Csonka Ákos

Gasztrokulturális Interreg projektet valósít meg a zselízi Sacher Polgári Társulás

Csonka Ákos — Fri, 12 Mar 2021 19:46:28 +0100

Online sajtótájékoztató keretén belül mutatta be közös projektjét a zselízi Sacher Polgári Társulás és a magyarországi Nemzetstratégiai Kutatóintézet. A Gasztrokulturális örökségi helyszínek az NSKI és SACHER PT célterületein (rövidítve: GASTROKULTURA) című projekt az INTERREG Szlovákia-Magyarország Együttműködési Program Kisprojekt Alap keretén belül nyert támogatást (SKHU/WETA/1901/4.1/205). A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Regionális Fejlesztési Alap társfinanszírozásával valósul meg.

A sajtótájékoztatón Kepka Márk, a Sacher PT elnöke és Kotasz Norbert projektmenedzser mutatta be a zselízi partnerszervezet projektjét, a magyarországi partner részéről pedig Ugrai András nyújtott tájékoztatást. A sajtótájékoztató elején Csenger Tibor, Nyitra megye alelnöke is megszólalt, aki a Monitoring Bizottság tagjaként üdvözölte a partnerszervezetek munkáját és mutatta be a Kisprojekt Alap működési elvét, célkitűzéseit, feladatait. A szakpolitikus rámutatott, hogy ezek a projektek is hozzájárulnak a határ menti övezetek fejlesztéséhez, felzárkóztatásához és fontos szempont, hogy olyan maradandó értéket teremtsenek, melyek hasznára válnak a régiónak és azt kamatoztatni lehessen a jövőben.

Kepka Márk/Fotó: Csonka Ákos

„A projekt alapvető célja, s egyben missziója, hogy hozzájáruljon a hagyományőrzés tudásának, filozófiájának országos, határon átnyúló szintű terjesztéséhez. Visszanyúlva előző korok és a népi hagyományok világába és összegyűjtve az ehhez kapcsolódó helyszíneket, termékeket, alapanyagokat. További főbb célkitűzésünk a helyi lakosok, vállalkozások által helyben termelt, kulturális hagyományok alapján készült termékek, gasztrokulturális helyszínek bemutatása a célterületen, ezzel is segítve turisztikai attrakciók létrehozását és hálózatosodását. További cél a helyi potenciálok, hagyományok kibontakoztatása, értékek feltárása, bemutatása, a versenyképesség növelése a Garam menti, zselízi régióban, valamint a szomszédos magyarországi térségben. A Sacher Polgári Társulás célja kulturális, művészeti, történelmi, közművelődési, valamint turisztikai és társadalmi közösségfejlesztő rendezvények, ismeretterjesztő előadások, megemlékezések szervezése, hagyományok éltetése és ápolása. Ezek között kiemelt helyet foglal el a Sacher-hagyaték szellemi örökségének ápolása, népszerűsítése és helytörténeti vonatkozásainak minél alaposabb szintű feltárása” – mondta el Kepka Márk, aki a projekt mellett bemutatta a polgári társulás tevékenységét és munkásságát.

A Sacher-terem

„A Sacher PT 2016 tavaszán alakult annak apropóján, hogy a világhírű Sacher-torta megalkotója, Franz Sacher az Esterházy család szolgálatában két évet töltött a Garam menti városban 1843 környékén. Itt látta meg a napvilágot fia, Eduard, az illusztris bécsi Sacher Hotel megalapítója is. A Monarchia nemzetek fölött álló kulturális hagyományait követve a társulás a többnemzetiségű Zselíz történelmi és kulturális értékeinek ápolását és népszerűsítését tűzte ki céljául. A kulturális tevékenységek támogatása és bemutatása mellett feladatuknak tekintjük Zselíz társadalmi és kulturális életének támogatását, a zselízi lokálpatriotizmus erősítését és a város hírnevének népszerűsítését belföldön és külföldön egyaránt. Társulásunk kiemelt feladatának tekinti továbbá a zselízi Esterházy-park tőszomszédságában lévő Sacher-ház rekonstrukcióját és a kulturális térbe való bekapcsolását” – ecsetelte Zselíz Sacher-vonatkozását a civilben a Comenius Gimnázium történelemtanáraként tevékenykedő szakember.

A Sacher-ház a 20. század elején

„A projekt eredményeként egy tanulmány is készül, ami összegyűjti többek között a zselízi régióban és a szomszédos magyarországi határtérségben ismert gasztrokulturális hagyományok és cukrászati termékek értéktárát. Másrészt pedig a kapcsolódó gasztrokulturális örökségi helyszíneit mutatja majd be” – ezt már Kotasz Norbert tette hozzá, kiegészítve, hogy mi minden valósul meg a széleskörű projektből. Az értéktárak – mint mondták – elérhetőek lesznek az egyesület és az NSKI honlapjain, ugyanakkor publikációk formájában is megjelennek. „A megvalósítás során szakmai rendezvényekre is sor kerül, ezek a termékek gyakorlati elkészítésére, bemutatására, kóstoltatására is szolgálnak. A projekt katalizátorként segíti majd elő a téma bővebb felfuttatását és minél részletesebb kibontakozását. Természetesen nyitottak vagyunk újabb és újabb projektek megvalósítására is a jövőben.”

Végül Ugrai András nyújtott tájékoztatást az NSKI szerepvállalásáról: „Intézetünk egyik stratégiai célkitűzése a közösségfejlesztés és a társadalmi felelősségvállalás megerősítése a Kárpát-medencében. Kiemelt feladatnak tekintjük a Kárpát-medencei magyar kapcsolatok kialakítását és erősítését, melynek égisze alatt az intézmény már számos projektet koordinált. Ilyenek például az ipari kender termesztésének megújítására tett törekvések, illetve a gyógynövényipar szereplőit megszólító, Herbaland nevet viselő együttműködés. Ebből kifolyólag komoly kulturális, oktatási, történelmi, művészeti kapcsolatrendszerrel rendelkezünk, amit szívesen adunk közzé. Jelenleg is több európai uniós és egyéb nemzetközi projektet valósítunk meg, melyeket igyekszünk minél hatékonyabban a nemzetegyesítés szolgálatába állítani. E célkitűzések fontos állomása a bemutatásra kerülő projekt is, mely a magyar–szlovák határtérségben valósul meg, de határokon átívelően.”

(Csonka Ákos/Felvidék.ma)

A Csemadok a fiatalok és az új generáció számára is fáklya, világítótorony és útjelzőtábla

Csonka Ákos — Thu, 19 Mar 2020 00:10:17 +0100

„Aludtam, és azt álmodtam: az élet öröm.
Felébredtem, és azt láttam: az élet kötelesség.
Dolgoztam, és azt láttam: a kötelesség öröm.”

Ez a Rabindranath Tagore idézet van tollal beleírva az egyik könyvbe, melyet nagyapámtól örököltem. A könyvet a Csemadoktól kapta egykori munkája megbecsülésének jeléül. Korábban ennek a mondatnak igazából nem szenteltem különösebb jelentőséget, csak jóval később értettem meg, hogy mi is az üzenete valójában. Nagyszüleim és rokonságom nagy része is aktív tagja volt a Csemadoknak. Így gyakorlatilag belenőttem a Csemadokba, és mi sem volt annál természetesebb, mint hogy ezt az életérzést magam is elsajátítsam és valljam. Ám amikorra produktív korba értem, a Csemadok Zselízen meglehetősen visszaszorult, tevékenysége gyakorlatilag (némi túlzással) a március 15-ei megemlékezések szervezésére korlátozódott. Elköltöztek a korábban nagy népszerűségnek örvendő népművészeti fesztiválok is, melyek országosan elismertté tették Zselízt. Új lendületet akkor kapott a történet, amikor 2009-ben az MKP nyelvtörvényellenes nagygyűlést szervezett Dunaszerdahelyre a DAC-stadionba. Ide az ország minden tájáról buszokkal érkeztek a tiltakozók, köztük a zselíziek is. Bár ekkor én nem voltam a buszon, azóta gyakran elhangzik zselízi körökben, hogy a zselízi Csemadok főnixmadara ezen az úton éledt újjá hamvaiból. Pár hónappal később mindezen eseményektől teljesen függetlenül jómagam is a Via Nova ICS égiszébe kerültem, melybe való belépésemmel az akkori Csemadokkal és az MKP-val is közvetlen kapcsolatba kerültem. Akkor számomra az ezen szervezetek közötti összefüggések nem voltak teljesen világosak, azóta viszont nyilvánvalóvá vált, hogy e három összfelvidéki formáció megítélésem szerint a legszorosabb szövetségese egymásnak.

Nincs teljes rálátásom az országos viszonyokra, de a zselízi Csemadok olyan szerencsés helyzetben van, hogy rendelkezik saját ingatlannal, méghozzá egy nagyon lukratív és impozáns épülettel az Esterházy-park szélén, a kastély tőszomszédságában. Ez az épület a hajdani Sacher-ház, ahol a híres-neves cukrász, Franz Sacher élt kétéves itteni szolgálata alatt. Fia, az ugyancsak nagy hírnévre szert tett Eduard Sacher pedig éppen ebben az épületben látta meg a napvilágot, hogy később világhírű szállodaláncot alapítson.

Az épület 1991-ben került a Csemadok tulajdonába, és magyarországi segítséggel tisztességesen fel is újították. Egy nagy hibája viszont volt, mindössze három helyiséggel rendelkezett, így irodának és központnak kiválóan megfelelt, de nagyobb rendezvények megtartására sajnos alkalmatlan volt. Ezért a Csemadok évtizedekig a kultúrház bérbevételére volt ítélve, ami olykor nem, más időkben viszont kellemetlen terhet rótt az akkori kultúraszervezők vállára. Ennek kiküszöbölésére, még a ’90-es években nekiláttak egy közösségi helyiség hozzáépítéséhez, de a vastag szerkezet és a tető alá hozás után a munkálatok forráshiány okán hosszú időre megakadtak. Ez kapott új lendületet azon az ominózus dunaszerdahelyi úton is, ahol egy újonnan formálódó csoport eldöntötte, hogy kézbe veszi a nem túl idillikus állapotok rendezését és befejezi az évek óta stagnáló munkálatokat. Nem mellékesen pedig kísérletet tesz a Csemadok aktivitásának rendezésére, élettel és tartalommal való megtöltésére is. A következő pár év bámulatos eredményeket produkált, részben ennek kapcsán kerültem én is mind szorosabban a Csemadok bűvkörébe. Új elnök és új vezetőség állt fel, amelybe óriási megtiszteltetésként engem is beválasztottak. Alig több mint két év alatt, ha nem is teljesen, de befejeződött a közösségi helyiség építése. Ez annak a tudatos tervezésnek és elszántságnak köszönhető, amit az új csapat lendülete hozott. Téglajegyet bocsátottak ki, mely által gombamódra szaporodtak a támogatók, a heti, sőt szinte napi szintű „brigádmunkák”[1] során pedig nem csak az épület, de a közösség is fokozatosan épült, és fokozatosan kovácsolt össze egy magot, mely a helyi magyarság közösségi, kulturális és nem utolsósorban politikai támaszává nőtte ki magát. A cél egyértelmű volt, a Csemadok-házban, melyet időközben Magyar Házra kereszteltek, egy olyan bázist kialakítani, ami mindenkori szilaj védőbástyaként szolgálhat nemcsak Zselízen, hanem az egész Alsó-Garam mentén a magyarság számára.

A nagyterem és az udvar rendezésével pedig végre lehetőség nyílt a különböző kulturális aktivitások megszervezésére. Ezek eddig jobb híján a kultúrházba szorultak, anyagilag megterhelve az amúgy is fillérekből működő kulturális szervezetet, hiszen terembér akkor is volt, ha a rendezvények java nullás költségvetésűnek bizonyult.

A zselízi civilszervezetek döntő többsége a székház-bázis alapgondolatra pozitívan reagálva úgy döntött, társul a Csemadokhoz. Így vált együttes székházává szinte minden zselízi magyar szervezetnek Magyar Ház, mely ezáltal intézményesült is. Hagyományőrző rendezvények, disznótorok, táncházak, mulatságok, megemlékezések, ünnepségek, konferenciák, kiállítások, majálisok, koncertek, bemutatók, író-olvasó találkozók, magyar bulik vagy akár sportrendezvények, vetítések, gyűlések, játszóházak és foglalkozások kerültek havi, de sokszor heti rendszerességgel megrendezésre itt 2011 óta. Egyik ötlet szülte a másikat, és egyre pezsgőbb kulturális és közélet bontakozott itt ki, melynek során a magamfajta, a világ dolgaira nyitott fiatal hihetetlenül sokat tanulhatott. Maguk a rendezvények is, melyeknek állandó résztvevője és egyre többször társ- és főszervezője lettem, alapvetően igényesek és ismeretterjesztő jellegűek voltak, rám viszont azért gyakoroltak nagy hatást, mert megtanították, hogyan kell az ilyesmit megszervezni, koordinálni, hogyan kell a közéletben mozogni, hogyan kell emberek elé kiállni, konferálni, műsort vezetni, beszédet tartani, vagy akár nagy tiszteletnek örvendő, befolyásos, funkcióban lévő emberekkel kommunikálni, tárgyalni. Valójában önkéntes, közhasznú tevékenység volt, mégis rengeteget profitálhattam belőle, ami mindenki számára nyitott lehetőség. Húszas éveim elején ezek által olyan tudásra tehettem szert, amely plusz kompetenciákkal vértezett fel és nagyban formálta kialakulóban lévő jellememet is.

Mindazonáltal a Csemadok szerepe mind zselízi, mind országos viszonylatban alaposan túlmutat a kulturális szerepvállaláson, bár a mindenkori szlovák hatalom éppen abban érdekelt, hogy ebbe a szerepbe belekényszerítsen. Legszívesebben, ahogy a szocializmus éveiben ezt kitalálták, szalonkaranténban látnának minket, ahogy asszimilálódva hétvégi magyarokká válunk, s anyanyelvünket is csak a konyhában használjuk. A Csemadok megalakulásának is az a mára teljesen nyilvánvaló célzata volt, hogy a kommunista párt ezen a szervezeten keresztül érje el a magyar ajkú „elvtársakat”, terjesztve körükben az internacionalizmus eszméit. Nemzeti kultúránk szervezett keretek közé szorítása – még ha szigorú keretek közé is – magával vont egyfajta érdekvédelmi térnyerést. Szempontunkból pedig bizonyíthatóan stratégiai fontosságú lépésnek bizonyult nemzetrészünk gerincoszlopának megtartása ebben az időben. A kultúra nyílt megélése, ha behatárolt korlátok között is, de bizonyíthatóan identitásmegőrző, nemzetmegtartó és közösségformáló erővel bír. Ezzel a kommunista pártállam vezetői nem számoltak, legalábbis nem tulajdonítottak neki akkora jelentőséget. A cseh és a szlovák álláspont ebben a tekintetben eltért, de az ideológia terjesztése mindent felülírt. Így belegondolva, hálát adhatunk ezért az Istennek. A kialakult érdekszövetség jócskán kiterjedt a közéletre is, így magával vonta azt a fajta mozgalmárságot, melyben megmaradásunk záloga rejlett.

Történelemtanulmányaim során, illetve a kisebbségi lét szociológiai és a politikai boncolgatása közepette tudatosult bennem igazán, hogy az ötvenes években kibontakozott Csemadoknak a következő évtizedekben valójában milyen jelentős szerepe is volt a felvidéki magyarság fennmaradásában. E momentum azért is történelmi jelentőségű, mert a felvidéki magyar értelmiséget 1920 után, a második világégést követő hontalanság éveiben másodszor is lefejezték, ami a baljós években fokozottan érzékenyen érintette a kisebbségi léttel ismételten még csak ismerkedő magyar közösséget. Ezért újra kellett termelődnie a vezető, értelmiségi rétegnek, amelyhez kiváló lehetőséget teremtett a Csemadok megalakulása, igaz erős pártkontroll alatt. A Csemadok vezetősége gyakorlatilag betagozódott Csehszlovákia Kommunista Pártjába, sőt sok esetben ideológiailag azonosultak is az eszmékkel. Nem könnyű téma ez, de senki felett sem szabad könnyelműen ítélkezni egy olyan időszakot követően, amikor a felvidéki embereket sorra sújtották a háború, a kitoloncolások, megbélyegzések, a deportálások, a kitelepítések, a konfiskálás és a reszlovakizáció borzalmai. Van olyan helyzet, melyben a közösségi életösztön és a nemzetrészért viselt felelősség terhe érvényesül. Vagy éppen bizonyítja, aki igazán elkötelezett a sajátjaiért, az felelőssége teljében vállal is értük és tud alkalmazkodni a mostoha körülményekhez is. Más szövegkörnyezetben ezt józan polgári öntudatnak nevezik, s minden kétséget kizáróan a magyarság érdeke ekkor ezt kívánta. Egyéb dolgok pedig más lapra tartoznak.

Olyan lehetőségek nyíltak meg, melyek a magyar nyelvhasználat elősegítését és a magyar iskolák újraindítását szorgalmazták és állították meg az újra elszabaduló szlovák sovinizmus túlkapásait. Az egykori Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete (ma Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség) az évek során fokozatosan emblematikus ikonná lett, mely közel hetvenéves múltjával pharoszi világítótornyává vált a felvidéki magyarságnak – hozzá kell tenni, hogy ez mind a mai napig érvényes. Jelentőségét igazolja, hogy az ernyőszervezet több egymást váltó politikai rendszerben is fenn tudott maradni és ellenszélben is meg tudta őrizni a közösségen belüli szerepét. A rendszerek, pártok, kormányok jöttek-mentek, de a felvidéki magyar közösség – megfogyva bár, sőt esetenként tán törve is – maradt. A Csemadokot az a több tízezer tagja tartotta meg, akik a megmaradás mellett döntöttek. Sok a Csemadok által állított kopjafára (többek között Zselízen is) rovásírással a MARADUNK jelszót vésték fel. Nekik köszönhetően senki sem tudta legyőzni és megtörni az itt élő magyar egység erejét. Az élni akarás reflexió ugyanis utat tör és jogot követel magának.

Számtalan eset igazolja, hogy a Csemadok-alapszervezetek a bizonytalanság és kisebbségi lét vész szorongatta éveiben egyedüli mentsvárként vagy mondhatni előretolt helyőrségként funkcionáltak. Míg sokat fordulván a kocka, mára sajnos rengeteg esetben egyfajta hátrahagyott utóvédként funkcionálnak bizonyos alapszervezetek, melyek a magyarság egyedüli médiumszerepét töltik be ezekben a helységekben és már nem is annyira értékőrző, mint -mentő tevékenységet fejtenek ki.

Köreinkben is azt tapasztaltuk, hogy bár a helyzet még nem ilyen kritikus, a felelősségünk messzemenően túlmutat a saját kreativitásunk és elképzeléseink megvalósításán, ugyanis, ha mi nem alkotunk és szervezkedünk, akkor más nem lép a helyünkbe és nem teszi meg helyettünk. Márpedig ez pótolhatatlan hiátust hagyna maga után, mely beláthatatlan következményekkel járna. Ez pediglen hatványozottan érvényes egy vészesen asszimilálódó kisvárosban, ahol a felhígult, lakossági összetételében átformálódott emberállományon oly szinten uralkodott el a közöny és tört elő az individualizmus, mintha csak párhuzamos társadalmak alakultak volna ki. A lakosság értékrendje és megítélése alapjaiban ingott meg, vigasztalan mentségként szolgál, hogy ez szinte mindenhol jellemző tendencia. Egy ilyen nem túl idillikus közegben pedig korántsem könnyű bárminemű értéket teremteni, tömegeket megmozgatni, uram bocsá’ hatni az emberekre. Mégis ezekkel kellett szembenézniük azoknak az önzetlenül cselekvőképes csoportoknak, akik e közállapotok hanyatlása ellen tenni kívántak, és tesznek ma is.

Alig egy évtized távlatából tekintve úgy tűnik, helyes elgondolás volt Zselízen ennek a konstrukciónak a felvállalása, és ha csodák nem is történtek, megállapítható, hogy a Csemadoknak ebben a Garam menti városkában valamilyen szinten visszatért a renoméja, és újfent hatással van az itt élők mindennapjaira. Mi sem igazolja ezt jobban, minthogy a viszonyok konszolidálása következtében hosszú kihagyás után visszatért az Országos Népművészeti Fesztivál is a zselízi Esterházy-parkba, ráadásul éppen annak ötvenedik évfordulóján.

Ugyanakkor egyre fokozódó, állandó jellegű probléma, mely mind helyi, mind országos szinten érezhető, hogy a tagság – akárcsak a társadalmunk – elöregszik. Megfelelő kapacitású, produktivitású és kreativitású fiatalok pedig kevesen csatlakoznak, ami örvényszerűen gyűrűzve tolja maga előtt a problémát. Az országos választmány bár 2017-ben elnökségi tagságra emelte a fiatalok bevonását és megszervezését Varga Tibor személyében, aki alakított is egy ifjúsági tanácsot (melynek természetesen jómagam is tagja vagyok), de meglátásom szerint ez csak a probléma kezelése, nem megoldása.

A legalapvetőbb riasztó probléma a szervezetben leginkább a közel hét évtizedes változatlan struktúra, mely mára olyan szinten avult el, hogy komplex revíziót igényelne, kezdve a szervezet logójával, mely 1949-es alapítása óta változatlan. PR és marketingszakemberek igazolhatják, hogy egy befuttatott márkának is kell az innováció és a kreatív felfrissülés. A vizualitás ugyanis az, ami az embereket első ráhatással megszólítja, a fiatalok esetében pedig ez hatványozottan igaz. Persze, a logó gondolatisága, szimbóluma érthető és el is fogadható. Újragondolt formában senkinek sem lenne kifogása ellene, hiszen való igaz, hogy a Csemadok a Felvidék magyarságának fáklyaszimbóluma, mely minden időben mutatja közösségünk számára a helyes utat. Ugyanez érvényes a hátteret szolgáló könyvre is, mint a tudás és a kultúra jelképére, de a legtöbben (köztük sokáig én is) abban a hitben voltunk, hogy a logóban szereplő könyv egy pártigazolvány, de legalábbis Csemadok tagsági igazolvány, melybe az éves bélyegeket lehet gyűjteni. Mindez mára olyan ódonnak és korszerűtlennek hat, hogy bátran kijelenthető, kontraproduktív hatással bír.

Ráadásul manapság gombamód szaporodnak a különböző polgári társulások, melyek bizonyos értelemben átveszik a Csemadok-alapszervezetek korábbi szerepkörét, bár a legtöbb esetben ezek célirányosan csak egy fókuszterületre vonatkozóan fejtenek ki tevékenységet. Az ilyen szervezetekben dolgozó önkéntesek (legyenek azok akár fiatalok is) betagolhatóak lettek volna a helyi Csemadok-alapszervezetekbe, valamiért mégsem tartották vonzónak. A legtöbb fiatal ugyanis, akik csak a vizuális elemekből, külső megjelenésből ítélik meg a Csemadokot, szocialista hatásúnak titulálják, mely által akaratlanul is negatív kép párosul hozzá. Persze, mindez egy problematikának a látlelete…

A magam részéről a fent felvázoltaknak éppen az ellenkezője érvényesült, amikor a Csemadok kötelékébe kerültem, mivelhogy már tagja voltam egy országos szervezetnek, méghozzá a Via Nova Ifjúsági Csoportnak. Onnan egyenes út vezetett hamarosan az MKP-ba, azóta pedig egy helytörténészi polgári társulás megalapításában is részt vállaltam. Nyilvánvalóan esetem nem a legtipikusabb példa, sőt egyesek szerint nem is szerencsés ennyi különböző szerepet vállalni, mégis úgy érzem, annak ellenére, hogy az egyes szervezetek profilja részben eltér egymástól, nem hogy kizárnák, de mozaikszerűen egészítik ki egymást. Az vitathatatlan, hogy a Csemadok hozadéka az a közvetítő szerep, amely az öntudatos polgárt a közügyek felé irányítja. Ebből kifolyólag a szabadidő tartalmas eltöltésén is túlmutat, és egyet jelent azzal a szellemi hagyatékkal, melyet szüleink, nagyszüleink ezen a szervezeten keresztül örökítettek ránk.

A mi és az utánunk következő generáció nagy kérdése, vajon lesz-e bennünk annyi erő, akarat, hogy belső indíttatásból vállunkra vesszük a magyar kultúra sorsát a következőkben is. És még akkor is nyugtalaníthat a kérdés, hogy ha tesszük is örökölt kötelességünket, vajh felismerjük-e, hogy ne a Golgota felé meneteljünk?!

Tény, hogy az új világ életstílusa, értékrendje és a világ dolgaihoz, így az identitásunkhoz, kultúránkhoz és közösségünkhöz való viszonyulása megváltozott. Annak ellenére, hogy a Csemadok virágkorát egy diktatúra béklyói között kellett élje, ma a sokat áhított új, nyílt világ sokkal körmönfontabb, ádázabb nehézségei hátráltatják: az önként feladás. A globalizációval a világ nyíltabbá, de felgyorsultabbá, profitorientáltabbá és önzőbbé vált, melynek egyenes következménye a stressz mindennapokba való beépülése. Amint pedig az egyén kiesik a közösség erős megtartó köréből és az önmegvalósítás individualista útjára lép, felüti a fejét a közösség értékpusztulása. Az újkori ipari vagy informatikai forradalom alapjaiban változtatta meg az emberek igényeit, a művészetek és a kultúra iránti viszonyulását és alapvető szokásvilágát. Ezzel együtt kialakult a társas magány kora, melytől már csak egy lépés az egyéni magány, ami gyakorlatilag a depresszió előszobája.

Az élő kultúrának mindazonáltal van egy olyan sajátos tulajdonsága, hogy nem helyettesíthető online tartalommal, mert csakis az képes maradandó élményt kínálni a pillanat röpke varázsával szemben.

E mementószerű borúlátó gondolatok ellenére nem gondolom, hogy már itt tartana az emberiség. Hiszem és vallom, hogy a sok figyelmeztető előjel ellenére, van igény közösségi élményekre, kultúrára, művészetekre. És amíg ez így van, addig a kultúrateremtésre és szervezésre is lesz igény, így magától értetődően a Csemadokra is.

Összegzésképpen számomra a Csemadok életem egyik meghatározó szervezetének tekinthető, melynek hihetetlenül sokat köszönhetek, ezért neki és általa a felvidéki magyarságnak még többet szeretnék viszonozni. Kisebbségi létbe szorulásunk közel száz esztendeje alatt az első számú közéleti, kulturális és közművelődési bástyánkká vált, így elemi kötelességünk óvni, védeni és tovább építeni eme bástyát. Az pedig a legelvárhatóbb minimum, hogy tenni kész, cselekvőképes fiatalként stafétaként vesszük át a lángot és magasra tartva visszük tovább az utókornak e ránk örökített hagyományt. Ez a gondolatiság számomra mindig Ady A Tűz csiholója című költeményét juttatja eszembe, melynek tételsora életfilozófiánkként szolgálhat: „Csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek”. De sokat gondolkodtat és ösztönzőleg hat rám a Varga Miklós és Vadkerti Imre által népszerűvé vált dal szövege, mely akár a Csemadok ars poeticájának is beillene: „Én is hiszem, hogy egyszer felvirrad a napod, csak őrizd a lángot és várd ki a pillanatot. (…) Kezünkben sorsunk, szívünkben a láng. (…) Őrizd a lángot, majd add a fiadnak át, a tűz a szívekben lobog majd tovább. Mint a mag a földre hullva, ha jó talajt talál, feltör majd a mélyből, és megvalósult álom lesz, az égig érő láng.”

Én hiszem, sőt teljes mértékben biztos vagyok benne, hogy a Felvidéken még szép számmal akadnak olyan fiatalok, akik e Csemadok-örökséget magukénak érzik és felelősségük tudatában tovább kívánják vinni és adni ezt a bizonyos lángot. Amíg pedig vannak ily lánglelkű ifjak, addig a Csemadok jövője is biztosított lesz, feltéve, ha nem fél meghallani az idők szavát.

Mi, ifjú csemadokosok, elkötelezettek vagyunk ezt illetően.

Megjelent Csáky Pál szerkesztette Értékeink c. kötetben.

Khenrdl Antal halálának 100. évfordulójára

Csonka Ákos — Tue, 08 Oct 2019 14:59:58 +0200

Halálának 100. évfordulóján emlékeztünk meg városunk jeles szülöttiéről, Kherndl Antalról. Zselízen született 1842. május 10-én, és Budapesten halt meg 1919. október 7-én. Neves mérnök, műegyetemi tanár, a magyar tudományos technika jeles úttörői közé tartozott.

Középiskolai tanulmányait a budai főreáliskolában végezte, itt érettségizett 1859-ben. Ezután egy évig a budai műegyetemek volt hallgatója. Tanulmányait Karlsruhéban folytatta a gépészmérnöki karon (1860-1862), majd a zürichi mérnöki karán szerzett oklevelet 1864-ben. Utána fél évet a zürichi műegyetemen töltött, Carl Culmann professzor, a grafosztatika (grafikus eljárási módszer az építmények egyensúlyát meghatározó erők megállapítására) megalapítója maga mellé vette munkatársul. Culmann döntő hatással volt a fiatal Kherndl Antalra, megszabta tudományos munkásága irányvonalát.

Kezdő mérnökként 1865-ben, Badenben az államvasutak szolgálatába lépett, részt vett a heidelberg-heilbronni vasút előmunkálataiban, vashidak tervezésével és költségvetéseivel foglalkozott. 1866 nyarán Zürich város műszaki hivatalába lépett, ahol Bürkli-Zigler vezetése alatt a város számára építendő új útvezeték és csatornázás tervezésével volt elfoglalva.

Hazatérése után, 25 éves korában, 1867-ben kinevezték a budai műegyetem tanárává. Ebben a minősítésében az út- és vízépítéstant tanította. 1869-től hídépítéstant és grafosztatikát is oktatta. 1874-1877-es években a mérnöki és építési kar dékánja volt.

A Magyar Tudományos Akadémia 1884-ben levelező, majd 1898-ban rendes tagjai sorába választotta. Egyik alapító tagja, majd 1868-69-ben főtitkára volt az 1867-ben életre hívott Magyar Mérnök- és Építész Egyletnek. Az egylet közlönyében jelent meg legtöbb tanulmánya. Állandó tagja volt a szakminisztériumokban működő műszaki tanácsadó testületeknek, több szakmai díjat kapott. 1914-ben vonult nyugdíjba.

Tudományos munkásságának gerincét a grafosztatika, azaz a statikai feladatok geometriai úton történő tárgyalásának hazai meghonosítása – Culmann nyomán – és a hídépítés elméletének kidolgozása képezi. Fő művének, a Tartók grafosztatikájának csak első kötete jelent meg, a kötet kéziratát is elkészítette, de halála megakadályozta megjelenését. Kutatásainak középpontjában a deformációelmélet és a statikailag határozatlan tartók elmélete állt, az ívtartók és a függőhidak merevítő gerendamegoldásai foglalkozatták. Nem szakadt el azonban a gyakorlattól sem. Bár professzorsága idején nem vállalt tervező munkát, a budapesti Duna-hidak építésében az ő szava döntő súllyal bírt. Az Erzsébet-híd tervezéséhez az ő merevített lánctartókra vonatkozó elmélete szolgáltatta a méretezés alapjait. A hídépítés elmélete terén elért kutatási eredményei új irányt mutattak a statikailag határozatlan reakciójú tartók problémáinak megoldására. A grafoszsztatikában úttörő elméleti megállapításaival elnyerte 1897-ben az MTA Marczibányi-díját, 1905-ben a Mérnök Egylet aranyérmét és 1910-ben az MTA nagydíját.

Kherndl Antal síremléke Budapesten, a Farkasréti temetőben van, amelyet 1929. november 3-án avattak fel. Az avató-beszédet Czakó Adolf műegyetemi tanár tartotta. Íme egy részlet a kegyeletes megemlékezésből: „Tíz esztendeje már, hogy Kherndl Antalt sírba tettük. Tíz nehéz esztendő akadályaitól késleltetve, végre teljesíthettük kegyeletes kötelességünket: maradandó emlék áll sírhantja fölött, hogy hirdesse a magyar mérnökség örök háláját, valamint azokat a nagy igazságokat, melyek Kherndl életéből tanulságul az utókornak szólnak.”

A sírkő felirata is ezekre mutat e szavakkal: "Élete munkája, nemes lelkülete örök példaadás!"

Városunk méltóan őrzi a híres mérnök és tanár Kherndl Antal, Zselíz szülöttjének emlékét, hiszen utcát neveztünk el róla, és a főtéren áll mellszobra. A jövőben megérdemelné, hogy egy zselízi híd is viselje nevét.

Tudományos munkái:

A sztatikailag határozatlan reakciójú tartók elmélete (Magyar Mérnök- és Építész Egylet Közlönye, 1883 - 84)
A lánchidak merevítő tartóinak grafikai elmélete (Ért. a Matem. Tud. Köréből. Ak.-i székfoglaló, 1891)
A többtámaszú gerendák és a többnyílású függőhidak merevítő gerendáinak grafikai elmélete (Magyar Mérnök- és Építész Egylet Közlönye, 1895; 1897-ben Marczibányi díjjal tüntették ki ezt.)
A többtámaszú ívek és merev függőtartók grafikai elméletéről (Magyar Mérnök- és Építész Egylet Közlönye 1897)
A tartók grafosztatikája (I. Bp., 1893 — 1903)
A sztatikailag határozatlan reakciójú csuklós tartók grafikai elmélete (Magyar Mérnök- és Építész Egylet Közlönye 1904. Az MTA 1910-ben nagydíjával tüntette ki e munkát.)
A többnyílású merevítőgerendás függőhidak grafikai elmélete (Magyar Mérnök- és Építész Egylet Közlönye 1908)

Munkásságának szakirodalmi feldolgozása:

Fáber Miklós: Khenrdl Antal (Mélyépítéstud. Szle, 1955. 11. sz.)
Mihailich Győző: A XIX. és XX. századbeli magyar hídépítés története (Bp., 1960)
Magyar műszaki alkotók (Bp., 1964)

Feldolgozta: Nyustyin Ferenc, Csonka Ákos

És a magyar zászlót tiltó törvénnyel mi lesz?

Csonka Ákos — Tue, 09 Apr 2019 10:23:10 +0200

Az újkori magyar politikatörténet legnagyobb öngólját láthattuk a napokban kikerekedett botrányból a Most-Hídtól. Akarva akaratlanul . Nagyjából ilyen következményekkel jár majd a Híd „bakija” is, ami vélhetőleg meg is pecsételi a párt sorsát.

Fotó: Hideghéthy/Felvidék.ma

Sokan, sok mindent leírtak, elmondtak már a témában, mindenesetre az mellett azért nem mehetünk el szó nélkül – ha már politikatörténeti mérföldköveket emlegetünk –, hogy milyen , ahol megint csak

A szokásos handabanda végén bejelentette, hogy akinek nem tetszik valami, lehet másra is szavazni. Innen is köszönjük az engedélyt, ígérjük, élni fogunk a lehetőséggel.

Mindkét produkcióban nem is a lárifárizás volt újszerű – hiszen jószerivel már megszoktuk ezt ezektől a politikusoktól, viszont ennyire nyilvánvalóan hazudni még tőlük is szokatlan. aki elmondása szerint azért tartózkodott, mert kíváncsi volt, hogy a hidas kollégák hogyan viselkednek, és direkt kivárt, hogy leránthassa róluk a leplet. Aztán azóta sem ismert okokból kifolyólag hallgatott, míg a sajtó rá nem harapott a témára. Értik ugye? Mi nem. Akárcsak Fotó: Hideghéthy/Felvidék.ma

Aztán hőseink jöttek azzal, hogy az SNS átverte őket és becsempésztek egy félmondatot a sorok közé. viszont elég kínosan rávilágított erre az ordas nagy hazugságra is, hogy a törvénytervezet már november 9-én be volt iktatva a parlamentben, sőt első és második olvasatban is szavaztak róla, többek között Bélánk is…

„138 nap, 2 plenáris és 3 bizottsági ülés. Ennyi lehetőségük volt a hidas képviselőknek, hogy észrevegyék, valami gond van a „himnusztörvénnyel”. Bónuszként pedig egy szlovák honatya felszólalása a vitában. Nem igaz, hogy az SNS az utolsó pillanatban csempészte bele, nem igaz, hogy nem szerepelt az indoklásban. November 9-én landolt a parlamentben a beadvány, benne feketén-fehéren a szándék. Ezt kellett volna március 27-ig helyesen értelmezniük, volt rá 138 napjuk.
Ahogy Bugár Béla mondja, „ha jön egy módosítás, akkor meg kell nézni az eredeti törvényt, a módosítást és össze kell olvasni”. A módosítás november 9-től előttük volt, az eredeti törvényt egy kattintással lehívhatták, olvasni pedig elvileg hatéves koruktól tudnak. Az egész beadvány 2 oldal, 11 pont, egyetlen törvényt módosít – vagyis a lehető legegyszerűbb feladat állt a képviselők előtt. Nincsenek benne képletek, adók, értelmezhetetlen számok, furcsa műszaki kifejezések, keresztül-kasul utalások” – írja Mózes.

Mindkét nyilatkozatnak amúgy minden mondata csemege, ajánlom mindenki figyelmébe. Sőt, ahogy

„Gyerekek, ez beszarás, ezt tegyétek el humorosba!”

Az amúgy külön megér egy misét, hogy ha a Paraméter nem hozza ki a sztorit, valószínűleg csak az első bírságoláskor borult volna ki a bili. Az a Paraméter ugyebár, mely első számú szócsöve a pártnak és a segítségével építették fel 2009-től a vegyespárt projektet. Ezzel gyakorlatilag viszont ők lobbantották lángra a gyújtózsinórt, ami a Híd felrobbanását eredményezte. Ugyanakkor az is beszédes, hogy már az Ha egy üzlet beindulcímű kabaréban.

Jó, jó, tehát nyomtalanul visszacsinálják az egész balhét és minden flott lesz, akár Disneylandben. Csakhogy van itt még egy kis bibi!

Az abszurd himnusztörvény mellett van itt egy 2008 óta érvényben lévő másik Lex DAC is, a magyar zászlót tiltó törvény, mely ugyancsak ehhez a törvénycsomaghoz tartozik (állami jelképek védelme), s amit ugyancsak a jó SNS-es barátaink hoztak törvénybe, ugyebár.

Nem fogják elhinni, de 2014-ben, amikor szigorították ezt a törvényt,

Nemzetárulás kimaxolva: magyarok tiltják be a magyar himnuszt Szlovákiában

Csonka Ákos — Thu, 04 Apr 2019 13:07:53 +0200

Szlovákia, a béke, a szeretet és a tolerancia hazája. Sirályok repülnek az alkonyban, reggel pedig galamb száll az ablakpárkányra olajággal. A távolba tekintve mókusok pajkoskodnak szelíden egy vadgesztenyével, miközben Čaputová elnök asszony mosolyog, hogy immár győzedelmeskedtek a „rossz felett”.

Nagyjából így képzelik el az egyszáz éves országot külföldön. Miközben nagyszüleinket hitleri módszerekkel terelték marhavagonokba és deportálták kényszermunkára, elvették tőlük az állampolgárságukat és nagy részüktől földjeiket, vagyontárgyaikat. Eközben toloncolták ki az értelmiségünket, az otthon maradottakra pedig erőszakkal kényszerítették a reszlovakizációt és az identitás-feladást, majd egy tollvonással zárták be a magyar iskolákat és számolták fel a magyar intézményrendszert. Ugye ismerősek a Beneš-dekrétumok, melyekről még a leginkább kisebbségbarát és liberálisabb szlovákok is úgy nyilatkoznak, hogy nem szabad bolygatni? Nyilván nem, hisz ez már a múlt, ma már ehhez hasonlók elképzelhetetlenek.

Az újkori nagy liberális demokráciában aztán a nyakunkra olvastak egy nyelvtörvényt, akaratunk ellenére fosztanak meg állampolgárságunktól, készenlétisekkel agyonveretnek a stadionban, koncepcionálisan meghurcolnak egy diáklányt, majd betiltják a magyar zászlót, most pedig a magyar himnuszt (LEX DAC).

Hurrá! Éljenek a kiváló szlovák-magyar kapcsolatok, meg a status quo, és persze a szpoluprácát se felejtsük el, meg, hogy ennél jobb kormányt egyesek még a galaxisban nem láttak. Persze, ugyan mit méltatlankodunk, hisz

a Most-Híd frakció nagy része csont nélkül megszavazta a mostani törvényt. Összesen 7 magyar…

Komolyan itt tartunk? Rendszeres DAC-meccsre járóként erős fanyalgással és meg nem értéssel, de valahogy lenyomták a torkomon, hogy ne vigyünk be a stadionba magyar zászlót, mert csak a klubot fogják büntetni emiatt rendszeresen és inkább fejezzük ki identitásunkat másképpen. Mondom, nem értek ezzel egyet, de valahogy csak hagytam magam meggyőzni, hogy ne legyen gond. Pedig mindez valójában a DAC lényegi elemével áll szemben, hogy felvidéki magyar identitásunkat kifejezzük a csapat által.

Kép: patriota.info

Ez a mostani törvény viszont már túlmegy minden határon. Betiltják a nemzeti imánkat a sport- és egyéb nyilvános eseményeken (értsd: szentmisén, március 15-i ünnepségen vagy éppen tanévnyitón). MERT CSAK.

Mert a Szlovák Nemzeti Párt szerint a DAC-meccseken uralkodó miliő sérti Szlovákia voltát. Értjük? 21. század, Európai Unió, szomszédos szövetségi tagállam, V4, stb.

Kérdem én, hol a fészkes fenében van ilyenkor Juncker úr? Az Amnesty International? A Nyílt Társadalom Alapítvány? A Helsinki- vagy a Velencei Bizottság? Hol vannak a nemzetközi jogvédők, a jogállamiságért rettegő EP-képviselők? Apropó, Sargentini asszony, erről mi a véleménye?

Nagy Dávid, a Via Nova és az MKP jogásza szerint a törvény súlyosan sérti a szólásszabadság és a szabad véleménynyilvánítás jogát, nem beszélve az uniós tagállamok egyenlőségének elvéről. Az EU alkotmánya ugyanakkor azt is kimondja, hogy az egész unió, tehát mind a 28 tagállam területén valamennyi tagállam nyelve és szimbólumai hivatalosak, így a hirtelenjében összefércelt törvény egyszerűen sérti az EU alapelveit és nemzetközi jogi akadályokba ütközik.

Fotó: Cséfalvay András

A felvidékiek körében hatalmas felháborodást és éles ellenérzést váltott ki a téma, a szemfülesek pedig már el is kezdtek azon gondolkozni, miként lehet ezt kijátszani. Például azzal, hogy a magyar himnusz tulajdonképpen ima, így a DAC-meccsein (és másutt) ez alapján csak imádkozunk, vagy majd helyettesítjük a székely himnusszal, az ugyanis nem számít hivatalos himnusznak, esetleg a Szózattal. Ezek viszont kiskapuzások, hátrálás, sőt megalkuvás. EMBEREK! Ennyi megpróbáltatás és megalázás után nem hunyászkodhatunk meg ismét! Hogy is énekelte Menyhárt József 2016-os dalában? „Már nincs hova hátrálni, már nincs hova átállni!”

És azt se felejtsük el, hogy az évtizedek óta ilyen jónak nem látott (sic!) szlovák-magyar kapcsolatok status quojának ez a durva megsértése. Igazából nem is értem, hogy a geopolitikai viszonyok miatt befagyasztott rossz állapotokat miért is tekintjük jónak, de mindegy.

Mert ez egy hadüzenet, melyet nem lehet másképpen negálni, csak úgy, hogy ezt a botrányoktól burjánzó, bűnszervezetként működő kormányt, annak minden elemét és kiszolgálóit elmossa a népharag.

Beleértve azokat a magyar nemzetiségű parlamenti képviselőket is, akik szégyenletes módon megszavazták ezt a förtelmet. Teljesen mindegy, hogy figyelmetlenségből vagy koalíciós naivitásból. Ahogy Sanyi barátom szokta mondani: a lőtéri kutyát sem érdeklik az ócska kifogások! Ők ezzel gyakorlatilag kiírták magukat a magyar nemzet sorából és közönséges nemzetárulókká váltak. Még ma le kellene mondaniuk a mandátumukról!

Kép: KDSZ

Egyetlenegy képviselő, Ondrej Dostál emelte fel a szavát e gyalázat ellen, de a gyűlölet árját ő sem tudta megállítani. Itt hát az idő, hogy a tisztességes Szlovákiáért kiáltók – köztük az újonnan (általunk is) megválasztott köztársasági elnök asszony – kiálljanak és szavukat emeljék a minket ért méltatlan támadás ellen.

Kíváncsian várom, hogy vajon a Kuciak-gyilkosság nyomán a palackból kiszabadult szellem ingerküszöbét ez is eléri-e, vagy mi nem érünk annyit, hogy az utcára vonuljanak értünk?

Felvidék.Ma

A 100. évfordulón új helyre került a zselízi sortűz áldozatainak emléktáblája

Csonka Ákos — Thu, 04 Apr 2019 09:11:13 +0200

Csehszlovákia 1918. október 28-i kikiáltása ellen több tiltakozó tüntetés is zajlott a Felvidék magyarlakta településein. Bár Balassagyarmatot szokás a legbátrabb magyar városként (Civitas Fortissima) emlegetni, de Pozsonyban, Komáromban, Kassán és Zselízen sem voltak hajlandóak belenyugodni sorsukba. Valamennyi helyen sok-sok emberáldozatot követeltek az események a cseh legionáriusok drasztikus fellépései nyomán.

Zselízen erre 1919. március 23-án került sor, amikor a főutcán békésen haladó tömegbe lőttek a katonák, aminek következtében öt zselízi vesztette életét.

„A tragikus esemény mementójaként 1994-ben a zselízi magyar pártok és szervezetek kezdeményezésére emléktáblát állítottak. Akkor a fő utca egyik házának falán helyezték el azt, most, a 100. évfordulón pedig áthelyezték pár méterrel, a kereszteződésben lévő kis parkba. A márványtáblát egy nagy sziklára rögzítették, ez méltóbb helyszínként szolgál a fák és virágok övezte környezetben” – mondta el Sárai András, a Csemadok zselízi alapszervezetének elnöke. Az áthelyezést ugyanis a szervezet kezdeményezte.

A megemlékezésen a történelmi eseményeket Csonka Ákos helytörténész rekonstruálta, majd Horváth Géza egészítette ki korabeli szemtanúk visszaemlékezéseinek felolvasásával (Budaváry Erzsébet, Gál Géza).

Csonka, aki egyben önkormányzati képviselő is a településen, azzal zárta gondolatait, hogy a jelenlévő Juhász András polgármesterrel egyeztetve kezdeményezni fogja a képviselő-testületben, hogy a területet nevezzék el Zselízi mártírok terének.

A méltóságteljes megemlékezés az emlékmű megkoszorúzásával ért véget.

Sipos Béla a sortűz 75. évfordulója alkalmából állított emléktábla avatáson elhangzott történelmi ismertetője:

Ha egy helység, város vagy falu, egy nemzet vagy egy-egy társadalmi csoport történelmében él, legyen az kellemes vagy kellemetlen jellegű, a múltjának állít maradandó emléket.

Városunk szomorú eseményeit sem szabad, hogy az utókor embera elfeledje. Szent meggyőződésem hogy annak a népnek, amelyiknek van múltja, van jelene, és lesz jövője is.

Még be sem fejeződött az első világháború, amikor annak utolsó hónapjaiban a volt Osztrák-Magyar Monarchiából kiszakadnak az ún. utódállamok: Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia. Az 1918-as esztendő a Csehszlovák Köztársaság megalakulásának is az ideje. Ez az év mezővárosunk történetének és munkásmozgalmi múltjának jelentős határköve.

Köztudott hogy a Csehszlovák Köztársaságot 1918. október 28-án kiáltották ki Prágában. Majd két nappal később, vagyis 1918. október 30-án a Túrócszentmártonban aláírt nyilatkozattal, az ún. Túrócszentmártoni Deklarációval a szlovák nép is csatlakozott a két nappal az előtt kikiáltott köztársasághoz.

A háború győztesei, az antant hatalmak a saját belátásuk és kedvük szerint rendezték a háború utáni Európa felosztását. Az 1918. május 30-án aláírt Pittsburghi Egyezmény alapján az Antant hatalmak beleegyezésével megalakul az első csehszlovák állam, aminek keretében Szlovákia területe önkormányzattal fog rendelkezni. Az egyezményben azt is rögzítették, hogy a leendő Csehszlovák állam demokratikus köztársaság lesz.

A demarkációs vonal 1918. december 24-én történő megállapításával sajnos Szlovákia déli határainak kérdése is lezárult.

Az első világháborúból a vesztesként kikerült magyar állam és az anyaországtól elszakadt magyar lakosság ezt a döntést nem akarta elfogadni, sőt a későbbiekben ezen változtatni kívánt. Ezt a megállapításomat az 1919-es esztendő eseményei is igazolják.

A demarkációs vonal meghúzása után a csehszlovák hadsereg végérvényesen elfoglalta a magyar lakosság által lakott s az Antant államok által kijelölt területeket.

Ezt követte az 1919. évi 73-as számú törvény foganatosított régi monarchia beli tisztviselők, hivatalnokok felcserélése.

Ezzel egyidőben az év január havának utolsó napjára tűzték ki a választásokat a községi, városi önkormányzatokban. Városunk, Zselíz ekkor közjegyzőségi székhely volt. Ezekre a választásokra azért is szükség volt, mert a közjegyzőségi hivatal több tisztviselője elhagyta a háború utolsó évében Zselíz városát és így az említett hivatalt kezdetben nem töltötték föl.

Kedves jelenlévők, a történelmi Magyarországon 1918 őszén és 1919 tavaszán két forradalom vihara száguldott végig. A forradalmak rövid idő alatt meghódították az egész országot, de nem lehetett tudni, kinek hódították meg. A munkások és katonák kezdték meg a harcot a régi rendszer megdöntéséért és a vidék dolgozói csatlakoztak hozzájuk. A földművesek, a cselédek és a majorok béresei másképpen képzelték el a győzelem eredményét, mint az ipari munkások a városokban. A nép hatalmát kívánták mindenütt a világosabb, vagy homályosabb gondolatokkal, elképzelésekkel. Ezt követően a Csehszlovák állam területének védelmére a fegyverben álló magyar tanácsköztársaság ellen általános mozgósítást rendelt el.

Az 1919. május 24-ére kihirdetett mozgósítási parancs megjelölte a 40 évig betöltő korhatárt a kötelező katonai szolgálatban résztvevő férfiak számára.

Az 1919. március 23-i zselízi tüntetésben részt vettek a helyi lakosokon kívül a magyar nemzetiségű baloldali beállítottságú csoportok is. Zselízen a múltban egy-egy sztrájk vagy tüntetés megszervezése mindig eredményes volt, hisz városunk lakossága zömében a mezőgazdasági munkásság és a helybéli nagybirtok alkalmazottjainak száma jelentős összetartó egységet alkotott.

Zselíz fő utcáján a mozgósítás elleni tiltakozást sajnos katonai és csendőr sortűz fojtott el.

A prágai belügyminisztérium helyzetjelentésében ezzel kapcsolatban meglehetősen téves, vélhetően szándékosan torzított információk szerepelnek:

„1919. március 20-án (sic!) Zselízen a Párkány-Léva útvonalon katonai behívások elleni (sic!) tüntetések zajlottak le. A rendőrség fegyveres erőket kért. Oroszkáról, a 39. ezredből egy tisztet és 12 közlegényt küldtek ki. A tömeggel való összeütközésben a civil lakosokból hárman (sic!) meghaltak, 12-en megsérültek. Az eset szigorú kivizsgálását elrendelték, a helyzet különben változatlan.”

A súlyosan megsebesültek közül, akik sokkal többen voltak, mint tizenketten, még további ketten életüket vesztették, így a csendőrsortűz áldozatainak száma nem 3, hanem 5, akik név szerint a következők: Várai Anna, Várai Mária Lujza, Nagy János, Fejes Károly, Séda Károly.

Az ő emléküknek adózunk a Váray Károly (az áldozatok hozzátartozóinak leszármazotta) által anyagilag támogatott, Tóth Gyula által elkészített emléktáblával.

Felvidék.Ma

Hetvenöt éve megsemmisült freskóképet teremtettek újra Zselízen

Csonka Ákos — Sun, 31 Mar 2019 21:02:14 +0200

Többször írtunk róla, hogy milyen kivételes értékekkel rendelkezik a zselízi Szent Jakab-templom. A közel 700 éves szakrális építmény falait a feltételezések szerint 14 freskó díszíthette, ám többségük mára eltűnt. Jelenleg öt falikép található a templomban, közülük egyet tavaly fedeztek fel véletlenül. A többi freskó az idők során megsemmisülhetett, bár néhányról hála Istennek maradt írásos feljegyzés, egyről pedig fotódokumentáció is. A Szent Borbálát és Apollóniát ábrázoló freskó ugyanis a II. világháború idején rongálódott meg és lett az enyészeté.

Csonka Ákos városi képviselő, helytörténész felekezeti tagként régóta foglalkozik a zselízi értékek mentésével, megóvásával. A meglévő freskókat is részben az ő indíttatására restaurálták.

„Olyan kivételes értékeink ezek, melyeket kötelességünk megőrizni és lehetőség szerint megújítani. Régóta gondolkozunk azon, hogy hogyan lehetne az eltűnt freskókat is reprodukálni. Így jutottunk az esperes úrral arra az elhatározásra, hogy a fennmaradt fényképek alapján grafikailag teremtsük újra a középkori alkotást. Ebben Kepka Márkképviselőtársam volt a segítségünkre, akivel kiszíneztük a fekete-fehér fotót a fennmaradt Wennes János-féle akvarell és a többi freskó színárnyalatai alapján (1884-ben, amikor felfedezték a lemeszelt freskókat, előbb Stornó Ferenc, majd Wennes János restaurálta a faliképeket és akvarelleken is megörökítette az alkotásokat). A grafikai munkálatok befejezésével korábbi eredeti méretben kinyomtattuk a képet, így került elhelyezésre korábbi helyére, a szentély északkeleti falára.”

De kit is ábrázol a 14. századi freskó?

Szent Apollónia vértanú

Apollónia szűz Decius császár („a keresztényfaló”) idejében, Alexandriában szenvedett vértanúhalált 249-ben. Legendája szerint kínzói minden fogát kiverték. Ezért lett már a középkorban a fogfájósok és fogorvosok védőszentje. Képein előkelő leányzóként ábrázolják, aki kezében foghúzót tart (fogóját csak a benne lévő fog különbözteti meg Ágotáétól, amellyel annak melleit szaggatták a hóhérok). Napját február 9-én ünneplik.
Hazai tisztelete nyilván a Legenda Aurea hatására XIV. századi misekönyveinkben és freskókon tűnik föl legelőször. Az ismert freskóábrázolások közül a legkorábbi datálású éppen a zselízi.

Jacobus de Voragine a Legenda Aureaban így ír róla: „Midőn Alexandriában Decius császár idejében rettenetes üldözés vette kezdetét Isten szolgái ellen, egy Divinus nevű nyomorult még az ördögök mesterkedésein is túltett, amikor a babonás csőcseléket Krisztus szolgái ellen uszította: az általa feltüzelt tömeg mást sem szomjúhozott, mint e jámborok vérét. Mindjárt elfogtak néhány hívőt, mindkét nemből; egyesek testét tagonként marcangolták szét husángjaikkal, szemüket kihegyezett náddal szúrták ki, s így örök éjt borítva rájuk, kilökték őket a városból. Másokat a bálványok elé vezettek, hogy ott imádásra kényszerítsék őket, s mivel ők ezt nemcsak hogy megtagadták, de imádás helyett átkot szórtak rájuk, bilincsbe vert lábakkal végigvonszolták őket a város utcáin, majd gyalázatos és irtózatos kínzással darabokra szaggatták őket. Volt ezekben az időkben egy csodálatra méltó idős szűz, a neve Apollónia. A szeplőtelenség, a józanság és a tisztaság virágainak koszorúja ékesítette. Az Úr Lelke megerősítette, így lett a hit igen szilárd oszlopává. Hitének érdeméért és az Úrtól nyert erényességéért angyalok és emberek csodálták.”

Jankovics Marcell a Jelkép-kalendáriumban (Egy Apollónak szentelt keresztény vértanú) pedig így fogalmaz: „Apollónia a nevének is köszönheti, hogy az 1968. évi zsinat törölte a naptárból. Neve annyit tesz: „Apollónak szentelt nő”, ami azt sugallja, hogy a többségében görög lakosságú Alexandria egykori szentje valójában a Nap és a költészet pogány istenének papnője volt. Valószínűleg a kereszténységet hellenizáló irányzat túlbuzgó képviselői formáltak belőle szűz vértanút. (Ismeretes, hogy az első Krisztus-ábrázolások Apollón vagy Héliosz napisten képmásaival könnyen összetéveszthetők.)

Miután az „Apollónak szentelt szűz” még ezután sem volt hajlandó pogány isteneknek áldozni, oszlophoz kötözték – oszlop a másik attribútuma, mint Sebestyénnek – és megégették. Talán maga Apollón állt így bosszút „kitért” papnőjén? Porrá égetni a hűtelent napistenhez illő cselekedet! Apollón tűznyilaival ölt, ha elöntötte a méreg, és a mártírhalált halt Sebestyént is íjászok nézték céltáblának. Apollónia legendabeli halála a februári nap egyre erősödő sugaraira utaló jelkép lehet. (Ne feledjük, Alexandriában, a Nílus deltájában vagyunk!) Keresztény gondolat inkább csak kínzatásának módjából olvasható ki. Én legalábbis Apollónia fogainak kiveretését nagyböjtre intő tanmesének látom. Fog nélkül nem könnyű rágódni a „konczon”, ám a „czibere” rágatlanul nyelhető, s lehetne-e mással hatásosabban fenyegetni a böjt megszegőit a szószékről, mint fogaik kiverésével?”
További megjelenése freskón: Nógrádság (XIV. század), Velemér (töredék, XIV. század vége), Alsóbajom (1490), Bártfa (1485), Csíkcsatószeg (1530), Héthárs (1530), Jánosrét (1720), Kassa (1474), Késmárk (1450), Kisszeben (1510), Leibníc (1521), Ludródfalva (1510), Malompatak (1515), Nagyjeszen, Nagylomnic (1495), Segesd (1520). Szepeshely gótikus szárnyasoltárain (1520), továbbá a pálosok neki szentelt oltárain Nagyvárad (1410), Vác (1474), Eger (1482). Két faszobra is látható a bártfai Szent Egyed-templomban (1390, Apollónia-oltár, 1510).

Szent Borbála

Szent Borbála a bányászok, kohászok, tüzérek, építészek, tűzszerészek, ágyú- és harangöntők védőszentje és vértanú a keresztény kultúrában, a tizennégy segítőszent egyike. Nemzetközileg a Szent Barbara névalak ismert (a magyar kultúrkörben ezt nem használják), az ortodox kereszténységben Barbara nagyvértanú. Neve a pogány jelentésű Barbarus név nőnemű változata. Mivel legendája a villámlással kötődik össze, kultusza különösen az olyan szakmákkal forrt össze, amelyek a robbanással, tűzzel valamilyen kapcsolatban állnak. A középkori városok puskaporos tornyát gyakran nevezték el Szent Borbáláról, hogy segítsen megóvni a veszélyes anyagot a felrobbanástól. Napját február 9-én ünneplik.

Az életéről szóló legendák több változatban terjedtek el, amelyek több ponton ellentmondanak egymásnak. Egyes változatok szerint Antiochiában, mások szerint Héliopoliszban élt, halálának helye pedig valószínűleg Nikomédia, de Toszkána és Róma is megjelenik egyes forrásokban.

Jankovics Marcell a Jelkép-kalendáriumban így írja le legendáját: Szent Borbálát pogány apja, Dioscurus azért záratta toronyba, hogy kérők ne férkőzhessenek hozzá. A toronynak volt ugyan két ablaka, de Borbála apja távollétében rávette az építőket, hogy vágjanak a falba egy harmadikat is, apjának adott későbbi magyarázata szerint azért, mert a Szentháromság világosította meg a lelkét (attribútuma a háromablakos torony vagy annak makettje). Ezen át becsempészett magához egy papot, aki megkeresztelte. Ez akkor a Római Birodalomban bűnnek számított. Amikor ezt apja megtudta, kihúzta kardját, hogy megölje, de Borbála imái segítettek, megnyílt a fal és egy hegyre jutott, ahol pásztorok legeltették nyájaikat. Egy sziklahasadékban rejtőztek el, Dioscurus azonban rájuk talált, mert egy pásztor elárulta őket. (Ezért később úgy bűnhődött, hogy juhai sáskákká változtak.) Az apa megkorbácsolta a leányát, majd átadta a római hatóságoknak. Azok megkínozták, orcáját tüzes fáklyával verték, de nem tudták hitét megtörni. Újabb és újabb csodák történtek. Éjszaka fénnyel telt meg a sötét börtön, sebei minden reggelre begyógyultak és a fáklyák, amelyekkel kínozni akarták, rendre kialudtak, mielőtt hozzáérhettek volna a testéhez. Ruhátlanul kipellengérezték volna a város piacán, de a földből felszálló köd és az égből leszálló felhő ruhaként elfedte testét. Végül is az elvetemült apa fejezte le saját kezűleg 306-ban. Az ő büntetése sem maradt el, szörnytette színhelyén villám sújtotta halálra.

Felvidék.Ma

Felvidéki dilemma: Csaputa Zsuzsanna vagy Sefcsovics Maros?

Csonka Ákos — Thu, 28 Mar 2019 20:02:46 +0100

Rögtön az elején szögezzük le: Zuzana Čaputová egy szimpla politikai termék. A mainstream média és a magas járaton pörgetett politikai marketing hozta létre és adta/adja el. Pár hónappal ezelőtt kis túlzással még Pezinokban (Bazin) sem nagyon ismerték, most pedig vélhetően nagy többséggel fogják megválasztani Szlovákia történetének első női államfőjévé.

Félretéve mindent vele kapcsolatban, nyugodtan kijelenthető, hogy ezzel a módszerrel szinte akárkiből lehetséges csinálni bármit. Volt is egy ilyen témájú amerikai filmvígjáték Eddie Murphy főszereplésével (Szerepcsere, 1983). Ebből kifolyólag szinte biztosra vehető, hogy Čaputová is érdekből, valakinek vagy valakiknek az érdekéből kerül oda, ahová. Hogy ez mögött az Esetet, a Pentát vagy magát Soros Gyuri bácsit lehet sejteni, az végeredményben egyre megy. Hogy nem a tisztességes Szlovákia eszményképéért költ valaki közel egymillió eurót kampányra, az eléggé nyilvánvaló – mikro adományokból, hát hogyne. Sőt, nagyon úgy tűnik, ugyanaz az érdekcsoport állt Robert Mistrík mögött is, ám őt a casting során aztán leszedték. Hogy ez miért ennyire evidens? Pusztán azért, mert senki sem költ el 700 ezer eurót, hogy a célegyenesben visszalépjen.

Már maga ez a tény elég ahhoz, hogy elmenjen a kedvünk a szavazástól. Ehhez aztán jön még az ellenkampányból szivárgó, sőt lejáratásra irányuló ellenérdekek mentén napfényre kerülő információ, hogy a hirtelen magasra tört hölgy értékrendje meglehetősen liberális jellegű. Nem ítéli el a melegházasságot, sőt kvótapárti (szleng kifejezéssel élve migránssimogató). Mint tudjuk:

Mégsem eszik olyan forrón a kását…

Viszont azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az államfő jogköre Szlovákiában meglehetősen szűkre szabott. A fejére olvasott kritikák egyikében sem tudna áttörést elérni, mert egyszerűen a szlovákiai jogrend ilyesmire nem ad felhatalmazást az államelnöknek.

Az államfői poszt tájainkon szimbolikus kirakatpozíció, ha nagyon karcosan akarunk fogalmazni, mondhatjuk azt is, hogy egy sóhivatal. Székelt a Grassalkovich-palotában tíz esztendőn át egy Ivan Gašparovič is, akiről sok minden elmondható, csak éppen az nem, hogy ért volna egy fikarcnyit is az elnökösködése. Ebből kifolyólag különösebben tartanunk ettől a hivataltól a legkevésbé sem kell.

Azt is le kell szögeznünk, hogy a sok híresztelés és információdömping ellenére Čaputovát nem ismerjük. Számos homályos információ lengi körül, de politikai szempontból fogalmunk sincs milyen lesz (könnyen lehet, hogy még maga sem tudja). A leginkább valószínűsíthető, hogy egy Kiska 2.0 lesz, tehát a legrosszabb esetben is marad a jelenlegi status quo.

Kiskát is ugyanazok az érdekkörök támogatták és tették oda, mint Čaputovát. Esetében viszont odafigyeltek már rá, hogy a „kiválasztott alapot” ne terheljék Kiskához hasonló adóvisszaélési (-csalás) és pénzügyi machinációs ügyletek (Triangel, Quatro).

Maroš Šefčovičot viszont ismerjük, pontosabban pártját és párttársait, a legfőképpen pedig Šefčovič főnökét. Robert Ficót. Róluk pontosan tudjuk, számtalanszor tapasztaltuk a hozzánk való viszonyulásukat.

Ezt pedig nem tudja palástolni európéer, bürokrata fülig mosoly álcával sem. Számomra ez már pont elég ahhoz, hogy elfogadhatatlan legyen a személye. Ráadásul baloldali, szocdem (értsd posztkommunista). Míg Čaputovától nem tudjuk, mire számíthatunk, addig ezektől pontosan tudjuk: semmi jóra!

Nyilván nem esek hasra attól sem, hogy Čaputová részben magyarul is kampányolt és az első forduló után magyarul is megköszönte a szavazatokat. Mégis, el kell ismernünk, ehhez hasonló korábban nem volt jellemző a szlovák jelöltekre, így máris többet tett, mint elődjei együttvéve (igaz Rudolf Schuster kilóg a sorból, aki egész jól beszélt magyarul). Az államfői hivatal kevés funkciója közül az egyik a reprezentálás és gesztusgyakorlás, amit a bazini jogász hölgy kétségkívül megtett irányunkba, ebből az következtethető, hogy megválasztása után is fog velünk foglalkozni, egyáltalán tesz felénk lépést, vagy legalább figyelembe veszi, hogy mi is itt élünk.

Liberális vs. nemzeti

Azokon a nézeteken ugyanakkor csak pislogok, amikor egyes felvidéki magyarok azzal érvelnek, hogy a két rossz közül azért kívánják Šefčovičot támogatni, mert némileg konzervatívabb és NEMZETI elkötelezettségű. Bocsánat, de nekünk, kisebbségi létbe kényszerített felvidéki magyaroknak mióta jó az, ha a többségi nemzet vezetői nemzetiek? Eddig az ilyen nemzetiekkel – a legtöbb esetben ráadásul párosult sovinizmussal – csak ráfaragtunk és a mostani számarányunkat és megcsapzott néplelkünket, illetve közhangulatunkat épp ezeknek köszönhetjük.

Az alapvető érdekünk, hogy az anyaországunk vezetői legyenek nemzetiek, értünk felelősséget vállalóak, míg a többségi nemzet képviselői liberálisak, irányunkban toleránsak.

Más kombináció nem válik túlzottan előnyünkre, fordítottan pedig egyenesen katasztrofálisan hathat.

Ezen logika mentén is inkább Čaputová a kedvezőbb számunkra. Helyettesítsük csak be egy magyarországi megfelelőjével, például egy Bangóné Borbély Ildikóval. Ugye hogy kevésbé veszélyes ránk nézve, mint egy kipróbált nacionalista eurokrata?

Persze, nyilván nem állítom, hogy a létező legjobb megoldás Čaputová. Jómagam is keserű szájízzel fogok rá szavazni, de a fentebb felsoroltak miatt sokkal inkább karikázom őt, mint az elmúlt száz év pánszláv politikáját megtestesítő ellenfelét…

Felvidék.Ma

Tényleg csak 93 ezer km²-t „honfoglalt” Árpád apánk?

Csonka Ákos — Tue, 26 Mar 2019 19:40:05 +0100

Egyre népszerűbb a fiatalkorom emblematikus online kvízjátékából készített tévéműsor, a Honfoglaló.

Középiskolai és egyetemi éveim alatt hatalmas csatákat vívtunk meg ebben a játékban a cimborákkal. A sok egyéb hülyeség mellett ennek legalább értelme is volt, hiszen játszva bővíthettük általános műveltségünket. Sőt, néha komoly vitákat, eszmecseréket eredményezett egy-egy kérdéskör kitárgyalása.

Egy dolog viszont mindig zavart benne. Persze történelem szakosként sok egyéb apróság is megmosolyogtatott – például a honfoglalás után jó pár száz évvel később megjelenő kővárak, vagy éppen a mai közigazgatási megyerendszer használata –, de ne legyünk kukacoskodók, mégiscsak egy játékról van szó és még csak nem is klasszikus stratégiairól, úgyhogy ennyi bőven elnézhető. Az viszont már kevésbé, hogy

Árpád apánk korántsem a mai, Trianonban megcsonkított 93 ezer km²-re jött be, hanem a Kárpát-medence szinte egészébe

(László Gyula kettős honfoglalás és László Miklós Béla fokozatos bejövetel elméleteibe most ne mélyedjünk el), ami – bár időnként és koronként változott, de hozzávetőlegesen a történelmi, ezeréves Nagy-Magyarországot jelentette.

A játék indulásakor, a kétezres évek elején még emlékszünk, milyen szelek fújtak és milyen kormányok söprögettek az anyaországban. Nemzeti doktrína volt ugyebár akkoriban a merjünk kicsik lenni szemléletmód, és sok millió emberrel lehetett elhitetni, hogy a határon túli magyarok el fogják venni a nyugdíjukat. 2019-ben viszont ennél kicsit tovább tartunk és évtizedes adósságok törlesztésére került sor a nemzetegyesítés terén. A különböző nemzetpolitikai intézkedések hosszú sorába most nem mennék bele, de példának okáért elég csak megnéznünk Magyarország térképének sziluettje állami szinten való használatát. Pontosan azon egyszerű okból kifolyólag, hogy ez a közigazgatási egység egy alig 100 éves állapotot ábrázol, szemben egy 1000 esztendőssel. Bár sokan tartanak tőle, én nem gondolom, hogy puszta történelmi tények nevén nevezése radikalizmus és Uram bocsá’ revizionizmus lenne.

Mégis úgy tűnik, hogy még mindig nem merünk néven nevezni egy történelmi alaptételt.

Sőt, továbbmegyek, számomra ez a térkép nemcsak, hogy nem jelent semmit, hanem egyenesen sért is, mert kirekeszt. Egyszerűen nem vesz rólunk, határon túliakról tudomást. Na, de ilyen elven akkor a kérdésekből is ki kellene gyomlálni azon vonatkozásúakat, melyek ezen határokon kívüli vonatkozásúak. Megritkulna a történelmi kérdések sora, de az irodalom is eléggé faramuci helyzetbe kerülne, és persze a tudományokról se feledkezzünk meg. Ugye, milyen nevetségesen hangzik? Épp ennyire nevetséges a térkép honfoglalás-mentalitása is.

Úgy vélem, ezeket a gyurcsányi időket már bőven meghaladtuk, és bár jócskán van még mit tennünk a nemzetegyesítés szent ügyének oltárán, nem szabadna ilyen pitiáner téren sem megalkudnunk. Ezért is állok kissé értetlenül, megrökönyödve ezen jelenség előtt, tudniillik a közszolgálati tévé fő-műsoridejében megy az adás.

Egy ismeretterjesztő kvízműsor feladata elsősorban, hogy tanulni lehessen belőle. De hogy látja el a Honfoglaló ezt a feladatot, ha már a nevében is hazudik, sőt kimondottan félretájékoztat tudat alatt történelmünk egyik mérföldkövéről.

Tisztelt MTVA és THX Games forgalmazó! Kérjük, tiszteljenek meg minket a történelmi hűséggel és sok millió magyar nem kirekesztésével! Köszönjük!

Felvidék.Ma

A Felvidékért kellett volna harcolnia a magyar válogatottnak, sajnos nem értették meg

Csonka Ákos — Sun, 24 Mar 2019 17:01:27 +0100

Kimondottan nem örültem, amikor megláttam az EB-selejtező sorsolását, hogy Szlovákiával kerültünk egy csoportba. Lehet, a túlzott aggodalomreflex miatt, de úgy éreztem, nehéz ebből jól kijönni, bárhogy is legyen. A felvidéki néplélek sajnos eléggé csapzott állapotban van, ezért óvni kell minden apró sérüléstől. Ennek okai viharos és keserű történelmünkben és az identitásunk megtörésére irányuló jelenlegi folyamatokban vannak.

Egy ilyen helyzetben csak két út van a meccs kapcsán. Ha nyer a magyar csapat, az óriási lökést adhat nekünk, ahogy az tapasztalható a DAC- jelenség kapcsán, vereség esetén viszont ismét zuhan kettőt a felvidéki közhangulat és jön – a már megalkudott, az asszimilálódás útjára lépett – mieinktől és a velünk együtt egyébként békében élő – szlovákoktól a jól bejáratott „bezzeg Szlovákiázás”, amitől bár páran falra mászunk, a bizonytalanokat viszont még jobban kibillenti.

A felfokozott hangulat a nagyszombati meccs előtt csak igazolta mindezt. Úgy tűnt, itt vagy menny, vagy pokol lesz. A vendégszektorba pillanatok alatt fogytak el a jegyek, így – bár ettől függetlenül is – a felvidékiek új „frontot” nyitottak a hazai szektorok „elfoglalásával”. Ehhez csatlakozott számos anyaországi harcostárs, akik előtt le a kalappal, hogy annak ellenére is vállalták a kockázatokat, hogy erősen kilátásba volt helyezve, nem tudnak majd bejutni a stadionba. Egy klasszikussal élve, az utolsó pillanatig egy dolog volt biztos, hogy minden bizonytalan. Végül a magyarországiak nagy részének sikerült bejutnia a mérkőzésre, ami nagyban hozzájárult, hogy 2-3 szektor a vendég körül magyarrá változott.

Felemelő érzés volt, hogy a fősodort képező 2 ezres vendégszektor hangját jobb és bal oldalról további 1-2 ezren támogattuk, sokan pedig egyéb szektorokban voltak elszóródva.

Az a pár gyanútlan szlovák, aki mit sem sejtve vett jegyet a „hazaiba” eléggé meg volt lepődve, de látva a stadion befogadóképességének kihasználatlanságát, nyugodtan átmehettek volna bárhova, ha akarnak. Arra mindenesetre jó hatástanulmánynak mutatkozott mindez, hogy egész Szlovákia élőadásban láthatta, hogy nem minden felvidéki alkuszik meg, és a kockázati tényezők ellenére is kiállunk az anyaországunk mellett. Hogy ennek milyen hatásai és következményei lesznek, most még nehéz megmondani, majd az idő megmutatja. Mindenesetre kitűnő érzés volt énekelni a hazai szektorokban, hogy egyes remények szerint hová is fog még egyszer tartozni a szülőföldünk. Úgy gondolom, hogy ez az a remény és a hűség, ami a magyar tábor koreográfiájában is megjelent! Ilyenre másutt még nem igazán volt példa, ezért ebből merítenünk kell és megszilárdítani megmaradásunkba és ellenállásunkba vetett hitünket.

Bár láttam a különböző videókat a rendőri túlkapásokról, az összképet tekintve azt hiszem, igyekeztek higgadtan és óvatosan intézkedni a hatóságok. A fenyegetések ellenére pár tíz vagy száz magyarországit leszámítva mindenkinek sikerült valahogy bejutnia a stadionba, és a „hazai” lelátókon is higgadtan választották szét a második félidőre egyre konfrontálódóbb egymás mellett ülő ellentétes szurkolókat.

A meccs viszont aggodalmaimnak megfelelően csalódás volt. Egy bátortalan, nagyon biztonsági focira beálló, ötlettelen csapatot láttunk, akik mintha nem érezték volna a tét súlyát.

Azt, hogy ez most nem egy sima Andorra vagy Svájc elleni mérkőzés, itt értünk kellett volna küzdeniük, a lelküket is kitenni a pályán. A 100 éves kisebbségi kényszerünkért, az ellenünk irányuló felszámolási próbálkozások ellen: a kitelepítések, atrocitások, deportálások, kiutasítások, vagyonkiforgatások, reszlovakizációk, nyelv- és zászlótörvények, iskolabezárások és sok egyéb, a Trianon óta zajló ellehetetlenítésünk ellen. De nem fogták fel, és mi holnap újra hallgatjuk, hogy „bezzeg Szlovákia”, s szomorúan hajtjuk le a fejünk. Kár, pedig de jó lett volna egyszer nekünk bezzegezni…

Felvidék.Ma

Téves Bugár 3,1 százaléka!

Csonka Ákos — Thu, 21 Mar 2019 10:01:40 +0100

Mint közismert, Bugár Béla jócskán a saját és pártja elvárásai alatt teljesített a köztársaságielnök-választáson a szavazatok 3,1 százalékának begyűjtésével. Ennek okait és hatásait már sokan sokféleképpen kielemezték. Legtöbbjük – Bugáron kívül – egyetértett abban, hogy ez a szereplés bukás a 30 éve politikából (jól) élő somorjai charakter számára.

A legtöbb elemzés Bárdos Gyula öt évvel ezelőtti 5,1 százalékos eredményével hasonlítja össze a mostani számadatokat. Egy fontos megállapítás viszont eddig elkerülte sokak figyelmét. Történetesen az, hogy

magyar vonatkozásban Bugár Béla nem 3,1 százalékot szerzett, hanem csak 2,3-at. A magyarlakta járásokban mindössze 50 529 szavazat érkezett rá, és ez sem jelenti feltétlenül azt, hogy ez mind magyar voks lenne, bőven lehet köztük szlovák is.

További 16 138 szavazat viszont északi területekről érkezett rá, tehát biztosan szlovák szavazatnak tekinthető. Ezzel szemben Bárdos öt évvel ezelőtti 97 035 karikájából csak 1 953 érkezett nem magyarok által lakott területről.

Tehát ennek fényében Bárdos valójában kétszer annyi magyar szavazatot kapott, mint Bugár. Ez pedig azt jelenti, hogy a felvidéki magyarság részéről Bugárnak (és vélhetően pártjának) a támogatottsága már alig haladja meg a 2%-ot.

Sőt, a teljes képhez hozzátartozik az is, hogy sok MKP-szavazó, aki hű az etnikai szavazás intézményéhez, jobb híján és régi reflexiói szerint egyetlen magyar lévén átszavazott Bugárra. Ez az arány becslések szerint mintegy 1%-os többletet jelenthetett Bugár számára, ami abszolút számokat tekintve nagyságrendileg 20 000 voks.

Ezeket a számokat valószínűleg a Híd székházban is látják, ennek ellenére Bugár – mint a hatalom megszállottja – nem kívánja vállalni a felelősséget és levonni a megfelelő személyi következtetéseket és azok következményeit.

Erre valószínűleg csak az európai parlamenti választások után kerülhet sor, amikor ezen tendencia szerint a vegyespárt nem éri el az 5%-os bejutási küszöböt és elveszti egyetlen brüsszeli mandátumát.

Felvidék.Ma

Bugár Béla megbukott! Azonnal távoznia kell!

Csonka Ákos — Sun, 17 Mar 2019 20:58:51 +0100

Bugár Béla, a Most-Híd elnöke megszégyenítő és megsemmisítő vereséget szenvedett az államfőválasztás első fordulójában, 3,1 %-os eredményével.

A választási eredményeket elemezgetve viszont pár következtetést le kell vonnunk. Először is le kell szögeznünk, hogy Bugár gyenge eredményét ráadásul jócskán kozmetikázta Menyhárt József visszalépése is, ami nélkül még nagyobb lett volna a bukás.

Számos olyan magyar – többségben idősebb választó – volt úgy, hogy jobb híján, régi reflexből a „magyart” karikázta, akkor is, ha haragudott rá a magyar egység megbontásáért. Szerény becsléseim szerint legalább 1 százaléknyi ilyen kényszerszavazatot kaphatott Bugár. Amennyiben tehát Menyhárt játékban marad, valószínűleg Bugár eredménye a 2%-ot sem érte volna el.

Ebből kifolyólag magyar választói szemszögből Menyhárt rossz döntést hozott, hiszen feltételezhetően Bugáron segített némileg.

Politikai szempontból viszont fájdalmas, ámde hosszú távon bölcs döntésnek bizonyul ez, hiszen megspórolt magának, az MKP-nak és a felvidéki magyar közösségnek egy vereséget és csalódást. Előbbit elfelejtik az emberek, utóbbi viszont lehetőséget teremtett arra, hogy politikai ellenfelét, Bugár Bélát égető szégyenbélyegként kísérje mindez a politikai süllyesztőbe.

Az előzetes eredmények alapján az látszik, hogy a felvidéki magyarok döntő többsége Čaputovára szavazott, egy jó részük távol maradt a választás intézményétől (tiltakozó szavazat), míg egy kis részük voksolt csak Bugárra, illetve František Mikloškóra. Emellett nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy számos érvénytelen szavazat került leadásra (például ráírtak valamit a szavazólapra, egy helyütt: Horthy Miklóst, mindemellett pedig 0,07 százaléknyian a visszalépés ellenére is Menyhártra adták le voksukat, érvénytelenül.

Ebből az is látszik, hogy Bugár Béla nem összekötő és mindenki által elfogadott személy, amit a választási kampányában előszeretettel hangoztatott, hanem kimondottan egy megosztó,

sőt, ki kell mondani: elutasított politikus, akit a könyörszavazatok sem mentettek meg a totális bukástól.

Nem árt felidéznünk, Bárdos Gyula öt évvel ezelőtt sokkal előkelőbb, 5,1 százalékot szerzett. Zuzana Čaputová pedig már most elnyerte a magyarok többségének a szavazatát, amit értékelnie kell.

Bár számítani lehetett egy efféle bukásra, sokakat mégis meglepett a szavazás eredménye. Mindehhez persze jócskán hozzájárultak a közvélemény-kutatások (vélhetően megvett) preferenciái, melyek sok esetben félrevezetik a társadalmat, igaz, az utolsó két számadat már jósolta Bugár mélyrepülését.

Ugyanakkor, ha a számok mögé nézünk, egyáltalán nincs akkora meglepetés, mint első ránézésre. A Híd 2016-ben 6,5 százalékkal került be a parlamentbe, aminek több mint 60 százalékát szlovák szavazatok tették ki. Ez ellenőrizhető az én és Mózes Szabolcs által készített elemzés alapján is. Azóta viszont a Híd két legnépszerűbb szlovák politikusa, Žitňanská asszony és František Šebej már otthagyta a süllyedő hajót, és távozott a második legtöbb magyar karikát begyűjtő Simon Zsolt is Bugáréktól.

Így ránézésre is 3-4 százaléknyi választó fordult el a szebb napokat is megélt somorjai jellemtől.

Megítélésén pedig az sem segített, hogy mindemellett a leghűségesebb kiszolgálója és fenntartója lett a Robert Fico fémjelezte, botrányoktól, gyilkosságoktól, maffiakapcsolatoktól, telekbizniszektől és pénzelcsalásoktól fulladozó kormánykoalíciónak, amitől Bugár – saját szavaival élve – a világuniverzumban még nem látott jobbat.

Az ilyenektől kiütést kapó polgári, „kávéházi értelmiség” viszont a fentebb felsorolt tényezők miatt már rég lelépett, de a maradók közül is a liberálisabb szemléletűek inkább Čaputovára szavaztak. Hasonlóan a magyarok lakta településeken is toronymagasan nyert, amit értékelnie kell és a minimális elvárás, hogy tegyen is érte (értünk) valamit elnöksége alatt, de messzemenően nem úgy, mint Kiska elnök úr.

Mindazonáltal nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt sem, hogy sok-sok MKP-s szavazó, aki hű az etnikai szavazás intézményéhez, jobb híján átszavazott Bugárra, így kozmetikázva kissé a rettentően alacsony szavazatszámot.

Végül nincs más hátra, mint hogy kimondjuk, a választók döntöttek, szigorú bírákként ítélkeztek és pálcát törtek Bugár Béla fölött, megpecsételve sorsát: MEGBUKOTT! TÁVOZNIA KELL!

Amennyiben pedig a Híd párt nem akar a mélybe zuhanni pártelnökével együtt, azonnali lépéseket kell tennie ennek elkerülése érdekében.

Felvidék.Ma

Nyílt levél a közlekedésügyi miniszterhez a Zselízt és Lekért összekötő úttal kapcsolatban

Csonka Ákos — Mon, 11 Mar 2019 18:20:05 +0100

Gyakorlatilag nincs olyan év, hogy a Zselíz és Lekér között húzódó I/76-os számú, 3 kilométeres útszakasz ne követelne halálos áldozatot. Az út mellett mementóként sorakoznak a gyertyák és emléktáblák, melyek kegyeleti okokat szolgálnak, mégis lehangoló látványt nyújtanak.

A nyílegyenes út állapota bár jónak tűnhet, a fokozott teherforgalomtól erősen ki van vályúsodva. A frekventált útszakasz ugyanis Lévát Párkánnyal, vagy éppen Magyarországot, Budapestet Észak- és Közép-Szlovákiával köti össze. Amióta Párkány mellett megépült a teherkomp, még inkább romlott az állapota. Ennek ellenére az autósok előszeretettel haladnak rajta nagyobb sebességgel.

A szakemberek szerint a balesetek megelőzésére nincs optimális megoldás. Ha az útfelület kifogástalan állapotú is lenne, akkor is veszélyes nagy sebességgel diófák övezte úton haladni. Csonka Ákos városi képviselő, az MKP helyi szervezetének elnöke úgy döntött, valamit tenni kell ez ügyben, ezért nyílt levelet fogalmazott meg a közlekedésügyi minisztérium címére, hogy döntéshozatali helyzetükből fakadóan segítsenek megoldást találni erre a lakosságot fokozottan érintő ügyre.

„Nincs olyan év, hogy ne vesztené életét tragikusan ezen a szakaszon valaki, zömmel életerős fiatalok. Ezt egyszerűen nem nézhetjük tétlenül tovább, így is több áldozatot követelt már, mint amennyit szabadott volna. Arra szeretnénk kérni a Miniszter Urat és a szaktárcát az itt élők nevében, hogy vizsgálják meg a lehetőségeket és orvosolják ezt a problémát.

Természetesen környezetbarátként szeretjük a fákat és sajnálnánk azokat kivágni, de mindannyiunk biztonsága előbbre való. Salamoni megoldásul szolgálhat a helyzetre egy szalagkorlát létesítése, mely biztonságosabbá teszi az utat, s a fák kivágását sem követelné.

Kérem, fontolják meg a javaslatot, Zselíz, valamint Lekér lakosai és az útszakaszon áthaladók nevében kérnénk, hogy segítsenek megfelelő megoldást eszközölni” – fogalmaz az Érsek Árpádnak címzett

Bugáron keresztül zsarolta Kiskát Fico?

Csonka Ákos — Sun, 03 Mar 2019 18:47:01 +0100

Bugár Béla a minap arról panaszkodott, hogy elege van abból, hogy neki kell kibékíteni a közjogi méltóságokat. Ezzel szemben Andrej Kiska arról számolt be, hogy Fico zsaroló ajánlatát Bugár közvetítette számára. Most akkor békít vagy beáll a sorba?

Kiska szerint a KTAG cég ügyvezető igazgatója ellen indított büntetőeljárás Robert Fico, a Smer-SD elnökének bosszúja azért, mert az államfő azt üzente neki: nem nevezi ki őt az Alkotmánybíróság élére, tehát elutasította, hogy az Alkotmánybíróságon töltse a politikai nyugdíját.

Kiska utalt rá, hogy Fico az ellene folytatott küzdelem során visszaélt a közintézményekkel is. A fenyegetésekről állítólag tudott Bugár Béla, a parlament alelnöke és Peter Pellegrini kormányfő is. Sőt Kiska állítása szerint Bugár adta át neki Fico üzenetét, miszerint a Smer elnöke pályázni fog az alkotmánybírói posztra, és az államfő vagy kinevezi őt az Alkotmánybíróság elnökévé, vagy tovább fog harcolni ellene. Az elnök erről tájékoztatta Pellegrinit is, aki néhány Ficóval közös találkozón is részt vett.

„Végeztem Robert Fico parlamenti képviselővel” – üzente a szóvivőjén keresztül Andrej Kiska államfő. Roman Krpelan hozzátette: a továbbiakban már csak az ügyvédeiken és a bűnüldöző szerveken keresztül fognak kommunikálni. „Ez nem egy valóságshow, itt az elnök zsarolásáról van szó. Fico minden civilizációs határt átlépett” – közölte Krpelan.

Bárhogyan is nézzük e kijelentést, elég súlyos vádnak tekinthető, de azt azért érdemes megnézni, hogy ki is állítja ezt. Történetesen az ország köztársasági elnöke, aki a megítélések szerint az elmúlt 30 évben talán egyik (ha nem a legjobb) államfője volt ennek a respublikának. Mondjuk, azt sem szabad elfelejteni, hogy eddig nem volt túl magasra téve a léc…

Ahhoz már hozzászokhattunk a szlovákiai politikai kultúrában, hogy a közszereplőink nem ódzkodnak a legváltozatosabb politikai praktikák, módszerek alkalmazásától sem.

Legyen szó telekbizniszről, manipulációról, az uniós alapok módszeres fosztogatásáról vagy éppen a korrupció leggátlástalanabb elburjánzásáról. Hogy nem babra megy a játék, azt tudjuk Ján Kuciak és kedvese hidegvérű kivégzése óta, illetve az ezzel kapcsolatban kibukott maffia államközi összefonódásai okán. Az államfő zsarolása viszont egy újabb mérföldköve a demokrácia leépítésének, ami sok egyéb hasonlóság után egy további ékes bizonyítéka a mečiarizmus visszatértének.

Eddig „csupán” az a vád terhelte Bugár Bélát, hogy

leghűbb vazallusként kiszolgálója és fenntartója mindennek, azzal viszont, hogy személyes közvetítést is vállalt az államfő zsarolásában, ismét átlépett egy Rubicont.

Bár a szlovák nacionalista toposz mindig is ferde szemmel nézett a felvidéki magyarokra, történelmi okokból kifolyólag, ugyanakkor a magyar politikum megannyi hibájával együtt a fontos pillanatokban mindig tudta, hol áll és a demokratikus oldal mellett tört lándzsát, ami miatt a toleránsabb szlovákság köreiben mindig kiváltott egyfajta megbecsülést (ha hálát nem is).

Az MKP jelenleg is ezen az oldalon áll, ám a 30 éve a politikában evickélő dinoszauruszunk gumigerincsége meglehetősen rossz fényt vet ránk, ezért éppen ideje lenne, hogy ne azonosítsanak vele.

A különböző maffiózós filmekből tudjuk, hogy a nagykutyák hogyan kezelik és mennyire becsülik az ilyen közvetítő postásokat, ezért nem igazán értjük, hogy maga Bugár mire számít egy ilyen kutyaszorító helyzetben? Ideje lenne talán felszólítani valakinek, hogy eljött az ideje visszalépnie a köztársaságielnök-választástól és egyszer s mindenkorra kivonulnia a közéletből, mielőtt még olyan károkat nem okoz, melyek visszafordíthatatlanok lennének közösségünk számára (ha még nem okozott elég ilyet).

Inkább egy becsületes szlovák, mint egy gazember magyar!

Csonka Ákos — Sun, 24 Feb 2019 09:58:41 +0100

A legnagyobb magyar mondta egyszer, hogy aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan. Így állok most valahogy az állmafőválasztás előtt én is Szlovákiában.

Öt évvel ezelőtt Bárdos Gyula vállalta elsőként, hogy megmutatja – ha nem is esélyes befutóként, de – itt vagyunk és meg akarunk maradni közösségként. Ebből adódóan kézenfekvő volt, hogy

az idei választási küzdelemben is kell, hogy legyen magyar jelölt. Pusztán azért, hogy számoljanak velünk, jelét adjuk élni akarásunknak és mutassunk magunkból valamit.

A Most-Híd akkor nem állt be a magyar jelölt mögé és – mint végül kiderült – egy olyan szlovák jelöltet támogatott, aki nemhogy esélytelen volt, de még önmagát is képtelen lett volna megverni (és megnyerni). Az óriási nagy taknyolás után Bugár úgy döntött, a saját bőrét viszi a vásárra, hogy kissé felturbózza eléggé megtépázott renoméját a heti rendszerességű botrányok miatt.

Aki az utóbbi hetekben nyitot szemmel járt a republikában, láthatta, Bugár nem viccel és reménytelenül kapálódzik. Az óriásplakátjai, szórólapjai és egyéb kampánytevékenysége több százezer eurót emésztenek fel. Hatékonyságát tekintve szinte eredménytelenül (gondoljunk csak bele, mi mindenre lehetne félmillió eurót hatékonyabban felhasználni, mint kidobálni az ablakon…). Mert valljuk be őszintén, Bárdos, Menyhárt, de még Bugár is teljesen tisztában van vele, hogy Szlovákiának nem lesz magyar köztársasági elnöke.

Sajnos lehet bárki bármilyen toleráns, elfogadó és tisztelő, nemzeti toposz büszkesége nem engedi, hogy magyart emelhessenek ilyen magasra, hát még Szlovákiában, ahol ez meglehetősen hiánycikknek mutatkozik.

És bár pár kibic újságíró elmélkedhet azon, hogy 2-3 vagy 5% lesz az adott jelölt becsült eredménye, ez puszta matematika. Olyan, mint amikor az utolsó fordulóval a bajnokság vége előtt az utolsó csapat arról beszél, hogy matemetikailag még bármi megtörténhet.

Mindebből kifolyólag pedig teljesen irreleváns az eredményről beszélni, ha mögötte minden ép ésszel gondolkozó embert az foglalkoztat, hogy milyen elnöke lesz ennek az országnak és milyen irányba fog haladni a sokat ragozott demokráciánk.

Menyhárt József jelöltsége megtette azt, amit célul kitűzött. Megmutatta, hogy itt vagyunk és ÉRTÜNK.

Ez olyannyira hatással volt a folyamatokra, hogy Čaputová asszony már el is kezdett két nyelven kommunikálni, ami egy apró, de fontos lépésnek tekinthető irányunkba.

Ámde ennél egy sokkal lényegesebb dologra is rámutatott Menyhárt, amit mi magyarok alig veszünk észre, pedig a napnál is világosabb. A szlovák ismerőseim hívták fel rá a figyelmemet, hogy bár Menyhárt népszerűségén még bőven van mit építeni, de legalább látja a többségi nemzet, hogy nem minden magyar olyan kutyaütő, aki asszisztál a maffiagyilkosságok kormánnyal való összefonódásához, nem minden magyar falaz címzetes tolvajok országrablásához, illetve beállva ebbe a sorba bizniszel maga is az állami földalappal autópálya-építési telkeken busás haszonszerzés céljából, és nem minden magyar változtatja meg a szavát az egyik pillanatról a másikra.

Márpedig ebben rejlik Menyhárt zseniális jelöltsége és időben való visszalépése.

Mert minden jóérzésű ember nyugodtabb szívvel adja le a voksát egy szlovákra (ahogy azt tennénk és szoktuk tenni úgyis a második körben), mint egy gazemberre, aki miatt ráadásul még pirul is az arcunk, hogy a vérünkből való…

Ennél a pontnál pedig visszhangozzon a fülünkben Széchenyi István írásom elején idézett híres mondata…

Mindazonáltal Menyhárt és az MKP a Mistrík mögé való beállással nemcsak ez irányba tett egy fontos lépést, de lándzsát tört a demokratikus, jobboldali erők mellett is,

akikkel együtt kívánja megtisztítani Szlovákiát a közelgő parlamenti választásokon a velejéig korrupt smeres, SNS-es és sajnálatos módon hidas parazitáktól,

akiknek együttes kormányzásuk alatt Mečiar bűzös mocsarába sikerült visszasüllyeszteni azt. Ahogy a demokratikus jobboldal korábban, vélhetően most sem fogja elfelejteni a magyarok helytállását és Mistrík elnök különben viseltet majd irántunk, mint míves elődjei. Azt hiszem, egy Schuster-mattban tán ki is egyeznénk…

Csonka Ákos, Felvidék.Ma

A Garam mente borunikumja, a Peszeki Leányka

Csonka Ákos — Sun, 17 Feb 2019 14:30:39 +0100

Ami Egernek a Bikavér, Tokajnak az Aszú, vagy mondjuk Burgundiának a Chardonnay, az a Garam mentének a Peszeki Leányka. Bár reneszánszát éli a Kárpát-medencében a szőlészet-borászat, számos olyan borvidék vár még felfedezésre, mely ugyan kiváló adottságokkal rendelkezik és prémiumborokat képes produkálni, ám egyelőre nem ragyogott fel a csillaga.

A térségben régóta foglalkoznak borászattal (Kép: Nyitrai Levéltár Lévai fióklevéltára)

Ilyen a Garam menti hátság vidéke is, ami a Garam és az Ipoly közé szorulva, a Börzsöny árnyékában őrzi régmúlt idők nosztalgiáját. Párkánytól Zselíz és Léva felé indulván a 76-os főútról jobbra letérve, keresztül a Garam hídjain mintha egy más világ fogadna minket. Viszonylag érintetlen bájával az autentikus térségszerkezetet kedvelőket és a természetbarátokat rögtön rabul ejti e vidék, mely sok kiváltsága mellett többek között kiváló borok áldozóhelye is, köszönhetően a közeli Garam, Ipoly és Börzsöny övezte mikroklímának.

A titokzatos eredet

Bár a karakteres fehér száraz bornak,

a Peszeki Leánykának eredetileg nem itt van az őshazája, neve mégis Nagypeszek községre utal, s kalandos úton jutott idáig.

Eredete egészen Erdély szívébe, még pontosabban Szászföldre nyúlik vissza körülbelül száz évvel ezelőttre, az első világégés idejére. Felfedezésének dátumát ugyanis pontosan nem ismerjük. A legenda szerint egy helyi szőlőtermelő és nemesítő Dános (Dünnersdorf) faluban fedezte fel, amikor kerékpáron igyekezett a helyi vásárra. Az út szélén megállva lett figyelmes egy gazdasszonyra, aki állítása szerint Leányka szőlőt (Feteasca alba) árult kosárban.

Tapasztalt nemesítőként azonnal észrevette, hogy nem Leánykáról van szó. Megkérte az asszonyt, mutassa meg neki, hol szedte a szőlőt, így fedezett fel egy addig ismeretlen új szőlőfajtát. Hivatalosan 1928-ban mutatták be a bukaresti Nemzeti Bor- és Gyümölcskiállításon, német nevén: Dünnesdörfer Königsast-on.

Fotó: Csemadok.sk

Genetikai eredetét tekintve sokáig viták folytak róla, később valószínűsítették, hogy a Kövérszőlő és a Leányka spontán nászából, természetes kereszteződéséből jött létre. Elnevezésével kapcsolatban a Gyergyói-havasokból eredő Kis-Küküllő folyó vidékén található Magyarkirályfalva szájhagyománya őriz egy legendát.

Eszerint az 1848/49-es magyar szabadságharc idején a királyfalviak az egyháznak sem az esketésért, sem a keresztelésért nem tudtak fizetni. Gyermekáldás esetén tehát a papi szőlőbe ültetett szőlővenyigével fizették meg a papot és a kántort. Sok gyermek született ekkortájt, leginkább leányok.

Az elültetett szőlőkből egy új fajta keletkezett, melyet a pap arra a névre akart keresztelni, akinek a keresztelőjére anno a legtöbb venyigét ültették. Mivel azonban vita alakult ki a helyiek között e kérdés eldöntésében, a nagy veszekedést a pap azzal oldotta fel, hogy legyen mindenkinek igazsága, legyen a bor neve leányka. A legenda szerint tehát így született meg – a falu nevével kiegészítve – a Királyleányka elnevezés. Eredetéből fakadóan hagyományos magyar szőlőfajtának tekintik, sőt a hungarikumok sorába is felvették.

Hogy a Királyleányka a Felvidékre mikor és milyen körülmények között került, arra vonatkozóan csak találgatások vannak.

Feltételezhetően erre még a két világháború között kerülhetett sor, amikor Nagypeszeken a zselízi Esterházy-uradalom leszármazottai gazdálkodtak. Ekkoriban Coudenhove (született Breuner) Ernesztina grófnő birtokán szőlőt telepítettek. A szőlészet fejlesztésében egyébként Zselíz környékén komoly érdemeket szerzett a grófnő édesapja, Breuner Ágoston, a Schubertet és Sachert Zselízre csábító Esterházy János Károlyveje. A telepítéshez Erdélyből hoztak Leányka (Feteasca alba) tőkéket, és valószínűleg véletlenül, vagy éppen kísérletező szándékkal Királyleánykát (Feteasca regala) is.

A második világháború idején Nagypeszek környékén kemény harcok folytak, 1944-ben három hónapra rekedt meg a front a Garam vonalán, emiatt sok szőlőültetvény tönkrement. Akkortájt a lakosságnak más gondjai voltak, mintsem az ismeretlen szőlőfajtát figyeljék. A háború után, midőn a keletkezett károkat kezdték helyreállítani és lassan újra beindult az élet,

1947-ben az eredeti Leányka tőkék mellett figyelmesek lettek egy ismeretlen fajtára.

Ekkor viszont már a grófnő, a szakemberei és személyzete messze voltak. A hajdani csodálatos uradalmat pedig erőszakosan államosítottak, betagozták az Állami Birtok- és a Termelőszövetkezetbe (JRD).

Az ismeretlen fajta kiszelektált példányait 1951-től kísérte figyelemmel és vizsgálta Zabadal Mihály a Zselízi Állami Birtokon, munkatársával Hornáček Ernővel együtt, akinek sokan a Peszeki Leányka kinemesítését tulajdonítják.

Végül arra a megállapításra jutottak, hogy a Királyleányka fajtáról van szó. Egy független szakmai bizottság, melyet 1965-ben hoztak létre, hivatalosan is megerősítette, hogy a Leányka (Feteasca alba) és a nagypeszeki ismeretlen fajta közötti különbség már vizuálisan is szembetűnő. Hogy biztonsággal megállapítható legyen az ismeretlen fajta és az erdélyi Királyleányka közötti azonosság, ültetőanyagot kértek Erdélyből, melyet 1971-ben a pozsonyi Központi Mezőgazdasági Ellenőrzési és Vizsgálati Intézet (ÚKSÚP) szőlőfajta-kutató állomásán ültettek el. A két példány, a nagypeszeki és a Királyleányka részletes morfológiai leírásával megállapítást nyert, hogy szinte ugyanazon fajtáról van szó. Mára ugyanis bizonyos, hogy több, legalább négyféle variánsa fordul elő a Királyleánykának és mindegyik kissé más tulajdonságokkal bír.

1974-ben Zabadal Mihály a nagypeszeki fajtát állami fajtavizsgára jelentette be Peszeki Leányka néven. Nevét Nagypeszek községről kapta, ahol a fajtát kiszelektálták a vegyes szőlészetben.

Az „új fajta” végleges kiültetésére vonatkozó hivatalos engedélyt az akkori állami szőlészetbe 1979. április 18-án Pozsonyban engedélyezte a fajtabizottság.

A Peszeki Leányka népszerűsége

Ezután a Peszeki Leányka óriási térhódításba kezdett és egyre nagyobb népszerűségnek örvendett. A vulkanikus talajon ugyanis a hűvösebb években – amikor alacsonyabb volt a szőlő cukortartalma – is ízletes bort adott.

Sajnos a másik jellemző tulajdonsága, a magas terméshozama viszont majdnem a vesztét okozta. A szőlészetek egyre túltermeltek, aminek következménye silány, jellegtelen bor lett. Ezért elkezdett háttérbe szorulni, gyengébb minőségű hordós, úgynevezett asztali bort készítettek belőle. Rossz híre kelt, ezért termelése visszaszorult, palackozása pedig szinte teljesen megszűnt.

Holott a

Peszeki Leánykából érzékeny, hozzáértő bánásmóddal finom és karakteres bor készíthető.

Magyarország egyik vezető borászati portálja eképpen vall róla: „A Királyleánykáról (és a Peszeki Leánykáról egyaránt – a szerz. megjegyz.) sokakban él az a tévhit, miszerint bora a női ízléshez áll közelebb. Talán inkább maga a fajta az, amely kissé „nőies” adottságokkal rendelkezik, hiszen mihelyst jól érzi magát, kifinomult illatözönnel jelentkezik, becézgető zamatokban bővelkedik, savai simulékonyak, azonban ha a körülmények nem megfelelőek számára, kíméletlenül durvává, zorddá, rideggé válik, és sajnos nem igazán szerethető. Ilyenkor talán jobb is magára hagyni, és inkább egy másik Király- vagy Peszeki Leányka után nézni.”

Geönczeöl Attila garamkövesdi borász, a Külhoni Magyar Borászok Egyesületének főtitkára pedig így jellemzi: „Bora általában diszkréten muskotályos, virágokat, fehér húsú gyümölcsöket, citrusokat idéző illattal rendelkezik, ugyanezek az aromák zamatban is megjelennek. Teste nem nagy, inkább légies, kecses, mint egy királylány. Nagy értéke a fajtának gazdag és finom összetételű savai. Ez az előny persze hátránnyá is válhat: amennyiben éretlenül szüreteljük, vékony, érdes, barátságtalan, savhangsúlyos bort kapunk eredményül. Magas savtartalma késői szüretelésű, édes borok készítésére is alkalmassá tenné, hiszen a nyári melegben sem lágyul le. Legfőbb akadály ebben, hogy vékony héjú, rothadékony fajta. Odafigyeléssel, hatékony növényvédelemmel viszont ez a hibája kiküszöbölhető.

Nagyon szép, több évtizedes aszújellegű boraival találkoztam Erdélyben és Moldáviában, egyszer-egyszer Magyarországon is.

A pezsgőgyártásban is fontos szerepet kaphat, önmagában és házasítva egyaránt. Összefoglalva egy igen sokoldalú szőlőfajtáról van szó: könnyed, illatos nyári bor, markáns savú, ásványos tétel, késői szüret, pezsgő egyaránt szóba jöhet. Ránk vár a feladat, hogy újra felfedezzük, és megtaláljuk a magunk „leánykáit” – magyarázza Geönczeöl.

A Peszeki Leányka tehát rendelkezik mindazon pozitív tulajdonságokkal, melyekkel akár a Garam mente első számú turistavonzó cikkévé válhatna.

Sőt, a régi hagyományokra és a térség adottságaira alapozva akár kitörési pontjává vagy húzóerejévé is válhatna a régiónak, fellendítve a borturizmust. Mindezt kiegészítve a változatos és gazdag kulturális örökségekkel tudatosíthatjuk igazán, milyen potenciállal is rendelkezik szűkebb értelemben vett szülőföldünk.

Csonka Ákos

Felvidék.Ma

Csuka fogta migráns Zselízen

Csonka Ákos — Thu, 07 Feb 2019 11:41:12 +0100

Hát, elkezdődött – mondotta volt Theoden király a Gyűrűk Urában a Helm-szurdok ostroma előtt. Valahogy mi is így állunk most a zselízi migráns esete láttán, amivel Szlovákia gyakorlatilag elveszítette „migráns-szüzességét”. Ugyan egy kis esetről van szó, mindenképpen érdemes lesz megjegyeznünk.

A közelgő politikai választásokat ugyanis alapjaiban határozza meg a kérdéshez való hozzáállás. Európa- és Európai Unió-szerte a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor, illetve az olasz Salvini és még pár ország vezetője a kezdetektől figyelmeztet a probléma súlyosságára. Az egyes balliberális politikai szubjektumok ellenben előbb elbagatellizálták a témát – mondván, egy nem létező, értsd álproblémáról van szó – majd amikor egyre több vészjósló történés mutatkozott, kommunikációt váltottak és valamennyiszer egyedi, elszigetelt esetnek titulálták a sok áldozatot követelő tragédiába torkollott kázusokat. Egyre többen döbbentek rá, hogy a figyelmeztetések valóban nem farkast kiáltó megnyilvánulások voltak, hanem ténylegesen meztelen a király.

Mára gyakorlatilag két álláspont uralkodik a témában és két részre osztódott a politikum is ennek megítélését illetően: bevándorláspártiakra és az őshonos közösségek pártolóira.

A zselízi eset azért rendhagyó, mert a jelenség többé-kevésbé eddig elkerülte Szlovákiát. Tegyük hozzá, döntő részben azért, mert Magyarország csírájában kezelte a problémát és lezárta a balkáni útvonalat. Ezután viszont már nem mondható, hogy nálunk ilyesmi elképzelhetetlen lenne. Ami miatt viszont különösen kínos az egész történet, hogy a szlovákiai politikai pártok közül gyakorlatilag egyedüliként éppen a vegyespárt leginkább bevándorláspárti – lásd példának okáért az ENSZ-paktum megszavazásának szorgalmazását. A Most-Híd elnöke, Bugár Béla pediglen azzal kampányol javában a köztársasági elnöki választás előtt, hogy bizony mindenki közül ő lenne a legalkalmasabb személy elnökölni eme republikát.

Persze eztán is lehet legyinteni, hogy ez is csak – ahogy a többi – egyedi, elszigetelt, kiragadott eset, mégis egyre hiteltelenebbé válik az effajta könnyelműség. Persze, ha eddig a Smer-SNS koalíciós partnerek simlisségeinek falazásával, több százezer eurós telekbizniszekkel, mutyikkal, vélt és valós bűnözőkkel, maffiózókkal való kapcsolatok révén még nem lenne totálisan hiteltelen a neves somorjai karakter.

Aki, mint tudjuk, olyan természetfeletti szövegértelmező képességgel van megáldva, hogy bármikor képes megmagyarázni a szavaival szöges ellentétben lévő tetteit.

Fotó: PZ SR

Na, de mi is történt Zselízen?

A helyi bútorgyárba egy török jelzésű kamion árut hozott, s a rakomány közül az egyik dobozból egy vélhetően 16 év körüli afgán fiatalember bújt elő. A rendőrség és az idegenrendészet a bejelentést követően rögtön kezelte az esetet. Az elmondások szerint nagyon rendkívüli volt az egész történet, ugyanis semmilyen nyelven nem lehetett vele kommunikálni, és a dobozban eltöltött több napos viszontagságos út körülményei bizony elég kellemetlen állapotokat eredményeztek a szerencsétlenen.

Nézzünk magunkba, amikor pár kilométeren igénybe vesszük a honi vasúti utasszállítást, milyen keserű szájízzel nyugtázzuk azok sanyarú állapotát, s akkor gondoljunk csak bele, hogy ennek az afgánnak milyen napjai lehettek az alig egy négyzetméteres dobozban.

Ugyanakkor ennek az áldatlan állapotnak a vállalása is igazolja, hogy milyen körülmények közül érkezhetett, ha ilyenre is ráadta a fejét.

Ehhez kapcsolódóan szokott gyakorta elhangozni, hogy ezek az emberek dehogy akarnak idejönni, ők a nyugati jólétbe igyekeznek. Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy bár bizonyosan Nyugat-Európa, teszem azt Németország számukra a legvonzóbb és elsődleges célpont, az otthonukban uralkodó pokoltól bármi jobb lehet. Azt azonban senki sem gondolhatja komolyan, hogy képesek vagyunk több százmillió migránst menekíteni. Ki kell mondani, ez egyszerűen fizikai képtelenség. Sokkal racionálisabb azon józan politikusok véleménye, akik szerint a problémát a forrásánál kell kezelni és ott kell segítséget nyújtani, ahol arra szükség van, ahogy például teszi a magyar kormány a szír kórházak újjáépítési támogatásával.

De kezdetnek tán megtenné az is, ha a nagyhatalmak nem játszanák szokásos játszmáikat és nem bombáznák földig ezeket az országokat.

A rászorulókon segíteni keresztény kötelességünk, mindazonáltal annak megtalálni megfelelő módját, emberi következetességünk.

Felvidék.Ma

Ünnepi rajz- és esszépályázat a magyar címer és zászló megünneplésére

Csonka Ákos — Fri, 11 Jan 2019 22:53:42 +0100

A Nemzetstratégiai Kutatóintézet – hagyományaihoz híven – idén is pályázatot írt ki „ÜNNEPI RAJZ- ÉS ESSZÉPÁLYÁZAT a magyar címer és zászló megünneplésére” címmel a Kárpát-medencében, illetve a világban szétszórtan élő, valamennyi magát magyarnak valló óvodás, diák és egyetemista számára.

Mivel 2018. november 27-én a Magyar Országgyűlés – II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelemmé történő megválasztásának 315. évfordulója alkalmából – a 2019-es esztendőt Rákóczi-emlékévvé nyilvánította, ebben az évben – az emlékévhez kapcsolódóan – pályázóink nem csak „Magyar zászló és címer”, hanem „ISTENNEL A HAZÁÉRT ÉS A SZABADSÁGÉRT!” témakörben is benyújthatják pályamunkáikat.

A magyar zászlóés címer ünnepe

A zászlóés a címer aközösség összetartozásának jelképei. Számunkra, magyar emberek számára különös jelentőséggel bírnak. Ennek legfőbb oka, hogy bár Magyarország határai nem esnek egybe a magyar nemzet határaival, a nemzet nyelvi, kulturális és történelmi hagyományainál fogva mégis egységes. Ennek az összetartozásnak – aHimnusz mellett – alegfontosabb jelképei a magyar zászlóés a nemzeti címer.

Pályázók

A Magyar Országgyűlés a magyar zászlóés címer emléknapjául, így összetartozásunk egyik legfontosabb ünnepéül március 16-át jelölte ki. A Nemzetstratégiai Kutatóintézet – amely küldetéséből eredően az emléknaphoz kapcsolódóünnepségek és események szervezésében kiemelt feladatot vállal –a Kárpát-medencében, illetve a világban szétszórtan élő, valamennyi magát magyarnak vallóóvodás, diák és egyetemista számára pályázatot hirdet.

A pályázatok két témakörben (Magyar zászló és címer, valamint „ISTENNEL A HAZÁÉRT ÉS A SZABADSÁGÉRT!”), illetve két műfajban (rajz és esszé), és a rajzpályázat esetében hét, míg az esszépályázat esetében három korcsoportban kerülnek kiírásra.

Műfajok –rajz- ésesszépályázat

1) Műfaj:rajzpályázat

Korcsoportok:

korcsoport: Óvoda
2. korcsoport: Általános Iskola I-II. osztály
3. korcsoport: Általános iskola III-IV. osztály
4. korcsoport: Általános iskola V-VI. osztály
5. korcsoport: Általános iskola VII-VIII. osztály
6. korcsoport: Középiskola
7. korcsoport: Egyetem

(Eltérő felosztású iskolarendszer esetén a kornak megfelelő csoportba sorolhatja magát a pályázó)

Az ünnepi rajzpályázat témaköre, tárgya és kivitelezési eszköztára:

A pályázó a magyar zászlót és/vagy címert, a történelmi zászlókat, illetve a határon túli nemzetrészek zászlóit, valamint saját Rákóczi-ábrázolását a rajz, a grafika, a kollázs, illetve a festészet bármelyik (monochrom vagy színes) technikájával megjelenítheti, azt valamely egyéni hangulat, téma, emlékkép vagy történelmi eseménnyel összefüggésben ábrázolva.

A benyújtott pályamunka az 1-3. korcsoportban (Óvoda, Általános Iskola I-II. és III- IV. osztály) A4–es formátum, a 4-5. korcsoportban (Általános iskola V-VI. és VII-VIII. osztály) maximum A3–as formátum, a 6-7. korcsoportban (Középiskola és Egyetem) pedig szabadon választott formátum lehet.

Mindegyik kategóriában a pályaművek anyaga papír, karton, farost vagy vászon lehet.

2) Műfaj: esszépályázat

Korcsoportok:

korcsoport: Általános iskola VII-VIII. osztály
2. korcsoport: Középiskola
3. korcsoport: Egyetem

(Eltérő felosztású iskolarendszer esetén a kornak megfelelő csoportba sorolhatja magát a pályázó)

Az ünnepi esszépályázat témaköre, tárgya és kivitelezési eszköztára:

A pályázó a magyar zászlót és/vagy címert, a történelmi zászlókat, illetve a határon túli nemzetrészek zászlóit, a velük összefüggő történelmi személyiség életét, valamint II. Rákóczi Ferencet jelenítheti meg az esszé műfajában 4 000 – 10 000 leütésben, azt tetszése szerint, valamely egyéni hangulat, téma, emlékkép vagy történelmi eseménnyel összefüggésben írásban ábrázolva. A pályamunka PDF formátumban digitális úton küldhető be. Kérjük, hogy a pályázó az esszét a kiírásban szereplő adatok, valamint saját e-mail elérhetőségének feltüntetése mellett küldje be!

A pályamunkák beküldésének általános feltételei:

Egy pályázó egy műfajban egy pályázatot nyújthat be.

A postai úton beküldött pályamű hátoldalán (attól elválaszthatatlanul) vagy – az elektronikusan elküldött pályázat esetében – az e-mail szövegébenkötelező jelleggel fel kell tüntetni az alábbi adatokat:

a pályamű címét
a pályázó nevét
a pályázat műfaját
a pályázó korcsoportját
a pályázó elérhetőségét (telefonszámot mindenképp, e-mail címet lehetőség szerint)
a felkészítő tanár nevét (amennyiben van)
a tanintézmény megnevezését és e-mail elérhetőségét
a diaszpóra szervezet vagy magyar iskola nevét és e-mail elérhetőségét.

A pályázatok beküldésének módja:

A rajzpályázat esetében:

a Kárpát-medencében élő pályázók postai úton az alábbi postacímre:Nemzetstratégiai Kutatóintézet 1368 Budapest Pf.:178., míg
a diaszpórában élő pályázók scannelve, elektronikus formában a rajz@nski.gov.hue-mail címre küldhetik pályázataikat.

Az esszépályázatot benyújtók pályamunkáikat az alábbi e-mail címre küldhetik: essze@nski.gov.hu.

A művek beérkezési határideje 2019. február 22., péntek déli 12.00 (CET).

A pályázók a pályamű beküldésével elfogadják, hogy a díjazott pályaművek kiállításának, kiadásának, bemutatásának, közzétételének jogáról, beküldött személyes adataik (felkészítő tanáruk nevének kiírásával) feltüntetése mellett, a kiíró javára lemondanak.

Hiányosan, a kért adatok feltüntetése nélkül benyújtott pályázatokat nem fogadunk el, éppúgy ahogy a határidő lejártát követően benyújtott pályázatot sem. Felkészítő tanár feltüntetése nem kötelező.

Pályaműveket nem áll módunkban visszaküldeni!

A díjazottak elismerése:

A pályamunkák műfajonként és korcsoportokként kerülnek elbírálásra. A pályázat kiírói a korcsoportok első három legjobbnak ítélt pályamunka alkotóit jutalomban részesítik. A kiírók a kiemelkedő tehetségű pályamunkákat különdíjjal is jutalmazhatják.

A díjazott pályázók felkészítő tanárai (ha a pályamű beküldésekor a leírtak szerint megjelölésre kerülnek) szintén elismerésben részesülnek.

Rajzpályázat:

Az 1-5 korcsoport helyezettjeinek díjazása:

díj: 50.000 Ft értékűtárgy- és könyvjutalom
2. díj: 25.000 Ft értékűtárgy- és könyvjutalom
3. díj: 15.000 Ft értékűtárgy- és könyvjutalom

A 6. korcsoport helyezettjeinek díjazása:

díj: 100.000 Ft értékű tárgy- és könyvjutalom
2. díj: 50.000 Ft értékű tárgy- és könyvjutalom
3. díj: 25.000 Ft értékű tárgy- és könyvjutalom

A 7. korcsoport helyezettjeinek díjazása:

díj: 150.000 Ft értékű tárgy- és könyvjutalom
2. díj: 100.000 Ft értékű tárgy- és könyvjutalom
3. díj: 50.000 Ft értékű tárgy- és könyvjutalom

Esszépályázat:

Az 1. korcsoport helyezettjeinek díjazása:

díj: 50.000 Ft értékű tárgy- és könyvjutalom
2. díj: 25.000 Ft értékű tárgy- és könyvjutalom
3. díj: 15.000 Ft értékű tárgy- és könyvjutalom

A 2. korcsoport helyezettjeinek díjazása:

díj: 100.000 Ft értékű tárgy- és könyvjutalom
2. díj: 50.000 Ft értékű tárgy- és könyvjutalom
3. díj: 25.000 Ft értékű tárgy- és könyvjutalom

A 3. korcsoport helyezettjeinek díjazása:

díj: 150.000 Ft értékű tárgy- és könyvjutalom
2. díj: 100.000 Ft értékű tárgy- és könyvjutalom
3. díj: 50.000 Ft értékű tárgy- és könyvjutalom

A pályázat fővédnöke (felkérés alatt):

Dr. Semjén Zsolt nemzetpolitikáért, egyházügyekért és nemzetiségekért felelős miniszterelnök-helyettes

A pályázat védnökei (felkérés alatt):

Wittner Mária, ’56-os szabadságharcos

Németh Szilárd, országgyűlési képviselő, FIDESZ alelnök

Dr. Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke, a Rákóczi-emlékév kezdeményezője

Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke

A rajzpályázat zsűrije:

A zsűri elnöke: Jankovics Marcell Kossuth-díjas, Leonardo da Vinci-díjas, a Magyar Érdemrend középkereszt a csillaggal kitüntetett grafikusművész, filmrendező, Magyarország Érdemes Művésze, a Nemzet Művésze, a Magyar Művészeti Akadémia alelnöke.

A zsűri tagjai továbbá:

Somogyi Győző Kossuth-díjas, Munkácsy Mihály-díjas festőművész, grafikusművész, Magyarország Kiváló Művésze, a Nemzet Művésze,a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja;

Rényi Krisztina Ferenczy Noémi-díjas, IBBY-díjas, a párizsi „Oktogon” grafikai nagydíjjal kitüntetett grafikusművész;

Molnár János, a Magyar Kultúra Alapítvány és a Jászok Egyesületének Nívódíjával kitüntetett festőművész, grafikusművész;

Tóth Norbert, a Forrás Művészeti Intézet igazgatója.

Az esszépályázat zsűrije:

A zsűri elnöke: Takaró Mihály Magyar Örökség Díjas, Erdélyi Magyar Örökség Díjas, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével kitüntetett író, irodalomtörténész, tanár

A zsűri tagja továbbá:

Sebők Melinda, irodalomtörténész, tanár

Egyéb tudnivalók: A pályázat eredményét a Nemzetstratégiai Kutatóintézet a honlapján (rajz@nski.gov.hu, illetve az essze@nski.gov.hu e-mail címen, valamint a +36 1 896 7552-es telefonszámon kérhetőek.

Az őszirózsások ma is köztünk járnak

Csonka Ákos — Sun, 06 Jan 2019 16:44:29 +0100

Tavaly nagyon felháborított a főként a Momentumhoz kötődött „bulitüntikézések” agresszióba fulladása. Semmi kivetnivaló nincs a tüntetés intézményében, a demokrácia egyik fontos tartópillére, hogy bizonyos elégedetlen hangok csoportosan kifejeződhessenek. Ezzel igazolják leginkább a demokratikus jogállam voltát, holott az ellenkezőjét skandálják.

Amikor viszont egy tüntetés, demonstráció tettlegességbe és agresszióba megy át, ott megálljt kell parancsolni, mert anarchiával harcolni a demokráciáért legalább annyira nevetséges, mint háborúzni a békéért. Az utóbbi napok túlóratörvény ellen kialakult megmozdulásai messzemenően túllépték a tisztességes demonstráció határait.

Advent vigíliájában csak olyanok harsognak, akiknek a keresztény értékek vajmi keveset jelentenek, de a felgyorsult 21. századi világunkban ezen már meg sem lepődünk, és a kiváltó törvénymódosítás időzítésének ürügyén meg is magyarázzák, így tekintsünk el ettől.

Attól viszont a legnagyobb jóindulattal és jó ízléssel sem lehet eltekinteni, ha a tüntetők egy díszes társasága tehetetlen (pojáca) dühétől vezérelve az erőszak eszközeihez nyúl. Erőszakoskodva, gyűlölködve, vulgárisan és alpárian viselkedve lehet ugyan ellenvéleményt megfogalmazni, csak éppen rögtön negálva is azt, mely így elveszíti eredeti létjogosultságát.

Szánkók, karácsonyfák felgyújtásához, szenvtelen rongáláshoz vagy éppen rendőrök tudatos vegzálásához (annak biztos tudatában, hogy úgysem avatkozhatnak be, csak a legkirívóbb esetben) csak gyáva, hitvány emberek folyamodnak.

Ennek súlyosságát és kontraproduktivitását felismerve a hangos kisebbség tüntetőkből álló töredékrésze és vezetőik újabb eszközök után néztek.

A nép által képviselettel felruházott hivatalos személyek provokációhoz és komédiázáshoz folyamodtak, bízván abban, hogy ha színház az egész világ, akkor silány tehetségű udvari bolondként karriert futhatnak be.
Nevetséges kis játékaikra munkájukat teljesítő embereket próbálnak felhasználni, hogy uszíthassanak, ami nemcsak politikailag inkorrekt, de alapvető morális kérdéseket is felvet, hogy milyen hivatalos személy (értsd országgyűlési képviselő) az, aki visszaél a mandátumával és egyszerű embereken átgázolva próbál médiafényben tetszelegni ócska, színpadias megjátszásokkal. Gubík Laci barátom azt találta mondani, hogy: 1848-ban még a „Talpra magyar!” volt az ellenzék hívószava. 2018-ban már a „Hasra!” Ez egyébként tökéletesen ki is fejez minden emberi és politikusi különbséget egy forradalmár és egy pojáca között. Petőfi pedig azt írta egy helyütt, hogy „Ha férfi vagy, légy férfi, s ne hitvány, gyönge báb/ s ne szád hirdesse ezt”.

Szememben szánalmas, sőt megvetendő, ha valaki ölébe hullott mandátumával ordasul visszaél, s feljogosítva érzi magát arra, hogy randalírozzon.

Persze az megérthető, ha egy közintézmény működésével szemben kifogásai, meglátásai vannak, de ennek akkor sem módja az önkényes berontás és a műsoradás akadályoztatása, hiszen ezzel azt sértik meg, ami ellen állítólag harcolnak: a hírszerkesztés függetlenségét. Vagy ha az ő elfogult, egyoldalú anyagaik kerülnének képernyőre, akkor már rendben lenne a sajtószabadság?

Arra viszont már végképp semmi mentség nincs,ha szándékosan próbálják megtéveszteni a közvéleményt őket nem ért inzultusokat elszínészkedve – nekifutásból ajtóról lepattanás, indokolatlan hasra fekvés, biztonsági őrök melletti önrángatás szánalmas eszközeivel.

Alig mérhető mini-, sőt mikropártok percemberkéi most mímelve igyekeznek elhitetni a világgal, hogy ’48-as vagy ’56-os forradalmárok, holott ők pontosan az 1918-as őszirózsások utódai, akik kommunista tempójának és anarchizmusának rövid – ámde mérhetetlenül kártékony – tevékenységének köszönhetően visszafordíthatatlan károk keletkeztek a nemzet testén. Akkor a megtépázott, sok sebből vérző, a csonkítás folyamatában lévő ország elővigyázatlan volt velük szemben. Történelmi tapasztalatunkból kifolyólag maradjunk éberek és higgadtak, ne hagyjuk, hogy az őszirózsások újfent nemzetvesztésbe sodorjanak minket, s még idejében ismerjük fel a Petőfiknek álcázott Károlyikat.

Csonka Ákos
Felvidek.ma

Az örök érvényű Garam mente varázsa

Csonka Ákos — Wed, 05 Dec 2018 20:27:30 +0100

Miután a virgoncan szaladó Garam-folyó Lévánál áttör a vulkanikus Közép-Kárpátok hegyakadályain, és a Kis-Magyar-Alföld széles keleti lapályára érkezik, nincs oka többé a sietségre. Szépen, megszelídülve csordogál tovább, egyre szélesebb medrében, útját ligeterdőkkel, fűzesekkel kísérve, majd hosszú útja végén nagy ívű kanyarokat leírva tér meg a nagy Öreg-Dunához. Az Alsó-Garam mente ekevas szántotta termőföldjei, növény és állatvilága miatt már a honfoglalás óta kedvelt szállásvidéke volt a magyarságnak. Itt táborozott egykoron a nagy római császár és rettenthetetlen hadvezér, Marcus Aurelius. Nem lehet véletlen, hogy a csaták szünetében írásra ihlette őt e vadregényes, festői táj, s magányába elcsöndesedvén írta az azóta a világirodalom legolvasottabb művei közé tartozó Elmélkedések című naplóját.