Bunyevácz Zsuzsa írásai

Bunyevácz Zsuzsa: Újra a Petőfi-ügyről – 6. rész

Bunyevácz Zsuzsa — Wed, 30 Jul 2014 14:00:39 +0200

Ahogy arról a bevezetőben is szót ejtettünk, minden olyan kezdeményezés üdvözölendő, amely a Petőfi-ügy megoldásához vezet. Természetesen bárki alakíthat Petőfi Bizottságot, kutathatja költőnk életét és halálát, hangoztathatja eltemetésének szükségességét… célszerű azonban az alapján megítélni őket, hogy használnak vagy ártanak az ügynek.

A Morvai-expedíció tagjainak visszaemlékezéséből tudjuk, amikor Kiszelyt Morvaiék felkérték és elindultak Barguzinba, Kiszely maga se hitte, hogy Petőfire bukkannak. Azonban már helyszínen elvégzett vizsgálatok alapján – amelyeket Kiszely, az amerikai, illetve az orosz szakemberek végeztek – egyértelműen kiderült, háromszázmillió az egyhez, hogy Petőfi maradványaira bukkantak. E megállapítást a csontváz több mint húsz olyan testi jegye alapján tették, amelyek egyeztek a Petőfiről korábban összegyűjtött adatokkal – ahogy arról többször beszámoltunk.

Ezt a megállapítást tehát szakemberek, antropológusok tették. Mint közismert, az antropológia a természettudományok közé tartozik. E tudományág – ellentétben például a történelem- vagy az irodalomtudománnyal – objektív méréseken alapul, nem lehet az eredményeket így is meg úgy is magyarázni. Mindebből következik az is, hogy az antropológusok megállapításait csak egy másik tudományos vizsgálat – például DNS-vizsgálat – tudná alátámasztani vagy cáfolni. Ennyi. Mondhatnak bármit a történészek, például hogy nem vittek az oroszok a szabadságharc leverése után hadifoglyokat Szibériába, ha Petőfi és édesanyja maradványainak DNS-vizsgálata alapján kiderülne, hogy költőnk maradványait tárták fel Barguzinban. Az, hogy hazánkban e tudományos kérdésből politikait csináltak, más lapra tartozik, és nem e cikk témái közé. (Más országokban egy ehhez hasonló esetet tudományos kérdésként kezelnek, és nem vitáznak rajta évtizedekig. Az Egyesült Államokban például minden fölfordulás nélkül lehetett Abraham Lincoln maradványait azonosítani úgy, hogy felbontották édesanyja sírját és mintát vettek a csontjából.)

Az MVSZ Petőfi Bizottságát olyan szempontból kell tehát megítélni, hogy tevékenysége elősegítette-e vagy inkább gátolta azt, hogy végre tudományos vizsgálat tegyen pontot az ügy végére. Ha tehát nekik is vannak antropológusaik – mondjuk négy, mint Morvaiéknak –, akik megvizsgálták a csontvázat, akkor természetesen tudományos szempontból figyelembe kell venni az ő véleményüket is. Ha nincsenek, akkor tudományos szempontból abszolút irreleváns, hogy mit állítanak.

Nos, nincsenek antropológusaik, az MVSZ Petőfi Bizottságának aktív tagjai között informatikus, mérnök és egy könyvtáros található… és ha lennének is, akkor se láthatták a csontvázat, mert a bizottság megalakulása előtt vagy nyolc évvel, 2002-ben külföldön elrejtették. A kérdést tehát úgy kell feltennünk, hogy előreviszi-e az ügy megoldását, hogy az antropológiát, genetikát stb. csak hírből ismerők kijelentik: „a bizonyítás befejeződött, teljes egyértelműséggel el lehet mondani, hogy Barguzinban Petőfi Sándor hamvai kerültek elő”. A válasz csak az lehet, hogy nem. És mi alapján állították ezt? Ahogy arról szó esett: a barguzini koponya másolatát (!) rávetítették az ismert Petőfi dagerrotípiára, és egyezést tapasztaltak.

Nos, a szakemberek szerint egyrészt e vizsgálat korántsem ad egyértelmű bizonyítékot, de laikusként is erre a megállapításra juthatunk, hiszen az azonos méretű koponya mellett a testalkatban, hajszínben vagy például szemszínben még bőven lehetnek különbségek. Másrészt pedig e módszer egyáltalán nem pótolja a DNS-vizsgálatot. Patrubányék tehát egy olyan tudományos kérdésben mondanak véleményt, amihez nem értenek. Ez egy valamire kétségtelenül jó: arra, hogy az MTA ne vegye komolyan őket, és velük együtt a többi Petőfi-kutatót se. Mert miért állnának szóba az Akadémia antropológusai, genetikusai stb. az MVSZ bizottságának mérnökével vagy könyvtárosával antropológiai kérdésekben? Hogyan vehetnék komolyan őket, ha ilyeneket írnak: „Nincs kétség és nincs további vizsgálatokra szükség!”

Vagy: „Teljesen fölösleges arra várni, hogy majd valaha megtörténik e hamvak összehasonlítása édesanyja földi maradványaival…” Okkal mondhatja az Akadémia: „Hát, igen, ennyit tudtok ti felmutatni!” Komolyan gondolja az MVSZ, hogy például a Leleplezőben megjelent minden tudományosságot nélkülöző dilettáns összeállításuk hatására az Akadémia elvégezteti a DNS-vizsgálatot? Tudományos érveik, bizonyítékaik hiányát jelezheti többek között az is, hogy Kiszely Istvánt egyre intenzívebben „ügynöközik”. (Nem tudva, hogy talán sok máshoz hasonlóan pontosan az általa írt „lightos” jelentésekkel védte családját.) És vajon miért vinné előbbre a DNS-vizsgálat elvégzésének ügyét az, hogy rendre „ügynöközik” azt a szakembert, aki antropológiai szempontból egyértelműen azonosította Petőfit? Nem inkább árt ez is?

Röviden, az MVSZ tevékenységével nem hogy nem vitte előbbre, hanem tulajdonképpen lejáratta az ügyet. Akkor hol is állnak tulajdonképpen? Mi a valódi céljuk? Ezenkívül nem kerülhetjük meg azt a kérdést sem, hogy illetékesek-e a világ magyarsága nevében fellépni. Egyrészt nem tudni, hogy a Magyarok Világszövetségének erdélyi elnöke felvette volna a magyar állampolgárságot. Ha igen, az minden bizonnyal sajtóhír lett volna. De nem volt az. Ugyanígy nem tudni az MVSZ Petőfi Bizottságának vezetőjéről, a felvidéki Fuksz Sándorról, hogy felvette-e a magyar állampolgárságot. Bizonyára sajtóhír lett volna. De nem volt. Ahogy az is hír lett volna, ha ezért elvesztette volna a szlovákot. De nem volt. Lehet, hogy egy román és egy szlovák állampolgár akarja eltemetni Petőfit? Másrészt az elmúlt évek híranyagában az MVSZ-ből történő tömeges kizárásokról, az elnökválasztással kapcsolatos perekről olvashatunk, amelyek alapján egységről még a Világszövetségen belül is nehéz beszélni. Hogyan akarnak így a világ magyarsága nevében fellépni?

Az MVSZ évekig hangoztatta Petőfi újratemetésének szükségességét – anélkül, hogy tudnák hol a csontváz. Mára ez „figyelemfelkeltő, emlékező megmozdulássá” szelídült. Természetesen mindenfajta figyelemfelkeltésnek örülhetünk, ennek is. De egy megemlékezés megszervezéséhez vajon miért kellett plagizálni, vagy azt hazudni például, hogy a neves professzorasszony tagja az MVSZ Petőfi Bizottságának? Vagy miért kellett Morvaiékat megvádolni azzal, hogy ők nem akarnak pontot tenni az ügy végére? Kéri Edit kezéből kicsavarni a mikrofont egy rendezvényen, hogy ne mondhassa el véleményét Kardos Lajosról? Miért kellett „új eredményekről”, „kidőlt MTA-pillérről” szólni, ha ezek valóságalapja erősen megkérdőjelezhető? És legfőképpen: Ehhez az MVSZ miért a Morvai Petőfi Bizottság azon tagjaival ápol jó viszonyt, akiknek céljaival kapcsolatban Morvaiéknak kétségeik merültek fel? Sőt, az expedíció nem egy tagja kifejezett ártó szándékukról, tevékenységükről tett említést. Miért van az, hogy Patrubányék hitelesebbnek tartják azt a Szabó Gézát, akit az Akadémia küldött Barguzinba, mint mondjuk Kiszelyt, a hatalmas rutinnal rendelkező antropológust?

Mindezek ismeretében még inkább jó lenni tudni: Mi a céljuk? Talán abban bíztak, hogy a csontváz előkerül a rejtekhelyről… majd esetleg eltűnik, aztán már többé semmit se lehet bizonyítani? De ez kinek az érdeke lenne?

Vagy lejáratni az egész ügyet? Zavart okozni? Valami olyasmi történik, amiről a felvidéki Bósza János írt 2008-ban. Bósza két éven át küzdött a felvidéki magyarság önrendelkezéséért. Nevét, idejét, saját anyagi lehetőségeit áldozta fel az ügyért. Ha kellett az utcán, ha kellett, a médiában küzdött, meghurcolásokban volt része… akkor se Fuksz Sándor, se Patrubány Miklós nem állt melléje. Majd megjelent Fuksz Sándor, akiről így ír Bósza: „Miért csak olyan képviseli a felvidéki magyarságot, aki egyértelműen eddig semmit sem tett Felvidék önrendelkezéséért, azon kívül, hogy Patrubány szócsöve lett Felvidéken? Aki Patrubánynak nem szimpatikus és nem kénye-kedve szerint cselekszik, az már nem is magyar. Fuksznak nincs konkrét elképzelése (legalábbis szóban nem hangoztatta és írásban nem publikálta), hogyan lehet az önrendelkezést kikövetelni, hacsak nem azért hívták meg, mert Patrubány talpnyalója… Mit is akar Fuszk úr? Az önrendelkezés már 2007 júliusában meg lett hirdetve, lopja mások ötletét, de ez még megbocsátható bűn lenne, mert az önrendelkezésről mindenki beszélhet, de az már nem tolerálható inkorrekt tevékenység, hogy tudatosan kizárásos alapon teszi, azokat igyekszik kizárni és lejáratni elvbarátai segítségével, akik már az önrendelkezésért küzdenek. Ahelyett, hogy segítene és csatlakozna, inkább rombol sunyi látszatakarattal.” Bósza itt következő mondatában az „önrendelkezés” szót kicseréltem a „Petőfi-ügyre”. Íme:

„Vagyis ez a történet nem a Petőfi-ügyről szól, hanem a Kárpát-medencei magyarság becsapásáról… a világ magyarságának félrevezetéséről.”

Úgy tűnik azonban, az 1989-es barguzini expedíció tagjai vagy özvegyeik – de mások is – mindent megtesznek azért, hogy az igazság végre kiderüljön… Az igazság, amelyhez semmiképpen se hazugságokon keresztül vezet az út.

Újra a Petőfi-ügyről 5. rész

Bunyevácz Zsuzsa — Sat, 26 Jul 2014 08:48:32 +0200

Folytassuk az MVSZ és Morvaiék együttműködésével, és térjünk vissza Kiszelyre, akit az MVSZ nemcsak kizárt az együttműködők köréből, hanem ráadásul írásaikban úgy állítják be, mintha miatta jutott volna holtpontra az ügy.

Az MVSZ egyik sajtóanyaga szerint Kiszely egyszer az első Orbán-kormány idején a miniszterelnökkel, Orbán Viktorral vacsorázott „és kérte Petőfi Sándor méltó eltemetését a Haza földjében. Kiszely akkori elmondása szerint a miniszterelnök igent mondott rá, ám a temetésből végül mégsem lett semmi, mert ő, Kiszely István nem járult hozzá, látván, hogy a miniszterelnök választási kampánytémává kívánja tenni Petőfi Sándor hamvainak magyarországi eltemetését…” Erről a beszélgetésről se Kiszely özvegye, se az expedíció tagjai nem tudnak, de ettől persze elvileg még megtörténhetett. Igaz viszont, hogy Kiszely nem akarta Petőfi-ügyét semmiféle politikai csatározás alanyává tenni. Ami aligha vethető a szemére…

Kiszely lejáratására utalnak a Leleplező című folyóirat júniusi számában megjelenteknek: Grespik László leírja, hogy mint a Fővárosi Közigazgatási Hivatal egykori vezetője, 2001. március 14-én megadta az engedélyt Hrúz Mária sírjának felbontására, de Kiszelyék ezt mégsem tették meg. Patrubány erre felteszi a kérdést: „…lehet, hogy azok, akik feltárták hamvait, ők sem akarnák eltemetni?” (Talán a magyar nyelv szabályainak jobban megfelelt volna, ha így fogalmaz: azok, akik feltárták hamvait, se akarnák eltemetni?) Nos, az MVSZ elnöke csak azt felejti el megemlíteni, hogy egy nappal korábban, március 13-án ideiglenes sírbontási tilalmat rendeltek el a Fiumei úti sírkertben (!), tehát Kiszelyék Grespik engedélye ellenére se bonthatták fel Hrúz Mária sírját – ahogy egyébként Borzák Tibor az MVSZ-székházban is bemutatott könyvében is olvashatjuk. Patrubány akár tudhatná is, mi áll a náluk bemutatott – és többek szerint Fuksz Sándor által anyagilag is támogatott – könyvben…

Mindezek ismeretében érthető, hogy a 2012-ben elhunyt Kiszely István özvegye semmilyen kapcsolatot nem kíván fenntartani Patrubányékkal. Az érdekes azonban az, hogy mégis rendre megkeresik őt az MVSZ-től, nem egyszer – legalábbis úgy tűnik - mondvacsinált indokkal. Többször a koponyát kérték tőle „új vizsgálat” elvégzésére. Volt, aki azzal kereste, hogy felesége halála után nagyobb mennyiségű C-vitaminja maradt, amit odaadna neki(!), vagy hogy egy levelet adna át valakitől (Postán, e-mailben vajon miért nem lehetne elküldeni?).

Miután nem igazán életszerűek ezek az okok, többekben felmerült, talán valójában azt szeretnék megtudni, hol rejtik a csontvázat? És azt hiszik, Kiszely özvegye tudja?

És hogyan viszonyul az MVSZ Kéri Edithez, a Morvai-féle expedíció egyik központi alakjához? Az MVSZ Petőfi Bizottságának koordinátora, Fuksz Sándor vele tart közelebbi kapcsolatot, vagy inkább Szabó Gézával, az Akadémia küldöttével, annak az Akadémiának a küldöttével, amelyről Fuksz Sándor már elég sok rosszat elmondott? Nos, úgy tűnik, inkább Szabó Géza volt a „kedvenc”: Kéri Editet, az idős hölgyet, aki élete jelentős részét különféle kutatásoknak szentelte, az MVSZ tavaly februári Petőfi-vitanapján Fuksz Sándor lökdöste, kicsavarta kezéből a magnetofonját, kilökte a teremből – ahogy ez a Kéri Edit által készített magnófelvételből is kiderül. És hogy mi volt az inzultus előzménye? Az, hogy a vitanapon, Szabó előadása után Kéri Edit megkérdőjelezte Szabó hitelességét.

Egyébként azzal a Kéri Edittel bánt így, aki az eset után közel egy évvel is még új bizonyítékokat tárt fel. Az egyik, amelyhez Kéri komoly munkával hozzájutott, Haynau 1849. július 1-i katonai proklamációja és parancsa a hadbíróságok felé, amely bizonyítékát adja annak, hogy a szabadságharc leverése után deportálhattak hadifoglyokat Oroszországba. A másikra pedig Kóka Rozália néprajztudós gyűjtésében bukkant. (Lőrincz Imre: A bukovinai Istensegítstől a völgységi Majosig, Magvető, Budapest 1986.) Kevesen tudják, hogy a XVIII. században Mária Terézia elől menekülő 15 ezer székely öt falút alapított Bukovinában, Csernovici alatt. Az 1848-49-es szabadságharc leverése után pedig Lüders orosz tábornok és társai a magyar hadifoglyokat a Kárpátok keleti, külső karéjában, egészen fel Bukovinába, Csernovicibe vitték, amely az idősek elbeszélése szerint „nagy szibériai gyűjtőtábor„volt. Lőrincz Imre a könyv 78. oldalán írja, hogy nagyapja sokat mesélt neki a 48-as háborúról, amikor még Bukovinában laktak. A háború után a kozákok rabszíjra fűzték a magyar katonákat, és úgy kísérték Szibériába. Az öt falú egyikében – amely az Istensegíts nevet viseli – is áthaladtak és megpihentek. Az ott élő magyarok megvendégelték őket – a kozákok engedték mindezt, hiszen nem értettek se magyarul, se románul, és nem tudták, hogy a magyar hadifoglyok és a falú lakói magyarul beszélnek egymással, azt hihették, románul.

Nem hagyható említés nélkül Borzák Tibor könyve sem. Ő a Morvai-féle bizottság tagja, összegyűjtötte, leírta a Petőfi-ügy történéseit, amit még kéziratban Kéri Edit látott és ellenőrzött. A könyv kiadását – többek állítása szerint – Fuksz Sándor anyagilag támogatta. A kinyomtatott könyvben olyan részletek is szerepelnek, amelyeket Kéri Edit nem látott, tehát utólag, nem tudni, kinek a javaslatára kerültek bele. Ilyen például, hogy „Morvai Ferencnek már a szibériai expedíció előtt is voltak ügyei az adóhatósággal. Üzleti vállalkozásai több hullámvölgyet is megéltek” – ami arra utal, hogy valakik Morvaiékat rossz színben szeretnék feltüntetni. A könyv így fejeződik be: „Mára az eredeti felállású expedíciós csapat szétszéledt, többen meghaltak, illetve a Megamorv Petőfi Bizottság tagja közül többen megszakították vele a kapcsolatot. A Petőfi-ügy zsákutcába került, ahonnan nehéz kijutni”. Mindez azt sugallja, rájuk már nem lehet többé számítani… valaki másra, talán az MVSZ-re van szükség? Ez azonban nem igaz, a Megamorv bizottsága él és mozog, csak nem akar együttműködni az MVSZ-szel. És egyébként honnan tudják Patrubányék, éppen min dolgoznak Morvaiék a háttérben? Honnan tudják, hogy nem éppen egy nagy bejelentés előtt állnak?

Ezenkívül nem egy furcsaságra is bukkanunk: Ahogy az előzőekben szót ejtettünk róla, A. V. Tyivanyenko Ulan Ude-i kutató 1989-ben együtt dolgozott a Morvai-féle expedíció tagjaival, és szerinte is Petőfi maradványait találták meg annak idején. Nos, ő Fuksz Sándor meghívására 2014 márciusában hazánkba érkezett. Hangsúlyozzuk, nem Morvaiék, hanem az MVSZ hívta meg. Azt hihetnénk, hogy az MVSZ úgy szervezte meg Tyivanyenko előadókörútját, hogy azok, akik már 1989-től ismerték és együtt kutattak, két hetet töltöttek együtt a barguzini ásatáskor, jó viszonyban voltak vele, találkozhassanak egykori kutatótársukkal. De erről szó sem volt! A több városban is tartott előadásairól rendre nem értesítették a közelben lakó Morvai-bizottsághoz tartozó tagokat! Így volt ez például Nyíregyházán, nem értesítették a közelben lakó Varga Bélát, ahogy Egerben Zahemszky Lászlót vagy Csank Csabát se.

További kérdések merülhetnek fel bennünk Tyivanyenko névjegyét látva. A drága, merített papíron csupán a neve és tudományos fokozatai állnak, illetve egy telefonszám: 8-9021-68-xx-xx. A cirill betűkkel írt nevében azonban 8 betűhiba van! Tyivanyenko ne tudná leírni a saját nevét? Vagy esetleg egy hazai nyomdában készült a névjegy, ahol nehezebben vették észre a cirill betűk hibáit? És miért nincs rajta se e-mail, se lakcím, se munkahely vagy bármi elérhetőség a telefonszámon kívül? Egy tudós ember ne akarná, hogy azok, akikkel annak idején együtt kutatta Petőfit, se egy levelet, se e-mailt ne tudjanak küldeni neki? Mindezek alapján azt kell feltételeznünk, talán valaki olyan nyomtathatta – hazánkban? – a névjegyet, aki nem akarta, hogy mások is találkozzanak vele.(Mindezek ellenére azonban Kéri Edit majdnem hogy titokban, de találkozott, és tisztázott vele néhány kérdést. Levelezik vele és telefonkapcsolatot is tart régi barátjával, hisz ketten kutatták ki a legtöbb „titkot” Petőfivel kapcsolatban.)

A fentiek ismeretében láthatjuk, békés együttműködésről szó sincs, sőt, mára Morvaiék hallani se akarnak a Patrubányékkal való együttműködésről. Mára oda jutott az ügy, hogy Patrubányék Morvaiékat vádolják azzal, hogy fékezik az ügy megoldását, ahogy az MVSZ-elnök Morvaihoz írt nyílt leveléből kiderül: „… amennyiben nem hajlandó Petőfi Sándor ügyében a nemzeti kegyeletadás érdekében való hatékony együttműködésre, legalább ne fékezze ezt a folyamatot. Önöknek el kell számolniuk a szent hamvak minden egyes porcikájával!” – olvashatjuk. (Egyébként a hamvaknak is van porcikájuk? Nem inkább a csontoknak?)

De még mindezek ellenére is örülhetnénk az MVSZ kezdeményezésének, ha ennek eredményeképpen az ügy jobban bekerült volna a köztudatba. Ez némiképpen meg is történt, azonban úgy tűnik, inkább zavart okozott. De hát hogyne okozna zavart az, ha például valaki huszonöt évvel a barguzini expedíció után azt olvassa: fel kell kutatni és haza kell hozni Petőfi hamvait, amikor már vélhetőleg felkutatták és elhozták Szibériából?!

(Folytatjuk)

Bunyevácz Zsuzsa: Újra a Petőfi-ügyről 4. rész

Bunyevácz Zsuzsa — Thu, 24 Jul 2014 17:18:53 +0200

A MVSZ tehát az elmúlt négy évben semmi olyan új információval nem szolgált, ami előmozdítaná az ügyet. De legalább a közös cél érdekében maximálisan együttműködnek a Morvai Petőfi Bizottság tagjaival és mindenben segítik őket? Ahogy a továbbiakban látni fogjuk, ma már erről szó sincs.

Pedig kezdetben még – ahogy Patrubány Morvaihoz 2014 júniusában írt nyílt levelében olvashatjuk – Morvai „egyedül az MVSZ-ben látta azt az erőt, amely Petőfi Sándor földi maradványainak ügyét dűlőre viheti”. Még fel is ajánlotta a birtokában lévő, Petőfi Sándor szibériai sorsával kapcsolatos valamennyi dokumentumot az MVSZ-nek – tudjuk meg Patrubánytól. (A Morvai Petőfi Bizottságból azonban erről többen nem tudnak, Kéri Edit szerint például Morvai erről egymagában nem is dönthetett volna, a jegyzőkönyvekben se szerepel, hogy felajánlották volna dokumentumaikat.) Aztán ez a helyzet 2014. április 26-ra egyértelműen megváltozott: A Morvai-féle bizottság gyűlésén kijelentették – ahogy egy évvel korábban is –nem akarnak együttműködni az MVSZ-szel. Nos, nyilván történnie kellett valaminek időközben.

Ahogy a tavalyi összeállításból is kiderült, az ügy szereplőit két fő csoportra lehetett, és tulajdonképpen lehet ma is osztani. Az egyik oldalon állnak azok, akik már az 1989-et megelőző évektől időt és fáradtságot nem kímélve kutattak, levéltáraztak, kiutaztak Barguzinba, feltárták a csontvázat, azonosították, harcoltak eredményeik elismeréséért, próbálták méltó módon eltemetni költőnket stb. A másik fő csoport 2010. decemberi megalakulása óta nem tud felmutatni olyan eredményt, ami előmozdítaná az ügyet, de el akarják temetni Petőfit, anélkül hogy birtokukban lenne a barguzini csontváz.

Ez utóbbihoz, az MVSZ Petőfi Bizottságához tartoznak… hát a felsorolásnál igencsak bajban lehet az újságíró! Azt hihetnénk, hogy az ember egyszerűen rámegy az MVSZ honlapjára, és ott megkeresi a Petőfi Bizottságot, ahol nyilván ott sorakoznak azoknak a szakembereknek a nevei, akik „kitartó és szívós munkájának” eredményeként arra a megállapításra jutottak, hogy nincs szükség több vizsgálatra, „a munka befejeződött”, egyértelmű, Kiszelyék Petőfi maradványait tárták fel. De ez nem így van. Az MVSZ honlapján Petőfi Bizottságukról csak az egyes közleményeikben esik szó, nem derül ki, kik is a tagok. Pontosabban 2011 januárjában a megalakulásuk alkalmából ezt írták: „A bizottság tagjai:T. Erdélyi IlonaPhD, az MTA doktora, irodalomtudós, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzor emeritusza, a Petőfi-kortárs Erdélyi János unokája, Bálint Béla, a sárospataki Farkas Ferenc Művészeti Iskola igazgatója,Gábos Dezső,fehéregyházi Petőfi Sándor Egyesület tiszteletbeli elnöke, az 1956-os ásatások egyik szemtanúja,Kiss Endre József, a Sárospataki Református Kollégium Nagykönyvtárának igazgatója,Mihályi Molnár László, költő, történész, az MVSZ Elnökségének póttagja,Varga Béla, a barguzini sírfeltárás vezető régésze.”

2014 júliusában megjelent Honlevél című kiadványuk címlapjáról pedig megtudjuk, az az MVSZ Petőfi Bizottságának alakuló ülésén készült, valamint hogy T. Erdélyi Ilona, Patrubány Miklós, Fuksz Sándor, Varga Béla, Bálint Béla, Kiss Endre József szerepel rajta. (Az MVSZ-től már nem is vesszük hibának azt, hogy a képen nem olyan sorrendben szerepelnek az említettek, ahogy azt sorolják.) A képen olvasható a cím: Az MVSZ Petőfi Sándor Bizottsága tetemre hív!

Hát… itt már komoly gondok vannak! Az említettek ugyanis azt sugallják, több neves kutatóból áll a csapat, például T. Erdélyi Ilona professzorasszony is tag. Azonban szó sincs erről! Mint megtudtuk, T. Erdélyi Ilonát Fuksz Sándor valóban elhívta a bizottság alakuló ülésére, fel akarták kérni ugyanis annak elnöki posztjára. Ő el is ment, de amikor megtudta, mit akarnak Patrubányék, határozottan nemet mondott a felkérésre. Röviden: a neves irodalomtörténész, egyetemi tanár egy percig se volt a bizottság tagja, és nincs semmilyen kapcsolata az MVSZ-szel. Megdöbbentő továbbá, hogy az MVSZ kiadványának címlapján szerepelhet többek között a professzorasszony is, annak ellenére, hogy beleegyezését adta volna. Ezzel nemhogy a sajtótörvényt szegték meg, hanem az elemi udvariassági szabályokat is. Még arra se voltak képesek, hogy felemeljék a telefont és a beleegyezését kérjék? Vagy biztosak voltak az elutasításban, hiszen pontosan tudták, hogy nem tag? Kit akartak félrevezetni ezzel?

Talán jól jött volna nekik egy „nagy név”? Ahogy jól jött volna Varga Béla régészé is, aki tagja volt a barguzini expedíciónak? Csakhogy vele is ugyanez történt. Elment az alakuló ülésre „körülnézni”, elmondta, amit tud az ügyről… de nem volt és azóta se tagja az MVSZ bizottságának. Tőle se kérték a beleegyezését, hogy a fényképe címlapra kerüljön .

Bálint Béla tagja volt, de már vagy két éve kivált, így 2014-ben tagként szerepeltetni az említett címlapon szintén kérdéseket vethet fel. Akkor is, ha a kép alá azt írták, az az alakuló ülésen készült. Gábos Dezső idős ember, Erdélyben él – nem találni utalást, képet arra vonatkozóan, hogy aktívan részt venne a bizottság munkájában. A felvidéki Mihályi Molnár Lászlóval kapcsolatban is hasonló a helyzet. Az MVSZ bizottságának ezek szerint egyedüli aktív tagja Kiss Endre József okleveles református lelkipásztor, könyvtáros, újságíró. A bizottság elnöke Fuksz Sándor mérnök-üzletember, az MVSZ képviseletében pedig Patrubány Miklós – informatikus – nevével találkozhatunk. Egyikük se antropológus, akik felülbírálhatnák a Barguzinban tevékenykedő antropológusok megállapításait.

Ennek a csoportnak a közelében rendre felbukkant, illetve felbukkan dr. Szabó Géza régész és Kardos Lajos – 1989-ben a Posta- és Hírközlési Minisztérium főosztályvezetője, rádiós szakember, Horn Gyula miniszterelnöksége idején államtitkár – is, akik a Morvai-csoporttal utaztak egykor Szibériába, de hogyan? 1989-ben mindketten anélkül, hogy hívták volna őket, „jelentkeztek” Ferihegyen az expedíció indulásánál – Kardos az utolsó pillanatban. Szabó Gézáról aztán később ki is derült, hogy az Akadémiának dolgozott (!) Sőt: felvetődött, hogy a barguzini sírban talált hajcsomó eltűnéséhez is köze volt – ahogy arról már tavaly beszámoltunk. Ezek és mások alapján az expedíció nem egy tagjában kérdések merültek fel céljaival kapcsolatban. Kardos Barguzinban mint amatőr rádiós tevékenykedett, de érdekes módon pont akkor romlott el az adója, amikor Kiszely be akarta mondani: megtaláltuk Petőfit! Miután az elmúlt években az expedíció nem egy tagjának az az érzése támadt, hogy mindketten az ügy ellen tevékenykedtek, közös beleegyezéssel távoztak a Morvai Bizottságból… majd az MVSZ környékén találkozhattunk velük újra. Tehát az a helyzet állt elő, hogy az Akadémiát rendre bíráló MVSZ-féle bizottság például Szabóval Gézával, az Akadémia egykori „küldöttével” ápolt jó viszonyt. Hm!

Úgy tűnik ugyanakkor, hogy az MVSZ számára a Megamorv-bizottság tagjai mintha lassan „persona non grata”-k lennének. Már a kezdet kezdetén, 2011 januárjában az MVSZ kizárta az együttműködésből Kiszely Istvánt, „akit több évtizedes besúgói ténykedése, és mindezt két évtizede tagadó hazudozása miatt erkölcsileg vállalhatatlannak” tartottak. Tehát azt zárták ki, aki többedmagával az egész feltárást, azonosítást végezte, aki nemzetközileg elismert, 35 éves rutinnal rendelkező szakember volt, akit több alkalommal is hívtak külföldre különféle csontvázak azonosításához. Aki szerette volna Petőfi Sándor csontjait hazahozni és méltó módon eltemetni. Akit folyamatos támadások értek, meghurcolták, szakmailag lejáratták … és aki nélkül most nem lenne Petőfi-ügy. Nem érdekelte Patrubányékat, hogy Kiszely szakmai hozzáértésének nincs köze a múltjához, illetve senki se kérdezte meg tőle, végül is hogyan is szervezték be. Halála előtt néhányunkkal megosztotta történetét, hogy három hónapig verték a Pusztaszeri úton, fenyegették, hogy a családját a GULAG-ra viszik… és még folytathatnánk, de hangsúlyozzuk, mindennek semmi köze szakmai hozzáértéséhez.

Úgy tűnik azonban, Patrubánynak nem mindig ugyanaz a reakciója az ügynökökkel kapcsolatban. A Leleplező című folyóirat, ahol Petőfi-összeállításuk megjelent, főszerkesztője Tőke Péter, akinek neve a korábban nyilvánosságra került állítólagos ügynöklistán szerepel. Igaz, Tőke Péter elmondta, ha valaki főszerkesztőként dolgozott a szocializmusban, természetes volt, hogy kapcsolatban állt a III-as főosztállyal, mert megfigyelték, kommunikáltak vele. Állítja, ő ügynök hazafi volt. Nem lelni annak nyomára, hogy az MVSZ vele is megszakított volna minden kapcsolatot.

Említeni kell továbbá, hogy Patrubány Miklós – életrajza szerint –1976-1978 között a bukaresti félvezető gyárban dolgozott, ami vélhetőleg az IPRS (Întreprinderea de pieseradioţi semiconductori). Ismert, hogy Ion Mihai Pacepa Ceauşescu idején kémfőnök volt Romániában, majd miután disszidált az Egyesült Államokba, megírta visszaemlékezéseit. A Vörös horizontok című magyarul megjelent könyvében foglalkozik az IPRS gyárral is. Leírja például Ceauşescu 1978-as látogatását, a diktátor néhány héttel korábban ért haza titkos moszkvai látogatásáról, ahol találkozott Brezsnyevvel és KGB főnökével, Andropovval. Felkerestek egy titkos „mikroelektronikai várost”, amely a „műszaki városok” titkos rendszerének része volt. Céljuk az volt, hogy új katonai technológiákat és fegyverrendszereket hozzanak létre a KGB és a kelet-európai testvérszervezeteik által lopott információkra alapozva. A KGB építette és tartotta fenn ezeket a gyárakat, és fizette a főként tudósokból és mérnökökből álló teljes lakosságot. Nos, a bukaresti IPRS a szovjet „mikroelektronika-város” román hasonmása volt, Ceauşescu pedig azért kereste fel a gyárat, hogy lássa az Egyesült Államokból csempészett katonai chipek gyártására szolgáló új berendezéseket. A gyárban a DIE (Direcţia de Informaţii Externe, román kémszolgálat) gondosan leszedett mindent, ami a származásukra utalt. Olvashatunk továbbá a katonai hírszerző szolgálat (DIA, Direcţia de Informaţiiale Armatei) által felszerelt kiállításról is, ami a legújabb műszaki újdonságokat és hardver technikát alkalmazta. A mikroelektronikát gyártó berendezést a DIE és a DIA szerezte, anélkül hogy a gyártók tudtak volna róla. A DIE Nyugat-Németországban, Ausztriában, Japánban látszatcégeket hoztak létre, ezeken keresztül végezték tevékenységüket – írja Pacepa. Az egykori kémfőnök szavai alapján erősen valószínűsíthető, hogy az IPRS a román titkosszolgálatok kiemelt jelentőségű helye lehetett, ahogy feltételezhető az is, csak azok lehettek a gyár dolgozói, akiket a román titkosszolgálatok megbízhatónak tartottak…

(Folytatjuk)

Bunyevácz Zsuzsa: Újra a Petőfi-ügyről 4. rész

Ez utóbbihoz, az MVSZ Petőfi Bizottságához tartoznak… hát a felsorolásnál igencsak bajban lehet az újságíró! Azt hihetnénk, hogy az ember egyszerűen rámegy az MVSZ honlapjára, és ott megkeresi a Petőfi Bizottságot, ahol nyilván ott sorakoznak azoknak a szakembereknek a nevei, akik „kitartó és szívós munkájának” eredményeként arra a megállapításra jutottak, hogy nincs szükség több vizsgálatra, „a munka befejeződött”, egyértelmű, Kiszelyék Petőfi maradványait tárták fel. De ez nem így van. Az MVSZ honlapján Petőfi Bizottságukról csak az egyes közleményeikben esik szó, nem derül ki, kik is a tagok. Pontosabban 2011 januárjában a megalakulásuk alkalmából ezt írták: „A bizottság tagjai:T. Erdélyi IlonaPhD, az MTA doktora, irodalomtudós, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzor emeritusza, a Petőfi-kortárs Erdélyi János unokája, Bálint Béla, a sárospataki Farkas Ferenc Művészeti Iskola igazgatója,Gábos Dezső,fehéregyházi Petőfi Sándor Egyesület tiszteletbeli elnöke, az 1956-os ásatások egyik szemtanúja,Kiss Endre József, a Sárospataki Református Kollégium Nagykönyvtárának igazgatója,Mihályi Molnár László, költő, történész, az MVSZ Elnökségének póttagja,Varga Béla, a barguzini sírfeltárás vezető régésze.”

Úgy tűnik ugyanakkor, hogy az MVSZ számára a Megamorv-bizottság tagjai mintha lassan „persona non grata”-k lennének. Már a kezdet kezdetén, 2011 januárjában az MVSZ kizárta az együttműködésből Kiszely Istvánt, „akit több évtizedes besúgói ténykedése, és mindezt két évtizede tagadó hazudozása miatt erkölcsileg vállalhatatlannak” tartottak. Tehát azt zárták ki, aki többedmagával az egész feltárást, azonosítást végezte, aki nemzetközileg elismert, 35 éves rutinnal rendelkező szakember volt, akit több alkalommal is hívtak külföldre különféle csontvázak azonosításához. Aki szerette volna Petőfi Sándor csontjait hazahozni és méltó módon eltemetni. Akit folyamatos támadások értek, meghurcolták, szakmailag lejáratták … és aki nélkül most nem lenne Petőfi-ügy. Nem érdekelte Patrubányékat, hogy Kiszely szakmai hozzáértésének nincs köze a múltjához, illetve senki se kérdezte meg tőle, végül is hogyan is szervezték be. Halála előtt néhányunkkal megosztotta történetét, hogy három hónapig verték a Pusztaszeri úton, fenyegették, hogy a családját a GULAG-ra viszik… és még folytathatnánk, de hangsúlyozzuk, mindennek semmi köze szakmai hozzáértéséhez.

(Folytatjuk)

Bunyevácz Zsuzsa: Újra a Petőfi-ügyről 3. rész

Bunyevácz Zsuzsa — Wed, 23 Jul 2014 10:50:46 +0200

Ahogy az az előzőekből is kiderült, az MVSZ Petőfi Bizottsága megalakulása, 2011 januárja óta semmilyen “nagy durranással” nem tudott előrukkolni, ami az Akadémiát arra késztette volna, hogy felülvizsgálja korábbi véleményét. Aztán 2014 júniusában a Leleplező című folyóiratban megjelentettek egy “terjedelmes összeállítást” a Petőfi-ügyről. Első hallásra azt hihetnénk, végre itt a nagy bejelentés, a mindent eldöntő bizonyíték, és végre pont kerül a történet végére. Elolvasása után azonban kiderül – ahogy a továbbiakban látni fogjuk –, szó sincs erről!

Az összeállítás A bizonyítás befejeződött: Petőfi Sándor Szibériában hunyt el, de mi lesz a hamvaival? címet viseli. Alcíme: Miért tagadnak mindent tudós szabadkőműveseink, ki befolyásolja őket? Miért nem engedik bebizonyítani, hogy a költőfejedelem Széchenyi István fia? Az összeállítás ismertetését kezdhetnénk azzal az “aprósággal”, hogy – ki tudja, miért – a cím kétszer szerepel egymás után. De hagyjuk ezt, mert már a címben megfogalmazottal is gondjaink lehetnek! Ugyanis – ahogy arról már szót ejtettünk – a bizonyítás korántsem fejeződött még be! Ami befejeződött, az az antropológiai vizsgálat, amit Kiszelyék elvégeztek pontosan huszonöt éve. Az a vizsgálat, amit Fuksz Sándorék készítettek, a “szuperpozíció”, nem döntő bizonyíték, amúgy pedig ezt előttük már kétszer mások is megtették – ahogy arról már szót ejtettünk. Okkal merülhet fel bennünk a kérdés: Miért hangoztatja az MVSZ, hogy a bizonyítás befejeződött, ha nem?

De az alcímmel is lehetnek gondjaink: Például ki nem engedi bizonyítani, hogy Petőfi Széchenyi fia? Ki gátolja meg, hogy bárki bármit is írjon ezzel kapcsolatban? Senki. Úgy tűnik továbbá, hogy az a szerkesztési elv, miszerint a címben feltett kérdésre illik választ kapni a cikkben, itt nem érvényesül. Sokkal inkább mintha a bulvársajtóban tapasztalt hangzatos címekkel lenne dolgunk…

De ennél sokkal nagyobb gondok is vannak az összeállításban: jelentős részük ugyanis az MVSZ több évvel korábbi sajtóközleménye, egy-két kivétellel nincs benne önálló, új anyag, új eredmény, ami arra késztetné az Akadémiát, hogy változtasson a véleményén. Szerepel benne például Patrubány Miklós 2010-ben írt “tűnődése”, miszerint “el kell temetnünk Petőfi Sándort!” Ebben csak a legfontosabbra nem kapunk választ: mit akar eltemetni, ha fogalma sincs, hol rejtik Petőfi feltételezhető földi maradványait? Igen, el kellene temetni, ez az, amit Kiszelyék is akartak, de ehhez kellene a bizonyíték, hogy nagy költőnk maradványait találták meg. De ezt az MVSZ-nek nem sikerült bizonyítani.

Ki tudja miért, de szerepel benne Patrubány Miklós egyik 2010-es írása is, amelyben a 2004. december 5-i népszavazással kapcsolatban Makovecz Imre szavait idézi: “Aki ezt a népszavazást kitalálta, az a Szekuritáte szekerét tolta.” Majd a – Patrubány szerint – elcsalt hatszázezer szavazatról esik szó… a végén pedig azt írja, hogy várja Makovecz Imre “nyilvános bocsánatkérését és köszönetét”. Nos, nemcsak arról van szó, hogy a 2004-es népszavazásnak és Patrubány személyes sérelmének aligha van köze a Petőfi-ügyhöz, hanem arról is, hogy a híres építész időközben elhunyt. Így meglehetősen vegyes érzelmeket kelthet, hogy egy Petőfiről szóló összeállításban az MVSZ elnöke a már a nem is élő Makovecz bocsánatkérésére vár…

Ugyanígy nem tartalmaz újat Fuksz Sándor írása sem: egyrészt egy 2012-es Petőfiről szóló előadásának megnyitó köszöntését tették bele, amely végén ez áll: “E gondolatokkal nyitom meg a konferenciát” – elég furán hangzik mindez 2014 júniusában, és okkal merülhet fel bennünk, nem inkább kutatásaik eredményét kellett volna közölni? Vagy lehet, hogy nincs? Majd: In memoriam Szuromi Lajos – olvashatjuk. Semmi összekötő szöveg, semmi szerkesztés, hogy lássuk, hogyan és miért is kapcsolódik a két szöveg. Ez után rövid összefoglalása következik a barguzini kutatásoknak – amit nem ők végeztek persze – majd hosszan idéz Szuromi Lajostól, a debreceni egyetemi docensétől. (Szuromi tanulmányában elemzett két, Barguzinban gyűjtött verset, amelyek nagy valószínűséggel Petőfié lehettek.) De hosszabb az idézet, mint Fuksz saját szövege! Egyedül Grespik László cikke hathat újdonságként, amúgy erről is írt Borzák Tibor könyvében, amire egyébként még visszatérünk. Ennyit az “új” adatközlésekről. Petőfi és az egész ügy ennél azért sokkal többet érdemelne.

Szavahihetőségükre jellemző a következő is. Ki tudja, miért, de az MVSZ “elismeréssel adózott” a barguzini expedíció, illetve az ezzel kapcsolatos kutatások résztvevőinek – áll az összeállításban, ami akár dicséretes is lenne. Aztán sorolják a neveket… csakhogy számos igen fontos résztvevőt kihagytak, és beírtak olyanokat, akik nem tartoztak a kutatókhoz vagy az expedícióhoz. Úgy tűnik, mintha a Kéri Edit és Borzák Tibor könyvében található fotó alapján – az expedíció ferihegyi indulása – nevezték volna meg a személyeket. Talán nem tudták, illetve feltételezhetően nem jártak utána, hogy a képen nem okvetlenül a kutatók állnak. Így lehet, hogy kutatónak nevezték a ládákat, állványokat cipelő munkásokat is, akiknek semmi közük se volt Petőfihez. Ugyanígy két olyan tolmácsot is, akiket az expedíció tagjai a repülőtéren ismertek meg, ők azonban véletlenül álltak ott, egyikük azt se tudta, miért éppen Barguzinba mennek! A másik pedig azért repült oda, hogy Morvaival tárgyaljon kazán- és faeladás ügyében! De kimaradt például Záhemszky László, dr. Straub Imre, Falus Ottó Pál… akik nélkül ma az MVSZ Petőfi Bizottsága oka fogyottá válna.

Nem egy szerkesztési hiányosságokkal is szembesülnünk kell. Úgy tűnik, az MVSZ-nél még arra se vették a fáradságot, hogy ne egyszerűen összeollózzák a korábbi, adott esetben két-hároméves sajtóanyagaikat, hanem szerkesszék is azokat. Így fordulhatott elő például, hogy egyszer az szerepel: “Varga Béla a barguzini sírfeltárás vezető régésze”, máshol pedig: “dr. Szabó Géza, aki 1989-ben a Barguzinban zajló sírfeltárást vezette…” Ezek után hogyan higgyünk nekik?

Említhetjük azt is, hogy ugyanaz a történet kétszer fordul elő az összeállításban. A. V. Tyivanyenko Petőfi-kutató 1987-es budapesti látogatását nem csak egyszer említik. Az orosz szakember ittjártakor megpróbált magyar kutatókkal kapcsolatot teremteni. Így írnak egyszer dr. Kiss Józsefről, anélkül hogy foglalkozását vagy státusát említenék, másodszor pedig simán Kiss József akadémiai tisztségviselőként kerül szóba, valamint szerintük a Petőfi Irodalmi Múzeumban történt a találkozás. Ezzel szemben dr. Kiss József neves irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének elismert kutatója, és nem tisztviselő. A látogatás pedig nem a Petőfi Irodalmi Múzeumban, hanem az MTABKK IrodalomtudományiIntézetében a Ménesi úton történt. Ráadásul ezt az 1987-es találkozást az összeállításban a “legfrissebb” információnak nevezik, noha annak idején erről többen is tudtak. Talán csak Fuksz Sándornak volt friss. Az pedig már csak hab a tortán, hogy szerintük A. V. Tyivanyenko “az Ulan Ude-i (Burjátország) egyetem régészprofesszora”. Nos, ez is tévedés.

És mielőtt továbbmennénk, ejtsünk néhány szót a helyesírásról is! Nem egy esetben az összeállítás szerzőinek gondjai akadtak a kis- és nagybetűk használatával, de zavaros megfogalmazással is találkozhatunk: “1848. március 15-ének nemzeti ünnepét nehéz elképzelni Petőfi Sándor és az általa képviselt szellemiség nélkül.” De egy be nem fejezett mondat is arra utal, hogy még arra se voltak képesek, hogy egy korrektorral átnézették volna a szöveget: “Adja Isten, hogy így le” – olvashatjuk. Tudjuk, sajtóhibák mindenhol előfordulhatnak. Ahogy például a Magyar Demokrata tévedésből kétszer hozta le ugyanazt a Petőfi cikket, vagy ahogy a Barikádban megjelent cikkemben március 14. helyett március 4. szerepel. Sajnálatos, de előfordul az ilyesmi – itt azonban másról van szó. De a tördeléssel is komoly hiányosságok akadtak, ilyen munkával egy vizsgán nem menne át az, aki ezt készítette.

Nos, tehát semmi új kutatási eredmény, csupán a korábbi sajtóközlemények összeollózása, tárgyi tévedések, helyesírási hibák, magyartalan fogalmazások… ennyi, amit az MVSZ Petőfi Bizottsága “négy év kitartó és szívós munkájával” fel tud mutatni. Szerintem szégyen Petőfi Sándor nevét egy ilyen munkával egy lapon említeni. Ez a “terjedelmes összeállítás” vélhetően nem fogja az Akadémia véleményét megváltoztatni, magyarul semmilyen előrelépést sem fog hozni. Ezt olvasva az Akadémia valószínűleg azt teszi, amit tehet: tudomást se vesz róla…

(Folytatjuk)

Bunyevácz Zsuzsa: Újra a Petőfi-ügyről 2. rész

Bunyevácz Zsuzsa — Tue, 22 Jul 2014 13:17:27 +0200

Ahogy az az eddigiekből kiderült, az MVSZ Petőfi Bizottsága megalakulásától, 2011 januárjától kezdve 2013 márciusáig gyakorlatilag semmi olyan új bizonyítékot nem tudott felmutatni, ami előbbre vitte volna az ügyet. Nézzük, a későbbiekben jutottak-e valamire!

Az MVSZ székházában 2014 márciusában Borzák Tibor Petőfi-kutatásokról szóló könyvének bemutatásával kapcsolatos sajtóanyaguk alapján azt gondolhatnánk: na, végre, itt vannak az új eredmények! “…számos új információ látott napvilágot, amelyek együttesen, mondhatni teljesen lenullázzák annak valószínűségét, hogy 1989-ben a szibériai Barguzinban ne Petőfi Sándor hamvait találták volna meg… A könyvbemutató hozzászólói sorra döntötték meg a Barguzinban feltárt Petőfi-hamvak tényét kétségbe vonók állításait” – írják. Ha azonban utánajárunk az általuk felfedezett “számos új információnak”, amelyek “megdöntötték” az MTA által állítottakat, kiderül, ezek is erősen sántítanak!

„A legmeredekebbet Fuksz Sándor mondta ki: levetítették a barguzini feltáráson részt vett Karáth Imre kétrészes filmjét, amelyben A. A. Petrunyin, Burjátország kulturális miniszterhelyettese – aki a barguzini feltárás kormánymegbízottja volt – elmondja, hogyan keletkezett 1990 januárjában »a női csontváz« hamis legendája” – írják a továbbiakban. Nos, ez 1991-ben (!) volt újdonság, akkor készült a film a Morvaiék által szervezett Agro Hotelbeli nemzetközi tanácskozáson.

Megtudjuk továbbá, hogy a könyvbemutatón hozzászólt Nehéz Mihály orosz tolmács és kutató özvegye is, akinek a férje “elmélyült levéltári kutatásokat végzett a Szovjetunióban. Hagyatékában található Grotenhelm tábornok orosz nyelvű hadtörténeti naplója az 1849-es magyarországi hadjáratról, amelyből egyértelműen kiderül, hogy igenis hurcoltak el magyar hadifoglyokat ekkor Szibériába.” Ez így igaz is. Csakhogy az említett anyagot Kéri Edit az 1989. áprilisi előexpedíció során kérte ki a moszkvai Központi Hadtörténeti Levéltárból: 19 mikrofilmtekercset rendelt meg az 1849-es anyagokról – ahogy arról könyvében négy oldalon át részletesen beszámol. Ebből fordított aztán Nehéz Mihály, aki a sebesült katonák elhurcolásáról szóló naplórészletről be is számolt egy Szabad Föld-interjúban. Szó sincs tehát semmilyen új információról, amelyet az MVSZ talált volna meg.

Tehát még mindig semmi saját adatközlés, de felcsillan a remény, ugyanis Fuksz Sándor a könyvbemutatón bejelentette: újabb bizonyíték birtokába jutottak, amely azt igazolja, hogy Petőfi Szibériában hunyt el: “A hatvanas években egy magyarországi kutató – akit egyelőre nem nevezett meg – hivatalos megbízással Moszkvában és Szibériában kutatva megtalálta Petőfi Sándor szibériai elhurcoltatásának bizonyítékait. Kutatásait összefoglaló jelentését a moszkvai magyar nagykövetségen gépelték és postázták az MTA részére. Az információt Borsche Antónia szolgáltatta, aki annak idején a moszkvai magyar nagykövetségen dolgozott, és a Petőfi Sándor szibériai elhurcoltatásáról szóló jelentést maga gépelte, majd tette a Magyar Tudományos Akadémia részére címezve a nagykövetség diplomáciai postájába, amelyet a külügyminisztérium futára hozott Budapestre” – áll sajtóanyagukban. Egy másikból pedig “Matolcsi János neves magyarországi kutató jelentéseiről” olvashatunk, amelyekben “a megbízott kutató arról számolt be, hogy megtalálta Petőfi Sándor Barguzinba történt elhurcolásának bizonyítékait”. Fuksz Sándor állítása szerint tehát Matolcsi János megbízott kutató barguzini bizonyítékokat talált Petőfi Sándor szibériai elhurcolására. Ezt még egészítsük ki azzal, hogy az MVSZ meghívására hazánkba érkezett Alekszej Vasziljevics Tyivanyenko orosz történész-régész, aki annak idején együtt kutatott a Megamorv expedíció tagjaival. Kéri Edit elmondta, A. V. Tyivanyenko beszámolt neki arról, amit Fuksz Sándortól hallott: Matolcsi 1967–1971 között kutatott Barguzinban, és Petőfi fiának születési anyakönyvére bukkant.

Nem kellett sok utánajárás ahhoz, hogy kiderüljön, ebben se lehetünk biztosak, ugyanis Matolcsi János (1923–1983) – korábbi földművelésügyi miniszter, egy időben a Mezőgazdasági Múzeum főigazgatója – külföldi útjairól részletes nyilvántartás található a Mezőgazdasági Múzeumban. Kéri Edit utánajárásának köszönhetően a múzeum kézirattárában őrzött dokumentumokból kiderül, Matolcsi valóban járt az egykori Szovjetunióban: 1968. május 5-től október 31-ig terjedően hat hónapos tanulmányutat tett. De szó sincs Szibériáról, hanem csak Kijevben és Moszkvában járt. És tanulmányozhatott csontokat… a szürkemarhákét! Ugyanis a magyar ősi háziállatfajták földrajzi eredetét vizsgálta. Soha nem járt Szibériában, soha nem kutatta Petőfit – állítja a múzeum levéltárosa. Ezenkívül A. V. Tyivanyenko, aki annak idején együtt kutatott a Morvai-féle expedíció tagjaival, személyes közléséből tudjuk, hogy maga is próbált rábukkanni az említett születési anyakönyvre – sikertelenül. Fuksz állítását egy titkárnő negyvennégy éves emlékei támasztják alá, míg a másik oldalon a múzeum hivatalos dokumentumai, illetve az orosz szakember levéltári kutatásának eredménye áll.

(Hogy mi történhetett valójában? Kéri szerint a következő, ami egyelőre csak feltételezés: Lőrincz L. László a burjátokat kutatta, írtak is róla a hetvenes években egy burját lapban. Az Esti Hírlap 1989. szeptember 5-i száma pedig beszámolt arról, hogy találkozott L. J. Eliaszovval, a burját néprajzkutatóval, aki korábban lejegyezte egy idős hölgy elbeszélését Petrovicsról, aki kislány korában ismerte a titokzatos száműzöttet. Eliaszov említette, hogy létezik a legenda Barguzinban egy Petrovics nevű száműzöttről és temetkezési helyéről. Lőrincz L. László ugyan nem kutatta Petőfit, de talán visszautazásakor találkozhatott Matolcsival Moszkvában a magyar követségen, és elmondhatta neki, mit hallott Eliaszovtól. Matolcsi talán erről számolt be az Akadémiának.)

De menjünk tovább! Első olvasásra azt hihetnénk, végre itt a döntő bizonyíték!

Az MVSZ 2014. április 4-i sajtóanyaga szerint “a Magyarok Világszövetsége által külföldi laboratóriumban elkészíttetett szuperpozíciója végképp eldöntötte a kérdést: Petőfi Sándor Szibériában hadifogolyként halt meg, és a Morvai Ferenc vezette expedíció 1989. július 17-én immár végképp bizonyítottan Petőfi Sándor hamvait tárta fel…” (Azzal most ne törődjünk, hogy ezek szerint az MVSZ 2014-ben jutott el oda, ahova Morvaiék 1989-ben: Petőfi maradványait tárták fel.) De mi lehet az a szuperpozíció? Minden bizonnyal az én műveletlenségemnek köszönhető, hogy nem tudom, mi az. Utánanézek, a Wikipedia szerint a “szuperpozíció elvelineáris egyenletekkel leírhatófizikai rendszerre vonatkozó általános elv”. Hát, nem lettem okosabb! Majd egy másik sajtóanyagukból, kiderül mi is ez: “A Magyarok Világszövetsége egy külföldi laboratóriumban elkészíttette… a koponya és a Petőfi-dagerrotípia egymásra helyezését, szuperpozícióját.” Tehát az egymásra helyezés = szuperpozíció. Még mindig gyanús, ugyanis ilyen kifejezést nem találok az idevágó irodalomban. Aztán egy rádióinterjúban az említett kutató, Tyivanyenko a következőket mondta: “Egy csehországi intézetben szuperprojekció segítségével beillesztették Petőfi koponyájának másolatát, annak képét Petőfi ismert arcképébe, illetve fényképébe.” Ezek szerint szuperprojekció és nem szuperpozíció? A projekció szó közismerten kivetítést, vetületet jelent… ez tűnik helyesnek. Kis utánajárással aztán kiderül: a szakirodalom inkább a szuperimpozíció kifejezést használja.

Okkal kérdezhetjük, mennyire vehető komolyan az MVSZ Petőfi Bizottsága, ha még annak a módszernek a nevét is bizonytalanul használják, amelyik szerintük “döntő bizonyítékául” szolgál Petőfi azonosítására? Azonban ez se új eredmény, ezt a vizsgálatot elvégezte Clyde Simpson 1989-ben Barguzinban és az Egyesült Államokban, majd 2007-ben Budapesten az Országos Igazságügyi Orvostani Intézetben is megtörtént. (Persze ezt csak a koponya másolatával tehették meg 2007-ben, hiszen az eredetit 2002-ben Kiszely elrejtette. Még akkor is, ha az MVSZ egyik sajtóanyagában ez áll: elkészítették “a barguzini sírból a Morvai-expedíció által kiemelt koponya és a Petőfi-dagerrotípia egymásra helyezését…” Tehát ismét egy olyan állítás, aminek nincs valóságalapja.) A másolat meg ugye csak másolat…

De olvassuk tovább a sajtóanyagukat! A “szuperpozíció” eredményét bemutattákA. V. Tyivanyenko „professzornak”, aki bejelentette: megvizsgálta az eredményeket, és számára egyértelműen bizonyítva van, hogy a csontváz Petőfi Sándoré. “További vizsgálódásokra ebben az ügyben véleményünk szerint nincs szükség. Ez a koponya-összehasonlítással szerzett eredmény egyértelműen bizonyítja, hogy Petőfi Sándorról van szó. Tehát a munka bevégeztetett.”Ugyanerről írnak a Leleplezőben: A bizonyítás befejeződött: Petőfi Sándor Szibériában hunyt el, de mi lesz a hamvaival? címet viseli az összeállításuk. “A munka befejeződött. Teljes egyértelműséggel el lehet mondani, hogy Barguzinban Petőfi Sándor hamvai kerültek elő”– mondta Tyivanyenko.

Igencsak ide kívánkozik néhány megjegyzés. A legfontosabb talán az, hogy az említett vizsgálat egyáltalán nem ad “egyértelmű igazolást”, a szakemberek szerint csupán annyit bizonyít, hogy méreteiben nagyon hasonló a két koponya, például egyiknek se hosszabb az álla, mint a másiké. De nem pótolja a DNS vizsgálatot, így nem állja meg a helyét az, hogy “fölöslegessé tesz minden kutatást” – ahogy azt a magyarul nem tudó Tyivanyenko állítólag mondta. Nem tudni ugyanis, hogy ő eredetileg oroszul mit állított, és hogy lefordították-e neki mindazt, ami magyarul megjelent, tehát volt-e lehetősége ellenőrizni azokat. Mindenesetre Tyivanyenko nem antropológus, hanem régész-történész. Az antropológia tehát nem az ő szakterülete. Hogy lehet, hogy egy tudós ember ilyen határozott véleményt fogalmaz meg egy nem az ő szakterületéhez tartozó témában? Fuksz Sándorék mégis az ő állítólagos szavai alapján látják egyértelműen bizonyítva, hogy Petőfi maradványaira bukkantak, de Kiszely és másik három antropológus vizsgálatának eredményét – amelyet több mint húsz jegy alapján végeztek – nem fogadják el. Nem sántít ez egy kicsit?

További kérdések merülhetnek fel bennünk, ha kezünkbe kerül a “külföldi laboratóriumban” végzett vizsgálat eredménye. A birtokunkban lévő másolat szerint az említett vizsgálatot Prágában végezték… 2012 végén! Magyarul az eredmény már vagy másfél éve Fukszék kezében volt. És akkor még nem beszéltünk a 2007-es budapesti vizsgálatról, ami ugyanezzel az eredménnyel zárult! De akkor miért vártak ennyit e “mindent eldöntő bizonyíték” közzétételével? Talán mert tudták, valójában önmagában ez nem döntő bizonyíték, és szükségük volt egy “nagy névre”, aki majd ezt állítja?

Az eddigiek alapján is látszik, aligha tekinthető tudományos kutatásnak, amit az MVSZ Petőfi Bizottsága tesz. Sokkal inkább dilettánsoknak tűnnek, akik igencsak erőlködnek, hogy valamilyen eredményt tudjanak felmutatni. Talán azért, hogy valamifajta joguk, illetékességük legyen az újratemetésre? De vajon miért olyan fontos az éveken át hangoztatott temetés, ha vélhetőleg aligha viszi előbbre az ügyet?

(Folytatjuk)

Bunyevácz Zsuzsa: Újra a Petőfi-ügyről

Bunyevácz Zsuzsa — Mon, 21 Jul 2014 09:18:28 +0200

2014. július 17. a 25. évfordulója annak, hogy a szibériai Barguzinban vélhetőleg Petőfi Sándor földi maradványaira bukkantak a Megamorv expedíció tagjai. Tavaly tavasszal egy öt részből álló sorozatban próbáltunk utánajárni a fellelt csontváz további sorsának, azóta újabb események történtek, amelyekről az évforduló kapcsán célszerű szót ejteni. Álljon itt bevezetőként egy rövid összefoglalása korábbi cikkeinknek!

Ismeretes, hogy1989-ben indult előzetes, alapos kutatások után a szibériai Barguzinba a Megamorv Petőfi Bizottság expedíciója Petőfi Sándor esetleges földi maradványainak feltárása céljából. A kutatás központi szereplői Kéri Edit, Kiszely István és Morvai Ferenc voltak. Morvai a költségeket vállalta magára, Kiszely István pedig akkor már huszonhét éve az MTA Régészeti Intézet antropológusaként nagy nemzetközi szakmai hírnévnek örvendett. Kéri Edit több nyelven beszélő amatőr kutató, aki évtizedeket töltött különböző levéltárakban, eredményeiről öt könyvet írt, és nem egy olyan dokumentumot ásott elő, amelyekre hivatásos történészeinknek nem terjedt ki a figyelme. Barguzinban aztán vélhetően nagy költőnk földi maradványait tárták fel, ahogy azt négy antropológus is megállapította, Clyde Simpson amerikai matematikus és antropológus számítása szerint pedig háromszázmillió az egyhez, hogy költőnk csontváza került elő.

A “hivatalos” tudósaink azonban mintha nem örültek volna ennek, sorra jelentek meg a cáfolatok, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) pedig hamarosan kijelentette: egy női csontvázat találtak. Ezzel a kijelentésével az MTA elejét vette minden további vizsgálatnak, és máig lezártnak tekinti az ügyet. Teljes bizonyossággal állítani azonban, hogy valóban nagy költőnk csontjait tárták fel, Petőfi és édesanyja, Hrúz Mária földi maradványainak DNS vizsgálata alapján lehetne. Ezt azonban annak idején az illetékes hivatalos szervek elutasították. A hosszú huzavona miatt – amikor még az is felmerült, hogy az esetleges rosszakarók részéről akár a megsemmisítés vagy a lelet eltüntetésének veszélye is fennállhat – Kiszely István 2002-ben a csontvázat biztonságba helyezte “valahol Európában”. Úgy gondolta, amíg nem sikerül bizonyítani, hogy valóban nagy költőnk földi maradványait találták meg, és amíg minden egyéni és pártérdektől függetlenül méltó temetést nem rendezhet a nemzet, addig marad a rejtekhelyen.

Több mint két évtizeddel később is így állt a helyzet, a csontvázról az azt őrzőkön kívül senki se tudja, hol található. A Petőfi-kérdés azonban 2010 végén újra előkerült… de nem azok tűzték ismét napirendre, akik részt vettek az 1989-es expedícióban, illetve az azt megelőző kutatásokban, vagy akik azonosították a földi maradványokat, vagy anyagilag is támogatták az expedíciót és a kutatásokat. Nem, nem azok vetették fel a témát és akarják eltemetni Petőfit, hanem azok, akik nem tudják, hol rejtik a csontvázat, akik a hosszú évekig tartó kutatásokban és a későbbi harcokban nem vettek részt. A Patrubány Miklós vezette Magyarok Világszövetsége (MVSZ) 2010. december 4-én “egy Petőfi Bizottság életre hívásáról döntött”.

2010-ben természetesen még létezett – és azóta is létezik – a Morvai-féle Megamorv Petőfi Bizottság, amely tagjainak áldozatos munkája nélkül az MVSZ Petőfi Bizottság léte oka fogyott lenne. Nem csoda, hogy Kiszely István a következő véleményének adott hangot 2011 januárjában: A Petőfi témát “a magyarok Világszövetségének elnöke, Patrubány Miklós vetette föl. Nem tudható, hogy milyen céllal és milyen hátszéllel… Az esetleges félreértések elkerülése végett közöljük, hogy 22 éve létezik egy Petőfi Bizottság (a Megamorv-féle, B. Zs.) …Petőfi tetemét a kutatók megtalálták, azonosították, egy rövid vizsgálattal lezárható az ügy. Nem értjük, mit akar Patrubány Miklós, mi indította arra, hogy 22 év kemény, időnként megalázó, megszégyenítő munkáját diszkvalifikálja. Huszonkét év alatt lett volna ideje segíteni az MVSZ-nek erkölcsileg és anyagilag is.” De nem tették, Patrubány 2000-től elnöke az MVSZ-nek, több mint egy évtizeden át nem volt fontos számára, hogy támogassa az ügyet, ahogy az MVSZ Petőfi Bizottsága koordinátorának, Fuksz Sándornak sem.

Természetesen örülhetnénk az MVSZ kezdeményezésének, hiszen minden olyan szándék üdvözölendő, ami elősegíti, hogy végre az MTA közreműködésével létrejövő tudományos vizsgálat döntsön abban a kérdésben, hogy valóban Petőfi földi maradványait találták-e meg Barguzinban. Ehhez talán olyan új kutatási eredmények kellenének, amelyek súlya alatt meghajolna az Akadémia, és közreműködésükkel elvégezhetők lennének azok a vizsgálatok, amely alapján egyértelműen el lehetne dönteni, hogy kinek a maradványai kerültek elő.

Ha tehát az MVSZ olyan új kutatási eredményeket tud felmutatni, ami hatására az Akadémia lépni kényszerül, akkor a nemzet hálás lehet nekik. Ha nem tud… nos, akkor kérdések sora merülhet fel bennünk: Vajon elősegíti-e az ügy megoldását az MVSZ által rendre hangoztatott újratemetés? És ami még fontosabb: mit akarnak eltemetni, ha nem ismerik a költő földi maradványainak rejtekhelyét? Kérdéses az is, az MVSZ illetékes-e a “világ magyarsága nevében” fellépni? Nos, ezeknek fogunk a továbbiakban utánajárni.

Kezdjük azzal, hogyan viszonyult kezdetben az MVSZ a Megamorv Petőfi Bizottság kutatásainak eredményeihez! Írásos anyagaikból kiderül, 2010-ben úgy gondolták, a barguzini expedíció által “feltárt és kalandos körülmények között elhozott maradványok kétséget kizáróan Petőfi Sándor földi maradványai” – írták idén júniusban a Leleplező című folyóiratban. Mindezek ismeretében meglepő, hogy az MVSZ 2011. január 22-i sajtóközleményében pedig ez állt: “A Magyarok Világszövetsége nem tekinti sem bizonyítottnak, sem lezártnak Petőfi Sándor eltűnésének kérdését, és ezért átfogó elméleti munkával, irodalmi kutatásokkal szeretné megalapozni, majd körvonalazni a vizsgálandó helyszíneket, a gyakorlati teendőket. További Petőfi-kutatók bevonását tervezik.”

Tehát már az indulás is zavaros: egyszer bizonyítottnak tekintik a kérdést, máskor nem. Ha bizonyítottnak tekintik, akkor minek a további kutatás, ha viszont nem, akkor felmerül a kérdés, milyen szakvélemények alapján bírálják felül a Megamorv expedíció szakembereinek megállapításait, ha nekik nincsenek is antropológusaik? Ráadásul Kiszelyéknek a kezében volt a csontváz, míg az MVSZ bizottságának tagjai sohasem látták. Az MVSZ egy 2010-es sajtóközleményéből kiderül továbbá: az MVSZ a Petőfi Bizottság “megszervezésével és munkájának koordinálásával megbízta Fuksz Sándor elnökségi tagot, az MVSZ Felvidéki Országos Tanácsának elnökét”.(Zárójelben jegyezzük meg: Fuksz Sándor nem antropológus, nem történész – de ezzel még semmi baj sincs, nem kell okvetlenül szakembernek lennie valakinek egy kutatás koordinálásához.) Érdekes módon azonban mégis utalás történik “kutatói rátermettségére” az MVSZ 2008 júliusi kiadványában: “Fuksz Sándor volt az, aki különleges érzékkel megsejtette az egri várkapitány, Dobó István földi maradványainak helyét… A Magyarok Világszövetsége bízik abban, hogy Fuksz Sándor rátermettsége Petőfi Sándor földi maradványainak felkutatásában is eredményt hoz.” Ezenkívül vannak, akik határozottan állítják, Patrubány többször “zseniális kutatónak” nevezte Fukszot.

Az említettek alapján úgy tűnik, mintha Fuksz Sándor zsenialitása, “kutatói rátermettsége”, ötlete nyomán bukkantak volna Dobó István sírjára a felvidéki Dobóruszkán. Erről azonban úgy tűnik, az MVSZ kívül más nem tud. Egy felvidéki online lap egyik 2008. júniusi cikkéből kiderül, két évvel az írás megjelenése előtt kezdték meg a régészeti feltáró munkát Dobóruszkán, Dobó István egykori birtokán álló templomban. A részletes kutatás azért indult el, mert az egyik sírt láthatóan kirabolták, így a szakemberek azt feltételezték: fontos személy sírhelyét találták – olvashatók PhD. dr. Ján Chovanec, a kutatást vezető régész szavai. Szó sincs tehát Fuksz Sándorról! Egyébként pedig nem túl nagy ötlet az, hogy egy földesúr holttestét a saját birtokán álló templomának altemplomában keressék, ez az a hely ugyanis, ami a birtok urát temetkezési helyként megillette. A kutatást vezető régész szavai alapján szó sincs tehát arról, amit az MVSZ állít, nevezetesen, hogy Fuksz Sándornak köze lenne Dobó István sírjának megtalálásához. ( Az MVSZ 2012 decemberében Fuksz Sándor 60. születésnapjára írta: „… az idők viharaiban edződött palánta az 1968-as eszmélés idején, bár még csak forrongó kamaszként, de férfias feladatokra vállalkozott Nagykaposon, ahol gimnáziumi tanulmányait végezte, majd a prágai műegyetemi éveiben is”. Ehhez azt fűzhetjük hozzá, hogy Fuksz Sándor ha nem is zseniális kutató, de legalább szerencsésnek mondhatja magát, hiszen miután az 1968-as csehszlovákiak „eszmélés” idején „férfias feladatokra vállalkozott”, felvették az egyetemre. Nálunk 1956 után ez nem így volt.)

Miután láttuk, szó sincs arról, hogy Fuksz Sándor “rátermett kutató” lenne, nézzük, mint a Petőfi-kutatás koordinátora mit tud felmutatni! Vajon vannak-e olyan saját kutatási eredményeik, amelyek az Akadémiát véleménye megváltoztatására bírhatja? Ahogy arról korábban szót ejtettünk, 2013 márciusában adtak ki egy füzetecskét Élt Szibériában címmel. Ebben több kutatási adat szerepel Petőfi szibériai tartózkodásával kapcsolatban, csak az az “apróság” maradt ki belőle, hogy az említettek Kéri Edit, a Morvai-féle expedíció tagja kutatásainak eredményeképpen születettek, és az 1990-ben (!) kiadott, Petőfi Szibériában?! című könyve alapján váltak közkinccsé! Ráadásul a füzetecske említett része ugyanott fejeződik be, ahol Kéri könyve! Pedig 1990 óta történt egy és más, csak arról az MVSZ-nek a jelek szerint nem volt tudomása. Sőt! Egy bizonyos szövegrész és kép átvétele során olyan hiba történt, amiből arra lehet következtetni, Fuksz Sándornak fogalma sem volt arról, hogy Petőfi nagy valószínűséggel Eliszunban, és nem Barguzinban halt meg.

A kiadvány egyik része a Petőfi Sándor élettani adatainak összehasonlítása a barguzini 7. számú csontvázlelettel címet viseli. Ennek a végén ez áll: Összehasonlította: Kardos Lajos. Nos, ezzel ellentétben az igazság az, hogy mielőtt még Kardos Lajos egyáltalán hallott volna az expedícióról, dr. Straub Imre orvos, a Morvai-féle Petőfi Bizottság tagja, már hosszú éveken át gyűjtötte Petőfi kortársainak irodalmi alkotásaiból a költő testi jellegzetességeit. (Az ő neve is kimaradt a füzetből.) Az általa lejegyzett több mint húsz jellegzetességet pedig az expedíción részt vett négy antropológus hasonlította össze a fellelt csontvázéval, ahogy azt Kardos Lajosnak tudnia kellett, hiszen ott volt az ásatáson, amikor megtalálták. De ő akkor csak laikusként, maximum ámulva nézhette a többi résztvevővel együtt a négy antropológus szakmai munkáját, összehasonlító méréseiket stb.

Nézzük tovább! A Helyi Téma 2013. március 6-i számában olvashatók Fuksz Sándor szavai: “Én találkoztam azzal az emberrel, aki első világháborús hadifogoly volt, amikor megjelent közöttük egy hölgy Vengerszkaja faluban, és arra kérte a magyar hadifoglyokat, hogy ha hazatérnek, mondják el, hogy ő Petőfi unokája, és ott él.” Nos: Petőfi lehetséges barguzini unokája – jelenlegi ismeretek szerint – férfi, és nem nő volt. De talán még súlyosabb az, hogy Petőfi barguzini leszármazottjai csak 1989-ben, az expedíció hatására jelentkeztek, és beszéltek arról, hogy a burját Anna Kuznyecova és egy ismeretlen száműzött utódai! Tehát 1989-előtt senki sem tudhatott arról, hogy Barguzinban, vagy később onnan elköltözve, egy nagyobb városban élnek Petőfi leszármazottai, mert ezt az utódok korábban maguk sem tudták. Fuksz Sándor szavait, miszerint az általa megnevezett 1916-os szibériai hadifogoly találkozott Petőfi leszármazottjával, meglehetősen kétkedve kell fogadnunk. Mindezt Fuksz március 6-án nyilatkozta, viszont őt megelőzően, februárban a Morvai-féle expedíció egyik tagjának, Nehéz Mihálynak az özvegye már említést tett Petőfi ma is élő ükunokáiról, akikkel férje kapcsolatba került. Tehát ez se az MVSZ új információja.

Nos, ahogy bevezető összefoglalásunkból kiderül, tavaly márciusig az MVSZ egyetlen egy olyan kutatási eredményt se tudott felmutatni, ami Fuksz Sándorhoz, illetve Petőfi Bizottságukhoz lehetne köthető. Semmi, ami az Akadémiát arra késztette volna, hogy újra elővegye az ügyet…

(Folytatjuk)

Bunyevácz Zsuzsa: Földtörvény - Amit szabad Jupiternek...

Bunyevácz Zsuzsa — Wed, 26 Jun 2013 10:00:08 +0200

2013. június 21-én a magyar országgyűlés megszavazta a földforgalmi törvényt (és most tekintsünk el attól, hogy milyen körülmények között). Ahogy az egyébként várható volt. Azt gondolhatnánk, e törvény a magyarok, a magyar gazdák, a magyar föld magyar kézben történő megtartásának érdekében jött létre. Mert ki másnak az érdekében is hozna törvényt a magyar országgyűlés? A kormánypártok állítják, e törvénnyel ők magyar földet, a magyar gazdákat védik.

A földtörvény elolvasása után azonban egy teljesen más kép bontakozik ki előttünk, ahogy arra egyébként olyan neves szakemberek, professzorok, tanszékvezetők, MTA doktorok is felhívták a figyelmet, mint Tanka Endre, vagy Ángyán József. Megtudjuk, hogy kik azok a „tagállami állampolgárok”, akik majd földet vásárolhatnak: „az Európai Unió tagállamának állampolgára, az Európai Gazdasági Térségről szóló megállapodásban részes állam állampolgára, valamint a nemzetközi szerződés alapján velük egy tekintet alá eső állam állampolgára, ide nem értve a belföldi természetes személyt”. Kiderül továbbá, hogy a „földműves” meghatározás nem tesz különbséget a Magyarországon született magyar, és EU vagy társult állampolgár között.

Nézzük a továbbiakban az említett professzorok véleményét röviden összefoglalva! Először is egy „jogi trükkel” biztosították, hogy a földtörvény általános vitáját ne kelljen újra megnyitni. Olyan mezőgazdasági termelőszövetkezet tagja és részvényese is vehet majd földet, akik cége az EU bármelyik tagállamában székhelyet alapított. Ráadásul a földtörvény őket még külön kiváltsággal is segíti. Míg ugyanis a magyarok számára a mezőgazdasági alaptevékenység legalább 3 évi folyamatos gyakorlását írja elő, addig a külföldi mentesülhet ez alól „pályakezdő gazdálkodó” címen. A helyi gazdáknak csak az a föld juthat, ami a nagyüzemeknek nem kell. Valójában a földtörvény kizárja, hogy a gazdák akár véleményt is nyilváníthassanak a földhasználatról szóló döntéseikben, nem szólhatnak bele a helyi földvásárlásokba. Valójában a nagyüzemi megengedett mértékét növeli. Összefoglalva: pontosan a helyi, családi gazdaságokat nem védi a törvény. Nos, mivel kormányoldalról inkább politikusok, mint Tanka Endréhez és Ángyán Józsefhez hasonló magasan kvalifikált szakemberek szólaltak meg az ügyben, számomra az említett professzorok véleménye a hihetőbb.

És most ejtsünk néhány szót arról, amit a kormánypártok nem nagyon emlegettek a törvénnyel kapcsolatban! A legfontosabb talán az, hogy az Unióhoz való csatlakozási szerződésünkben az áll, hogy korlátlan földtulajdoni és földbérleti piacot kell nyitnunk az uniós és nem uniós államok jogalanyai számára (!). Ugyanakkor létezik az Európai Unió és Izrael között egy úgynevezett társulási szerződés. Ezzel Izrael ugyan nem csatlakozott az EU-hoz, viszont lehetővé vált számára a négy alapelv (a tőke, az áru, a szolgáltatás szabad áramlása, és letelepedés szabadsága) érvényesítése. Mi pedig 2004-ben, az Európai Unióhoz történő csatlakozásunkkor részes feleivé váltunk az Unió és Izrael Állam között létrejött euro-mediterrán megállapodásnak. 2010 novemberében pedig a magyar országgyűlés elfogadta az Unió és Izrael közötti megállapodást. Azt, hogy az Izraelből érkező esetleges földvásárlók szempontjából mi lesz a következménye annak, ami az Unióhoz való csatlakozási szerződésünkben áll - nevezetesen, hogy korlátlan földtulajdoni és földbérleti piacot kell nyitnunk az uniós és nem uniós államok jogalanyai számára – egyelőre csak sejteni lehet.Tanka Endre szerint a kormánypártok az országgyűlésen egy „jogi trükköt” alkalmaztak, ami következtében földtörvény általános vitáját nem kellett újra megnyitni. Okkal kérdezhetjük, miért, kinek az érdekében tették ezt?

Nincs azon mit nagyon magyarázni, hogy a föld az élet alapja. Jól tudjuk, termőföld és ivóvíz nélkül nincs élet. Természetes, hogy minden ország védi ezeket a kincseit, viszont okkal várhatnánk el, hogy ezzel kapcsolatban valamifajta kölcsönösség álljon fenn: például, ha nálunk izraeliek vásárolhatnak ingatlanokat, földeket, akkor a magyar állampolgárok ugyanezt tehessék Izraelben. De erről szó sincs! A következőkben az izraeli Israel Sahak nyugalmazott kémia professzor könyve alapján nézzük, mi az ezzel kapcsolatos gyakorlat az ázsiai országban! (Tegyük hozzá, Sahak nem szélsőjobboldali, és nem antiszemita: 1933-ban Varsóban született és gyermekkorát a belseni koncentrációs táborban töltötte. 1945-ben költözött Izraelbe, szolgált az izraeli hadseregben is.) Könyvéből megtudjuk, hogy Izrael földjeinek kb. 92 százaléka állami tulajdon. Izraeli földek csak olyan személyeké lehetnek, akik az izraeli hatóságok meghatározása szerint „zsidók”, függetlenül attól, hol laknak. És egyedül, csakis egyedül az övék Izrael. Tudni kell továbbá, hogy Izraelnek hivatalosan nem részesei a nem zsidó származású állampolgárai. Az ott évszázadok, évezredek óta élő palesztinok sem! A földvásárlási tilalom azokra az izraeli arabokra is vonatkozik, akik az izraeli hadseregben szolgáltak! A letelepedési, vállalkozási, munkavállalási jogot mindenkitől megtagadják, aki nem zsidó. Az állam célja, hogy a nem zsidó származású egyének minél kevesebb földet birtokoljanak – ezt a gyerekeknek az iskolákban már kis koruktól kezdve folyamatosan a fejükbe verik. A Halakah (zsidó vallási törvénygyűjtemény) megtiltja a zsidóknak, hogy Izrael földjén lévő ingatlanokat – földeket vagy házakat – adjanak el „pogányoknak”. És vajon milyen feltételekkel bérelhetnek ingatlanokat az országban élő nem zsidó származásúak? A könyvből megtudjuk, hogy lakást bérbe adni két feltétel mellett lehetséges: Ha a házat nem élőhelyként, hanem másra – pl. raktározás – használják. És ami még fontosabb: Három vagy több egymás mellett lévő házat nem szabad bérbe adni „pogányoknak”! Röviden összefoglalva: Izraelben egy nem zsidó származású nemhogy földhöz nem juthat, még a lakásbérlés is nehézségekbe ütközik.

Nem nehéz elképzelni, milyen felháborodás lenne, ha is így védenénk földjeinket! Amit szabad Jupiternek…

A trianoni tragédiára emlékezve...

Bunyevácz Zsuzsa — Tue, 04 Jun 2013 11:51:11 +0200

Ismert, hogy 1920. június 4-én a Versailles-hez tartozó Nagy-Trianon kastélyban kimondták halálos ítéletünket. És mivel a számok kiáltóbban beszélnek a tényekről, mint a szavak, álljon itt néhány adat e tragédiával kapcsolatban!

A háború előtti Magyarország területre nézve Európa hatodik legnagyobb állama volt, megelőzve Nagy-Britanniát és Olaszországot is. Az első világháború kitörésekor Magyarország területe több mint 280 000 négyzetkilométer volt, ami a diktátum után 93 ezer négyzetkilométerre csökkent. Vagyis elvették tőlünk hazánk területének kb. kétharmadát. Magyarországnak az 1910. évi népszámláláskor több mint 18 millió lakosa volt, ebből az utódállamok fennhatósága alá került több mint 10 millió, tehát több mint a fele. Az elcsatolt területeken élő 10,6 millió ember közül 3,2, tehát több mint harminc százalék volt magyar.

A példátlan területi és emberi veszteségek mellett a gazdasági következmények is roppant súlyosak voltak. Az itt következő felsorolás közel sem teljes. Elveszítettük a termőföld 61, az erdőállomány 88, szántóföldjeink 57, a legelők 72 százalékát. Elveszett félmillió holdnyi szőlő egyharmada. Állatállományunkat is hasonló veszteség érte: 1,6 millió lóból 850 ezer, 7,3 millió sertésből 3,5 millió, 6,2 millió szarvasmarhából 4 millió a veszteség. A 6,5 milliós juhállomány 1,8 millióra fogyatkozott. Idegen kézbe került az összes só-, arany-, ezüst-, réz-, stb. bánya, valamint a kőolaj kutak többsége.

A középkor óta európai rangú sókitermelésünk, aminek évi mennyisége 2,5 millió mázsa volt, nullára apadt, hasonlóan az évente 12,5 millió mázsa vasércet és a 105 ezer mázsa rezet termő bányáinkhoz. A 80 millió mázsás évi széntermelés egyharmada elveszett. Hévízforrásaink, ásványvizeink, a fürdőhelyek és magaslati gyógyhelyek 70-90 százaléka elveszett, az általunk kiépített vasúthálózat kb. fele, az azokon lévő összes mozdonnyal és vagonnal együtt. Az általunk kiépített utak 64,5%-a , a vízi utak 65 százaléka, az ország egyetlen tengeri kikötője, Fiume, összes tengeri hajónk veszett oda. Az ipartelepek 55,7%-a, a hitel és bankintézetek 67%-a. Elvették Klapka várát, Komáromot, elvették egykori koronázó városunkat Pozsonyt, Rákóczi fejedelem városát, Kassát, Thököly fejedelem városát, Késmárkot… Sőt, még nekünk kellett jóvátételt fizetnünk… és az egész ceremónia nem tartott tovább negyed óránál.

Az egyik legfontosabb kérdés ezzel kapcsolatban: És mindez miért? És ebből következik a második kérdés: kinek az érdeke volt mindez? A diktátumot a „bűnös nép” bélyeg ránk sütésével indokolták. Úgy tüntettek fel minket, mint „háborús agresszorokat”, akik megérdemlik országuk darabokra szaggatását.

Azonban ha egy kicsit alaposabb pillantást vetünk az első világháború győzteseire, akik a Monarchia területén élő kisebbségek érdekében ítélték halálra a magyarokat, akkor egy kevéssé ismert kép bontakozik ki előttünk.

Kezdjük az akkori amerikai elnökkel! Kevesen tudják, hogy Wilson – ma így mondanánk - rasszista volt. Igencsak nem szerette az afroamerikaiakat, és elismeréssel szólt a Klu Klux Kanról. A Princeton Egyetem rektoraként a feketéknek azt javasolta, hogy még csak ne is jelentkezzenek az intézménybe, úgyse veszik fel őket! A kisebbségi jogokra oly érzékeny Egyesült Államokban 1955-ben még letartóztattak olyan feketét, aki a buszon a fehérek számára fenntartott helyét nem adta át egy fehér férfinak!

Az angol Balfour a korábban a kegyetlenül elnyomott Írország kormányzója volt. Amit az angolok az írekkel tettek, lényegében nem különbözik attól, amit szovjetek tettek nálunk. De ne felejtkezzünk meg arról sem, hogy Anglia attól az időponttól kezdve, hogy Walest, Skóciát, Írországot magához csatolta, folyamatosan a közigazgatási önállóságuk felszámolására és nyelvi asszimilálásukra törekedett. De említhetjük azokat a borzalmakat is, amelyeket az angolok követtek el a búr háborúban (1899-1902), amelynek lényege a kegyetlenségben merült ki. Teljes körű volt a rombolás, egész állatállományt és terményeket pusztítottak el az angolok, a búr farmokat felégették, gyermekeket és asszonyokat koncentrációs táborokba hurcoltak.. A lakosságot éhhalálra ítélték, nem bíbelődtek a foglyokkal, egyszerűen kivégezték őket. A katonáknak parancsba adták, hogy fosztogathatnak. Korabeli beszámolók szóltak arról, hogy a búr foglyokat malmokban felőrölték. Az angolok több mint százezer embert kényszerítettek koncentrációs táborba. Nem hagyhatjuk ki azt sem, hogy a XVII-XVIII. században (amikor mi éppen szabadságharcainkkal voltunk elfoglalva), amikor az angol Kelet-Indiai társaság éppen kínaiak millióit tette ópiumfüggővé, ópiumháborút indított Kína ellen, hogy még nagyobb hasznuk legyen mások romba döntése árán.

Semmivel sem jobb a helyzet a franciáknál! A forradalom idején valóságos hajsza indult baszk, breton és más nyelvek ellen. Még az is megfordult a jakobinusok fejében, hogy a kis breton, baszk stb. gyerekeket francia nyelvterületre viszik, hogy elfelejtsék „ellenforradalmi” anyanyelvüket(!) Ebben a Franciaországban még a XIX. század vége felé, ha a nem francia anyanyelvű gyerekek saját nyelvükön szólaltak meg, megszégyenítő táblát kaptak a nyakukba. A franciák afrikai gyarmatosítására se mondhatjuk azt, hogy olyan volt, mint egy katolikus lányegylet vasárnap délutáni zsúrja.

Mindezek ismeretében az, hogy a győztes nagyhatalmak a Monarchia területén élő kisebbségek érdekében ítélték halálra a magyarokat, meglehetősen abszurdnak tűnik. Ha bepillantunk az elmúlt évszázadok történéseibe, látni fogjuk az óriási különbséget köztünk és az emberi jogokra manapság oly érzékeny Nyugat között. Kezdjük talán azzal, hogy az Árpáddal érkező magyarok Isten által adott, jogos örökségüknek tartották a Kárpát-medencét, a magyarok Istene azonban nem parancsolta azt, hogy irtsuk ki az itt élőket, ahogy az az Ószövetségben olvasható…. és míg a Káin és Ábel, vagy a Romulus és Remus testvérpár egyik tagja gyilkosságot követett el, addig Hunor és Magor segítette egymást.

Folytathatjuk azzal, hogy a német/osztrák uralkodók már Szent István államalapításának első perce óta meg akarták szerezni a Kárpát-medencét, és nem fordítva. Nem nekünk kellettek a Habsburg-birtokok, hanem nekik a magyar trón. Nem mi mesterkedtünk, loptunk koronát, kötöttünk házassági szerződéseket, hamisítottunk okiratot ennek érdekében, hanem fordítva. A korai kapitalizmus nem úgy kezdődött, hogy a magyar pénzemberek külföldre mentek, és elzálogosították a németek, olaszok, zsidók stb. ingatlanjait, hanem mások jöttek ide a miénkért. És mit csinált a kisebbségi jogokra oly érzékeny Nyugat, mialatt mi utolsó csepp vérünkig védtük Európát a török ellen? Gyarmatosított. Ezen évszázadok alatt nem mi szállítottuk a Tengerentúlra a fekete rabszolgák millióit, minimum 50 milliót, nem mi irtottuk ki Amerika őslakóit, minimum 10 milliót. Nem mi hurcoltuk el tonna számra az amerikai kontionensről az aranyat, ezüstöt, nekünk volt saját aranyunk. De a miénket viszont Fugger és társai hordták el. Nálunk 1848-ban egyenjogúsították a zsidókat, míg a művelt Nyugat a rabszolga-kereskedelmet végérvényesen csak 1860-ban szüntette be!

Viszont tőlünk származik a világ első autonómiát biztosító irata: a II. András által 1224-ben kibocsátott, Diploma Andreanum címet viselő dekrétum az erdélyi szászok területi kiváltságait rögzíti. A világon elsőként a tordai országgyűlés mondta ki a vallásbékét 1568-ban. Vagy említhetjük a Kossuthék által hozott kisebbségi törvényt, ami több jogot biztosított a hazánkban élő kisebbségeknek, mint például a 2009-es szlovák nyelvtörvény. Mindezek ismeretében aligha fogadható el, hogy a győztes nagyhatalmak valóban bűnösségünk miatt ítéltek halálra minket.

Akkor hát miért? Valóban koholt vádak alapján? Azt, hogy valami nem stimmel a diktátummal, jelzi, hogy felelős államférfiak, felelősen tulajdonképpen a mai napig nem mondták meg, mi volt a bűnünk. Említenünk kell azt is, hogy szövetségeseinkkel együtt veszítettük el a háborút, mégis minket büntettek leginkább: Németország elvesztette területeinek 13, Bulgária 8, Magyarország pedig 72 százalékát! Ugyanakkor ismert, hogy az első világháború kitörésekor monarchián belül hazánknak nem volt önálló pénzügyi, külügyi és hadügyi döntési lehetősége, magyarul Ausztriával együtt veszítettük el a háborút, mégis, Ausztria nem veszített területéből semmit, hadisarcot sem kellett fizetnie, sőt tőlünk csatoltak el területet! Ez olyan, mintha az Egyesült Államok elveszítene egy háborút, és csak egyik államát, mondjuk Kaliforniát, büntetnék meg.

Azt, hogy bűnösségünknek semmi köze se volt Trianonhoz jelzi, hogy, évekkel később az európai hatalmak egyes képviselői szánalmasan azt bizonygatták, hogy őket félrevezették. Nézzünk erre néhány példát! Egy brit diplomata, David Lloyd George már 1927-ben arról vallott, hogy országát becsapták, hamis adatokat adtak át nekik a tárgyalás idején. Francesco Nitti, később Olaszország miniszterelnöke lett, két könyvében is arra a megállapításra jut, Magyarországot nem feldarabolták, hanem kivégezték Trianonban. Henri Pozzi könyveiben leírja, hogy a trianoni szerződés méltánytalan volt, ugyanis egy nemzetiségében is egységes országot szakítottak szét koholt vádak alapján. Álljon itt egy részlet a Századunk bűnei című könyvéből! „A békekonferencia, amelyből a trianoni békeszerződés megszületett, nem volt más, mint azoknak az uraknak az összejövetele, akik a cselszövéseket, titkos alkudozásokat, és az egész rendkívülien visszatetsző légkört, lelkiismeretükkel össze tudták egyeztetni .” De talán Lord Newton szavai jelzik legjobban az okot: „Az a bűnük, hogy ellenünk harcoltak ” – írja rólunk.

Koholt vádak? Előre kitervelték? Erre kell gondolnunk, ugyanis több minden utal arra, hogy a terv a monarchia elpusztítására évekkel a háború előtt már létezett. Ezt mutatja például az angol The Truth című folyóirat 1890. december 26-i száma is, ahol egy térképet közöltek, amelyen Magyarország nincs is feltüntetve, helyén az Osztrák Köztársaság szavak állnak, Németország helyén pedig „Német Köztársaság” szerepel. Egy terv meglétére utal továbbá, hogy nálunk is megjelent 1906-ban a brit titkosszolgálat embere, az a Seton-Watson, aki a Török Birodalomban is a kisebbségeket lázította egymás ellen. Ugyanezt tette nálunk is.

Mindez arra utal, hogy valami más okot kell a háttérben feltételeznünk. Gondoljunk csak arra – amit egyébként nem gyakran hangoztatnak, és nem is így tanítják – hogy a Magyar Királyság 700 éven át térképformáló jelentőségű nagyhatalom, nemzetállam Európa közepén. Árpádéktól Mohácsig, 700 éven át nyílt küzdelemben verhetetlen volt. Példátlan teljesítmény az európai történelemben. Nem nyílt küzdelemben azonban elveszítettük a csatát.

Trianonnal kapcsolatban ne felejtkezzünk meg azokról a bankárokról, pénzemberekről, akik a háttérből igencsak sokat tettek a háború kirobbanásáért, és akiknek igencsak hasznot hozott az első világháború, illetve az azt követő időszak. Amstel Rothschild mondta a XVIII. században: Mindegy, hogy milyen egy ország társadalmi berendezkedés, a valós hatalom azé, aki a pénzkibocsátást ellenőrzi. Nos, az első világháború előtt Európában három helyen nem sikerült teljes ellenőrzés alatt tartani az ország pénzügyeit, ugyanis erős monarchia volt mindegyik: Német császárság, O-M monarchia és a cári Oroszország, illetve az Oszmán Birodalom. És mit tesz a véletlen! Pontosan ezeknek a monarchiáknak lett vége az első világháború után.

… és jött Trianon. De tisztán kell látnunk. Trianon csak egy állomás volt, még ha talán a legfájóbb is. A pénzvilág által a háttérből irányított mesterkedésének egyik lépcsőfoka. Mert hogy is állunk ma? Több mint hatvan év béke után oda jutottunk, hogy rabszolgák lettünk saját hazánkban. Eltűnt majdnem a teljes nemzeti vagyon, adósságcsapdában vergődünk, másodpercekre vagyunk attól, hogy földjeinket és vizeinket is elveszítsük. A lakosság egyharmada a létminimum környékén vegetál, éhségtől elájuló gyerekek, kilakoltatások, bűnözés, korrupció… Nálunk a legnagyobb népességfogyás. Mi a térség a többi országához képest a legrosszabb alkut kötöttük. A jövőt is eladtuk.

Nos, az elmúlt évtizedekben nem volt sem hurrikán, sem szökőár, ami elvitte volna az ország nemzeti jövedelmét. Nem volt olyan természeti csapás, amely elvitte volna mindazt, amit megtermeltünk. Más vitte el. A harmadik millennium valódi uralkodói. A pénzvilág által kitalált adósságcsapda. Mára már nyilvánvaló, a Trianon óta elmúlt 93 évben csak díszlet változott, a módszer ugyanaz maradt. Ugyanazt szajkózza ma is Európa, mint akkor: bűnösök vagyunk. Pedig nem tőlünk származik a 100 millió áldozatot követelő kommunizmus, és 25 millió áldozatot követelő nemzeti szocializmus eszméje. Nem mi irtottuk ki az egymillió örményt. Nem mi éheztettük ki a hatmillió ukránt. Nem mi találtuk ki a gázkamrákat. Nem mi bombáztuk le Drezdát, nem mi dobtunk atombombát Hirosimára és Nagaszakira. Nem robbantottunk ki háborúk tucatjait, mint az Egyesült Államok a II. világháború óta eltelt pár évtizedben. Mi nem húzunk fel falakat, hogy a nekünk nem tetsző népektől elhatároljuk magunkat. Olyan, józan ésszel felfoghatatlan, elemi és általános, spontán népi gyűlölködés, kegyetlenkedés, ami például az 1990-ben kirobbant délszláv háborút jellemezte, nálunk soha nem volt…

A bűnösség vádját a művelt Nyugat ma is saját érdekeiknek megfelelően használja. Például a nyugati országok nyolc éven át (1980-1988) éven át látták el fegyverekkel Husszeint az Irán elleni háborúban. Vegyi fegyverekkel is. Husszein 1988 májusában bombázta Irak északi részét, csak saját lakosságából kb. ötezer ember pusztult el. Husszein akkor még nem volt gonosz. A nagyhatalom akkor éppen Bin Ladent és Milocsevicset támogatta (ekkor még ők sem voltak gonoszok), senki sem tiltakozott a bombázások miatt. 1990. augusztusában kezdődött az iraki invázió Kuvait ellen. Hirtelen Szaddam lett a gonosz maga. Irán se volt gonosz korábban. A sah diktatúrája idején még engedélyezni akarták a nukleáris technológiát Iránnak(!) Ugyanaz az Irán, ma gonosz és bűnös.

Így vagyunk hát mi is bűnösök… és ahogy 1920-ban nem mozdult meg Európa lelkiismerete, most sem. Máig nem biztosított az elszakított területeken élő magyarság alapvető jogai. Az emberi jogokra oly érzékeny Uniót, ez nem nagyon izgatja. A Benes-dekrétumok érvényben lehetnek, de Székelyföldnek nem jár autonómia. Noha számos példát hozhatunk az autonómiákra, csak Európa legnagyobb kisebbségben élő népe, a magyar nem kaphatja meg. A belga királyságon belül működő autonóm terület, aztán az 1997-99 közötti időszakban létrejött a skót és walesi autonómia, és még folytathatnánk. De az ENSZ se jobb! A magyar külügy a magyar kérdést ENSZ-közgyűlésen eddig még sem említette. Az ENSZ foglalkozott a 270 ezer dél-tirolival, a 9 ezer gibraltárival, de az 5 milliós, jelenlegi határainkon kívül élő magyarsággal nem. Hosszan sorolhatnánk az elszakított területeken élő magyarságot ért jogtalanságokat, de elég legyen csak annyi, hogy képzeljük el, micsoda felháborodás lenne, ha annak csak a töredékét mi követnénk el az itteni kisebbségek ellen.

Tudom, a siránkozásból nem lehet megélni. Hogyan tovább? Mi a megoldás? – teszi fel a kérdést minden jóérzésű ember. Nehéz erre válaszolni. Nekem, személy szerint az ad erőt, amikor utána nézek annak, hogy milyen eredmények születtek Trianon után a halálraítélt, kivérzett, kifosztott országban pár évtized alatt! Hogy mire voltunk képesek önmagunk erejéből! A megcsonkított ország népessége 1920 -1937 között több mint másfél millió fővel növekedett. Az alap- és középfokú iskolák száma 7418-ról 13780-ra, az óvodáké 975-ről 1140-re nőtt.

Klebelsberg Kuno, a Bethlen-kormány 1922-31 közötti vallás- és közoktatásügyi minisztere volt. Képes volt egy háború sújtotta, szétvert, kifosztott, harmadára zsugorodott országban annyit kiharcolni az oktatásnak és kultúrának, ami az egész világon párját ritkító. Népiskolai programja keretében ötezer (!), főként tanyai iskolát létesített, megreformálta a középiskolai oktatást, bevezetve a reálgimnáziumot. Nagyszabású egyetemi építkezésekkel Szegeden, Debrecenben és Pécsett megteremtette a felsőoktatás korszerű műhelyeit. Törvénnyel biztosította az Akadémia támogatását, a kutatóállások számát többszörösére növelte.

1927-ben megteremtettük az általános társadalombiztosítást, a nyugdíj- és betegpénztárak vagyont kaptak, amelyek jövedelméből fizették az ellátást. Létrehoztuk a Közegészségügyi Intézetet, megszerveztük a tisztiorvosképzést. A világon elsők között tettük kötelezővé a BCG-oltást. A 187 meglévőhöz 160 új kórházat építettünk, az ágyszám duplájára nőtt. Az orvosok száma is megkétszereződött. A cukorbetegek ingyenesen kapták az inzulint. Budapest jelentős idegenforgalmú gyógyfürdővárossá vált. Építettünk 2628 km elsőrendű közutat. Duna-tengerjáró flottát teremtettünk. Vasúthálózatunk 871 km-rel nőtt, ebből magyar találmány alapján 243 kilométert villamosítottunk. Az időszak közepéig kifizettük a tetemes világháborús jóvátételt, és elengedtük a gazdák tartozásait. Államadósságunk nem volt ezután.

A jóléti intézkedéseink is hosszan sorolhatók. A köz szolgái vasúti-, biztosítási-, közüzemi díj- és egyéb kedvezményeket kaptak. Nyaralótelepek épültek a munkásoknak a Duna-kanyarban és a soroksári Duna-ágban, a tisztviselőknek főként a Balatonon. A filléres vonatok intézményével segítettük a hétvégi turizmust – az ezer főnél többet foglalkoztató vállalatoknak kötelező volt a sportpálya építése. Felépült Európa első műjégpályája a Városligetben. Ez idő tájt 10-20 százalék közötti volt a költségvetés kulturális tétele (!).

Az inflálódott korona helyébe 1927. január elsejétől a pengő lépett, amely svájci frank minőségű értékét a második világháború utolsó napjaiig megőrizte. Erős, megbízható, egész Európában elfogadott valuta volt. (Csak 2001-ben lett újra konvertibilis a magyar valuta!) Akkor 1 dollár 5,7 pengőt, és a legfontosabb, ami számokkal nem fejezhető ki: az emberek reménykedtek egy jobb világban.

Ha egyszer már a megcsonkított és kivérzett ország a saját erejéből képes volt mindenre, akkor vajon másodszor miért nem? A választ tudjuk. Sokkal könnyebb volt Trianon után, hiszen akkor a Valutaalap, Világbank vagy az Unió még nem akart segíteni rajtunk. Ha körbe nézünk a világban, látjuk, hogy többnyire azok az országok vannak bajban, amelyeknek az említett társaságok segítséget nyújtanak. És ebből következik is a megoldás… Vagy ez túl utópisztikus? Nem! Gondoljunk csak Izland vagy Argentína példájára, bár nem tartoznak a média kedvenc témái közé. Világbank nélkül, saját munkájuk eredményeként köszönhetően talpra álltak. És köszönik, jól vannak. Amit megtermelnek, az ugyanis az övék marad.

Ezen az emléknapon, amellett hogy megemlékezünk nemzeti tragédiánkról, sok millió magyar szenvedéséről, azt kívánom, hogy ne csak a bánat töltse el szívünket, gondoljunk a Trianon utáni évtizedek – ma így mondanánk – csúcsteljesítményére! Ha akkor képesek voltunk rá, miért ne lennénk most is? Hogy Magyarország a magyaroké legyen végre…

Ezek osztják az észt...

Bunyevácz Zsuzsa — Fri, 26 Apr 2013 12:46:24 +0200

Hazánk ismét az uniós támadások céltáblája. De nézzük, kik osztják az észt nekünk! Vessünk most egy pillantást az EU, az IMF, és más hasonló intézmények néhány emblematikus figurájára! Kezdjük Angela Merkel asszonnyal! A wikipédia szerint 1954-ben született Hamburgban, anyja angol és latin tanár, tagja volt a német szociáldemokraták pártjának. Apja teológiát tanult, lutheránus pap, akit 1954-ben Brandeburg közelébe helyeztek. Tehát Nyugat-Németországból a Német Demokratikus Köztársaságba. Angela Merkel ott nőtt fel, Berlintől 80 km-re északra. És itt kezdődnek az érdekességek: Először is családnak két autója volt. Nos, én 1955-ben születtem, és a „mi kommunizmusunk” talán enyhébb volt a kelet-németekénél, de olyan papot nem ismertem, akinek akár egy autója is lett volna a hatvanas években. Kettőről meg ne is beszéljünk! Hiszen egy autóra is évtizedeket kellett várni akkortájt! Két autója meg talán még a megyei első titkárnak se volt! De még érdekesebb a következő: Merkelék szabadon járhattak át az NDK-ból Nyugat-Németországba! A korombeliek pontosan tudják, hogy ez akkor földi halandók számára lehetetlen volt. Én az osztrák határtól néhány kilométerre nőttem fel, emlékeim szerint a határon való átmászkálásról szó sem lehetett! De nemhogy átmászkálni, még a közelébe se lehetett kerülni a határnak a kommunista érában. Nos, van tehát egy lutheránus pap apa, két autóval, aki szabadon jár ki-be a vasfüggönyön át…! Tudjuk, a papok nem tartoztak a kommunisták kegyeltjei közé. Hacsak nem… és valóban, Merkel életrajzírója szerint apja behódolt a rendszernek. De menjünk tovább! Angela már egyetemista, amikor úgy dönt, diákklubot hoz létre. Ezt először el is utasították annak rendje-módja szerint, de aztán – ki tudja, hogyan? - mégiscsak sikerült neki. Ez természetesen precedens nélküli volt azokban az időkben. Ráadásul egy pap lánya esetén! Megtudjuk továbbá, hogy Angela tagja volt az FDJ-nek (NDK-ás KISZ), némely forrás szerint agitációs propaganda titkár beosztásban tevékenykedett, azonban ő így vall erről: „Ha jól emlékszem, a kulturális ügyek titkára voltam.” Hm. Lehet, hogy nem jól emlékszik? Aztán jött a rendszerváltásnak nevezett valami! Okkal gondolhatnánk, hogy a német egyesítés után az új kormány tagjai közé nem fognak egy a kommunistáknak behódolt apa lányát, egy névtelen FDJ titkárocskát választani. De ez nem így történik. Egyből az újraegyesítés után Angela Merkel Helmut Kohl kancellár kormányának tagja lett! Egy kommunista kollaboráns ismeretlen 34 éves lánya kellett az új kormánynak! Majd 1990-ben ifjúságügyi miniszter, 1991-ben pedig a CDU, német kormánypárt elnökhelyettese… majd egyenes az út vezet a kancellársághoz. Hm! Ezek után lehetnek sejtéseink arra vonatkozólag, hogy az Unió miért olyan megbocsátó az egykori kommunista bűnösökkel szemben…

Folytassuk Martin Schulz úrral! Ő nemhogy egyetemre nem járt, de még csak nem is érettségizett! A 11. osztály után elbocsátották a gimnáziumból, mert kétszer is megbukott! Így nyilván történelmi ismeretei is hiányosak, a magyar történelemről meg valószínűleg annyit tud, amennyit elhitettek vele. A Spiegel egyik cikke (a Gondolat-Kanadai Magyar Magazin idézi) szerint falúja egyetlen rendőrének gyermeke volt,szolgálati lakásban nőtt fel, amivel semmi gondunk sem lehet persze. Magát „kis proletárnak” nevezte – de ez már a magyar proletárdiktatúra 133 napjának ismerőinek szívét nem tölti el túlzott melegséggel. A Spiegel cikk szerint 1980. június 26-án hajnalban holtrészegen ért haza, de tovább ivott. Ekkor 24 éves, alkoholista (később első élettársa elhagyta, mert szünet nélkül részeg volt), és tartozásai vannak. Az öngyilkosság gondolata foglalkoztatja. 32 évvel később pedig az Európai Parlament elnöke. És hogy milyen elnök, és mit gondol a tagállamok miniszterelnökeiről? Schulz szerint a kormányfők megbízhatatlanok. „A 27 ország közül valamelyikben mindig választási kampány van, az ottani miniszterelnök azt hiszi, hogy bármilyen szart beadhat.” A kormányfők mind csak a saját országukra gondolnak. Schulznak azonban megvan a receptje. „Csak egyetlen megoldás van: hatalomra kell jutnom. Minden hatalmat nekem!” Le kell törni a miniszterelnökök hatalmát, akikről úgy beszél, „mintha gyártulajdonosok lennének, akik elnyomják munkásaikat”. Hát ennyit az Unió demokrácia-felfogásáról!

Jöjjön Daniel Cohn-Bendit! A Vörös Dani becenevet viselő úr 1967-től a Párizs közeli nanterre-i egyetemen szociológiát tanult, itt csatlakozott az országos Anarchista Szövetséghez, majd az anarchista mozgalomhoz. Ez idő tájt részt vett az egyetemi rendszabályok liberalizálásért folytatott mozgolódásokban, így a lányszállás szimbolikus „elfoglalásában”. A wikipedia szerint nagy feltűnést keltett 1968 januárjában, François Missoffe ifjúsági és sportminiszter nanterre-i látogatásakor: miután nagy nyilvánosság előtt cigarettát kért az egyetemi uszoda felavatására érkezett minisztertől, fennhangon a szemére hányta, hogy az ifjúságról szóló könyvében egy sor sincs a szexuális problémákról. Részt vett az 1968-as diáklázadásokban, egyik vezetőjük volt. A párizsi Sorbonne épületének elfoglalásánál is ott 1968-ban, majd miután május 21-én Berlinbe utazott, megtiltották visszatérését. A kiutasítás 1978-ig volt érvényben, amit egyébként többször megszegett. Cohn-Bendit és a Március 22-e mozgalom nem fogalmazott meg hagyományos értelemben vett politikai cselekvésprogramot. Nem a hagyományos szakszervezeti vagy pártpolitizálást választotta, inkább a „begyepesedett” társadalom spontán akciókkal történő provokálását tartotta célravezetőnek. (Feltételezhető, hogy számára a család, a nemzet is ilyen begyepesedett fogalom.) Akár anarchistának is nevezhetnénk. 1994-től folyamatosan tagja az Európai Parlamentnek. 2001-ben jelent meg először a sajtóban az a vád, hogy pedofil. Ez azon alapul, hogy 1972-től két évig dolgozott Frankfurtban egy magánóvodában nevelőként (és egy könyvesboltban eladóként dolgozott; mindkettő a szélsőbaloldali szubkultúraintézménye volt), és ottani élményeiről beszámolt önéletrajzi könyvében. A mű a hetvenes években jelent meg, de igazából csak 2001-re lett botrány belőle, amikor is a L'Express hetilap elővette ismét az ügyet, és a legpikánsabb részeket újrapublikálta. Így ír az óvodáról: „Többször előfordult, hogy a gyerekek kinyitották a sliccemet és simogatni kezdtek... ...ha nagyon akarták, akkor én is simogattam őket” „Többször is megesett, hogy néhány gyerek lehúzta a sliccemet, és elkezdtek simogatni engem. A körülményektől függően eltérően reagáltam minderre, de a vágyuk mindenképp problémát jelentett számomra. Miért nem egymással játszotok, miért engem választottak ki, és nem más gyereket? - kérdeztem tőlük. De ha kitartottak, én is visszasimogattam". 1982-ben, egy interjúban tért vissza élményeire: itt elmondta, hogy mennyire élvezte, amikor óvóbácsiként pár hónapos vagy kétéves gyerekek „popóját" moshatta, vagy egymást tapogatták, simogatták a gyerekekkel. „Tudja, ha egy öt, öt és féléves leányka elkezd vetkőzni, az valami fantasztikus. Fantasztikus, mert ez egy játék, egy őrületesen erotikus játék." Nos, némely baloldali politikus szerint e sorok nem adnak alapot a vádakra…

És most Viviane Reding! Ő hazánk egyik leghangosabb támadója. A hölgy a jogérvényesülésért, az alapvető jogokért és az uniós polgárságért felelős EU-biztos. Ha bárkit megkérdeznénk, hogy egy ilyen pozíció betöltéséhez vajon milyen egyetemi végzettségre van szükség, mindenki gondolkodás nélkül rávágná, hogy jogira. Reding asszony azonban nem járt jogi egyetemre. Ő antropológus. Egyet kell értenünk Morvai Krisztina szavaival: Ki menne el egy olyan orvoshoz, akinek nincs orvosi végzettsége? Akinek életében csak valami apró jogi ügye is volt, és el kellett igazodnia jogi útvesztőkben, az el tudja képzelni, hogy egy antropológus mennyit ért az állandóan változó uniós szabályozásokból, a jogi szövegekből, és mit tud, mennyit ért meg az európai alkotmányokból! Ezek szerint a jogérvényesülésért, az alapvető jogokért és az uniós polgárságért felelős EU-biztosnak nem is a jogi szövegek értelmezése a dolga… elég, ha támadja hazánkat.

José Manuel Barroso az Európai Bizottság elnöke. Ő legalább 1978-ban Lisszabonban jogi diplomát, majd 1981-ben politikatudományi diplomát szerzett Genfben. Politikai pályáját még egyetemistaként kezdte, az egyik vezetője volt a Portugál Dolgozók Kommunista Pártja – Portugál Proletárok Forradalmi Mozgalma baloldali tömörülésnek. Diákként Barroso maoistának vallotta magát. (Vajon tisztában volt azzal, hogy Mao hány millió ember haláláért volt felelős?) Egészen szélsőbalról került tehát Barroso a politikai spektrum ellenkező oldalára, amikor 1980-ban belépett a jobbközép Szociáldemokrata Pártba (PSD), melynek jelenleg is tagja. 1999-ben a PSD elnökévé választották, egyben ellenzéki vezér is lett. 2002-ben pártja elegendő helyet szerzett a parlamentben ahhoz, hogy a Néppárttal koalíciót alapítson. 2002. április 6. – 2004. június 29. között Portugália miniszterelnöke volt. És milyen miniszterelnök? Portugália jelenlegi nem fényes helyzetéért talán őt is felelősség terhelheti. Radikálisan lefaragta a közkiadásokat, és programot hirdetett meg a költségvetés hiányának csökkentésére is, amivel meglehetősen népszerűtlen lett hazájában. Miniszterelnökként továbbá támogatta az USA iraki háborúját. A 2004-es portugál európai parlamenti választásokon az általa vezetett kormánykoalíció 33 százalékot szerzett, szemben a baloldal közel 60 százalékával… mondhatni tehát, hogy bukott politikus volt hazájában… az Unió élére azonban jó.

Hannes Swoboda az európai szocialisták EP-frakciójának vezetője tomboló magyarországi antiszemitizmusról beszélt. Az osztrák politikus azt azonban elfelejtette megemlíteni, hogy osztrák pártja szoros viszonyban állt egy olyan szlovák kormánnyal, amelyiknek az egyik kormánypártja szélsőjobboldali volt. „Ez nem zavarta Swoboda urat, mert anyagilag ez egy rendkívül előnyös együttműködés volt” – tartja Tóth Gy. László

Christine Lagarde IMF-vezér, volt francia gazdasági- és pénzügyminiszter. A közelmúltban házkutatást tartottak nála, az ügyészség szerint megalapozott annak a gyanúja, hogy Lagarde visszaélt hivatali hatalmával, amikor magáneljárásban akart közpénzekről dönteni.

Sárközy (bocsánat!,Sarkozy) a volt francia államfő 2007-es elnökválasztási kampányának állítólagos illegális finanszírozása körül is vizsgálódnak. Az a gyanú, hogy visszaélt Franciaország és Európa leggazdagabb asszonyának, a l’Oréal kozmetikai cégbirodalom örökösnőjének megrendült egészségi állapotával.

Foglaljuk össze mi jellemzi a „demokratikus és emberi jogokra annyira érzékeny” Nyugat emblematikus figuráit! Van, akinél gyanítható kapcsolat áll fenn a kommunista titkosszolgálathoz, más érettségi nélkül került olyan döntéshozói pozícióban, amelytől milliók sorsa függ. Van köztük egykori anarchista, pedofil-gyanúval, megint más jogi diploma nélkül a jogi ügyek felelőse. De előfordul egy hazájában bukott politikus is, ahogy a hivatali hatalommal való visszaélés, vagy gyanús pártfinanszírozás is… Magyarul tanulatlan, felkészületlen, hozzá nem értő, levitézlett politikusok… Mikor mondjuk már, hogy elég?!

Petőfi Sándor kontra MTA 5. rész

Bunyevácz Zsuzsa — Sat, 20 Apr 2013 16:22:02 +0200

Ahogy az az eddigiekből kitűnik, 1989-ben Kiszelyék vélhetően Petőfi földi maradványait találták meg, azonban hosszú pereskedések után sem engedélyezték Petőfi édesanyja, Hrúz Mária csontjából a DNS-vizsgálat elvégzését, ami alapján egyértelműen azonosítani lehetett volna a csontvázat, így holtpontra került az ügy. A Petőfi-kérdés azonban újra előkerült… de nem azok tűzték ismét napirendre, akik részt vették az expedíciót megelőző kutatásokban, illetve az expedícióban, vagy akik azonosították a földi maradványokat, vagy anyagilag is támogatták a kutatásokat. Nem, nem azok vetették fel a témát. Hanem azok, akik nem tudják, hol rejtik a csontvázat, akik a hosszú évekig tartó kutatásokban nem vettek részt, akik nevéhez egyetlen egy Petőfi barguzini tartózkodásához kapcsolódó kutatási eredmény sem fűződik: A Magyarok Világszövetsége (MVSZ) 2011-ben Petőfi Bizottságot hozott létre, saját bevallásuk szerint Petőfi „hamvainak megtalálása” és újratemetése céljából.

A Helyi Téma februári utolsó számában meg is jelent egy cikk „Még idén eltemethetik Petőfi Sándort” címmel, ahol is az „MVSZ Petőfi Bizottságának kordinátorát”, Fuksz Sándort kérdezték. Óhatatlanul felmerül az emberben, hogy egy temetéshez azért kéne némi földi maradvány, de se Fuksz Sándornak, sem a Magyarok Világszövetségének nincs fogalma arról, hol rejtik a csontvázat. Mert akik annak idején biztonságba helyezték, úgy gondolták, ha végre tudományosan, DNS és más kémiai vizsgálatokkal is bebizonyítják majd, hogy nagy költőnk földi maradványait találták meg, akkor az majd a magyar népet fogja megilletni. De amíg az esetleges rossz akarók részéről akár a megsemmisítés veszélye is fennállhat, addig marad a rejtekhelyen. Ha azonban bebizonyosodik, hogy valóban nagy költőnk csontváza került elő, akkor majd minden egyéni és pártérdektől függetlenül méltó temetést rendezhet a nemzet. Erről viszont jelenleg szó sincs. Így miért is kéne a csontvázat vagy a koponyát az MVSZ-nek, egy olyan szervezetnek kiadni, amely jelenlegi formájában messze áll attól, hogy a világ magyarságát képviselje? És miért pont nekik? És ha holnap mások kérik? És ha húszan is kérik?

De menjünk tovább! Az MVSZ március 15-re kiadott egy füzetecskét Élt Szibériában - Petőfi Sándor hamvainak elhozása végett címmel. Nos, első körben akár örülhetnénk is annak, hogy a barguzini kutatások újra napirendre kerültek, hátha elvégzik végre az azonosításhoz szükséges kémiai vizsgálatokat! A füzetet olvasva azonban komoly kétségeink támadhatnak. Már a címnél megakadhatunk: Petőfi feltételezett csontvázát, amelyet nagy nehezen kicsempésztek a Szovjetunióból, és most ezer lakat alatt őrzik valahol, elhamvasztották volna? Ha nem, akkor milyen hamvakról van szó? És hogy akarja az MVSZ eltemetni, ha nem tudják, hol rejtik? Aki meg tudja, az nem árulja el nekik. De van még más is! A füzetecskében több kutatási adat szerepel Petőfi szibériai tartózkodásával kapcsolatban… csak az az „apróság” maradt ki belőle, hogy az említettek Kéri Edit kutatásainak eredményeképpen váltak közkincsé! Több adat , sőt kép is, Kéri Edit 1990-ben(!) kiadott, Petőfi Szibériában?! című könyvéből származik, anélkül, hogy őt megnevezték, vagy engedélyét kérték volna. Ráadásul a füzetecske említett része ugyanott fejeződik be, ahol Kéri könyve! Pedig 1990 óta történt egy és más, csak arról az MVSZ-nek a jelek szerint nem volt tudomása. Ezt plágiumnak hívják. Egyetlen egy olyan kutatási eredmény sem szerepel a kiadványban, ami Fuksz Sándorhoz vagy, az MVSZ-hez lenne köthető.

De ugyanilyen zűrös a kiadvány következő része is, amely a Petőfi Sándor élettani adatainak összehasonlítása a barguzini 7. számú csontváz lelettel címet viseli. Ennek a végén ez áll: Összehasonlította: Kardos Lajos. Nos, ezzel ellentétben az igazság, hogy mielőtt még Kardos Lajos egyáltalán hallott volna az expedícióról, Straub Imre orvos, a Morvai-féle Petőfi Bizottság tagja, már hosszú éveken át gyűjtötte Petőfi kortársainak irodalmi alkotásaiból a költő testi jellegzetességeit. (Az ő neve is kimaradt.) A lejegyzett jellegzetességeket pedig az expedíción részt vett négy antropológus hasonlította össze a fellelt csontvázéval, ahogy azt Kardos Lajosnak tudnia kellett, hiszen ott volt az ásatáson, amikor megtalálták. De ő akkor csak laikusként maximum ámulva nézhette a többi részvevővel együtt a négy antropológus szakmai munkáját, összehasonlító méréseiket, fotózásukat stb. Magyarul nem igaz, hogy Kardos végezte volna el az összehasonlítást.

De térjünk vissza a Helyi Téma említett cikkére és idézzük Fuksz Sándor szavait! „Én találkoztam azzal az emberrel, aki első világháborús hadifogoly volt, amikor megjelent közöttük egy hölgy Vengerszkaja faluban, és arra kérte a magyar hadifoglyokat, hogy ha hazatérnek, mondják el, hogy ő Petőfi unokája, és ott él. Múlt heti konferenciájukon (értsd: MVSZ-én B. Zs.) pedig bejelentette egy hölgy, hogy a kutató férje több Petőfi-leszármazottal tartotta a kapcsolatot.”

Hát itt is akadhatnak gondjaink! Az említett „múlt heti konferencia” február 16-án volt. Petőfi leszármazottainak kérdése ott merült fel, Fuksz Sándor ott tudhatott meg részleteket Nehéz Mihály ez irányú kutatásairól Nehéz Mihály özvegyétől. (Nehéz Mihálynak elvitathatatlan érdemei vannak Petőfi barguzini leszármazottainak kutatásában, neki, és nem Fuksz Sándornak. A cikk azonban nem említi Nehéz Mihály nevét sem!) Ezt támasztja alá, hogy Petőfi unokája - jelenlegi ismeretek szerint – férfi, és nem nő volt, ahogy Fuksz mondja. De talán még súlyosabb az, hogy Petőfi leszármazottai csak 1989-ben, az expedíció hatására jelentkeztek, és beszéltek arról, hogy ők egy magyar költő utódai! Tehát 1989-előtt senki sem tudhatott arról, hogy Barguzinban, vagy később onnan elköltözve, egy nagyobb városban élnek Petőfi leszármazottai, mert ezt az utódok korábban maguk sem tudták, csak azt, hogy Anna Kuznyecovától (Petőfi barguzini élettársa) származnak. Fuksz Sándor szavait így meglehetősen kétkedve kell fogadnunk.

És itt meg kell állnunk egy pillanatra! Aki próbálja beleásni magát ebbe a témába, annak a következő tűnhet fel. Ahogy az a korábbi cikkekből is kiderül, az egész ügy szereplőit jelenleg két fő csoportra lehet osztani. Az egyik oldalon állnak azok, akik időt és fáradtságot nem kímélve kutattak, levéltáraztak, kiutaztak Barguzinba, feltárták a csontvázat, azonosították stb. A másik főcsoport eddig semmit sem tett az ügy érdekében, semmilyen kutatási eredménye sincs, viszont az immáron 24 éve együtt kutató Morvai-féle csapatot rá akarja venni költőnk újratemetésre, akár jelképesen is, július 31-én, a segesvári csata napján. Ide tartozik Patrubány Miklós, az MVSZ elnöke, Fuksz Sándor… és érdekes módon felbukkant ebben a csoportban Kardos Lajos és Szabó Géza is, akik korábban a Morvai-csoporthoz tartoztak, és akik, miután az elmúlt években az expedíció nem egy tagjának az az érzése támadt, hogy az ügy ellen tevékenykedtek, önként kiléptek. E csoport tagjai rendre azon fáradoznak, hogy megszerezzék a koponyát. (Azt azért tudni kell, ha a koponya véletlenül eltűnne, a csontváz nem sokat érne. Ezenkívül a DNS vizsgálatokhoz nem a koponyából szoktak mintát venni…) Ennek érdekében Kardos Lajos telefonált először annak a személynek, akiről azt feltételezték, hogy tudja a rejtekhelyet. Indokul azt hozta fel, hogy egy szobrászművész a koponya alapján rekonstruálná Petőfi fejét. Mintha ez lenne most a legfontosabb! Szabó Géza is próbálkozott, de elutasításban volt részük. De ami még érdekesebb: Kovács László régész, aki annak idején az Akadémia felkérésére tevékenykedett a Petőfi ügyben, és e tevékenységének döntő részét Kiszely minden tudományosságot nélkülöző, iszonyú gyalázása volt, a minap egy magánbeszélgetésben azt mondta, hogy „próbáltuk megszerezni a koponyát”. Hoppá! Kovács László – és ez egészen bizonyos – soha nem kérte személyesen a koponyát az esetleg azt rejtő személytől! Akkor hát Kardos, Szabó és Kovács, ugyanahhoz a csoporthoz tartozik? De kik ők és mit akarnak valójában? És mi köze mindehhez az MVSZ-nek? És Fuksz Sándor kordinátornak? Még inkább el kell gondolkodnunk azon, hogy mi is folyhat itt, ha tudjuk, hogy Kardos Lajos egy januári Petőfiről tartott előadásán (Önmagában már ez is kérdéseket vet fel: miért tart a kutatásokban részt nem vevő, egyetlen egy saját kutatási eredményt fel nem mutató, az expedícióhoz meghívás nélkül csatlakozó Kardos előadásokat e témában?) valaki megkérdezte tőle, hogy miért nem lehet kontrollként felhasználni a barguzini csont azonosításhoz Petőfi Akadémián őrzött hajszálát, ahelyett, hogy édesanyja, Hrúz Mária sírját kéne felbontani, hogy csontmintát vegyenek? A válasza az volt, hogy az kegyeletsértés lenne! Hm! Kegyeletsértés egy hajszál miatt? És a koponya elválasztása a testtől nem kegyeletsértés? Vagy talán azonosítást nem akarnak, csak a koponyát? És egy újabb név is felmerül ebben a csoportban: Papp Ildikót Patrubány Miklós ajánlotta antropológusként a Morvai-csoportnak. És mit tesz a véletlen! Szabó is őt ajánlotta, az a Szabó, aki az „Akadémia támogatásával” ment Barguzinba. De egyáltalán, mi szükség egy újabb antropológusra, amikor 24 éve már négy antropológus is megvizsgálta a csontvázat? DNS-vizsgálat kéne, nem antropológus. Papp Ildikó nevével az Élet és Tudomány 1989. szeptember 29-i számában találkozhatunk. A cikket olvasva kiderül, az Akadémia oldaláról vizsgálódott egykor ő is. A kör tehát bezárult. Az pedig már erkölcsi kérdéseket is felvethet, hogy akik ma a Kiszely által azonosított és biztonságba helyezett koponyához hozzá akarnak jutni, azok gyalázták leghangosabban egykor Kiszelyt, hogy csak Patrubány Miklóst vagy Kovács Lászlót említsük!

Időközben aztán - feltételezhetően nem kis részben a MVSZ Petőfi Bizottságának a koponya megszerzésére és az újratemetésre irányuló ténykedései miatt - összeült a Morvai-féle Petőfi Bizottság. Az április 6-i zártkörű összejövetelen a kiszivárgott és hivatalosan meg nem erősített információk szerint arra a megállapításokra jutottak, hogy nem fognak együtt működni a Magyarok Világszövetségével Petőfi-ügyben. De ezzel az ügy nem zárult le. Úgy tűnik, az MVSZ nem adja fel, és próbálnak legalább egy olyan új kutatási eredményt felmutatni, ami a sajátjuknak tekinthető… ez idáig sikertelenül. Mindezek ismeretében látható, nem könnyű felismerni, mi állhat Petőfi újratemetésének szándéka mögött. Az erről szóló MVSZ hírek azonban egy valamire biztosan alkalmasak: zavarkeltésre. És még valami: az MVSZ által javasolt üres koporsós, jelképes temetés, mikor is minden bizonnyal csupán a Magyarok Világszövetségének néhány tagja, és nem tömegek vonulnának a Kerepesi temetőben, azon túl, hogy valószínűleg a balliberális kabarék és vicclapok céltáblája válna, méltatlan Petőfi életéhez és munkásságához.

Boston és Bagdad

Bunyevácz Zsuzsa — Thu, 18 Apr 2013 11:25:24 +0200

Hétfőn, április 15-én a világ két pontján is szörnyű merényletek történtek. Az egyik az Egyesült Államokban, a bostoni maraton helyszínén, a cél közelében. Legkevesebb három halott és több mint száz sebesült volt az áldozatok között. Voltak, akik életveszélyesen sérültek meg, több esetben amputációt kellett végrehajtani. Az áldozatok között gyerekek is voltak.

Aznap Irakban is volt merénylet. Legalább 37 ember meghalt, több mint 270-en megsebesültek, a tartományi választások előtt néhány nappal az ország több pontján elkövetett robbantásokban. A legtöbb halálos áldozat Bagdadban volt, ahol 21-en haltak meg, a sebesültek száma pedig meghaladta a hetvenet.

A bostoni és a bagdadi merényletekben egyaránt ártatlan emberek vesztették el életüket, sebesültek meg, vesztették el végtagjaikat, családok mentek tönkre, gyerekek vesztették el szüleiket, szülők gyermekeiket… A nyugati világ vezető politikusai és médiája azonban nem egyformán reagált a robbantásokra. A bostoni a vezető hír napok óta. Mutatják a nyolc éves áldozatot,családját. Megszólal egy másik áldozat édesanyja, szemtanúk számolnak be az eseményről, filmfelvételeket, fényképeket látunk a helyszínről, tudósítanak a nyomozásról… A világ vezető politikusai azonnal részvétüket fejezik ki, felháborodnak – tegyük hozzá: okkal – azon, hogy ártatlan embereket gyilkolnak le, együttérzésükről biztosítják az áldozatok családtagjait…

Az iraki áldozatok azonban, legalábbis úgy tűnik, nem érik el a nyugati világ ingerküszöbét. A legtöbb rádió- vagy tévécsatorna ha egyszer-kétszer foglalkozott vele, de keddre már elfelejtődött, vezető hír pedig nem volt. Nem mutatták az áldozatok síró családtagjait, a robbantások helyszínét napokig. A politikusok többnyire nem nyilvánították ki együttérzésüket… nem háborodtak fel azon, hogy ártatlan embereket gyilkoltak le. Ugyanígy nem beszéltek ártatlan gyermekáldozatokról, amikor megtámadták Irakot – azóta kiderült, nem volt tömegpusztító fegyvere az országnak. Sőt! Annak idején Madeline Albright, az Egyesült Államok külügyminisztere egy amerikai országos tévécsatornában kijelentette, „megérte” az egymillió iraki gyerek halála, amit a szankciók okoztak! A Nyugat politikusai nem hatódnak meg az izraeli katonák által megölt vagy megsebesített sok ezer palesztin gyermek láttán sem… Hogy is van ez? Az emberi élet értéke a földrajzi hosszúságtól és szélességtől függ?

A "Ki jött előbb?" című játék folytatódik?

Bunyevácz Zsuzsa — Tue, 09 Apr 2013 11:13:45 +0200

A „Ki jött előbb?” című játék folytatódik?

A finnugor nyelvrokon népek napjává nyilvánította minden év októberének harmadik szombatját hétfőn elfogadott határozatával az Országgyűlés.

A finnugor nyelvrokonság elmélete azt mondja, hogy az e nyelvcsaládba tartozó nyelvek közös, illetve hasonló elemei (alapszókincs, fonetikai elemek, mondattan) több évezredes együttélés idején alakultak ki. Az elmélet szerint az Ural hegység környékén éltek együtt azok a népek, akikből az évezredek során a finnugor nyelvcsaládba tartozó nyelveket beszélő népek, így a magyarok is kiváltak. Úgy tartják, két-háromezer évig, viszonylag kis területen kellett együtt élniük a későbbi finnugor nyelveket beszélő népeknek. A Cambridge Encyclopedia of Languages szerint is hétezer évvel ezelőtt Észak-Ural hegység környékén beszélték az elő-urali nyelvet.

Ebbe akár bele is nyugodhatnánk, ha nem tudnánk, több minden arra utal, hogy Kr. e. 5000 körül a kérdéses vidéken nincs nyoma emberi jelenlétnek! László Gyula, a régészet oldaláról közelítve a kérdéshez, így fogalmaz ezzel kapcsolatban: „olyan terület, amelyet a nyelvtudomány uráli-finnugor korra feltételez, nem volt”. Szerinte régészetileg nem igazolható, hogy lett volna olyan vidék, amelynek szétáramlásából magyarázható lenne a finnugor szétvándorlás!

Nos, ugyanakkor a magyar és a finnugor nyelvek alaprétege kétségkívül azonos, ami nagyon ősi kapcsolatra utal, tehát egykor valóban együtt kellett élniük a magyarok és finnugor nyelveket beszélők őseinek. Érdekes módon azonban szakembereink nem teszik fel azt a kérdést, ha az Ural környékén nem élhettünk együtt, akkor hol? Egy amerikai antropológus, G. S. Krantz azonban szokatlan, de logikai alapon aligha cáfolható megállapításra jutott: a Kárpát-medence volt a közös haza. Innen vándoroltak a népek északra, észak-keletre, és a Kárpát-medencében beszélt nyelvből alakultak ki a későbbi finnugor nyelvek. Szerinte az urali nyelveknek nevezettek elterjedése automatikusan követhető a magyarországi kiindulópontból. Állítása kiállja a logika próbáját: a legutóbbi jégkorszak végével (kb. Kr. e. 10 000 körül) a jégtakaró a Kárpát-medencéből is egyre északabbra húzódott, így a hűvösebb éghajlatot kedvelő rénszarvasok kénytelenek voltak követni a jég útját. Nyilvánvaló, hogy a rénszarvas vadászatból élőknek nem sok lehetősége maradt, mint követni az állatokat. Tehát egy északi irányba történő népesség kibocsátás történhetett. Ebben az időszakban már valamilyen nyelven beszélt a Kárpát-medence embere, és nyilvánvaló az is, hogy a rénszarvasvadászok vitték magukkal a nyelvüket. Azt a nyelvet, amelyből az évezredek során a ma finnugor nyelveknek nevezettek kialakulhattak. Krantz felvetése nem kevesebbet jelent, minthogy a finnugor nyelvcsalád a Kárpát-medencében alakult ki, és a Kárpát-medencében élők voltak a nyelv átadói, és nem magyaroknak a nyelv átvevői.

Krantz megállapításához hasonlóra bukkanunk V. Saks észt kutató munkájában, aki összeírta Európa latin előtti időkből származó folyóneveit, értelmüket aztán az észt nyelv segítségével megvizsgálta. Arra a következtetésre jutott, hogy mára Európa törzslakóiból csak kevesek maradtak fenn: a magyarok a Duna-medencében, a finnek és az észtek a Baltikumban, nekik az európai kontinensen 6-7 ezer éves folytonosságuk van.

A magyar és a finnugor nyelvek összehasonlításának eredményei is Krantz eredeti elméletét igazolják. A Cambridge Encyclopedia of Languages a finnugor nyelveket beszélőket 4 csoportra osztja: 1. balti-finn, 6,25 millióan beszélik 2. ugor, alig több mint 14 millióan beszélik, ebből 14 millió a magyar és 16 ezer az ugor (!) 3. volgai finn, 2,2 millióan beszélik 4. szamojéd, 30 ezer ember beszéli. Összesen tehát 22,820 millióan beszélik a finnugor nyelveket, amiből messze több mint a fele magyar, akik egyedül többen vannak, mint az összes többi együtt(!). Mivel a tapasztalat azt diktálja, hogy a kisebbség veszi át a többség nyelvét, és nem fordítva, a fenti számok is azt igazolják, hogy a ma magyarnak nevezett lehetett az átadó, és nem az átvevő.

Azt, hogy az említett nyelveket beszélők nagyon régen, feltehetően a jégkorszak végén éltek csak együtt, jelzi, hogy bizonyos szavaink egyáltalán nincsenek a finnugor etimológiai szótárban. Nincs: föld, fűt, tűz, hamu, hideg, meleg, jó, gyökér, hold, csillag, homok, a fehér kivételével a színeket kifejező szavak stb. A szókészletbeli közösség hiánya arra utal, hogy az újkőkorban, de főleg azt követő időkben már nem voltunk, nem lehettünk velük együtt.

A hangtan behatóbb vizsgálatával is hasonló eredményt kapunk: a magyarra jellemző az úgynevezett magánhangzó-harmónia, ez többi finnugor nyelvben ma sincs meg. Ha mi vettük át tőlük a nyelvet, és náluk nincs meg magánhangzó-harmónia, akkor nekünk honnan van? A magyar nyelv sokkal több hanggal rendelkezik, mint a legközelebbinek vélt rokonaink. Hogyan lehet ez? Csak úgy, ha a hiányzó hangok mindig is a magyar nyelv sajátosságai voltak, és nem úgy vettük át.

Nézzük a nyelvtant! A finnben és a legközelebbi rokonnyelvekben például nincs tárgyas ragozás, ami a magyar megkülönböztető jellegzetessége, de megvan például a baszkban és több kaukázusi nyelvben. A magyar a ragokat már az első nyelvemlékekben is hozzáragasztotta a szótőhöz, azonban mindegyik rokonnak tartott finnugor népnek messze kevesebb ragja van, mint nekünk, ami szintén arra utal, hogy mi lehettünk az átadók. Ezt a feltételezésünket támasztja alá Hajdú Péter megállapítása is, aki szerint a finnugor-uráli nyelvek igeragozása elég nagymértékben eltér egymástól, így kézenfekvő, hogy ez a népek ősi hagyatéka, amely még az őskorban szilárdult meg.

Krantz szerint lehetetlenség, hogy a magyar nyelv csak Árpádékkal érkezett a Kárpát-medencébe, ugyanis az itt élő többség nem vehette át a nagyságrenddel kisebb létszámú „honfoglalók” nyelvét. Lehetetlennek tartja, hogy a IX. században egy olyan jól benépesült mezőgazdasági vidéken, mint a Kárpát-medence, nyelvcsere történt volna. Krantz véleménye az, hogy Európai legrégebbi helyben maradó nyelve a magyar… egyébként pedig a genetikai vizsgálatok - a neves tudományos folyóiratban, a Science címűben 2000-ben megjelent cikk szerint – a magyar Európa egyik legrégibb népe! De ez már egy másik történet… de vajon a „finnugor nyelvrokon népek emléknapján” ezekről is szó esik majd? Vagy azt sulykolják majd megint, hogy halszagú csürheként véletlenül estünk be a Kárpát-medencébe, mert gyorsabban lovagoltunk, mint a minket üldözők? És ez esetben persze alig van történelmi jogunk a Kárpát-medencéhez…

Petőfi Sándor kontra MTA - avagy kinek hihetünk? 4. rész

Bunyevácz Zsuzsa — Wed, 03 Apr 2013 17:28:03 +0200

Petőfi Sándor kontra MTA – avagy kinek hihetünk?

4. rész

Nos, ahogy az az eddigiekből is kiderül, az ügynek három kardinális pontja van: a bécsi miniszterelnöki határozat, a feltételezett csontváz és hajtincs, és az orosz nyelvű versek. Érdekes módon azokra, akik kiálltak az említettek hitelessége mellett, durva támadások vártak.

Feltűnő módon Kiszely a barguzini feltárásig szaktekintélynek számított, aki a világhírű antropológustól, Bartucz Lajostól tanult. Az MTA Régészeti Intézetében dolgozott, 1990-ig ő volt ott az egyetlen antropológus 27 éven át! Tehát 27 éven át kiváló szakember, aki részt vett többek között a mohácsi tömegsír feltárásában. Megállapításait a szakma nem vonta kétségbe. Az akadémiai intézet szinte minden ásatásán előkerült emberi csontokat ő vizsgálta. Még ekkor is jó szakember. Közben rendszeresen publikált, például A longobárd ember című német és angol nyelvű munkájával nemzetközi hírnevet szerzett, két kiadást ért meg Oxfordban. Ekkor a szakma sem idehaza, sem külföldön még mindig nem vonta kétségbe tudását. Könyveit lefordították angolra, németre, nemzetközi díjakat nyer – még mindig kiváló szaktekintély. Nevéhez fűződik a budavári nádori család kriptájában lévők agnoszkálása, a Batthyány Lajos kripta halottainak vizsgálata – nem merültek fel kétségek megállapításaival kapcsolatban. Részt vett a babenbergi uralkodócsalád azonosításában, Franciaországban azonosított egy Capeting királynői csontvázat, Olaszországban ugyanezt tette árpád-házi Szent Erzsébet koponyájának egy részével – és még mindig nem vonta kétségbe senki se szakértelmét. Sőt! A moszkvai tudományos akadémia fő antropológusa A.V. Alexejev a Gondolat Kiadónál 1976-ban megjelentetett egy könyvet Az emberi rasszok földrajza címmel. A könyvet „szakmailag ellenőrizte Kiszely István” – áll benne. Alexejev tehát nyilvánvalóan tisztában volt Kiszely felkészültségével! (De ugyanennek az Alexejevnek egy nyitott ajtónál, feleségével folytatott telefonbeszélgetését meghallotta a barguzini csoport két oroszul tudó tagja, amikor is Moszkvában vizsgálták a csontvázat. Alexejev akkor még azt mondta, hogy „előtte fekszik a nagy magyar költő csontváza”. Később viszont már azt tartotta, hogy a csontváz lehet férfié és nőé is.) De ha ez még nem lenne elég, akkor jó, ha tudjuk, hogy Barguzinban, nem messze Petőfi feltételezett sírjától, Kiszely feltárta és azonosította Mihail Küchelbecker dekabrista vezér maradványait, ami a burjátok nagy szenzációja lett. Az azonosítás után megérkezett a kultuszminiszter, aki hosszan rázogatta Kiszely kezét és köszönte tettét… Tehát az ugyanazon az ásatáson talált és azonosított egyik csontváznál is még jó szakember volt Kiszely… majd pár órával később és pár méterrel arrébb talált csontváznál hirtelen hiteltelenné vált! Hosszú évtizedekig nem téved… majd 1990-ben eltanácsolják az akadémiai intézetből! Lehet persze Kiszely „ügynök múltjáról” cikkezni, de ez is része a lejáratásnak, az égvilágon semmi köze szakmai munkájához. Feltűnő, hogy a barguzini ásatás után kezdődött Kiszely szakmai ócsárlása. Gusztustalan támadásnak, nemzetközi szaktekintélyének tudatos lerombolásának lehettünk tanúi. Szentágothai János és Kosáry Domokos például sokszor tudóhoz nem méltó módon, kiabálva próbálták nevetségessé tenni.

És a többiek? Varga Béla régészt is eltávolították múzeumigazgatói állásából, mert nem írta alá, hogy egy „zsidó nő csontvázát” ásták ki Barguzinban. Pécsi István Egri újságírót némaságra ítélték, Borzák Tibor újságírónak se lett könnyebb az élete.

Szuromi irodalomtörténész, a neves Petőfi kutató, évtizedekig tanulmányozta a nagy költő munkásságát. A Szibériában talált két orosz nyelvű versről egyértelműen megállapította, hogy csak Petőfi írhatta azokat. Nos, őt is komoly támadások érték, ráadásul a volt növendéke, Balogh Ernő részéről a Kritika című lapban. Szuromi ezután hamarosan súlyosan beteg lett, szívrohamai lettek. (Balogh Ernő Aczél György munkatársa lett.) És ami különösen furcsa, az az, hogy Szuromit Debrecenben felkeresték azok, akik saját elmondásuk szerint önként jelentkeztek annak idején az expedícióhoz, és a csoport tagjai csak az utolsó pillanatban ismerték meg őket. A szekszárdi Szabó Géza régész az egyik, aki feleségével és egy magnóval képes volt Szekszárdról Debrecenbe utazni, hogy felvesse Szurominak, hátha Gyóni Géza írta az említett verseket. De Szuromi egyértelműen világossá tette, hogy nem írhatta, és – mint később elmondta – nagyon furcsállta, hogy egy régész ilyen ügyben keresi, akiről ráadásul kiderül, semmit sem ért a versekhez, és azt se tudta, mi az a jambus. Kardos Lajos mérnök, a Németh-kormány idején főtanácsos, majd a Horn-kormány idején államtitkár, is többször járt nála, úgy tűnik azzal a céllal, hogy egy 1850-es magyarországi versét Petőfiének nézze, mondván akkortájt Petőfi itthon bujkált, így nem lehetett Barguzinban. Nem furcsa mindez? Úgy tűnik, egyedül Kéri Editet nem sikerült még megtörni.

Az pedig már csak hab a tortán, hogy a közelmúltban egy internetes portál segítségével kiderült, hogy annak idején Szabó Géza nem egy lelkes önkéntes volt, hanem az „Akadémia támogatásával” csatlakozott a barguzini csoporthoz! Sőt! Később Kosáry Domokos hívta meg az MTA Petőfi Bizottságába! (Azzal az erkölcsi kérdéssel kár is foglalkozni, hogy az Akadémia küldte, Morvai pedig fizette…)

Ide kívánkoznak Végvári József, a volt III/3-as tartótiszt a Szabad Földben és a Magyar Demokratában idézett szavai. Szerinte az Akadémia élére 1990-ig öt szigorúan titkos tisztet építettek be, a levéltárak a III/3-as tisztek ellenőrzésével működtek, és egyes anyagokat nem engedtek kutatni.

És mi a helyzet napjainkban? Az a furcsaság, hogy a Petőfi ügyet azok hozták ismét napirendre, akiknek tulajdonképpen semmi közük se volt a kutatásokhoz, illetve az ásatáshoz! Kezdjük azzal, hogy a Magyarok Világszövetsége (MVSZ) 2011-ben, tehát 22 évvel a barguzini ásatás után(!) Petőfi Bizottságot hozott létre, amely azért alakult, hogy „felkutassa Petőfi Sándor földi maradványait, és – a legnagyobb magyar költőhöz méltó módon – örök nyugalomba helyezze” – olvashatjuk az MVSZ sajtóközleményét, amely a „Megvannak Petőfi hamvai” címet viseli. (Azzal, hogy mennyire tekinthető hitelesnek az a társaság, amelyik „földi maradványok” helyett „hamvait” ír, ne is foglalkozzunk most!)

Nos, Petőfi földi maradványainak 1989-es fellelésével kapcsolatban Kiszely Istvánnak, Kéri Editnek és Pécsi Istvánnak vannak elvitathatatlan érdemei. Így az, hogy az MVSZ most Petőfi Bizottságot alakított, nehezen értelmezhető, annál is inkább, mert azt, hogy a csontváz hol lelhető fel, egyedül Kiszely István tudta, illetve az általa beavatott személy tudja. Még maga Morvai sem tudja. Kiszely a közelmúltban sajnálatos módon eltávozott az élők sorából, és aki még tudja a rejtekhelyet, annak semmi köze az MVSZ Petőfi Bizottsághoz.

Kéri Editnek viszont meglehetősen sok köze van a Petőfi ügyhöz. Ő azonban nem kapott névre szóló meghívást az MVSZ Petőfi Bizottságának 2013. február 16-i ülésére. Viszont Szabó Géza és Kardos Lajos – akik nem töltöttek évtizedeket levéltárakban, mint Kéri Edit, akiknek semmi közük az antropológiához, mint Kiszely Istvánnak, akiknek fogalmuk sincs a különféle verselési technikákhoz, mint Szurominak – előadóként vehettek részt az MVSZ Petőfi Bizottságának konferenciáján. (Emlékeztetőül: Szabó Géza és Kardos Lajos úgy csatlakozott az expedícióhoz, hogy a csoport tagjai nem hívták őket. A hajtincset Szabó néha gyökérnek, néha bogárlárvának tartja. Kardosnak, a rádiós mérnöknek pont akkor romlott el az adója, amikor Kiszely be akarta mondani: megtaláltuk Petőfit! Valamint többször felkereste Szuromit a Tompa verssel, mondván Petőfi írta azt idehaza, így nem lehetett Barguzinban.) Említeni kell továbbá, hogy az MVSZ sajtóközleményében a Petőfi mellett felhozott bizonyítékok közül egyetlen – hangsúlyozzuk – egyetlen egy olyan állítás sincs, amit Kéri Edit ne közölt volna már 1990-ben! Nos, mindezek ismeretében igencsak el kell gondolkodnunk azon, hogy mi lehet vajon az MVSZ célja, ha Szabó Géza és Kardos Lajos előadhat a konferencián, Kéri Edit pedig nem…

Az pedig, ami az MVSZ Petőfi Bizottságának vitanapján történt, minden jóérzésű embert felháboríthat. Kéri Editet, egy idős hölgyet, aki élete jelentős részét különféle kutatásoknak szentelte, Fuksz Sándor „kutatás-kordinátor” lökdöste, kicsavarta kezéből a magnetofonját, kilökte a teremből – ahogy ez kiderül a Kéri Edit által készített magnófelvételből. Kéri emiatt rendőrségi feljelentést is tett. És hogy mi volt az inzultus előzménye? Az, hogy Kéri Edit többször jelezte Szabó Gézának előadása után, hogy tisztázza a hajtincs körüli kérdéseket, ugyanis Kiszely annak idején elmondta, ő adta a hajat Szabónak, miután titokban elkérte egy állítólagos svájci vizsgálat céljából. Szabó pedig hol hajszálgyökérről, hol állati szőrről, hol bogárlárváról beszél, ír haj helyett. Kéri Edit pontosan emlékezett továbbá még az ásatásra, amikor az oroszul tökéletesen beszélő Szabó és Kardos nem a Vinokur által megjelölt helyen akart ásatni. Azt mondták, hirtelen új, titkos információt kaptak. Elég furcsa, hogy öt évig készítik elő az expedíciót, újságok írnak róla stb, majd egyszer csak jön egy új információ? Kitől? Honnan? Elgondolkodtató továbbá az is, hogy Szabó nem ír könyvében az egyik legfontosabb bizonyítékról: egy korabeli dokumentum szerint Küchberger, a dekabrista száműzött – aki ugyanott, a rabok közé volt eltemetve, és akit Kiszely szintén azonosított – a kislányával lett egymás mellé eltemetve. És valóban, egy gyermek csontvázát is megtalálták mellette. Ez Szabó könyvében nem szerepel, és a gyermekcsontváznak sem adott számot, ami a további azonosítást jelentősen nehezíti.

És ezek után még különösebb, Kardos előadása során állította, Szabóé az egyetlen hiteles könyv az üggyel kapcsolatban. Hm! Érdekes! Nem Kéri Edité, aki az összes levéltári dokumentumot fellelte, ami alapján egyáltalán elindultak. És nem Kiszelyé, akinek újságcikk-repertórium könyve nélkülözhetetlen a kutatásokhoz és az expedíció történetének megismeréséhez! Persze vannak más furcsaságok is, például Kéri Edit egyik összefoglaló, a Kapuban megjelent cikkéből – biztosan a nyomda ördöge miatt – kimaradt az egyik fontos bizonyíték, ami Ferenc Józsefre és Miklós cárra vonatkozott.

Elég különös, hogy mostanában azokat hallani folyamatosan nyilatkozni, akik a Petőfi-ügy körüli szerepét illetően kérdések merülhetnek fel. Különösen, ha olyanok vetik fel Petőfi újratemetését, akiknek fogalmuk sincs, fogalmuk se lehet arról, jelenleg hol rejtik a csontvázat. Kéri Edit tudomása szerint a teljes csontváz valahol Európában van, a legnagyobb szakértelemmel tárolva. Mindezek ismeretében elgondolkodtató, hogy Kardos Lajos miét nyilatkozta azt nem régiben, hogy „méltatlanul” tárolják? Hiszen azt se tudhatja, hogy hol van! De nyilatkozik a csontvázról Morvai is, akinek Kéri Edit tudomása szerint három kis kézcsont és a legalsó borda van csupán a birtokában. Okkal merülhet fel az ügy iránt érdeklődőkben az is, ahogy azok, akik ma újra akarják temetni Petőfit, hol voltak 24 évvel ezelőtt? Az MVSZ elnöke, Patrubány Miklós Erdélyben, Fuksz Sándor a Felvidéken. Náluk nem igen foglalkozott a sajtó annak idején az expedícióval…

Petőfi Sándor kontra MTA - avagy kinek hihetünk? 3. rész

Bunyevácz Zsuzsa — Wed, 03 Apr 2013 17:25:09 +0200

Petőfi Sándor kontra Magyar Tudományos Akadémia – avagy kinek hihetünk?

3. rész

Az Akadémia Petőfi-ügyhöz való viszonyát jól jelzi a következő is. Az Egyesült Államokban a csontvázat több szakember is megvizsgálta külső alakzata alapján. A vizsgálat eredménye: férfi. A csontvázat az ismert sok jellegzetesség alapján Petőfiének vélték. (Érdekes módon azt is megállapították, hogy a kiálló szemfog időközben kisebb lett és ragasztó nyomait is ki mutatták, amiről azt feltételezték, hogy Moszkvában kerülhetett oda.) A biztos azonosítás érdekében 1991. november 23-án az amerikai kutatók levelet írtak a Budapesti Főpolgármesteri Hivatalnak, abból a célból, hogy engedélyezzenek Petőfi édesanyja csontjából egy darabka mintát venni. Azzal a módszerrel, amely alapján a vizsgálatot el akarták végezni, azonosították az Egyesült Államok talán legkiemelkedőbb elnökének, Ábrahám Lincolnak a maradványait is, úgy, hogy felbontották édesanyja sírját és mintát vettek a csontjából. Kérvények, beadványok, Demszky Gáborral és a Belügyminisztériummal történő pereskedések hosszú sora után „kegyeleti okból” elutasították, hogy Petőfi édesanyja, Hrúz Mária maradványaiból mintát vegyenek. Pedig az Egyesült Államokban nem zavart senkit, hogy elnökük édesanyjának sírját „meggyalázták.” Ezek szerint semmilyen régészeti kutatást sem lehetne sírokon végezni, mert az mind kegyeletsértés lenne! Érdekes az is, hogy hazánkban a Kegyeleti Bizottságot az egyáltalán nem zavarta, hogy annak idején milyen állapotban volt Hrúz Mária sírja! De ami még furcsább: egy ilyen vizsgálat feketén-fehéren megállapította volna, hogy Petőfié a maradvány, vagy nem. Minden további vita feleslegessé vált volna… és a lényeg: tudományos kérdést nyilvánvalóan tudományos vizsgálat alapján lehet eldönteni. És mégse érdekelt egyetlen magyar tudóst se tudományos szempontból az ügy? A Tudományos Akadémián senkinek se támadt föl a tudományos kíváncsisága? A csontvázat feltárók pedig nyíltan vállalták volna a vizsgálat eredményét, akkor is, ha az számukra negatív lett volna.

1991. december 9-én Kiszely István és Morvai Ferenc négy amerikai, egy svájci és két burját tudós részvételével konferenciát tartott az Agro Hotelban. Érdekes módon az MTA tudósai közül senkit sem érdekelt, hogy amerikai kollégáik milyen eredményre jutottak az egyik legnagyobb magyar költő esetleges maradványaival kapcsolatban! És újra: egy tudósban semmi tudományos kíváncsiság nem leledzik? De sem az MTI-től, sem a Főpolgármesteri Hivataltól nem érdeklődött senki …Viszont aznap délben a rádióban Kosáry Domokos nyilatkozott: nem ismerik és nem bíznak az amerikaiak azonosítási módszerében. A laikus okkal kérdezheti: és ha ez így van, akkor a magyar tudósok vajon nem azért kapják a fizetésüket, hogy mindent megtegyenek egy-egy tudományos kérdés megoldása érdekében? Ezért nem kellett volna a hazánkba fáradó amerikai, svájci, szovjet kollégáikkal egy asztalhoz ülni és megvitatni kételyeiket?

És ha ez még nem lett volna elég, Kosáry Domokos azt is elmondta, Szibériába nem juthatott ki magyar fogoly 1849-ben. Nos, az a furcsa eset állt elő, hogy Kéri Edit amatőr kutató többet tudott meg erről a kérdésről, mint a Magyar Tudományos Akadémia történész elnöke. Kéri Edit Tjivanyenko munkája alapján azt is kiderítette, hogy Sz. V. Makszimov, az egyik legnagyobb Szibéria kutató, a Szibéria és a kényszermunka című könyvében (II. kötet 376. o.) azt írja, hogy a „Bajkálon túl (az 1848-as év körül) magyar és más külföldi száműzötteket foglalkoztattak…”. Miután megszerezte a könyv e részének Moszkvában készített fénymásolatát, bebizonyosodott az a számtalan legenda, hogy 1849-ben a hadifoglyokat az oroszok nem adták át teljes létszámban az osztrákoknak, hanem egy részüket elhurcolták. (Lüderosz orosz tábornok 1849. augusztus elsejei jelentése szerint kétezer magyar hadifogollyal indult el.)

Mindeközben a burját miniszterelnök-helyettes, Nyikolaj Krjucskov elment Jelcinhez, és felfedte neki a korábbi moszkvai csontvizsgálat feltételezett hátterét, „egy Láthatatlan kéz” beavatkozását. A feltételezést meglehetősen igazolja az, hogy 1992. augusztus 4-én távirat érkezett Morvainak, amiből kiderült, hogy Jelcin megbízást adott az Orosz Tudományos Akadémia elnökének, hogy újból vizsgálják meg a maradványokat. Magyarul: semmisnek tekintették a korábbi vizsgálatokat, ahol igyekeztek nővé varázsolni. De ekkor a csontváz már az Egyesült Államokban volt.

Majd 1994-ben és 1996-ban is szovjet tudósok, az állítólag a Barguzinban feltárt csontvázból mintát küldtek Washingtonba. Azok, akik érdekes módon korábban férfinek találták tulajdonosát. Az eredmény: nő. Kiszely és Morvai is kaptak egy rövid leírást erről, de az állt rajta a lelet nevével kapcsolatban: No name – nincs neve. Noha volt, megtalálása pillanatától kezdve: Barguzin, 1989. VII. 17. V-ös árok, 7-es sírlelet. (Okkal kérdezhetjük ezek után, vajon mi a bizonyíték arra, hogy nem egy számunkra ismeretlen női csontvázból vettek mintát?)

Kiszely és Morvai 2oo1. áprilisában Londonban vizsgálat végzése céljából csontmintát adtak Mark G. Thomas professzornak. Az eredmény: férfi. Az MTA viszont kijelentette, „minden vizsgálat szerint nő”. És ismét: mennyire tudományos az a vélemény, hogy „minden vizsgálat szerint nő”, ha tudjuk, hogy több szakember többször is azt állapította meg, hogy férfi? És vajon hogyan hihetünk azoknak, akik azt állítják, hogy nő, ha a Népszabadság 2001. április 17-i számában megjelenhetett a feltárásban részt vett Latimer nyilatkozata:” Nekem már a temetőben gyanús volt, hogy ez női csontváz.” Latimer -_állítása szerint - soha nem beszélt a Népszabadság tudósítójával! Mélységesen felháborodott, hogy azt feltételezik róla, nem tud megkülönböztetni egy férfi és egy női csontvázat!

De még inkább képet nyerhetünk az MTA „tudományosságáról”, ha megtudjuk, hogy Kéri Edit 2002-ben meghozatta a bécsi Állami Levéltárból a bécsi Minisztertanács ülésének 1849. május 14-i és június 3-i jegyzőkönyvét, amelyeket addig senki sem publikált magyarul. A májusi ülés ide vonatkozó 7. pontjának lényege, hogy Bach igazságügyi miniszter előadja az elfogott magyar foglyokra vonatkozó büntetéseket: halál, külföldre deportálás, vagyonelkobzás stb. És ami számunkra a fontos: mivel félti a börtönöket a túlzsúfoltságtól, javasolja , „egy távoli, Európán kívüli országba való deportálásukat, ahonnan nagyon nehéz lenne visszajönniük”. Ez lenne szerinte az egyetlen hathatós eszköz. Schwarzenberg miniszterelnök tovább megy: „megnyugvást csakis az Észak-Ázsiába, Szibériába, Kamcsatkába való deportálásuk mellett lehetne találni.” Majd a június 3-i ülés: „A deportálási büntetéssel kapcsolatban Őfelsége kegyeskedett rámutatni annak a szükségességére, hogy meg kell keresni az erre alkalmas területet.” Nos, minderre vajon egy amatőr kutatónak, vagy az adófizetőkből fizetett történészeinknek kellett volna rábukkanniuk? (Van kivétel: Gergely András, a kor elismert kutatója, történészprofesszor, telefonbeszélgetésben elismerte, az új bizonyíték ismeretében elképzelhetőnek tartja, hogy vittek foglyokat, ugyan Petőfire magára nincs bizonyíték. Megígérte továbbá Kéri Editnek, hogy az Akadémián aláírt kijelentését, miszerint az oroszok nem vittek senkit Szibériába.)

Közben újabb bizonyítékra derült fény, két versre! Ezeket Gurevics gyűjtötte. Amikor 1928-ban egy Konyevin nevű barguzini öreg, hallva, hogy gyűjtik a régi népdalokat és verseket, bevitt hozzá két régi alkotást, amelyeket szerinte egy „Zander” nevű külföldi száműzött írt, aki valamikor „Transzvánban” harcolt, és Barguzinba száműzték, és ott is halt meg. Mindkettőt közölte a Bajkál című burját folyóirat. Szuromi Lajos, korábban a debreceni Kossuth Lajos Egyetem docense, az irodalomtudományok kandidátusa, Petőfi kutató, 1989 szeptemberétől sokat foglalkozott velük. A következőket állapította meg: A két orosz nyelvű vers csupán verselési technikája által is közvetlenül Petőfi saját alkotásának minősíthető. Továbbá a szerzőnek ismernie kellett a „Véres napokról álmodom” című Petőfi verset, mert ritmusa 4-es és 4 és feles jambikus sorok , és magyarul ez az egyetlen ilyen ritmusú verse. (Ezt egyébként Kéri Edit már egy évvel korábban felfedezte, ahogy arról a Népszava is beszámolt. Hosszú skandálás után felismerte, hogy a Véres napokról álmodom című magyar nyelvű, és az orosz nyelvű Moi mecsti (Az álmaim nem teljesültek) című versek szerzőinek azonosnak kell lennie.) Azt, hogy a két orosz nyelvű verset Petőfinek kellett írni, később az orosz szakemberek is megerősítették…!

Petőfi Sándor kontra MTA - avagy kinek hihetünk? 2. rész

Bunyevácz Zsuzsa — Wed, 03 Apr 2013 17:20:47 +0200

Petőfi Sándor kontra Magyar Tudományos Akadémia – avagy kinek hihetünk?

2. rész

Miután a barguzini expedíció antropológusai a 24 azonos jel alapján arra a megállapításra jutottak, hogy 300 millió:1 a valószínűsége annak, hogy az 1989-ben Barguzinban fellelt csontváz Petőfi Sándoré, úgy tűnt, mintha egy „Láthatatlan kéz” irányította volna a további eseményeket annak érdekében, nehogy kiderüljön, nagy költőnk maradványaira bukkantak. De vajon mennyire tudományos ez a „Kéz”?

Petőfi feltételezett csontvázának meglelése után szinte krimiszerűen folytak az események. Az ásatást végzők elmondása szerint a feltárt sírban hajcsomóra is bukkantak. Bruce Latimer vette észre a sírban a koponya alján, egy tenyérnyi bőrön, amely szerinte „fekete, és egy kicsit őszes volt”. Le is fotózták – és ennek a továbbiakban még kiemelt jelentősége lesz. A hajtincset az expedícióhoz az utolsó pillanatban csatlakozó ifjú Szabó Géza régész tette el – állították többen. Tény, a hajtincset azóta nem látta senki! Szabó később az expedíció tagjainak elmondta: Álmodtok, nem volt ott haj, csak egy fa hajszálgyökerei. Fél év múlva pedig Kiszely kérdésére azt válaszolta, megvizsgálták, de állati szőr volt, majd 1990 áprilisában megjelent könyvében azt írja, bogárlárvák voltak a koponya alatt.

Az azonosítás szempontjából rendkívül fontos lett volna a sírban talált tincs, hiszen a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában megvolt Petőfi 28 hajszála. Kéri Edit évekkel később megpróbálta megtekinteni, de érdekes módon azt az információ kapta, hogy nincs a birtokukban. Sőt! 2011. június 20-i keltezéssel, Dr. Babus Antal aláírásával erről igazolást is kapott: „Az MTA Kézirattárában nincs Petőfi hajtincse.” De Kéri Edit a Petőfi Irodalmi Múzeum egyik könyvéből megtudta a hajtincs akadémiai leltári számát: K. 337/128, és fotót is látott róla! Visszament hát a Kézirattárba… és most előkerültek a hajtincsek! Hogy higgyen az Akadémia „tudományosságában” a laikus, ha még azzal sincsenek tisztában, mit őriznek a Kézirattárukban? Vagy pontosan tudták, hogy ott van? Gyaníthatjuk, ha olvassuk az Élet és Tudomány 1989. szeptember 29-i számában Dr. Józsa László patológus Személyazonosítás egy hajszálból? című cikkét. Ebben arról értekezik, hogy egy több mint 150 éve meghalt embert hajszála alapján lehet-e azonosítani. Bár nem lehet kizárni az azonosságot, de nem biztos, hogy Petőfié a barguzini Petrovics hajszál – állapítja meg Józsa. Hm! A barguzini tincs talán mégis az Akadémia birtokába került, és azt vizsgálhatta Józsa? De ha nem a barguzini tincset, akkor miért adta a cikk egyik fejezetének A Petrovics hajtincs? címet?

Érdekes a következő is. Barguzinban, az expedíció szállodájának tetejére a csoport által csak az indulás előtt az utolsó pillanatban megismert Kardos Lajos mérnök, a Németh-kormány idején minisztériumi főtanácsos, szerelte fel az oroszok segítségével a berendezését, hogy összeköttetést biztosítsanak a székesfehérvári amatőr rádiós társával. És mit tesz a véletlen! A kapcsolat éppen akkor szakadt meg, amikor Kiszely István be akarta mondani, hogy vélhetően megtalálták Petőfi maradványait. (Kéri Edit azonban nem hagyta magát. Egy száz szavas cirill betűs, de magyar szövegű táviratban értesítette a Népszavát az eseményről, amiben a hajtincsről is említést tett, és amit a lap le is közölt.)

A továbbiak ismeretében is könnyen úgy tűnhet, mintha „egy láthatatlan kéz” mindent megtett volna azért, hogy elhitesse a közvéleménnyel, nem költőnk maradványaira bukkantak. Azonnal megszólalt a hazai tudósvilág, és azt bizonygatták, hogy nem lehet Petőfié a csontváz. És hogy mennyire „tudományos alapon”? Nézzük a korabeli sajtó, illetve televízió adások alapján! Katona Tamás szerint például nem vittek senkit Szibériába. Katona Tamás eredeti végzettségéről több változat ismert a sajtóból, volt, hogy történésznek, volt, hogy néprajzosnak titulálták, de van, aki szerint népművelő. A Wikipedia szerint könyvtár – magyar - arab szakon végzett az ELTE-n, munkahelyei is elsősorban könyvtárak voltak. Tehát nem történész.

… és ahogy az az eddigiekből is kiderült, a csontvázat addig Magyarországon még nem láthatta senki! Ennek ismeretében érdemes figyelni „tudósaink” megállapításaira. Fekete Sándor először azt nyilatkozta, hogy egy ortodox zsidó férfi csontvázát találták meg. Fekete Sándor irodalomtörténész és nem antropológus. A csontvázat csak fényképfelvételen látta. Szentágothai János professzor megvariálta: szerinte vagy orosz dekabrista, vagy zsidó volt az illető. Hogy milyen alapon? Nem tudjuk. De kezdetben még egy férfiének tartották a csontokat: Majd szeptemberre érdekes módon nővé vált az „illető”! Hajós Ferenc például kijelentette: ez női medence! Hajós az állatorvosi egyetem anatómusaként – gyaníthatjuk – több állati medencét látott, mint emberit. A csontvázat ő is csak fényképen látta!

A női csontvázat azzal indokolták, hogy a medencecsont a férfi-méret határát súrolta. Ennyi. Tudni kell azonban, hogy a szakemberek szerint az angolkóros férfiaknak az átlagnál szélesebb a medencéje. Gyanítható, hogy költőnk is ebben szenvedett… és mivel nem koporsóban feküdt, a rá nehezülő föld is szétlapíthatta a medencét – tartják többen is. És ismét: ezek ismeretében hogyan higgyünk „hivatalos” tudósainknak? Mindenesetre, ha nőnek kiáltják ki, akkor az a további kutatásokat feleslegessé teszi.

A csontváz kezdetben a burját fővárosban, Ulan Udéban maradt. 1989. szeptember 21-én Morvai újból kivitte az ásatásban részt vett négy szakembert, és két moszkvai antropológust is meghívott. De milyen véletlen! Ez utóbbiak nem tudtak elmenni, mert az egyikük szabadságon volt, a másikat pedig elfelejtették értesíteni. Ekkor a burját tudományos akadémián vizsgálódtak, és újból megállapították: egy olyan 30-35 év körül, európai férfi csontvázát találták meg, amely jellegzetességéi semmiben sem mondanak ellen annak, hogy Petőfié lenne.

1990. januárjában Moszkvában vizsgálódtak tovább. Morvai csoportjából Nehéz Mihály tolmács, dr. Kiszely István, dr. Straub Imre orvos, és Kardos Lajos volt jelen, megint párban Szabó Gézával. A vizsgálaton – ahogy azt az expedíció tagja több helyen is megírták – több furcsaság is előfordult. Például az idős Vinokur urat, aki megmutatta a zsidó temető mellett Petőfi feltételezett sírjának helyét, a laboratóriumi vizsgálaton teljesen összezavarta az őt oroszul kérdező Szabó Géza. Okkal merülhet fel bennünk, hogy a csontváz tudományos vizsgálatánál egyáltalán miért kellett megjelennie Vinokurnak? A vizsgálaton az MTA részéről ott volt Szabó Árpád – igazságügyi orvos-szakértő, aki akkortájt a Gyorskocsi utcában volt rendőrorvos is. Ő, minden bizonnyal véletlenül, a vizsgálat során leejtette a koponyát – ahogy az az egyik résztvevő elmondásából kiderült. Tudni kell, ha, mondjuk, a férfiasan szögletes állkapocsból esetleg letörik egy darabka, akkor utána már nehéz bizonygatni, hogy férfi az illető. Egy 1-2mm-es darabka le is tört a két állszögletből, de több fotó is van az ez előtti állapotról.

Az Akadémia oldaláról jelen volt még Farkas Gyula szegedi antropológus. Róla azt kell tudni, hogy még 1960-ban mint kari párttitkár feljelentette Kiszely Istvánt! Ennyit a tudományos pártatlanságról! És ami mindezen túltesz: A vizsgálat magnószalagon való rögzítésére a Petőfi-expedíciónak nem adtak módot, csak az Akadémia oldaláról rögzíthették Szabó Árpád hangjával, Kiszely egyedüli jelenlétében a csontváz adatainak, méreteinek gyors felsorolását. Ismét: tudományos pártatlanság! De ez még semmi! A Magyar Rádió Kossuth adóján 1990. január 7-én úgy tájékoztatták a közvéleményt az MTA szóvivőjére hivatkozva, hogy a csontváz nagy valószínűséggel női. A csontanyag vizsgálata azonban csak január 9-én kezdődött Moszkvában!

Az MTA antropológusai 1990. március 28-i ülésének részeredményeit a feltételezett barguzini csontvázzal kapcsolatban közzétették. Ez három megállapítást tartalmazott. Az egyik az életkorát, ez nem mondott ellent Kiszelyék megállapításának. A második az volt, hogy a csont citrát-tartalmát vizsgálva arra a következtetésre jutottak, hogy „hasonló korú csontokon női nemre jellemző”. Azonban nem egy szakember határozott véleménye, hogy egy kontroll csontváz nélkül – ami nem volt az Akadémia birtokában -, nem értékelhető az eredmény, ugyanis Szibériában a nagy hideg miatt lényegesen lassabb a bomlási folyamat, mint a Kárpát-medencében. Sőt! Korábban maga az akadémiai bizottság elnökének, Harsányi Lászlónak is ez volt a véleménye megerősítette:„Feltétlenül kell földminta és úgynevezett kontrollcsontváz, hiszen az ottani körülmények különböznek a magyarországiaktól, így az emberi test lebomlása is másként történik, mint nálunk. Emiatt egy csontváz korát csak egy másik, ismert korú kontrollcsontváz segítségével tudjuk megállapítani.” Ilyen pedig nem állt rendelkezésre. (Mindezek ellenére később „Petőfi ellen” foglalt állást Harsányi László igazságügyi orvos-szakértő is, aki az Új Idő 1990. szeptember 17-i száma szerint 1956 után hamis boncolási véleményeket adott ki a BM parancsára.) Farkas Gyula is hasonló véleményen volt: kontroll csontváz nélkül megtévesztő eredményre lehet jutni. Ennyit hát az MTA tudományosságáról!

A harmadik megállapítás az volt, hogy a csontvázat 1890 előtt nem temethették el. És ismét: kontroll csontváz nélkül, ami ugyanabban a földben feküdt, ilyet merészség állítani.

Majd a MTA kérte a moszkvai akadémiát, hogy a maradványokat az eredeti helyére temessék vissza! (Kérdezhetjük: Vajon mi köze egy tudományos akadémiának ahhoz, hogy visszatemetik vagy sem? Tudományos vizsgálat céljából ezrével fekszenek különféle intézményekben csontvázak a világon, anélkül, hogy vissza akarnák őket temetni.) Azonban Nyikolaj Krjucskov burját miniszterelnök-helyettes az ásatást végzők segítségére sietett. Meg akarta menteni a csontvázat a visszatemetéstől, ezért egy Európán kívüli távoli országba akarta szállíttatni. (Egy burjátnak fontosabb volt Petőfi, mint az MTA-nak, aki még az állását, sőt szabadságát is kockáztatta érte!) Ekkor a csontváz Moszkvában, a Kremlben volt, majd Krjucskov átadta egy régi orosz katonaládában az expedíció néhány tagjának. 1991. február 6-ára Morvai és felesége repülőjegyet vásárolt az Egyesült Államokba. Az éjszaka folyamán a szállodában Kiszely a ládából kivette a csontokat és gondosan, szakszerűen egy bőröndbe pakolta át, a ládát pedig nehezékkel tömték ki. Reggel Krjucskov segítségével a Morvai házaspár a repülőtéren ellenőrzés nélkül vihette az Egyesült Államokba tartó repülőgépre a csontokat rejtő bőröndöt. A földi maradványokat már nem tartalmazó ládával Kiszely és Nehéz Mihály a szállodában maradt, vállalva a következményeket, ugyanis amint várható volt, a KGB-re vitték őket. Kiszely akkor azt hitte, sohasem látja többet a családját – mesélte később. Nagy botrány lett a KGB-én, amikor kiderült, a láda nem tartalmazza csontokat.

Mi teljesült az 1848-as 12 pontból?

Bunyevácz Zsuzsa — Fri, 15 Mar 2013 13:39:25 +0100

Mi teljesült a 1848-as 12 pontból?

1848. márciusában a pesti fiatalok 12 pontban foglalták össze azokat a feltételeket, amelyek egy szabad és független ország létrejöttéhez szerintük nélkülözhetetlenek. Nézzük, 165 évvel a forradalom után, mi teljesült ebből!

Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését – írták az első pontban. Petőfi úgy látta ugyanis, hogy "logikailag a forradalom első lépése és egyszersmind fő kötelessége szabaddá tenni a sajtót". Nos, ma néhány nagy cég kezében van a világ hírügynökségeinek és médiumaiknak jelentős része. Rádió- tévécsatornák, újságok tömegei ontják híreiket. Az esetek nagy részében csak rossz hírek jutnak el hozzánk, katasztrófák, bűnesetek, terrorcselekmények, háborúk. A jó hír már nem hír… és döntő többségük nem arról szól, hogyan változtathatnánk meg a pénzoligarchia által uralt világot. A sajtó tehát nem szabad.

A második és harmadik pontban felelős minisztériumot követeltek Buda-Pesten, illetve évenkénti országgyűlést Pesten. Nem kell sokat gondolkodnunk, hogy mit érthettek ezalatt: nyilván egy olyan minisztériumot, amelyik felelősségteljes döntéseket hoz a nemzet érdekében, hogy ne Bécsben idegenek, hanem idehaza mi döntsünk a dolgainkról. Hát könyörgöm! Hogyan hozhatnánk felelős döntéseket a nemzet érdekében, amikor Brüsszel még abba is beleszól lassan, hogy milyen színű bugyit viseljünk!

A negyedik pontban törvény előtti egyenlőséget követeltek polgári és vallási tekintetben. Hm! Malina Hedvig, temerini fiúk, magyar verések büntetlenül… és büntetlenség a 2006-os rendőrterror felelőseinek és mindazoknak, akik a tönk szélére sodorták az országot.

Nemzeti őrsereget kívántak ötödikként – betiltott Magyar Gárda.

A közös teherviselés volt a következő kívánalom - a külföldi multinak minden jár, ha bank csődbe megy, talpra állítják… mi meg?

1848-ban az úrbéri viszonyok megszüntetése volt a cél. Ma ugyan nem úrbéri viszonynak nevezik, de a függőség megmaradt. A Világbank, IMF – mindegy minek nevezzük - próbálja eldönteni, hogy mit együnk, mennyi legyen a nyugdíjunk, privatizáljuk-e az egészségügyet, vagy legyen-e tandíj…

Esküdtszék képviselet egyenlőség alapján a következő, ami nyilván az igazságos ítélkezésre utal. De gondoljunk csak a Baumag ügyre! Ezreket fosztottak meg gyakorlatilag állami segédlettel vagyonkájuktól… de ők nem károsultak! Sőt! Nem is történt bűntény!

Nemzeti Bank volt a következő kívánság, nyilván egy a nemzet érdekében tevékenykedő, független, csak a nemzet akaratának alárendelt bankra gondoltak, ugyanis a monarchia idején közös pénzügyeink voltak az osztrákokkal. Akkor az osztrák nemzeti bank Rothschild befolyás alatt állt. Nos, a Simor András vezette Magyar Nemzeti Bankról sok minden elmondható, de a nemzeti érdekek szem előtt tartása a nemzetközi bankárvilággal szemben, aligha.

A katonaság esküdjék meg az alkotmányra, magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk – a tizedik követelés. Hát igen! Manapság magyar katonák Afganisztánban és külföldi tulajdonosi hátterű őrző-védő cégek fegyveres tagjai pedig hazánkban…

A politikai státusfoglyok szabadon bocsátását is kérték – azért van olyan hazafi, aki nem is olyan régen még börtönben volt.

Az Unio volt az utolsó követelés. Nos, Unió ugyan már van, de nem biztos, hogy a márciusi ifjak ilyet akartak.

Petőfi Sándor kontra MTA - avagy kinek hihetünk?

Bunyevácz Zsuzsa — Thu, 14 Mar 2013 09:57:24 +0100

Petőfi Sándor kontra Magyar Tudományos Akadémia – avagy kinek hihetünk?

1. rész: Annak a valószínűsége, hogy Petőfi maradványaira bukkantak: 300 000 000 :1

Március 15. felé közeledve az embernek óhatatlanul is eszébe jut az immáron 24 éve tisztázatlan kérdés Petőfi Sándor földi maradványaival kapcsolatban, különösen, hogy a Magyarok Világszövetsége a közelmúltban újra zászlajára tűzte a témát. Érdemes felidézni az 1989 óta történteket, így talán a témában járatlan könnyebben el tudja dönteni, kinek higgyen: A Petőfi maradványait nagy valószínűséggel megtalálóknak, az Akadémiának vagy a Magyarok Világszövetségének?

Az 1989-es, a szibériai Barguzinba tartó, Petőfi esetleges földi maradványait feltárni kívánó expedíció központi szereplői Kéri Edit, Kiszely István és Morvai Ferenc voltak. Morvai a költségeket vállalta magára, Kiszely István pedig akkor már 27 éve a MTA Régészeti Intézet antropológusaként nagy nemzetközi szakmai hírnévnek örvendett, ahogy arról majd még szó esik. Tény, Kéri Edit se nem történész, se nem régész, viszont több nyelven beszélő amatőr kutató, aki évtizedeket töltött különböző levéltárakban,és nem egy olyan dokumentumra bukkant, amelyekre hivatásos történészeinknek nem terjedt ki a figyelme. Így volt ez Petőfivel kapcsolatban is. Az expedíció elindulása előtt másfélévig nyomozott az után, elképzelhető-e, hogy a nagy költő nem halt meg a végső csatában, hanem orosz hadifogságba esett. Arra, hogy 1849-ben az oroszok igenis vittek magukkal hadifoglyokat, több bizonyítékot is talált. Például Alexander Herzen egyik londoni cikkét, amelyben azt írja, hogy „az orosz cárizmus, miután Európában vérbe fojtotta az 1848-as nemzeti felszabadítási mozgalmakat, bírósági tárgyalás és nyomozás nélkül a forradalmárok ezreit száműzte és szórta szét a hideg Szibériába.” De több, magyar, osztrák és orosz forrás is közvetve ezt igazolta. Ismert ugyanakkor, hogy Rózsás János a II. világháború után a GULAG-on több 48-as ükunokával is találkozott, akiknek a következő neveik voltak: Thuróczy, Kovács, Kerekes, de az I. világháború oroszországi magyar foglyai is beszámoltak hasonlókról, ahogy azt a Kéri Edit által összegyűjtött kb. 60 beszámoló is mutatja. Ugyanakkor a történészek, például Hermann Róbert, még a lehetőségét is tagadták annak, hogy magyar foglyokat vittek volna Szibériába.

Ismert továbbá, hogy az első világháború során számos magyar hadifogoly került Szibériába. Köztük Svigel Ferenc is, aki egy fényképet hozott visszatértekor magával, amely a barguzini temetőben készült. A képen egy sírtábla állt cirill betűs, orosz nyelvű felirattal: Petrovics István fia, Sándor, magyar őrnagy és költő, meghalt Iliszunkszban (ma Eliszun) 1856. május havában. Kéri Edit okkal gondolta, hogy valakinek a halálának helyét akkor jelzik, ha az nem azonos a temetkezési helyével. Tudni kell továbbá azt is, hogy 1984-85-ben Szibéria orosz kutatói, A. V. Tyivanyenko és társai Barguzinba és Iliszunkszba is eljutottak. Barguzinban több Petrovics legendára bukkantak, illetve az idősek videóra mondták, hogy a külföldi rabokat a zsidó temető kerítésén kívül temették el, sorban egymás mellé. Iliszunkszban, a 30km-re fekvő mongol faluban pedig emlékeztek arra, hogy valamikor meghalt náluk egy nem közülük való ember, aki egy építkezésen dolgozott, de mivel az illető nem volt buddhista, az ő szent földjükben nem temethették el, hanem átcsempészték lakhelyére, Barguzinba. Mindezek ismeretében okkal lehetett úgy gondolni, hogy érdemes lenne Barguzinban kutatni. Kéri Edit felkért négy milliomost, köztük Soros Györgyöt az expedíció finanszírozására, elutasítás volt a válasz, végül Morvai Ferenc vállalta az anyagi terheket. Kiszely István is elvállalta a felkérést, noha ő nem tartotta valószínűnek, hogy Petőfi maradványaira fognak bukkanni. Szintén elvállalta a felkérést Bruce Latimer antropológus, a clevelandi természettudományi Múzeum Antropológiai Osztályának a vezetője és Clyde Simpson matematikus- antropológus. A csoporthoz tartozott Varga Béla régész és Nehéz Mihály tolmács. Korábban Straub Imre orvos Petőfi testi tulajdonságainak a kortársak, barátok – Jókai Mór, Egressy Ákos, Orlay Petrich Soma és mások - által leírt 24 jellegzetességét gyűjtötte össze: például kb. 166 cm magas, a homloka domború, felfelé szélesedő, magas, kissé hegyes áll, orrtő benyomott, nagy fehér metszőfogak, a bal 3-as ferdén kiáll, szűkmellű, sokat gyalogolt, vékony, bal lábára sántított, esetleges sebesülés nyoma, bal 3-as borda eltört, balkezes stb. Váratlanul, szinte az utolsó pillanatban, anélkül, hogy hívták volna, még hozzájuk csatlakozott- saját bevallása szerint önként – Kardos Lajos amatőr rádiós, illetve egy hónappal korábban ifj. Szabó Géza régész.

Az várható volt, hogy a fényképen látható barguzini sírfeliratra, illetve a sírra, mivel az a zsidó temető mellett volt, elsősorban öreg zsidó emberek emlékezhetnek, és nem az oroszok. És így is történt: Az expedíció elindulása előtt, februárban a Trud nevű orosz lap megírta, hogy júniusban magyar kutató csoport megy Petőfi lehetséges sírjának felkutatására, illetve előtte áprilisban egy előexpedíció érkezik. A cikk hatására egy Moszkvában élő, de gyermekkorát Barguzinban töltő idős zsidó férfi, J. D.Vinokur, betelefonált aTrud szerkesztőségbe, és elmondta, hogy 1915-ben Barguzinban született, nagyapját1860 körül száműztek Kievből, még ő mutatta neki Petrovics sírját ezekkel a szavakkal: „Látod, őt még messzebbről száműzték, mint engem!” Az áprilisi előexpedíció során Kéri Edit egy bottal megjelölte a Vinokur által megmutatott helyet.

Júliusban mindezek ismeretében kezdték el az ásatást. 1989. július 17-én, másfél méterrel a Vinokur által megjelölt helytől, került elő az a csontváz, amiről Kiszely István, a két amerikai antropológus, az időközben hozzájuk csatlakozó Burajev, orosz-burját antropológus 18 Petőfivel azonos testi jegyet, jellegzetességet azonosított. A koponyát például lefotózták, majd összevetették az ismert dagerrotípiával – tökéletes fedés! A szakemberek körében ismert, hogy a nemet főként a koponya alapján szokták azonosítani, a leletet férfinak találták. Figyelembe véve az össze jellegzetességet Latimer és Simpson írásba is adták: semmi sincs, ami kizárná, hogy a feltárt csontváz azé az emberé, akit nálunk Petőfi Sándorként ismertek. Már önmagában a jellegzetes „agyara” is sokatmondó volt, de annak esélye, hogy az összes jellemző ráilljen egy emberre, 300 millió:1.

(folytatás következik)

Gondolatok a Szentatya távozásával kapcsolatban 2.

Bunyevácz Zsuzsa — Tue, 05 Mar 2013 09:09:59 +0100

Gondolatok a Szentatya távozásával kapcsolatban 2.

XVI. pápa lemondásával kapcsolatban felmerült nemzetközi pénzvilág és a Vatikán kapcsolatával. De mi a helyzet idehaza? Mire utalnak az egyes események, a katolikus egyház magyarok, a nemzeti érdekek, a kisemberek, vagy inkább a nemzetközi bankárok érdekeit képviseli?

Kezdjük talán azzal, hogy nem hallani arról, hogy megtörtént volna az Egyház átvilágítása, hogy a vörös diktatúrát kiszolgáló egyházi személyek – nemhogy elnyerték volna méltó büntetésüket, de még meg se lettek nevezve. Noha sok minden kiderülhetne. Egy volt III/III - as ügynök például így nyilatkozott a diktatúrával lepaktált vezetőkről 1994-ben: „Nemcsak informáltak, hanem segítettek végrehajtani az MSZMP egyházpolitikáját. A papok és az egyházi vezetők kényszerítés nélkül – egyéni és egyházi érdekeket mérlegelve – készségesen együttműködtek”. Az átvilágítás elmaradása azt is jelentheti, hogy néhány egyházi vezető semmi kivetnivalót nem lát abban, hogy papok, apácák sínylődtek börtönökben azért, mert kitartottak keresztény hitük mellett.

Ismeretes továbbá, hogy a magyar püspöki kar elárulta Mindszentyt, miután 1974. február 5-én VI. Pál pápa megfosztott az esztergomi érseki székétől. Már egy nappal a kommunista párt központi bizottságának ülése után a püspöki kar táviratban fejezte ki VI. Pál pápának Mindszenty hivatalfosztása fölött érzett megelégedését és biztosította szolidaritásáról. Egyházi vezetők, keresztény értelmiség nem emelte fel a szavát akkor sem, amikor nem teljesítették Mindszenty végakaratát: „Ha Mária és Szent István országa felett lehull a moszkvai hitetlenség csillaga, vigyék testemet az esztergomi bazilikai sírboltba.” A magyar püspöki kar nem várta meg, amíg kivonulnak az orosz csapatok. Mészáros Tibor és még néhányan Mariazellben 1991. április 29-én a kriptarácshoz láncolták magukat, hogy a bíboros hamvait ne szállíthassák Magyarországra addig, amíg a szovjet csapatok itt vannak. Azt akarták, hogy június 29. előtt ne legyen temetés. Az osztrák rendőrök azonban megrohanták és lefogták őket, majd elvitték szálláshelyükre. Rendőri utasításra el kellett hagyniuk Mariazell területét. Senki se tiltakozott.

Ahogy az ellen sem, hogy a Regnum Marianum - amit Rákosi romboltatott le - nem épülhet újjá az eredeti helyszínen és formában. A templom keresztény Magyarország lelke volt. Újbóli felépítésének úgy tűnik, egyedüli akadálya a katolikus egyház vezetősége. A felépítésért folyó mozgalomnak a Kádár rendszer börtönében tíz évet eltöltött Keglevich István katolikus pap állt az élére. Egy interjúban feltárta a valóságot: azért nem épülhet újra, mert az akkori bíboros nem támogatja az óriási erővel bíró templom újjáépítését. Napjainkban a Magyar Katolikus Egyház hallani sem akar még az eredeti templom alapjainak feltárásáról sem. Az illetékesek nem nyilatkoznak, vagy ha valaki a templom érdekében szól, azt állítják, nem volt joga erre.

Hosszan sorolhatók azok az esetek, amikor a se a püspöki kar, sem a Keresztény Értelmiségek Szövetsége nem emelte fel a szavát a magyar- és keresztényellenes megnyilvánulások ellen. Például amikor 2006. október 23-án a magyarokat verte a magyar rendőrség. (Az iszlám világban nem tudni arról, hogy a vallási vezetők ne emelnék fel szavukat hasonló esetben.) A válság során százezrek mentek tönkre, ezreket lakoltattak ki. Vértesaljai László jezsuita szerzetes írta: „ Szomorú megtapasztalni, hogy a püspöki kar egésze – néhány kivételtől eltekintve- szóra sem méltatja a válságot. Az nem baj, hogy velünk nem szolidárisak, hanem nem kiáltják világgá: ami itt történik, az országveszejtés.”
Sőt, azt is tudomásul kell vennünk, hogy nemzeti gyásznapunkon, Trianon emléknapján, az országot ért talán legnagyobb tragédia évfordulóján nem zúgtak a katolikus templomok harangjai! És úgy tűnik az seéri el a katolikus vezetők ingerküszöbét, hogy a csángóknak nem lehet magyar nyelvű papjuk, noha a liturgiai nyelve világszerte akár az eszperantó is lehet.

Az se váltott ki nagy tiltakozást a katolikus vezetők többségéből, hogy az Unió számára a keresztény gyökereknek nincs túl nagy jelentősége, hogy csak a keresztény ünnepeket felejtette ki az Európai Bizottság a diáknaptárából, hogy lassan már karácsonyfát sem merünk állítani, mert az sérti mások érzékenységét…

És ami a magyar keresztények érzékenységét sérti? Érdekes módon a püspöki kar nem emeli fel szavát a Talmud keresztényellenes és kirekesztő kijelentései miatt. A zsidóság szentnek tartott irat kb. hatezer oldal, az eredeti héber szöveg többféle fordítása ismert, de csak azokból idézünk, amelyeket a zsidó tudósok hitelesnek tartanak. Az egyik az angol nyelvű úgynevezett Soncino kiadás, a másik Lazarus Goldschmidt német fordítása, mindkettő a teljes Talmudot tartalmazza. Álljon itt néhány példa belőlük! Egy zsidó nő nem nyújthat nem zsidó nőnek szülési segítséget (Aboda zara 26a). Egy nem-zsidót ki szabad rabolni (Bekhoroth 13b). A nem-zsidókat nem embereknek hívják (Kerethoth 6b). Ádám a Paradicsomban állatokkal közösült (Yebamoth 63) Jézus feltámadt holtából és forró ondóban való főzéssel bűnhődik (Gittin 57). Jézus bestiálisan viselkedett, megrontotta az embereket, pokolra küldte őket. Sánta volt egyik lábára, vak az egyik szemére (Sanhedrin 105b). Mária szajha volt, egy áccsal állt kapcsolatban (Sanhedrin 106). Jézus megkísérelt elcsábítani egy asszonyt, mágiát gyakorolt, Izrael népét rosszra csábította (Sanhedrin 107).

Az említettek ellen nem, ugyanakkor az EU-hoz való csatlakozás érdekében megszólaltak egyházi vezetők. Ahhoz az Unióhoz egyébként, amely számára a keresztény gyökerek nem fontosak. Ugyanígy a NATO-hoz való csatlakozás érdekében szólalt meg egy megyés püspök. „Ne ölj!”?

Nos, szép számmal sorolhatók azok a magyar- és keresztényellenes megnyilvánulások, amelyek nem igazán zavarják a katolikus vezetőket. Így okkal feltételezhetjük, hogy valami olyasmi történik nálunk, amiről Arany János írt a János pap országa című versében a katolicizmus felvételét követő évtizedekről, illetve az idegen érdeket szolgáló külföldi papság tevékenységéről. Például azt, hogy az idegen hatalom „cselt szövött titokban”. Vagy azt, hogy nem a mi lelki üdvösségünkért, hanem a saját érdekükben térítettek minket. Mindehhez a hatalom a „pénzt nem kímélte,/ Tudta, nem vész kárba semmi,/ Húzni fogja firól-fira/ Az uzsorát érte.” Vagy: János pap országában „a királyi székre / Német ember hágott, /Aki fogta, másnak adta/ Titkon az országot…” és ehhez, „mint egyéb gazságra” „Krisztus szent vallását” használta.

A kommunizmus áldozatainak emléknapjára

Bunyevácz Zsuzsa — Sun, 03 Mar 2013 10:10:30 +0100

A kommunizmus áldozatainak emléknapján érdemes elgondolkodni azon, hogy megállja-e a helyét az, amit a magyar és a nemzetközi média jelentős része sugall, nevezetesen, hogy a jobboldalinak mondott, konzervatív értékrendet vallók, a nemzet érdekét szem előtt tartók jelentik a legnagyobb veszélyt az emberiség számára. Rettegni kell tőlük, hatalomra kerülésük esetén ugyanis az emberi jogok csorbát szenvednek. De vajon a történelmi tapasztalat alátámasztja-e ezeket a vádakat? A jobb- vagy baloldaliaktól kell félnie az embereknek?

Gunnar Heinsohn professzor, a Brémai Egyetem tanára 1998-ban jelentette meg a Népirtás lexikona című művét. Ebből a következők derülnek ki. A legvérengzőbb rendszer a világon a szovjet volt. 1917-1987 között 61 911 000 embert pusztítottak el. A második a Kínai köztársaság, 1949-1987 között 35 236 000 volt az áldozatok száma. Harmadik Hitler Németországa, 21 millió halottal, vagy - noha nemigen hallani róla - például a lengyel kommunisták 1945-48 között 1.4 millió embert öltek meg. A népirtók rangsorában első Sztálin, majd Mao Cetung következik, Hitler a harmadik, negyedik Lenin. Ő „csak” kb. 4 milliót öletett meg szemben Sztálin 42 milliójával. Nos, ha eltekintünk a náci rendszer és a fasizmus szokásos összemosásától, és ha tisztában vagyunk azzal, hogy Hitler egy nemzeti szocialista, tehát nem jobboldali pártot hozott létre, akkor látható, hogy a legnagyobb népirtók kommunisták voltak, és nem a nemzeti érdekeket képviselő, konzervatív értékrendet vallók közül kerültek ki.

Folytassuk a terrorveszéllyel! Vajon kik voltak a világ első terroristái? Ha Kommunista Kiáltványban kicserélnénk néhány szót, és így, mondjuk az állna benne, hogy „világ arabja egyesüljetek, hogy megdöntsük a zsidók uralmát...”, akkor Marxékat ma terroristáknak kéne nevezni. Az első terrorszervezetek mind baloldaliak (vagy szeparatisták) voltak. Belgiumban például 1982-1985 között egy marxista-leninista terrorszervezet kb. 28 támadást hajtott végre. Németországban működött a Vörös Hadsereg Frakció a hatvanas években, Olaszországban a Vörös Brigádok… Első számú közellenségnek az iszlám terroristákat állítják be, noha a moszlimok vallásának semmivel nincs több köze a terrorizmushoz, mint mondjuk a judaizmusnak. Nem gyakran emlegetik, hogy nem voltak addig iszlám terroristák, amíg nem kezdődött meg a nagyobb arányú zsidó bevándorlás Palesztinába. A Közel-Kelet első terrorcsapatát, az Irgunt, nem a palesztinok, hanem a zsidók hozták létre. Terroristák minden vallás hívői, illetve az ateisták között is vannak. Meir Kahane rabbit is nyugodtan nevezhetjük terroristának, arabellenes rasszista tanításairól híres. Világméretű zsidó terrorista csoportot akart létrehozni Izrael támogatására. Híve volt az a Baruch Goldstein brooklyni rabbi, aki 1940-ben egy hebroni mecsetben imádkozó palesztin civilt, gyerekeket és nőket mészárolt le. Vagy említhetjük Menahem Begint, a későbbi izraeli miniszterelnököt, aki a Franfurter Allgemeine Zeitung szerint valószínűleg az 1952-ben megkísérelt, Adenauer elleni merényletet szervezője volt. Egyébként Nobel-békedíjas. …Hogy kiktől kell akkor félni?

Ha a politikai gyilkosságok sorát vizsgáljuk, vagy legalábbis azokat, akik halála körül kérdőjelek vannak, látjuk, hogy kik is veszélyesek valójában. Feltűnő, hogy az áldozatok többsége szembe ment a pénzhatalommal. Csak néhány példa: Abraham Lincoln, J. F. Kennedy, David Kelly (Ő volt az, aki a sajtót tájékoztatta, hogy a brit kormány nyomására a valóságosnál sötétebb képet tártak a közvélemény elé az iraki tömegpusztító fegyverekről.). Möllermann (német politikus, szerinte az antiszemitizmus terjedésért Ariel Saron is felelős.), Pim Fortuynt (holland politikus, kilenc nappal a választások előtt lőtték le, nagy esélyes volt, ellenezte a bevándorlást.), Anna Lindh (svéd külügyminiszter, éveken át élesen bírálta Izrael politikáját.). Említhetjük Aldo Morót…de Jörg Haider halála körül sem tiszta minden…Félniük tehát a konzervatív politikusoknak kell. Hasonló a helyzet a hazaiakkal is. Nem Kun Bélát vagy Károlyit lőtték le, hanem gróf Tisza Istvánt. Egán Edét ölték meg, aki 1898-1901 között miniszteri felkérésre Kárpátalján hatékony intézkedéseket hozott a bevándorlás visszaszorítására és az őslakosság életkörülményeinek javítására, és nem Seton-Watsont, a brit titkosszolgálat emberét, aki tevékenységének nem kis szerepe volt a trianoni tragédiánkban. Máig tisztázatlan körülmények között halt meg például New Yorkban Povl Bang-Jensen, dán diplomata, aki az 1956-os magyar forradalom kivizsgálására felállított ENSZ-bizottság titkára volt, és a magyar ügyben tanúskodók névsorát nem volt hajlandó letenni az ENSZ irattárába és még folytathatnánk. Kérdőjelek Széchenyi és Teleki Pál öngyilkossága körül is vannak.

A liberális média szerintük az emberi szabadságjogokra mindig a jobboldaliak jelentenek veszélyt, csak ők a kirekesztők, rasszisták, antiszemiták. Ugyanakkor például a Rothschild család soha nem engedte meg a fiainak, hogy keresztény nőket vegyenek feleségül. Vagy egy másik példa: Jack Bernstein, amerikai zsidó 1967-ben emigrált Izraelbe, hat és fél év után azonban visszatért hazájába, mert elege lett a megkülönböztetésből. Egy szefárd zsidó lányt vett feleségül, ami számos problémát okozott, Izraelben rosszallják ugyanis, ha egy askenázi szefárd zsidót vesz feleségül. A szefárdok másodrangú állampolgárok az országban – írja könyvében.

Többnyire az ADL (Rágalmazás Elleni Liga) mondja meg, ki az antiszemita, és ki nem. A következő példák mutatják, hogy meglehetősen szelektív módon vádolnak embereket. Ha objektívek lennének, akkor például Marxot is annak kéne nevezni. Amit a zsidókról ír, arra ma a gyűlöletbeszéd kifejezést használnák. De mély hallgatás veszi körül a vörös antiszemitizmust is. Aki elolvassa Gereben Ágnes könyvét a Szovjetunióban tapasztalt antiszemitizmusról, igencsak ritkán hallott ténnyel találkozik. Például a negyvenes években „numerus clausus” volt a felsőoktatásban, Ukrajnában például egy százaléknál húzták meg a zsidó hallgatók arányát.

Nem gyakran hangoztatják továbbá, hogy a Nobel-békedíjas Wilson, az Egyesült Államok volt elnöke, rasszista volt. Igencsak nem szerette a feketéket, és elismeréssel szólt a Klu Klux Kanról. A Princeton Egyetem rektoraként a feketéknek azt javasolta, hogy még csak ne is jelentkezzenek az intézménybe, 1945-ben kezdték csak felvenni őket. De faji megkülönböztetés volt a kormányzati hivatalokban is, a szegregáció Trumanig fennmaradt.

De úgy tűnik, Franklin D. Roosevelt is rasszista volt, ahogy a következő példa mutatja. Az amerikai fekete sportoló, Jesse Owens, az 1936-os berlini olimpia többszörös aranyérmese volt, bőrszíne miatt azonban Hitler vonakodott gratulálni neki. Ez közismert, de az nem, hogy Roosevelt amerikai elnök nem volt hajlandó köszönteni Owenst a Fehér Házban, és még az ilyenkor szokásos elnöki gratuláció is elmaradt(!). Nem tudni továbbá, hol voltak az emberi jogok szószólói az Egyesült Államokban 1955-ben, amikor még letartóztattak olyan feketét, aki a buszon a fehérek számára fenntartott helyét nem adta át egy fehér férfinak! Nem tudni továbbá, hogy hol voltak még nem is olyan régen, amikor a Dél-Afrikai Köztársaságban még külön tengerparti strandok voltak fenntartva feketéknek és fehéreknek. Képzeljük el, mi történt volna, ha nálunk külön strandok lettek volna a Balatonon cigányoknak és magyaroknak!

Azt, hogy ki vagy mi éppen a veszélyes, úgy tűnik, a pénzoligarchia érdeke dönti el. Érdekes módon például Bernhard holland herceg, aki SS-tiszt lett, amikor a Wermacht megszállta Hollandiát, és teljes szívével támogatta Hitlert, úgy tűnik, nem gonosz, hiszen a globális elit egyik szervezetének, a Bilderberg-csoportnak az alapító tagja. Más SS-tisztek viszont gonoszok. Úgy tűnik továbbá, a Bush-kormányzat számára a kommunisták nem voltak gonoszok, hiszen volt KGB- és Stazi-ügynököket is alkalmazott(!). Nyilván az se számít, amit a kínaiak Tibetben csinálnak, mindegy, hány embert öltek meg, a „művelt” Nyugatot nem igen érdeklik a tibetiek jogai, hiszen kell a kínai piac. A volt kommunista büntetőtáborok - Magadán, Vorkuta, Kolima stb. – létrehozóit valószínűleg nem tartják gonosznak, hiszen gyakorlatilag nem hallani róluk. Úgy tűnik, nem volt gonosz a második világháború idején Shlomo Morel, a kommunista tömeggyilkos se, a németek megsemmisítésére életre hívott lengyelországi haláltábor parancsnoka. A háború után belépett a kommunista pártba, a schwientochlowitzi halálgyár parancsnoka lett. Szemtanúk szerint saját kezével fojtott meg foglyokat, szadizmusa határtalan és közismert volt. Izrael nem adta ki a Tel Avivban élő egykori szadista táborparancsnokot.

Úgy tűnik, a Bush-adminisztráció se volt veszélyes, noha megszegték az alapvető emberi jogokat Kubában, a guantanamói támaszponton, ahogy Bagramban, Afganisztánban is. Tárgyalás nélkül tartottak fogva embereket, változatos kínzások közepette. Vagy gondoljunk a világsajtót bejáró képekre, amelyek mutatják, hogy brit és amerikai katonák milyen gaztetteket hajtottak végre irakiakon! Nem tartják gonosznak az Egyesült Államok volt külügyminiszterét, Madeline Albright-t sem, noha egy amerikai országos tévécsatornában kijelentette, hogy „megérte” az egymillió iraki gyerek halála, amit a szankciók okoztak.

Érdekes módon ugyanazok lehetnek néha gonoszok és veszélyesek, néha meg nem. A nyugati országok nyolc éven át (1980-1988) éven át látták el fegyverekkel Husszeint az Irán elleni háborúban. Vegyi fegyverekkel is. Husszein 1988 májusában bombázta Irak északi részét, csak saját lakosságából kb. ötezer ember pusztult el. Akkor még nem volt gonosz. A nagyhatalom akkor éppen Bin Ladent és Milocsevicset támogatta (ekkor még ők sem voltak gonoszok), senki sem tiltakozott a bombázások miatt. 1990 augusztusában kezdődött az iraki invázió Kuvait ellen. Hirtelen Szaddam lett a gonosz maga.

Irán se volt gonosz korábban. A sah diktatúrája idején még engedélyezni akarták a nukleáris technológiát Iránnak(!) Ugyanaz az Irán, ma gonosz…Kiktől kell tehát félni?

Bunyevácz Zsuzsa — Thu, 28 Feb 2013 12:10:07 +0100

Gondolatok a Szentatya távozásával kapcsolatban - avagy a Vatikán és a pénzvilág kapcsolata

Volt-e, lehetett-e, van-e kapcsolat a nemzetközi bankárok és a pénzoligarchia között? A Rothschildok és a Vatikán között? Gyaníthatjuk, ugyanis nem is olyan régen XVI. Benedek egy nagyon fontos és sokatmondó kijelentést tett: Egy globális hatóságra és egy központi világbankra van szükség a válság megoldásához. A Vatikán tehát ugyanazt szajkózza, amit a pénzoligarchia.

A nemzetközi bankárok és a Róma kapcsolata nem új keletű. A Rothschild- dinasztia itáliai bankházának komoly szerepe volt a Pápai Állam életében, sőt felvirágoztatásában. A kapcsolat 1831-ben vette kezdetét: XVI. Gergely pápa 1831-ben, 1832-ben, majd pedig 1837-ben, 12 millió scudo kölcsönt kapott a Rothschild-banktól. Tudni lehet, hogy 1870 júliusában is vett fel, közvetlenül a világi hatalmának felszámolása előtt. Kormányzásának utolsó évében a Pápai Állam adóssága meghaladta a 26 millió scudót – márpedig ismert, hogy a nemzetközi bankárok mindig is az uralkodóknak adott kölcsönökön keresztül fejtették ki befolyásukat, miért lenne másként ez a pápák esetében.

A továbbiakban is nyomon követhető a kapcsolat. Ismert, hogy 1870-ben az olasz csapatok bevonultak Rómába, és véget vetettek a pápák több évszázados világi hatalmának. XIII. Leó pápa (1878 - 1903) a tőkés rendszerrel való együttműködés irányába vitte az egyházat. Legfőbb szenvedélye az üzletelés és a magas diplomácia volt, mindig tudott a tőzsdei árfolyamokról. A vatikáni és az olasz pénzemberek összefonódtak, a mindmáig fennálló vatikáni Banco de Romát az ő kezdeményezésére alapították 1880-ban, amely tőzsdespekulációba is fogott. A Vatikán kezdeményezésére gomba módra elszaporodtak a különféle hitelintézetek és spekulációkkal foglalkozó szervezetek. XIII. Leó a halálakor 5 millió francia frankot hagyott maga után.

X. Pius (1903-1914) alatt tovább fejlődött a Vatikán és az olasz pénzügyi körök kapcsolata. Támogatta az olasz gyarmatosító politikát, a Banco di Roma fiókintézeteket nyitott Egyiptomban, Máltán, Tripoliszban, Barcelonában stb. A mai Líbiában nagy befolyásra tett szert, nagy földbirtokok, gőzhajózási cégek stb. kerültek a bank birtokába, amely alaptőkéje 1907-től 1912-ig negyvenmillió líráról kétszázra nőtt. X. Piusnak felróják, hogy semmit se tett a háború kirobbanása ellen. Van, aki azt állítja, hogy jóváhagyott, áldásával támogatott és ösztönzött az egyházon belül egyfajta „szabadkőműves” szervezetet. XV. Benedek (1914-1922) bankárcsaládból származott, a „középszerűség koraként” írnak a pápai trónon eltöltött éveiről. XI. Pius (1922 – 1939) támogatta Olaszország abesszínai agresszióját. 1929-ben a lateráni szerződéssel megalakult a Vatikán Állam. Rendezték a pápaság Olaszországgal szembeni igényeit. Mussolini 1750 millió lírát, akkori árfolyamon 90 millió dollárt fizetett a Vatikánnak. A második világháború után a Vatikán pénzügyei jelentősen kiterjedtek. Az Egyesült Államokból és NSZK-ból is egyre több pénzt kapott. Megnövekedtek a különféle befektetései, a Vatikán a legnagyobb monopóliumok részvényese lett (fogamzásgátlót gyártó cégnél is volt részvénye, de ezt megszüntették). A Vatikánnak saját bankja is van.

XXIII. Jánossal (1958-1963) fordulat kezdődött, két ponton is. Az egyik a kommunizmushoz való viszonya, ami jelen esetben azért fontos számunkra, mert több minden utal a kommunista vezetők és a pénzhatalom kapcsolatára. XXIII. Jánost „vörös pápaként” emlegették. A másik fontos változás, ami nevéhez fűződik, hogy felül akarta vizsgálni az egyházi doktrínákat, ezért összehívta a II. Vatikáni Zsinatot. A végét már nem élte meg, közben elhunyt.

VI. Pál halála után, 1978-ban I. János Pál került a Vatikán élére. Ekkor már néhány gyanús pénzügylet árnyékolta be a Szentszéket, ahogy arról több szerző is ír. Chicagóban például Cody kardinális az amerikai egyház pénzéből 2 millió dollárt ruházott be illegálisan a tőzsdén 1970-ben, amit elvesztett. VI. Pál le akarta mondatni, de mégis maradt a helyén. A Vatikáni Bank néven ismert Istitutio per le Opere Religiose (IOR) körül is sötét felhők gyülekeztek. Az IOR elnöke 1969-től Paul Marcinkus - litván származású chicagói érsek - volt, aki nevéhez korrupt és nem tiszta tranzakciók, hamis kötvények stb. köthetők. A Banco Ambrosiano, a legnagyobb olasz magánbank elnöke Roberto Calvi volt, aki illegális üzleteihez az IOR-t is felhasználta. Hatalmas összegeket kezelt a Vatikán megbízásából: a pénzt különböző alapokba és off-shore vállalatokban tartotta. Calvit 1978-ban azzal vádolták, hogy bankjában a maffia pénzét mosta tisztára, így a Vatikáni Bankkal kapcsolatban is felmerült a maffia. Az "Isten bankáraként" is ismert Roberto Calvi holttestét 1982. június 19-én találták meg a londoni Blackfriars-híd alatt, egy kötélen lógva. Az eset először öngyilkosságnak tűnt, de később bebizonyosodott, hogy gyilkosság történt. Tény, a befektetők pénzéből kb. 1,5 milliárd dollár tűnt el Calvi kezén. A pénz a kiemelt ügyfeleké volt, mint a maffia, a P2 nevű szabadkőműves-páholy és a Vatikáni Bank. A Vatikán soha nem ismerte el, hogy köze volt a csaláshoz.

Az 1970-es évek második felében felbukkant továbbá egy 121 nevet tartalmazó lista, amely a Vatikán szabadkőműveseinek neveit tartalmazta, a hiarerchia szinte minden szintjéről. Nem lehet persze bizonyítani, hogy hiteles volt vagy nem, mindenesetre több újság is közölte, például: French Bulletin de l'Occident Chrétien Nr.12, July, 1976., Panorama 1976. augusztus 10., Euroitalia 1978. augusztus 17., Osservatore Politico 1978. szeptember 12.

I. János Pál pápává választása előtt a bíborosi kollégiumban azok voltak többségben, akik az egyház politikájának további liberalizálásáért szálltak síkra a II. Vatikáni Zsinat határozatainak szellemében. Csakhogy nem volt igazán befolyásos és tekintélyes jelöltjük. Egy amerikai pap szerint a konklávét elsősorban a politika, a hatalom és a pénz izgatta. Ebben a helyzetben 1978. augusztus 25-én választották a pápai trónra Albino Lucianit. 33 napig volt pápa. Hirtelen halálozott el. I. János Pál több szempontból is eltérően viselkedett elődjeitől. „Más-más nyelvet beszélünk” – mondta vele kapcsolatban az egyik nuncius, a pápai diplomaták parvenünek tartották. A szegények pápája akart lenni, nem szerette a fényűzést, úgy vélte, nem kell az egyháznak vagyont gyűjtenie. Megvetette a körmönfont cselszövéseket, amely a pápák tevékenységét általában kísérni szokta. Sőt! Isten inkább anyához hasonlít, mintsem apához, és az Istennel való közvetlen kapcsolat kérdését is felvetette. Ezenkívül rendet akart teremteni a pénzügyek, illetve a bankok környékén is. Eltervezte, hogy fellép Cody ellen, Marcinkust is le akarta váltani. Szándékában állt eladni a vatikáni kincseket és részvényeket, és az így szerzett pénzt szétosztani a szegények között.

33 nappal megválasztása után este 12:30-kor elhagyta dolgozószobáját, majd hajnali 4:30-kor halott volt. Ez a találgatások lavináját indította el, többen gyilkosságról suttogtak, amit a Vatikán ellentmondásos nyilatkozataival csak fokozott. A Kúria mindenesetre elutasította a boncolást. Nem tartozik e cikk témái közé, hogy I. János Pál halálának körülményeiről szót ejtsünk, inkább az utána következő események érdekelnek minket. A teljesség kedvéért azonban említeni kell, hogy nem egy szerző foglalkozott a kérdéssel, hogy csak David Yallop és Avro Manhattan könyveit említsük, akik bizonyítva látják, hogy gyilkosság történt.

Mi azonban csak a logikánkra támaszkodhatunk. Ha I. János Pálnak valóban azért kellett idő előtt távoznia az élők sorából, mert a pénzhatalom ellen volt, és ha az említett „erők” valóban befolyással bírtak a pápaválasztásra, akkor a követező szentatyának olyannak kell lennie, aki az ő érdekeiknek megfelelő döntéseket hoz. II. János Pált 1978. október 16-án választották meg. Minden bizonnyal az egyik legnagyobb személyisége a XX. századnak, és talán az egyik legellentmondásosabb is. Most csupán arra szorítkozunk, hogy a témánk szempontjából néhány talán kevésbé ismert eseményre hívjuk fel a figyelmet.

Tény, hogy II. János Pál nem folytatta az elődje által eltervezett rendcsinálást, noha tisztában kellett lennie a Cody leváltásával, a bankvezetés cseréjével, a P2 listán szereplő szabadkőművesek számonkérésével stb. kapcsolatos kérdésekkel. Ignorálta I. János Pál intézkedéseit és minden maradt a régiben. Miközben a világ a Banco Ambrosiano és a P2 ügyet világraszóló botrányként emlegette, a Vatikán hallgatott. A sáros főpapoknak nem kellett számot adniuk cselekedeteikről. A listán szereplő szabadkőművesesekkel kapcsolatban sem tudni arról, hogy történt volna valami, ugyanakkor támogatta az Opus Deit, amit a Vatikán szabadkőműves társaságaként említenek, és extrém jobboldalinak tartanak. A szervezetről tudni kell, hogy világiak is tagjai lehetnek, általában gazdag és befolyásos emberekből áll. Egy 1979-es adat szerint 497 egyetemen, 52 rádió- és televízióállomás, 12 filmgyártó vállalat, 38 sajtóügynökség volt ellenőrzésük alatt . Ma az Opus Deinek kb. 85 ezer tagja van, 98 százalékuk világi. Elitista szervezetnek tartják, egyfajta titkos társaságnak.

Nem zárhatjuk ki, hogy az Opus Deihez fűződő szoros kapcsolat hátterében néhány bankárt kell keresnünk. A nyolcvanas évek elejére ugyanis a Banco Ambrosiano hangos botrányok közepette csődbe ment, amely nyomán a Vatikán nehéz helyzetbe került, rövid idő alatt hatalmas összeget kellett visszafizetnie a befektetőknek. Az Opus Deihez közel álló bankárok segítségével megtörtént a bankkonszolidáció. 1982-ben II. János Pál hozzájárult az Opus Dei személyes prelatúrává – határok nélküli, csak a pápának alárendelt „mozgó” egyházmegyévé – való átalakításához. Úgy tűnik, csődegyezség köttetetett: az Opus Dei megkapta a hőn áhított státuszát, a Vatikán meg a pénzt. Mindenesetre találkozni olyan véleménnyel is, hogy az Opus Dei kétes kapcsolatokat tart fenn a politika és a pénz világával, sokszor rászolgálva a „szent maffia” gúnynévre.

Mindezek ismeretében korántsem zárhatjuk tehát ki a pénzhatalom befolyását a Vatikánra, ahogy azt XVI. Benedek egy világkormány felállításával kapcsolatos megjegyzése is mutatja. A katolicizmus, a kommunizmus és a pénzvilág is végső soron világuralomra tör…

De mi lehetett mégis az az ok, amiért lemondott? Betegsége? Magas életkora? De hát más pápák még öregebben és még betegebben is hivatalukban maradtak. Csak találgatni tudunk. Lemondatták volna? Talán az nem tetszett a pénzhatalomnak, hogy a XVI. Benedek által összehívott, 2010 októberében tartott, a Közel-Keleten élő keresztények jövőjével foglalkozó vatikáni szinódus résztvevői a zárónyilatkozatukban felszólították Izraelt, hogy szüntesse meg az arab területek megszállását és fogadja el az ENSZ határozatait az 1967 után elfoglalt területek visszaadására. Az okozott volna ellenszenvet, hogy az egyházi fórum éles kritikát fogalmaztak meg Izraellel szemben? Hogy olyan megállapítást tettek, miszerint a „Szentírást nem lehet felhasználni arra, hogy a zsidók visszatérését és a palesztinok kiszorítását igazolják vele"? Ráadásul voltak érsekek, akik kétségbe vonták „kiválasztott nép” és az „Ígéret földje” jogosságát, mondván nincs többé kiválasztott nép, és Izrael nemcsak a zsidóké. Vagy az nem tetszhetett, hogy a Vatikán szerint a zsidó állam bűnlajstromán többek között a palesztin földek „megszállása", a Nyugati Partot körülvevő biztonsági kerítés, a katonai ellenőrző pontok felállítása, a „politikai foglyok" bebörtönzése, a palesztin házak lebontása és a palesztin lakosság társadalmi-gazdasági életének megzavarása is szerepel.

Vagy egy másik ügy? Az, hogy XVI. Benedek pápa feloldotta a Marcel-Francois Lefebvre érsek által engedély nélkül felszentelt négy püspök - köztük az angol Richard Williamson - kiközösítését. Nem sokkal ezután Williamson saját rendházát és magát a Vatikánt is nehéz helyzetbe hozta a svéd televíziónak 2009 januárjában adott nyilatkozatával, amelyben nyíltan tagadta a holokausztot. A katolikus egyházfő egy interjújában később ugyan azt mondta: ha tudomása lett volna arról, hogy Williamson tagadja a világháborús gázkamrák létezését, nem oldja fel a kiközösítési határozatot. Talán ez háborított fel egyeseket? Vagy a kiszivárogtatási botrány? Nem tudni, mindenesetre ismerve a Vatikán és a pénzvilág összefonódását, igencsak gyaníthatjuk, hogy XVI. Benedek nem teljesen önként távozik a Szentszék éléről.

Gondolatok a Szentatya távozásával kapcsolatban 1.

VI. Pál (1963-1978) követte a pápai trónon. Apja politikus és újságíró, liberális hírében állt. Nem riadt vissza a kommunistákkal való kapcsolattól sem. Az ő regnálása alatt ért véget a II. Vatikáni Zsinat, ami az egyház a nem keresztény vallásokhoz való viszonyával foglalkozott. 1965. október 28-án bocsátották ki a Nostrae Aetate kezdetű nyilatkozatot, amely kimondta a szellemi és időbeli-történelmi rokonságot a judaizmussal, és hogy a zsidók nem vétkesek az istengyilkosság bűnében. Elítélte az antiszemitizmust, és párbeszédre szólított fel. A zsinati atyák többsége a zsidók rehabilitációjáért foglalt állást. VI. Pál bejelentette, hogy Jeruzsálembe látogat, ő volt az első e tekintetben .

De mi lehetett mégis az az ok, amiért lemondott? Betegsége? Magas életkora? De hát más pápák még öregebben és még betegebben is hivatalukban maradtak.

Csak találgatni tudunk. Lemondatták volna? Talán az nem tetszett a pénzhatalomnak, hogy a XVI. Benedek által összehívott, 2010 októberében tartott, a Közel-Keleten élő keresztények jövőjével foglalkozó vatikáni szinódus résztvevői a zárónyilatkozatukban felszólították Izraelt, hogy szüntesse meg az arab területek megszállását és fogadja el az ENSZ határozatait az 1967 után elfoglalt területek visszaadására. Az okozott volna ellenszenvet, hogy az egyházi fórum éles kritikát fogalmaztak meg Izraellel szemben? Hogy olyan megállapítást tettek, miszerint a „Szentírást nem lehet felhasználni arra, hogy a zsidók visszatérését és a palesztinok kiszorítását igazolják vele"? Ráadásul voltak érsekek, akik kétségbe vonták „kiválasztott nép” és az „Ígéret földje” jogosságát, mondván nincs többé kiválasztott nép, és Izrael nemcsak a zsidóké. Vagy az nem tetszhetett, hogy a Vatikán szerint a zsidó állam bűnlajstromán többek között a palesztin földek „megszállása", a Nyugati Partot körülvevő biztonsági kerítés, a katonai ellenőrző pontok felállítása, a „politikai foglyok" bebörtönzése, a palesztin házak lebontása és a palesztin lakosság társadalmi-gazdasági életének megzavarása is szerepel.