináljuk.

– Tessék?

– Mondom. Ha már nem kell pohár, idehozzátok, mi meg visszavesszük őket darabonként 400 forintért. Szerintünk is így a legegyszerűbb.

-Wow.

A fenti párbeszéd a közelmúltban zajlott Szentendre egyik szabadtéri koncerthelyszínén (a fotóról kiderül a neve), és valóban vissza is váltották a poharakat.

Bevallom, máshol Magyarországon nem találkoztam hasonlóval.

A gyakorlat legtöbbször az, ami újabban a Savaria Karneválon is, hogy 500-600 forintért kötelezően megvetetik a poharat, amiért aztán nem adnak pénzt. Jellemzően két lehetőségünk van: vagy hazavisszük és betesszük az újabb műanyag kacatot a konyhaszekrénybe a többi közé, vagy tokent kérünk, aztán jövőre vagy valamikor esetleg felhasználjuk – feltéve, hogy megtaláljuk a tokent és ugyanaz a cég lesz a működtető.

El tudom képzelni, hogy valakinek megéri 600 forintért egy ilyen szuvenír, csak azt nem értem, hogy miért kötelező. Bevallom, nem igazán látom bele a környezetvédelmet, csak a környezetvédelemnek álcázott bizniszt. A fogyasztóvédelem egyébként már többször vizsgálgatta ezt az országos gyakorlatot, aztán mindig minden változatlanul megy tovább.

De legalább Szentendre egy jó hely.

Most, hogy mindenki átképezte magát energetikusnak és vízügyi szakembernek, ideje, hogy én is felfedjem a kártyáimat.

Ez a felfedés nyilván nem nyom annyit a latban, mint egy politikától csöpögő Facebook-bejegyzés Paksról vagy a szerencsétlen Velencei-tóról, de hát nem is szándékom a versengés.

A fotón az én kis kompilációmat látjátok, amely begyűjti a tetőről az esővíz jelentős részét, részben automatikusan, részben félautomatikusan (meg kell szívni az átvezető csövet).

Először a 300 literes tartályt és a hozzá tartozó esővízgyűjtőt (vagy mi a túró a neve annak a szerkezetnek, amelyik megcsapolja az ereszcsatorna vizét) vásároltam meg, aztán, amikor láttuk, milyen faszányosan működik, vettem még mellé egy 200 literes tárolót is (balra).

Van még néhány kiegészítő edényem, de annyira csúnyácskák, hogy inkább elpakoltam őket a képből.

A kert öntözéséhez vígan elég ennyi víz, de tökéletes takarításhoz, autómosáshoz, bográcstisztításhoz és még ki tudja, mi mindenre.

Sosem számoltam ki, hogy anyagilag megérte-e. Az biztos, hogy praktikus, kényelmes, és ami a legfontosabb: kellemes érzéssel tölt el, amikor ránézek.

Tegnap este egyébként megnéztem egy podcastot a klímaválságról, ahol három szakértő jó sokat beszélt a helyzetről, de arra nagyon vigyáztak, hogy minél kevesebb konkrétumot mondjanak. Nem tudom, észrevettétek-e, hogy a politikusok milyen professzionális módon óvakodnak attól, hogy szembesítsenek bennünket a jelennel, a múlttal és a jövővel. De mi másra is számítsunk, ugye?

Mindegy, legalább a kerti bokraim nem szomjaznak egy darabig.

Budapestről Szombathelyre autóztunk, és az utóbbi időben rákaptunk arra, hogy nem az M1-esen megyünk Győr irányába, hanem kertek alatt, a 7-es és a 8-as utakon, Veszprém felé.

Ennek megvan az az előnye, hogy nem kell autópálya-matricát venni, az is, hogy nem érzem állandó veszélyben magam, mint az M1-es autópályán.  De talán még többet nyom a latban, hogy érdekesebb az út, korábban például megálltunk Miska huszár szobránál, aztán nemrég az Alcsúti Arborétum.

Nyáron pedig csábító, hogy egy viszonylag kis kerülővel útba ejthető a Balaton, különösen az északkeleti csücske.  

Most is ez történt, miközben a 7-es főúton poroszkálunk a nem túl rózsás állapotú Velencei-tó mellett, nemcsak a térképet, de az eget is nézzük, mert forróság ide vagy oda, sötét felhők gyülekeznek az égen.

Így arra a következtetésre jutunk, hogy a legjobb lenne valami szabadstrandot találni, ahonnan bármikor, akár fél óra múlva is le lehet lépni, anélkül, hogy bebuktuk volna a belépőt (idén ez utóbbiak olyan 2000 forint körül vannak a fizetős helyeken).

Rá is bukkanunk balatonkenesén az Alsóréti Szabadstrandra. A fotókból és a leírásokból nem áll össze pontosan a kép, de egy próbát megér.

A strandnak nincs parkolója, így a környező utcákban kell valahogy megoldani. Találunk is helyet egy fa alatt néhány száz méterre a bejárattól, és innentől kezdve minden pont olyan, mintha egy fizetős lennénk.

Hatalmas kerékpártároló, gondozott gyep, vendéglátóhelyek, röplabdapálya, játszótér, napvitorlás homokozó, öltözők és mosdók. Ez utóbbiakért sem kell fizetni – ellentétben például a balatonfenyvesi szabadstranddal.

Ami leginkább más, az a terület mérete: egy viszonylag kis, körülbelül 60 x 100 méteres területről van szó, könnyen találtunk helyet a fák alatt. Az is igaz, hétköznap, egy felhős délután jártunk arrafelé, forgalmasabb időszakban el tudok képzelni némi árnyékhiányt, amíg a fák még nagyobbra nőnek.

A vízbe egy szokatlanul hosszú bejárón juthatunk, ami először furcsa, de hatalmas előnye, hogy ezzel a megoldással csak egy szűkebb szakaszon kellett kivágni a nádast. A fémszerkezet mellett hagytak helyet a gyerekeknek a sekély, homokos parton való játékhoz. Nagy ötlet a lejárati lépcső közelében elhelyezett papucstartó, amelyet itt láttam először.

A víz kezdetben lassan, később gyorsabban mélyül, tudatosítva, hogy egyszerre vagyunk a déli és az északi parton. A tó alja kellemesen homokos, a bóják környékén kezdtem el némi iszapot érezni, cserében viszont minimális a hínár.

A vendéglátóipari egységek árazása megegyezik a balatoni átlaggal (a lángos 1300 forint). Ne számítsunk persze hatalmas választékra és hosszan elnyúló büfésorra, de ami van, az ide pont elég.

A legfontosabb, hogy a területet működtető civil egyesület nemcsak pénzt és energiát, de ötleteket és szeretetet is belevisz a működtetésbe.     

A délután folyamán persze rendesen megeredt az eső, de annyira megtetszett a hely, hogy a lángosos fedett előterében kivártuk a végét. És meg is lett a jutalmunk egy napfényes folytatás képében.  És nem mellesleg egy újabb jó balatoni stranddal bővült a leltárunk.  

Korábban:

Ezekben a hetekben, napokban olyan sok minden történik párhuzamosan, hogy lehetetlen mindent figyelemmel kísérni.

Nem tudom, láttátok-e például az Agrárminisztérium csütörtökön közzétett térképét, amely egy felmérés eredményét mutatja be.

A minisztérium megkérte a Nemzeti Agrárgazdasági Kamarát, hogy kérdezze meg a gazdákat: támogatják-e az Országos Jégkármérséklő Rendszer (JÉGER) működését. (A technológia lényege, hogy ezüst-jodid felhasználásával igyekeznek megakadályozni, hogy a viharfelhőkben kialakuló jégszemek nagy méretűre nőjenek.)

A megkérdezett gazdák 66,1 százaléka a JÉGER működésének szüneteltetésére szavazott.

De az is kiderült, hogy meghökkentő különbségek vannak az országon belül. A Dunántúl több megyéjében továbbra is a rendszer fenntartása mellett alakult ki többség, míg az Alföld több térségében a gazdák a leállítását támogatják.

Arányaiban a legtöbben (65,5%) Vas megyében szeretnék, hogy tovább működjön a rendszer, míg a legkisebb támogatottsága Békés megyében van (4,9%).

Most az lesz, hogy azokban a megyékben, ahol a többség a JÉGER működtetését támogatja, a rendszer tovább működik, ahol pedig a szüneteltetés mellett döntöttek, ott nem indítják el a generátorokat.

Vagyis a Dunántúl nagy részén lesz védekezés a jég ellen, az Alföld jelentős részén pedig nem. Izgalmas kérdés, hogy mi lesz ennek a következménye.

A JÉGER-t számos ok miatt kritizálják.

1. Vannak, akik csupán egy átláthatóbb, szabályozottabb, transzparensebb rendszert szeretnének.

2. Aztán van egy nagy létszámú csoport, amely a JÉGER-t teszi felelőssé az aszályért. Ezt a kutatók ugyan cáfolják, de láthatóan kevés sikerrel.

3. És vannak azok – fene tudja, hányan lehetnek –, akik szerint a JÉGER egy időjárás-befolyásoló háttérhatalmi eszköz, amellyel gonosz emberek gonosz dolgokat művelnek.

Ha minden igaz, a most kettévágott országból idővel talán kiderül, hol van az igazság.

Vannak olyan témák, amelyekről mindenkinek el kell mondania a véleményét, különben nem is tudom, mi lenne – mondjuk kizökkenne a világ.

Ilyen például a nyári Balaton. Az állandó, több évtizedes téma az, hogy mennyire drága a tópart, ami mellé az utóbbi időben felzárkózott az is, hogy milyen kevesen vannak.

Nehogy már én ne tegyek hozzá valamit ehhez a kérdéshez, amelynek fontosságát jól jelzi, hogy majdnem annyira képes megosztani az embereket, mint a politika.

Idén nyáron kétszer voltam a tónál. Először a gyenesdiási fizetős strandon, néhány napja pedig egy, a tó túlsó végén lévő szabadstrandon.

És igen, tudnék írni olyan cikket, amelyből az derül ki, hogy a Balaton drágább, mint a horvát tengerpart, és olyat is, amely szerint jóval olcsóbb.

Tudtam volna olyan fotókat készíteni, amelyek azt illusztrálják, hogy teljesen kihalt a part, és olyanokat is, amelyek szerint tömeg van.

De nem teszem meg ezt a szívességet, mert a világ – a fene egye meg – nem olyan fekete-fehér, ahogy ellustult szemünkkel látni szeretnénk.

Az igazság az, hogy bizonyára vannak olyan parti büfék, ahol elszabadultak az árak, de én csak olyanokkal találkoztam, ahol nagyjából annyiba kerül minden, mint Szombathely belvárosában, vagy még annyiba sem. Egy balatoni lángos körülbelül annyiba kerül, mint Bükfürdőn.

Drága? Az. Tényleg? Nem igazán. Az igazi kérdés inkább az, hogy az elmúlt években miért lett ennyire baromi drága az egész ország, legalábbis a fizetésünkhöz képest. De ezt már elég sok közgazdász kielemezte, nem kontárkodnék bele. No meg kinek lenne kedve a nyár közepén ilyen komoly dolgokról olvasni, amikor máskor sincs.

Jelentem, az sem igaz, hogy kihalt a part. Mindkét strandon voltak szép számmal vendégek, annak ellenére, hogy nem igazán volt jó idő. Igaz, rossz sem.

Ami feltűnőbb volt, hogy a vendéglátóhelyeken nem álltak sorok, gyakorlatilag mindenhol néhány perc alatt kiszolgáltak. Amit, bevallom őszintén, annyira nem bántam.

Ugyanakkor egyetlen vendéglátóhelyet sem láttam bezárva, ami azt jelzi, hogy talán nem akkora a baj, mint ahogy azt a szakma és a kattintásokra ácsingózó sajtó sejtetni szeretné.

A balatoni szállodák valóban erős árakkal dolgoznak a szezonban, de szeretném látni azt a matematikát, amely azt hozza ki, hogy egy horvát vagy olasz tengerparti nyaralás olcsóbban kijön, mint egy balatoni.

Amúgy eleve hülyeség összehasonlítani a tengert és a Balatont, majd ebből valami nagy konklúziót levonni.

Én nem követelem, hogy legyen olcsóbb a tó, ahogy a nagyobb tömeget sem hiányolom a parton. Talán éppen most van egyensúlyban minden.

Emlékszem, amikor a rendszerváltás után mindenki – mi is – elözönlötte a közelebbi és távolabbi tengerpartokat. Egyrészt dolgozott a felfedezés öröme és a szabadságvágy, másrészt a Balatonnak kétségkívül volt egy hullámvölgye a lepusztult infrastruktúrával és a gátlástalan vállalkozóival.

Aztán feleszméltek az önkormányzatok, a vállalkozók és a vendégek is, utóbbiak pedig ismét felfedezték a tavat.

Jelenleg más miatt van kissé lemaradva a tó a nyugati társaihoz képest, de ezt a lemaradást én cseppet sem bánom. Felőlem maradhatna így még száz évig.

De attól tartok, nem marad. Nem attól kell félni, hogy megjelennek a gigabefektetők, és eltüntetik a tradicionális balatoni hangulatot – habár ennek is van némi esélye –, hanem attól, hogy egyszerűen eltűnik a víz a mederből.

Nem tudom, ennek mekkora az esélye, de azt látom, hogy nem állnak jól a dolgok. Bevallom, a szárazföldön álló nádas képe sokkal jobban megérintett, mint a palacsinta ára.

Most erről ennyit, és ne feledjétek: jövök még egy szabadstrand-ajánlóval. Hátha akad közöttetek olyan, aki segítene felfelé húzni a balatoni vendégek számát.

Korábban: