A 2020-as évet a WHO Ápolók és Szülésznők évének nyilvánította.
Az idei ünnepi évben Mi, egészségügyi dolgozók sem gondoltuk volna, hogy ilyen kihívással szembesülünk.
Többen – közöttük én magam is – az elején kissé meginogtunk, ami úgy érzem természetes, hisz nem találkoztunk még világjárvánnyal. De gyorsan felvettük a ritmust, hisz nővérek vagyunk, és ugyanolyan elkötelezettséggel, hittel foglalkozunk a COVID-19 kórokozó által megbetegedett embertársainkkal is, mint járványmentes időszakban, mindennapjainkon.
Boldogság volt hallani a tapsot, a zenét mely értünk szólt. Átélni azt a fajta különleges elismerést, amiben részesültünk a társadalom részéről, és csak reménykedni tudok abban, hogy ez ezután is megmarad. Megmondom őszintén, kissé szkeptikus vagyok ebben a tekintetben.
Jól tudjátok, nem vagyok író. Egy vidéki kórházban dolgozom ápolónőként, immár 32 éve. Szeretem a hivatásom, szeretem az embereket. Én ebben találtam meg az életem.
Ünnepi év arra sarkallt, hogy összeállítsak egy kötetet, mondjuk úgy, ünnepi kiadványként.
Úgy éreztem, szeretnék adni valamit Nektek, nővértársaimnak, és pár gondolatot átadni hivatásunkról másoknak. Egy kicsit ráirányítani a figyelmet a munkánkra, nővérlelkünkön keresztül megmutatni azokat a pillanatokat, amiket az emberek nem láthatnak, csak mi és a betegeink.
Csodás, vidám és könnyes történeteket válogattam össze, próbáltam bemutatni azt az örök párhuzamot, amelyben élünk és tevékenykedünk. Minden leírt történet igaz és nagyon emberi.
Azonban a könyv nem kizárólag ápolóknak szól.
Szól azoknak, akik betegeink voltak, vagy ezután szorulnak segítő kezeinkre. Akik kíváncsiak egy nővér lelkére is, a betegágy mellett átélt érzéseire, gondolataira. Azokra a történésekre, melyek mélyen megérintik. A kellemesek és a fájdalmasak. Ezeket mások sohasem láthatják, mert emberi titkok. Csak az ápolók élhetik át, mi pedig elrejtjük a világ elől. Most beléphetnek velünk együtt a mi különleges világunkba, amely a második “otthonunk”.
Szól az aktív ápolótársaimnak, akik egy-egy történetben saját pillanataikat látják, és átmelegszik a lelkük. Szól azoknak, akik fásultnak és talán kiégettnek érzik most magukat, de a könyvet fellapozva feltöltődhetnek. Nem titkolt szándékom, hogy mire a sorok végére érnek talán megérzik, hogy valóban különlegesek, és azt mondhatják maguknak:
– Oké, most nagyon nehéz… de ez az én utam, erős vagyok, végig megyek rajta!
Szól a nyugdíjasokat, akik egy életet eltöltöttek az egészségügyben, mások támogatása, mentése, segítésére születtek. Ők egy egy történetet elolvasva kicsit nosztalgiázhatnak. Hiszen biztosan az Ő emlékkönyvükben is szerepelnek szép számmal hasonló történetek, és ezek felkutatásával kellemes emlékek ébredhetnek szívükben.
És végül, de nem utolsósorban szól a leendő nővérkéknek, akik most még talán bizonytalanoknak, de elgondolkodtak már azon, hogy eme nehéz, de egyben legemberibb hivatás útjára lépjenek. Akik talán engem is ápolni fognak, és akik remélem egyre többen lesznek. Nagy szükség van rájuk!
Emellett szól a könyv arról is, hogyan változunk mi, ápolók a munkánk által. Esetenként hogyan formál, alakít át bennünket, és ezáltal értékrendszerünket az a számtalan emberi tragédia, sors, élet, tekintet, szavak és hangulatok amellyel mindennapjaikon találkozunk.
Olykor fájdalommal teli, elgondolkodtató, könnyes sorok ezek, melyeknek köszönhetően mi, Ápolók megtanultuk, a legfontosabb érték maga a lét. Mindezt azon embertársaink által, akik részesei életünknek. Hisz jól tudjuk, a mi hivatásunk az emberi kapcsolatokról szól, képtelenek vagyunk közömbösek maradni
Tehát ajánlom mindenkinek, aki kíváncsi egy nővér lelkére, egy nővér mindennapjaira.
Az ünnepi évben nem tudok minden ápolótársamnak egyenként köszönetet mondani. Így én ezzel a kötettel szeretnék tisztelegni hivatásunk előtt, és hálámat kifejezni azért a különleges és nemes életútért ápolótársaimnak, amelyen járnak velem együtt.
A könyv megvásárolható online könyváruházakban, e-könyv változatban is.
Ezúton szeretnék köszönetet mondani az Ad Librum kiadónak, a Könyv Guru csapatának munkájukért.
Köszönet illeti Sövényiné Klárika nénit is ( hazánk egykori főápolója ), a segítségért és a támogatásért.
Sebők Erika ( Ápolónő)
]]>
Ha ápoló vagy tudod, hogy minden nap megérintesz egy életet… esetleg az érint meg téged.
Ha nővér vagy, igazán érzed mit jelent: Ember figyel emberre…
Kép: FreepikHa nővér vagy: Részese vagy a mindennapok azon elrejtett pillanatainak, melyeket rajtad kívül senki nem láthat: Embertársaink életének örök párhuzamának.
Különleges, varázslatos de egyben embert próbálóan nehéz világba csöppensz bele… Mely világ tele van apró csodákkal és keserű könnyekkel.
Mindennap átélheted mások fájdalmas gondolatának, elkeseredett hangulatának, szorongással, aggodalommal telt hitének lassan vánszorgó óráinak múlását.
De része lehetsz a mosolygós örömkönnyeiknek, azon felemelő és leírhatatlan érzéseinek, melyek Te általad, a Te segítségeddel ébrednek lelkében és adja át neked egy kézfogás, meleg ölelés kíséretében.
Ha nővér vagy részese lehetsz az élet boldog kezdetének, a gyakran viszontagságos múlásának és szomorú végének.
A legemberibb hivatás, ami a földön létezik.
Ha nővér vagy, különleges vagy.
Mert születtek veled olyan képességek, melyek másokkal nem, csak neked adatott meg. Képes vagy mindennapjaidon belátni az ember mögé. Látni gondolatait, olvasni a tekintetében…és képes vagy meghallani ki nem mondott szavait, érzéseit.
Ha nővér vagy egyfajta lemondással élsz. Magad elé helyezed embertársaidat, az ő életük mindennél fontosabb neked… ami egy csodálatos kincs a mai világban, még akkor is, ha ezt nem értékelik.
Ha nővér vagy, erős lélekkel születtél, aki akkor is talpon tud maradni, mikor megalázzák, mikor nem becsülik, ha jogtalanul bántják. Ekkor sem tudsz haragudni, hiszen erősebb benned a szeretet, a megbocsátás képessége, és úgy tudsz szolgálni tovább, töretlen lelkesedéssel, ahogy talán senki sem.
Ha nővér vagy, magad is átalakulsz az évek alatt: mások lesznek az értékek az életedben, máshogy éled magad is napjaid. A civil világban is kíséri lépteid a mások iránti tisztelet, a segítségnyújtás, az élet védelme – egyfajta ösztönös minden külvilág felé tett cselekedeted.
Ha nővér vagy, neked nem számít ki milyen ember, honnan jött és merre megy – csak azt érzed és tudod: itt és most rád van szüksége. Nem számít az sem: gazdag vagy szegény, fehér vagy fekete, nem teszel különbséget, csupán egy elkeseredett, segítségre szoruló lény van előtted.
Ha nővér vagy, megtanulsz mosolyogva, könnyek nélkül sírni, elrejteni mélyen fájdalmad a világ elől, hiszen hiába születtél másokért – rád, a Te lelkedre bizony előfordulhat, senki nem kíváncsi.
Ha nővér vagy, gyakran érzed magad kimerültnek és fáradtnak, kusza gondolatok keringenek fejedben még akkor is, ha már hazaértél családod körébe. Akik sokat nélkülöznek téged, és bizony meglehet: éjszakákon át vágyik gyermeked a szülői ölelésre. Nincsenek hétvégék, és ünnepek a Te naptáradban, akkor is embertársaid mellett vagy.
Ha nővér leszel, nehéz életed lesz, mert a mások iránti szolgálatot sajnos még ma sem érzik fontosnak, nélkülözhetetlennek.
Talán csak Te magad…
Akkor, mikor belenézel egy beteged szemébe, és kiolvasod belőle a néma köszönetet, mely felülír minden nehézséget, s mely erőt és reményt adhat Neked: – Köszönöm, hogy vagy Nővérke! Nélküled nem menne.
Ha nővér vagy, egyedi vagy. Legyél büszke és örömmel, mosolyogva mondd, ha megkérdezik:
Nővér-lét az, ahogy én élem az életem…a mindennapjaim.
Keress bennünket facebookon is, és legyél részese mindennapjainknak.
Ápolónő oldalon várunk szeretettel!
]]>
Számos ősi kultúra fellelhető még a mai napig is.
Egyet elhoztam Nektek.
A Maják ősi horoszkópja 13 csillagjegyre osztotta fel az évet.
Minden jegye misztikus és különleges, amely kihat a jellemekre is. Aki július 25.-én született, vagyis az időn túli napon, Ő a legkülönlegesebb, és az összes jegy pozitív tulajdonságait hordozza.
Segítő hivatásban dolgozol?
Nézzük, mi jellemző rád az ősi horoszkóp szerint.
Majom
Január 10 – Február 06
Jó humorérzékeddel, könnyedségeddel kiválóan alkalmas vagy arra, hogy feledtesd mások bajait.
Nagyszerűen tudod elterelni mások negatív gondolatait vidámságoddal, de nem csak a nevettetés az egyetlen képességed. Intuíciód is hozzájárul személyiséged varázsához, ezért is lehet az, hogy szinte bárkivel megtalálod a közös nevezőt.
Izgága és időnként túlpörgő lelkületed azonban megnehezítheti azt, hogy magad is kiengedj időnként.
Sólyom
Február 07 – Március 06
E jegy szülöttei hatalmas kitartással és energiákkal rendelkeznek, eltervezett céljaikat minden körülmények között véghez viszik.
Gyorsak és kitartóak. Igazi védelmezők, akik segítenek másokon, ha kell fizikai erejükkel, de józan eszükkel is. A tekintetedben van a legnagyobb erényed, a szemedből ugyanis sok minden sugárzik. Példás viselkedésed és erkölcsi nézeteid miatt erős személyiséget sugárzol a környezeted felé, megbíznak benned az emberek.
Ha a Te csillagjegyed ez, bizonyára remek a memóriád, és képes vagy minden körülmények között a feladatodra, társaidra fókuszálni, és másokat támogatni. Néha azonban türelmetlen vagy, és gyakran zavar mások butasága.
Jaguár
Március 07 – Április 03
Te vagy az, aki ha szükséges 110 százalékosan odateszed magad.
Bármire képes vagy a benned szunnyadó bátorság erejével, és minden helyzetben feltalálod magad, nem rettensz meg a káoszban sem. De mindig mérlegelsz, mielőtt cselekszel. Jó tanító és vezető vagy, szinte nincs olyan ember a környezetedben, akire ne lennél pozitív hatással, aki ne akarna tőled tanulni.
Szeretik kikérni véleményed, emiatt gyakran hárul rád a döntés felelőssége, de általában jól választasz a lehetőségek közül.
Kutya
Április 04 – Május 01
Sokan szeretnek, mégpedig azért, mert te is sok szeretetet adsz.
Mély gondolataid vannak, és általánosságban boldog vagy. Az életed azonban nem mindig csak a mókáról szól, mások gyakran a te védelmedre szorulnak, de szívesen segítesz nekik.
E jegy szülötteit hatalmas tisztelet övezte a Maják korában. Rájuk alapoztak olyan tisztségeket, ahol fontos volt a becsületesség, a mások iránti alázat és a szerénység. Mélyről fakadó, természetes megértéssel vagy képes a másik ember gondja-baja iránt viseltetni.
Azonban vigyáznod kell, nehogy túlságosan elkapjon önmagad rovására a mások iránti szolgálat heve.
Kígyó
Május 02 – Május 29
Bármikor képes vagy megújulni.
Ahogy a saját farkába harapó kígyó, úgy te is az élet és a halál örök körforgására emlékezteted embertársaid. Az életedben fellelhető spiritualitás, de mindemellett racionálisan is képes vagy gondolkodni. Különleges képességed a kitartás, kevés ember van, aki nálad többet tudna elviselni.
Az európai keresztény nézetekkel ellentétben, a Maja társadalomban a Kígyóhoz nem társítottak negatív érzelmeket. Az állat a Maja mitológiában a bölcsességet testesíti meg, és a tanulási képességeket fokozza, tehát minden bizonnyal magas az intelligencia szinted, amit kiválóan tudsz kamatoztatni munkád során is.
Nyúl
Május 30 – Június 26
Ha e jegyben születtél, akkor Te kreativitással, és termékeny energiákkal vagy megáldva.
Fontos számodra, hogy a munkád eredményes legyen, hiszen odaadóan végzed. Emellett szereted a változatosságot, és a kihívást. Gyors gondolkodású, újító szemléletű vagy, és természetesen remek az emberismereted is. Élénk fantáziádat azonban kordában kell tudnod tartani, mert bár sok esetben stabilan megállsz a lábadon és nagyon talpraesetten viselkedsz, ha a képzeleted magával ragad, könnyen válhatsz félőssé.
Kifinomult diplomáciai érzéked miatt általában mindenkiből rokonszenvet váltasz ki, szeretnek az emberek.
Teknős
Június 27 – Július 24
A Teknős csillagjegyben született embereket az isteni bölcsesség követeinek tartották.
Fontos szerepet játszottak a társadalomban, meggondoltságuk és higgadtságuk miatt. Remek segítő válik belőled, köszönhetően kitartásodnak és végtelen türelmednek, de mivel mindenkiről a jót feltételezed, vigyáznod kell, nehogy kihasználják eme jó tulajdonságodat.
Kitűnő védelmező, és barát vagy, aki mindig tudja, mikor van szükség rá.
Denevér
Július 26 – Augusztus 22
Érzékeid kifinomultak, különleges képességekkel rendelkezel.
A Maja legendák szerint, képes vagy mások gondolatait meghallani. Mindez egy nagyon precíz, határozott személyiség része, tehát nem élsz vissza mindazzal, ami a birtokodban van. Bármely segítő hivatásban megállod a helyed. Nem szereted a tétlenséget, viszont megesik, hogy másokkal ellentétesen cselekszel.
Mivel éjszakai állatról kapta a jegy a nevét, így könnyen lehet, hogy akkor vagy aktívabb, mikor mások passzívak.
Skorpió
Augusztus 23 – Szeptember 19
Nem tévesztendő össze a görög asztrológia Skorpió csillagjegyével, mert egészen más tulajdonságokat foglal magába.
A Maja csillagjegyben a kihívást és a végletességet szimbolizálja.Többek között a bölcsesség az, ami leginkább jellemző, ha ebben az időszakban születtél. Tudásod szívesen megosztod másokkal, remek tanító válik belőled. Szereted a kihívásokat és könnyen le is küzdöd azokat.
Mindemellett figyelmes vagy mind magaddal, mind pedig másokkal, ezáltal gyakran kivívod embertársaid tiszteletét.
Szarvas
Szeptember 20 – Október 17
Nagy hasznára válsz az emberiségnek.
Életed nem egyszerű, mert az a küldetésed, hogy embertársaidat feltétel nélkül szolgáld. A Maják épp ezért varázslatos, különleges lénynek tartották a Szarvast, nagyon szerették azokat, akik ebben a jegyben születtek. Elegáns, kedves és nagyon szeretetreméltó, valamint őszinte és tiszta, szelíd személyiség.
Döntéseid magabiztosak, minden helyzetben feltalálod magad. Negatívum viszont, hogy hajlamos vagy sértődésre.
Bagoly
Október 18 – November 14
A Maják szerint a bagoly jegyben született emberek különleges, egyedi képességei vannak.
Belelátnak mások érzéseibe, lelkébe, kiválóan megérzik előre a dolgokat. Nagy erőkkel rendelkezel, de ezt nem mutatod ki. A jó időzítés is jellemződ, tudod, hogy mikor kell cselekedni, és mikor kell pihenni, ez a sikered titka.
Racionális vagy, de ha a megérzéseidre is hallgatsz néha, akkor bölccsé válhatsz. Emellett barátságos és szórakoztató, de csak akkor, ha barátok között vagy. A munka számodra ugyanis szent, és komolyan veszed. Különleges pszichológiai képességednek hála, könnyen megnyílnak előtted az emberek.
Páva
November 15 – December 12
A Páva csillagjegy az erős és megbízható védelmet jelképezi.
Sugárzó életörömmel, sajátos humorral rendelkezel, amely által könnyedén megszeretnek az emberek, és gyakran ragaszkodnak hozzád. Nincs számodra lehetetlen ha valamit el kell érned, de ezt nem törtetéssel, hanem sugárzó életenergiáddal éred el. Bárki fordulhat hozzád tanácsért, a legvégsőkig kész vagy támogatni.
Szereted a versengést, szereted érezni azt, hogy haladsz, akár széllel szemben is, de a részletekben emiatt könnyen veszel el.
Gyík
December 13 – Január 09
Rugalmasságodnak köszönhetően minden helyzetből a legjobbat tudod kihozni.
Érzékeid élesek, mindig tisztában vagy azzal, hogy mi történik körülötted. Jó az alkalmazkodó képességed, és képes vagy egy pillanat alatt felvenni a ritmust minden körülmény között.Személyiséged kedvelhető, nagyon udvarias és szeretni való vagy, könnyen megtalálod bárkivel a megfelelő hangot, gyakran gyámolítod a rászorulókat.
Mások manipulálása könnyű számodra, de ezzel a tulajdonságoddal nem szabad visszaélned.
Találj ránk facebokon is: Ápolónő oldalon várunk szeretettel!
Forrást itt és itt megtalálod.
]]>
Csak erről szólnak a hírek, melyek mint azt jól tudjuk vagy validak, vagy nem. Az utóbbi nagyon veszélyes.
Hömpölygő áradatként özönlenek az információk, lassan nem tudjuk mit is higgyünk el. Amiről azonban kevés szó esik: Ezeknek a lélekre gyakorolt hatása.
Ma már ott tartunk, hogy mindenki tökéletesen tud kezet mosni, képben van azzal is, hogy a legjobb védekezés a távolságtartás, és a legfontosabb, hogy vigyázzunk magunkra és egymásra.
Kép: PixabayDe azt is tapasztalom munkám során, hogy sajnos embertársaink az őket ért rohamosan növekvő negatív stresszel egyre nehezebben tudnak megbirkózni.
Egyre több a kétségbeesett, szorongó ember, akik lassan képtelenek pozitívan látni a jövőt, esetenként komoly pszichés változásokkal küzdenek.
Miért olyan pusztító a negatív stressz?
„ Amikor túlélési üzemmódban, azaz folyamatos stresszben élünk, valójában csak három dologra vagyunk képesek fókuszálni: a fizikai testünkre („Jól vagyok?”), a környezetünkre („Hol vagyok biztonságban?”), és az időre („Mennyi ideig tart még ez a veszély vagy fenyegetettség?”).
Ha szünet nélkül erre a három dologra összpontosítunk, egyre kevésbé tudatossá válunk, egyre kevésbé figyelünk, mert helyette egyre inkább önmagunkkal leszünk elfoglalva, és a külvilágban tapasztalt problémáinkon felül egyre nagyobb mértékben a testünkre, és a bennünket körülvevő anyagi dolgokra fókuszálunk.
Egyben az idő megszállottjaivá is válunk – folyamatosan a traumatikus múltbeli tapasztalatainkon alapuló lehető legrosszabb jövőbeli forgatókönyvekre készülünk fel – és azt érezzük, hogy soha nincs elég időnk, illetve, hogy minden túl sok időbe telik.
Ennek eredményeképpen az emberi kapcsolataink sérülnek, kommunikációs és kompromisszum készségünk gyengül, a logikus gondolkodásunk és a hatékony döntéshozatalra irányuló képességünk csorbát szenved, és hosszú távon erre a lecsökkent túlélési üzemmódban történő létre rendezkedünk be ahelyett, hogy életünket optimális szinten, kiegyensúlyozott, önmegvalósító, felelősségteljes, folyamatosan fejlődő személyiségű emberként, testi-lelki egészségben, békében, és boldog társkapcsolatokban élnénk.” Forrás: Itt
A bezártság, a kizárólag önmagunkra figyelés, a szeretteinkért való folyamatos aggódás egy idő után kontrollálatlan szintet érhet el egyes embereknél. Ezzel én is egyre többet találkozom.
Fokozódik az embertársaink iránti bizalmatlanság is. Ma már előfordul, hogy ellenséget látnak bennem is, kikerülnek, mert tudják, ápoló vagyok. Olyan szintet öltött mindez, hogy minap a boltban előre engedtek ( mondjuk ennek örültem ), de a hátam mögött hallottam: – „ Ő terjeszti a vírust! Tudom, mert nővér!”
Mit tehetünk?
Nagyon fontos, hogy lelkileg is figyeljünk egymásra! Most van időnk arra, hogy meghallgassuk családtagjainkat, barátainkat, ismerőseinket, oldjuk az esetlegesen fellépő szorongásaikat.
Ne dőljünk be az álhíreknek! A mostani helyzet kiválóan alkalmas arra, hogy kattintásvadász, pánikkeltő írások szülessenek, mert ugye az a hír, amire az ember felkapja a fejét.
Próbáljuk lefoglalni magunkat, kizárni a negatív gondolatokat! Süssünk, főzzünk, kössünk, horgoljunk, nézzünk vidám filmeket, olvassunk könyveket. Soha vissza nem térő alkalom, éljünk vele!
Ha úgy érezzük, már nem tudunk megbirkózni a ránk nehezedő lelki teherrel, kérjünk segítséget! Ne szégyelljük, mert az állandósult aggódás, a főként negativ érzések rendkívül károsak, amelyek maradandóan kihathatnak mindennapjainkra.
Őrizzük meg humorunkat! Tudom, hogy a kialakult helyzet nem ad okot vidámságra, de higgyétek el a mosoly, a nevetés által felszabadult hormonok jótékony hatással van gondolatainkra, képesek ellensúlyozni a negatív stresszt.
Keress bennünket Facebookon is, Ápolónő oldalon várunk szerettel!
]]>
Ma még hazajöhetek.
Kép illusztráció.Forrás: burst.shopify.com/
Boldogan szaladnak elém kutyáim, szorosan hozzám simulnak. Csillogó, fekete szemükben őszinte boldogság. Gazdi megérkezett.
Miután letusoltam – hosszan állva a zuhany alatt remélve, hogy a meleg víz lemossa napom bánatát – , egykedvűen ülök le a nappaliban, nem merek tükörbe nézni. Arcom kiszáradt, ajkam vörösen izzik a maszktól. Kezem már már sebes és vérzik, beleizzadt a kesztyűbe, kimarta a fertőtlenítő. Előkapok egy nagy tégely ápolókrémet, talán segít. Lábaim zsibognak a sok kilométertől, amit ma is beléjük hajtottam. Kényelmesen felteszem, becsukom szemem. Hálát adok a sorsnak. Ma még hazajöhetek.
Negatív és pozitív emlékek törnek fel iszonyatos erővel bennem, képtelen vagyok gátat szabni nekik. Annyi minden ér…
Egyik pillanatban egy aranyos nénike cuki szavai rémlenek fel:
– Nővérke! Nekem az az “autós” kenőcs jó a fenekemre!
– ???
– No, tudja…na mondja már!
– Jah, a Suzuki? – kérdezem nevetve…oly gyakran hallottam már így megnevezve.
– Az, az!! – Integet édesen.
– Sudocrem – szólok oda a kolléganőmnek, együtt nevetünk a nénivel.
Önkénytelenül elmosolyodom a félhomályban.
Azonban a következő pillanatban már egy haldokló üveges tekintete van előttem, mélyen beleégve érzékeny nővérlelkembe.
Gépekhez csatolt gyenge, törékeny teste, fájdalmas lelke vívja kétségbeesett harcát a rohanó percekkel – az életért. Mi pedig rendíthetetlen hittel küzdünk vele együtt a holnapért. Látom könnyesen kérő tekintetét… Fülembe cseng egy hozzátartozó keserves zokogása a telefonban…
Felállok, elhessegetem a képeket. Kinyitom a hűtőm ajtaját, éhes vagyok. Nincs kenyerem, minden bolt most zárva van, mikor én tartok hazafelé. Nem is érdekel. Az a lényeg: ma még hazajöhetek.
Kiveszek egy joghurtot jobb híján. Eszembe jut, ma még nem is ettem csak egy szendvicset, azt is reggel… és alig ittam folyadékot. Nem volt időm rá. Hatalmas a terhelés. Meg…őszintén…inni sem merek. Nem olyan egyszerű elmenni védőruhában a mosdóba.
Görcsbe rándul gyomrom. Töltök magamnak egy nagy pohár vizet, lehajtom gyorsan. Közben megcsörren a telefonom. Gyermekeim aggódva kérdezik: „ Anya, minden rendben?” – igen… Ma még hazajöhetek.
Próbálok felkészülni lelkileg arra, mi lesz, ha nem jöhetek haza. Amikor benn kell maradnom. Ma épp ezen viccelődtünk egy szabad percünkben, ki mit hoz majd be. Nevettünk. Mert humor nélkül nem megy, jelen helyzetben ez ad a legtöbb erőt nekünk. Az én táskám is már elkészítve lapul az öltözőszekrényemben, napokban bevittem. Titkon reménykedem csupán, nem lesz rá szükségem. De…nem is gondolok rá. Hisz ma még hazajöhetek.
Bemegyek a hálóba, lefekszem. Hálát adok és megköszönöm angyalkáimnak, hogy itthon alhatok. Felhúzom az ébresztőt holott tudom, felesleges. Mostanában gyakran ébredek fel riadtan az éjszaka közepén. A napom mozzanatai életre kelnek álmaimban is… Sötétben körbenézek, és megnyugszom. Itthon vagyok. Ma még hazajöhettem.
Hajnalban lefőzöm a kávét, komótosan kavargatom a lámpafénynél kedvenc fotelomban. Fáradtnak érzem magam. Kis idő múlva felöltözöm, és ismét elszántan indulok, kezdődik az életmentés elölről. Nem tudom milyen lesz a napom, azt sem mi vár rám. Teszem a dolgom, ez a hivatásom.
Jó lenne ma is hazajönni…
Hiszek abban, hogy mások is azt szeretnék, hogy otthonomban gyűjtsek erőt a folytatáshoz. Mára már felmérték – ha átvitt értelemben is -, rajtuk múlik, hogy én, az ÁPOLÓ hazajöhessek.
Így ha tehetik, Ők otthon maradnak – egymásért és értünk.
Kíváncsi vagy mindennapjainkra?
Ápolónő oldalon várunk szeretettel téged is.
]]>
Egy olyan helyzet állt elő, ahol a társadalom tagjai azok, akik a legtöbbet tehetik annak érdekében, hogy hamarosan lecsengjen a járvány. Tudjátok, hogy nem vagyok egy pánikolós típus – már hivatásomból kifolyólag sem – de most az egyszer tényleg vegye mindenki komolyan!
Mi, egészségügyi dolgozók készenlétben vagyunk, mint minden járványveszély idején. Készek arra, hogy minden tudásunkkal ott álljunk és segítsünk túl lenni a jelenlegi krízisen.
Kép: PixabayAlábbi pontok a megelőzést szolgálják.
Tarts távolságot!
Legfőképp azoktól, akikről tudod, hogy krónikus betegségben szenvednek, aki idős, vagy különösen veszélyeztetett. Mások védelme, embertársainkra való különleges figyelem most életet menthet.
Figyeljünk egymásra!
Nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy az idős, a krónikus és a daganatos betegségben szenvedők vannak a legnagyobb veszélyben, a meggyengült immunrendszer miatt. Nekünk családtagoknak, szomszédoknak, barátoknak a feladatunk óvni őket és segíteni nekik!
Alaposan moss kezet!
Ne nyúlj az arcodhoz, szádhoz mosdatlan kézzel. Naponta többször mosd meg, minden tevékenység előtt és után meleg, szappanos vízzel. Alaposan, az ujjaid között is, legalább 20 másodpercig. Cseréld gyakran a törölközőt, vagy használj egyszer használatos papírtörlőt. Ha épp nem tudod megmosni, legyen a táskádban egy csomag nedves törlőkendő, az első kézmosási lehetőségig az is megteszi.
Használj zsebkendőt!
Semmiképp se tüsszents levegőbe, hanem ha épp nem érkezed elővenni a zsebkendőt a könyökhajlatodba fordulj, de semmiképp sem a levegőbe, vagy a tenyeredbe, amivel aztán megfogod pl. a konzervet a boltban. Amikor hazaértél, azonnal öltözz át, és mosd ki a ruháid.
Fertőtleníts!
Sűrűbben takaríts, szellőztesd és fertőtlenítsd a környezeted. Különösen azokat a területeket, melyekkel érintkezel te és a családod, illetve a munkahelyen mások. Fokozottan igaz ez a kilincsekre, a számítógépek billentyűzetére, telefonokra, melyet sokan megfognak.
Tartsd be a látogatási tilalmat!
Tényleg vegyük komolyan a látogatási tilalmat, hisz kórházi ápolás során gyakran sérül az immunrendszer, betegeink fokozottan kivannak téve bármilyen fertőzésnek. Az idős otthonokban meg azok tartózkodnak, akik potenciálisan a veszélyeztetett korosztályba tartoznak.
Maradj otthon!
Ha megteheted, tényleg maradj otthon. Csak a legszükségesebb tevékenységekért hagyd el otthonod, mint pl. bevásárlás, gyógyszertár, munkába menet. Ne most akarj kirándulni, a szép helyek a járvány lecsengése után is ott lesznek. A legfontosabb most a megelőzés, minél kevesebb a kontakt, annál könnyebben mérsékelhető a járvány.
Ne szedj felesleges antibiotikumot!
A Covid-19 vírusra nem hatnak az antibiotikumok, sem a vírus elleni szerek, tüneti terápia létezik. Bármilyen gyógyszert csak akkor vegyél be, ha orvos rendelte! Étkezz inkább változatosan, a vitamindús élelmiszereket helyezd előtérbe, ami nem mellesleg immunrendszered erősíti.
Inkább hívd fel az orvost!
Az idős és krónikus betegeknek különösen kerülniük kell minden olyan helyet, ahol sokan vannak, egy rendelő pedig ilyen. Ha állapotukból kifolyólag mégis orvosra van szükség, inkább hívják fel.
Ezen túlmenően fontos, ha úgy érzed, gyanús a helyzeted tüneteid alapján a vírusra, szintén telefonálj, de semmiképp ne menj be a kórházba, vagy rendelőbe. Ha bemész, csak a fertőzés veszélyét növeled.
Légy türelmes!
A mostani helyzetben kivételes toleranciára, türelemre és okos gondolkodásra van szükség. Vedd komolyan a fentieket. Mert bár lehet, hogy te úgy érzed biztosan túléled, és ez valószínűleg így is van, de sokan vannak olyanok, akik nem, és te átadhatod nekik. Ápoló vagyok, nap mint nap a betegágy mellett állok, hidd el nekem!
Ne kelts pánikot!
Számtalan, gyakran valótlan hír jelenik meg különböző oldalakon. Egyiken csodaszert kínálnak, mások félreinformálnak, egyesek pedig könnyen pánikhangulatot indíthatnak el, beláthatatlan következmények nélkül. Ne higgyünk el mindent, de ne is vegyük lazán. Ennek elkerülése végett csak hiteles forrást olvass, ezekből tájékozódjunk.
Egy utolsó, személyes gondolat a végére.
Azt tudni kell, ápolásra szoruló betegek, gondozottak a járványtól függetlenül is vannak, őket is el kell látnunk. A mostani vészhelyzet már csak egy plusz, az alapjáraton sem könnyű mindennapjainkban. Létszámunk ugyanannyi, ennyivel kell helytállnunk. Azonban a mi erőnk is véges.
Mi, egészségügyi dolgozók készen állunk, de szükségünk van a társadalom okos gondolkodására is. Remélem közös erővel hamarosan túl leszünk a mostani nehéz helyzeten. Ehhez össze kell fognunk, együtt kell működnünk, mindenkinek vigyázni a másik emberre!
Csak így lehetséges megfékeznünk a koronavírust!
Keress bennünket facebookon is: Ápolónő oldalon várunk téged is.
]]>
Legyen az egy előre tervezett műtét, netalán egy rutin vizsgálat során derül ki olyan betegség, amely azonnali ellátást igényel, és már haza sem engednek, vagy épp a mostani járványveszély idején karanténba kell vonulnunk.
Bizony előfordul a kezdeti ijedtség következtében, idegességünkben fogalmunk sincs mit vigyünk magunkkal, illetve mit hozassunk be.
Ilyenkor kapkod a család, hogy mire is van szükségünk. Majd beállít két nagy utazó táskával, és rájövünk, a fele felesleges, viszont a lényeg otthon maradt.
Röviden összeszedtem Nektek, mi legyen egy kórházi csomagban:
tisztálkodási felszerelés ( tusfürdő, szivacs, fogkefe, fogkrém, testápoló/hintőpor, nőknél intim betét, WC papír, papír zsebkendő, nedves törlőkendő)
2- 3 törölköző, 2 -3 hálóing/pizsama, 1 köntös, 2 pár papucs ( egy tusoláshoz, egy közlekedni)
2 -3 pár zokni, fehérnemű ( lehetőleg a kényelmesebb fajtából )
evőeszköz, műanyag pohár ( mert gyakori, hogy leesik az éjjeli szekrényről, így jobb a nem törős változat)
hálás társ lehet egy olyan műanyag kis üdítős palack vagy sportpalack, melynek nyitható-zárható kupakja van, így egyedül is tudunk inni belőle – anélkül, hogy nyakunkba folyna a víz – ha fekvésre vagyunk ítélve.
aki ragaszkodik hozzá kispárna, váltás huzattal
Legyen nálunk emellett:
eddigi zárójelentések, vizsgálataink eredményei
olvasni való, rejtvényújság, hogy gyorsabban teljen az idő, és figyelmünk is kellemesebben elterelődjön
szénsavmentes ásványvíz, egy csomag keksz
kevés gyümölcs ( mert úgyis megromlik )
ha akarunk telefon-töltővel, fülhallgatós rádió
Függetlenül attól, készülünk-e kórházba vagy sem, mindig legyen az irataink között:
személyi igazolvány, TAJ kártya
baj esetén értesítendő hozzátartozó neve, telefonszáma
rendszeresen szedett gyógyszereink listája, feltüntetve az adagokat
esetleges gyógyszer/étel/vegyszer érzékenységünk
ha cukorbetegek vagyunk, az inzulin típusa, adagolási mennyisége
esetleges olyan krónikus betegségünk, amely fokozott elővigyázatosságot igényel.
legyen egy papír arról, ha kontaktlencsét viselünk.
Hiszen előfordulhat, hogy rosszul leszünk pl. az utcán, esetleg baleset ér bennünket. Elmondani nem tudjuk, mert olyan állapotba kerültünk, hogy képtelenek vagyunk rá, de a segítő személyzetnek fontos információk.
Értékek
Gyakran előfordul, hogy pénzt, értéket ( gyűrű, nyaklánc, karlánc ) hoznak be magukkal a betegek, melyeket általában hazaszoktunk küldeni.
Azonban ha mégis ragaszkodnak ahhoz, hogy nálunk legyen, fontos tudni: Az intézmény nem vállal felelősséget a behozott értékekért csak kizárólag akkor, ha kérik annak elzárását!
Minden kórházban előírt szabály, hogy az adott osztály rendelkezzen értékmegőrző trezorral, amelyben a betegek elhelyezhetik értékeiket. Ezt általában a főnővérnél kell jelezni a befekvés napján. Az ápolási dokumentáció egyik pontja is egyébként, ahol nyilatkozni kell arról – kéri-e az elzárást.
Minden esetben egy részletes leltár készül a beadott értékekről. Természetesen bármikor lehetősége van hozzájutni, ezt jelezni kell az ápoló személyzetnél, majd a kiadott értékekről készült papírt aláírással igazolni.
Remélem segítettem!
Keress facebookon is, katt a linkre: Ápolónő oldalon.
Várunk téged is!
Kép: Pixabay
Ha értékesnek találod, megoszthatod másokkal is.
]]>
Kép: PixabayGondoltál már erre?
Emlékszel biztosan arra, mikor kicsiny gyermek voltál…
Fiatalok voltak ők is. Tele álmokkal, vágyakkal, célokkal, hittel és erővel. Minden kincsük te voltál, igaz? Az volt számukra a fontos, ami neked. A te mosolyod, a te hangod, a te érzéseid – a te lényed. Rajtad kívül szinte semmi nem létezett számukra.
Sokat foglalkoztak veled, hogy mindent megtanulj, ami az élethez szükséges.
Talán fel sem tűnik, de olyan hétköznapi dolgokat mutattak meg neked, melyek nélkül ma létezni sem tudnál. Elhiszed?
Ilyen például: megtanulj apró lépéseket tenni azért, hogy járni tudj. Ha elestél, felsegítettek. Megtanítottak arra, hogy képes legyél pohárból inni, evőeszközzel enni. Feltudj egyedül öltözni, be tudd gombolni az inged, felvenni a nadrágod. Megmutatták, hogyan tekerd a nyakad köré a sálat úgy, hogy meg ne fázz. Hogy sapkát kell venned, ha hideg van… Végtelen türelemmel tanítottak arra is, hogyan kösd be a cipőfűződ, bújj bele meleg csizmádba.
Emlékszel?
Megmutatták, hogyan kell kezet és fogat mosni, fürdeni, mosakodni, végezni a dolgod a wc.-én, és… fésülködni. Tisztába tettek, ha úgy adódott. Megtanítottak beszélni, játszani, úszni, biciklizni, zenélni. Bevásárolni a boltban, megfőzni kedvenc ételed, túl lenni nehézségeken.
Támaszt nyújtottak, és azt kérték, legyél te is támasza másoknak. Elmondták neked mi a helyes és mi a helytelen. Szeretetre, empátiára és erkölcsre tanítottak…
Elindulhattál a nagybetűs életbe. Önálló életed lett.
Ők végig melletted vannak ma is, csendesen meghúzódnak a háttérben. Ott állnak, ha tanácsra, segítségre van szükséged… vagy csak egy szóra, amit kizárólag tőlük hallhatsz. És Te még most is az Ő végtelen bölcsességükben hiszel.
Azonban egy nap kéretlenül eljön az idő, mikor többre lesz szükségük. NEKIK….
Gondoltál már erre?
Mert ahogy telik az idő felettünk, bizony megfordul az élet nagy kereke.
Eljön a pillanat, mikor ők felejtenek…
Elfelejtik hogyan kell begombolni az inget, bekötni a cipőfűzőt, felvenni a nadrágot, belebújni a csizmába, felvenni a sapkát. Előfordulhat, egyre gyengülő, remegő kezeikkel nem tudnak már inni pohárból, és nem képesek szájukhoz emelni a kanalat, és leeszik magukat. Nem tudnak fürdeni, mosakodni és fésülködni. És… tisztába kell tenni őket, ha úgy adódik.
Meglehet, nem tudnak már beszélni, biciklizni… talán már járni sem. Nem tudnak elsétálni a boltba, nem tudnak meleg ételt főzni, képtelenek túl lenni bizonyos helyzeteken.
Egy napon sajnos elveszítik mindazokat a hétköznapi dolgokat, melyeket neked tanítottak. Fájdalmassá válik minden cselekedet, s a te kezedre lesz szükség követni egyre lassuló tempójukat, úgy ahogy ők követtek téged, amikor járni tanítottak.
Sivárrá válik minden öreges lelkükben, ami egykor szép volt. Összezsugorodik, szürkévé válik a külvilág, a mindennapok.
Lassanként elfogynak mellőlük a számukra oly fontos emberek, s egyedül a te jelenléted, türelmed, szereteted lehet az, amely még melegen tartja érzékeny szívüket.
Gondoltál már erre?
Keress bennünket facebookon is, Ápolónő oldalon várunk szeretettel!
Kép: Pixabay
]]>
Olyan gyorsan elillanó, apró kis semmiségnek tűnő percek, melyek mellett mások talán elsuhannának, nem tartanák értékesnek. Mi azonban igen, mert ezek annyira emberi pillanatok.
Egy csokorral ismét elhoztam nektek.
Kép: Freepik.comKéső este robog a nővérke a „pici” szurikkal.
Belép a kórterembe. Megáll az első ágynál,és már szavalja is mosolyogva:
– Hoztam az esti szúnyogcsípést. A hasába fogom adni, minden este fogja kapni…
Végig sem érkezik mondani, a bácsika aggódó hangon megszólal:
– Ne haragudjon Nővérkém! De nem lehetne reggel kapnom? Tetszik tudni, így is nagyon rosszul alszom!
A nővérke arcára kiül a néma kérdés…
– Nyugodjon meg, ennek az injekciónak semmi köze a pihenéshez!
Apóka azonban hajthatatlan:
– De a szobatársam azt mondta, amit este kapunk, az alvásgátló!
Nővérke ránéz a szobatársra, aki édesen, ráncos ujjaival mutatva, védekezőn mondja:
– Azt mondta a Doktor úr!
A nővérke elneveti magát, és magához öleli a tündéri bácsikát.
– Nem alvásgátló Józsi bácsi, hanem alvadásgátló!
xxx
Éjszaka félhomályában járőrözik a nővérke. Halkan suhan kórteremből kórterembe.
Egyik szobában, a sarokban egy nénike kis lámpával olvasgat.
– Nem tud aludni? – kérdezi tőle halkan, vállára téve kezeit. A nénike megretten, majd mikor meglátja, nagyot sóhajtva, mosolyogva mondja:
– Jaj, de megijesztett Nővérkém! Mit keres itt? Tessék visszamenni aludni, még csak fél 2 van!
xxx
Betegfelvétel. Ápolási lap.
Leülök a néni mellé, teszem fel rutinosan a szokásos kérdéseket, haladva szépen sorba.
– Gyógyszereket szed-e?
– Igen, de hoztam magammal. Mindjárt megmutatom.
– Dohányzik?
– Én?? Soha életemben Nővérke! Még a szagát sem bírom!
– Alkoholt tetszik fogyasztani rendszeresen?
– Úgy nézek én ki?? Neeeem,.. Nővérke dehogyis..
– Kávézni szokott-e?
A néni arca felderül:
– De aranyos tetszik lenni! Igen, azt elfogadom. 2 cukorral és egy kis tejjel ha kérhetem!
xxx
– Nővérke! Ez a fehér tabletta nagyon fontos!! Bevehetem?
– Milyen gyógyszer? Mi a neve?
– Hát én azt nem tudom, de maga biztos tudja!
– Honnan tudjam írás nélkül drága Józsi bácsi!
Rám néz nagy, csodálkozó szemeivel:
– Itt van! Nézze, van írás rajta! Egy “I” betű!
– Az nem a neve, hanem ott lehet letörni.
Nézi nézi, gondolkodik, majd édesen mondja:
– Akkor tessék. Kicsi, fehér. Így már tudnia kell Nővérkém!
xxx
Vesszük fel a nénikét, szegénykém nagyon meg van illetődve.
Gyenge vérszegénysége miatt, idős is, és nem sokat járt még kórházban sem. Idegen neki minden…. Tanácstalanul, feszülten tipeg-topog a szobában.
Gondoltam feldobom a hangulatot, talán mosolyog…
– Szép napot! Üdvözlöm Wellness hotelunkban.
A mami nevetni kezd, megfogja kezem. Érzem érintéséből, leolvasom idős arcáról, mintha kicsit oldódna…
S azonnal lecsekkolja, hogy viccelek. Belemegy a játékba.
– És melyik csomagot tetszik ajánlani Nővérke? – kérdezi édesen.
– Ahogy elnézem az eredményeit, a “mama tuning” szolgáltatásunk szerintem pont megfelelne… Mit gondol?
– Az mit jelent Nővérkém Drága? – kérdezi immár csillogó szemmel, és nevet. Átölel, magához szorít. Egész lelkéből.. Olyan jó érzés…
– Adunk pár zacskó friss legényvért, tudja, pár óra és újra 20 éves lesz!
A mami rám néz huncut szemeivel, közel hajol arcomhoz és tettetett komolysággal a fülembe súgja:
– Nővérke, akkor.. ha lehetne… a papát is befektethetem?
xxx
Egy tündéri, picike nénike, aki immár túl van a 90 éven is, bizonytalanul tipeg ki aprócska kopogós botjára támaszkodva – egy férfi kórteremből. Láthatóan eltévedt szegénykém.
– Jöjjön, nem ez a maga szobája. – lépünk hozzá mosolyogva. A néni ránk néz, gyönyörű csillogó szemeivel azonnal kivágja magát:
– Tudom! Csak szétnéztem, hátha akad valaki nekem való. De egyik sem tetszik!
xxx
És végül egy igazán szívet melengető…
Este van, vacsoráztatás.
A nővérke felülteti a nénikét, kis asztalka elé. Felkockázza a falatkákat a tányéron,és elé teszi.
A nénike lassan enni kezd, Nővérke mellette marad, ha esetleg segíteni kell. Közben beszélgetnek.
A nénike szemei egyszer csak könnybe lábadnak, erőtlen kis kezeivel keresi az övét, majd hálásan szívéhez szorítja.
Szipogva szólal meg, nővérkére emelve könnyesen csillogó tekintetét
– Ugye Nővérke, maga soha nem hagy el engem?
Keress bennünket facebookon is, és legyél egy vidám közösség tagja.
Ápolónő oldalon várunk szeretettel téged is!
Kép: Freepik.com
]]>
Ez a fajta önzetlen, odaadó gondozás gyakran befolyásolja személyes mindennapjainkat és egészségünket, hisz közismerten fokozott megterhelésnek vagyunk kitéve mind fizikai, mint lelki szinten.
A napi 12-14 óra túlnyomórészt negatív közeg, amelyben tevékenykedünk, a folyamatosan tapasztalható lelki teher, a stressz, az emberi élet feletti felelősség, a társadalom részéről történő elvárások fokozódó súlya az évek alatt egyre nagyobb terhet rak ránk.
Aminek köszönhetően egy idő után előjöhetnek a kimerülés és az energiahiány tünetei, amelytől kimondva vagy kimondatlanul a legjobban tartunk.
Kialakulásában szerepet játszhat a fokozott munkatempó, és az extra igénybevétel mellett az elismerés hiánya, mely vonatkozik az anyagi jellegű juttatásokra, a munkakörülmények hiányos voltára, az erkölcsi elismerés elmaradására. Valamint a csapatunkban előforduló negatív, olykor bántó kommunikációra. ( amit egyre többen jeleznek!)
Forrás: Freepik.comSzerintem mindannyian éreztük már, hogy nem úgy indulunk reggel, vagy épp nem úgy válaszolunk, ahogyan szeretnénk ha kérdeznek, illetve hiába pihenünk, fáradtnak érezzük magunkat. Sokunkban meg sem fordul, hogy ezek már akár a kimerülés jelei lehetnek.
Ha szakmailag közelítjük meg, közülünk is azon Ápolók a legveszélyeztetettebbek, akik napjaikon túlnyomórészt súlyos/gyógyíthatatlan/haldokló vagy idős embereket kezelő osztályokon dolgoznak, hisz náluk kevés az erőt adó sikerélmény, kevés a pozitív visszajelzés.
A legfontosabb, hogy felismerjük és időben meg tudjuk tenni azokat a lépéseket, amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy munkánkat továbbra is lelkesedéssel és hittel tudjuk folytatni. Mindenkinél vannak hullámvölgyek, azonban ha tartóssá válnak, akkor már figyelmet érdemel.
Milyen jelekkel találkozhatunk?
A testi-szellemi kimerültségre utalhat például:.
Munkában megfelelési-bizonyítási kényszer. (pl. csak én tudom megcsinálni )
Saját lelki-fizikai szükségleteink háttérbe helyezése, elhanyagolása.
Közömbösek lehetünk, vagy fásultak, visszahúzódóak. (pl. kivonom magam a csapatmunkából )
Az empátia csökkenése mellett az intolerancia növekedése. Nincs türelmünk sem egymáshoz, sem a betegeinkhez. Fokozottan érzékennyé válunk stresszre.
Belső ürességet érezhetünk, közönyt, reménytelenséget. ( pl. itt olyan kevesen gyógyulnak meg, miért dolgozom? )
Alacsony önértékelés miatt csökken munkateljesítményünk, nincs motiváció. ( pl. nincs erőnk folytatni )
Szélsőséges esetben felmerülhet bennünk akár a pályaelhagyás gondolata.
Ami pedig a legrosszabb ha nem lépünk időben, a magánéletben is kiábrándulttá, cinikussá, negatív szemléletűvé válhatunk.
Mit tehetünk?
Beszélgessünk!
A mi munkánk csapatmunka, egymás nélkül nem létezünk.
Őszintén mondjuk ki ami bánt, figyeljünk egymásra. Munkánk során nélkülözhetetlen, hogy ne csak a beteggel törődjünk, hanem egymással is. Ha észrevesszük társunkon, hogy valami nincs rendben, üljünk le négyszemközt, hívjuk fel a figyelmét az érintettnek, még ha kellemetlen is : Te nem voltál ilyen, mi a baj? Segíthetünk?
Jó terápiás hatása lehet a munkatársakkal közösen szervezett szabadidős programoknak is, egy vacsorának, vagy játéknak. Ahol kikapcsolhatunk, magunk mögött hagyhatjuk a szenvedéssel telt falakat. Egy jó csapatban ennek helye van.
Találjunk emellett alkalmat arra, hogy például egy egy mélyen megrázó esetet át tudjunk beszélni, fel tudjuk dolgozni, és ezáltal képesek legyünk elengedni.
Keressünk motivációt!
A nehéz időszakban hasznos lehet, ha felidézzük melyek azok a belső motivációk, amelyek arra ösztönöztek, hogy ezt a foglalkozást válasszuk. Gondoljuk át, hogy mit várunk el a pályától és mi az, amiért megéri a pályán maradnunk.
Tudnunk kell azt is, hogy bár nővéri mivoltunk csak akkor eredményes, ha lelkileg mintegy belehelyezkedünk mások élethelyzetébe ( empátia ), azonban pontosan kell ismernünk, hogy hol húzódnak a határok. Melyik az a pont, amikor saját gondolatainknak, érzéseinknek gátat kell szabnunk. Ez nem tévesztendő össze a közömbösséggel, inkább egészséges önvédelem, a lelkünk óvása.
Fedezzünk fel nyugtató pillanatokat a nap végén!
Amint kiléptünk az intézmény kapuján a műszak végén, valóban csukjuk be az ajtót mögöttünk magunkban is. Segítség lehet, ha keresünk valami hobbit, ami kikapcsol. Kössünk, horgoljunk, sétáljunk, olvassunk, tévézzünk, főzőcskézzünk, jógázzunk, igyunk egy finom habos kávét barátokkal… lényegében mindegy is mit csinálunk, az a fontos, hogy mikor nem dolgozunk irányítsuk másra figyelmünket.
Találjunk meg az egyensúlyt a munka és a szabadidő között!
Kérjünk pár nap szabadságot kéthavonta. Hiszen a szabadság lényege az, hogy kiszakadunk mindennapjaink negatív közegéből, mert képes megtörni a monotóniát, ezáltal regenerálódhatunk. Tudom, a mai nővérhiányos világban nem kis kihívás, de ha úgy érzed jelenlegi helyzetedben ez segítség lehet ahhoz, hogy újra hittel és lelkesedéssel állj a betegágy mellett, ragaszkodj hozzá.
Váltsunk szakterületet!
Ha úgy érzed, a jelenlegi osztály, szakterület túlságosan felőrölt, kimerített, fontold meg a váltást. A munkakörnyezet megváltoztatása, az új feladatok adta kihívás, a szakmai fejlődés, az ápolás ezer arcának megismerése igazi lendületet adhat és jelentősen hozzájárulhat a nővéri lét iránti szeretet újjáéledéséhez.
Keress bennünket facebookon is: Ápolónő oldalon várunk téged is!
Kép: Freepik.com
]]>
Csendesen súgtam a kolléganőmnek, most ki kell mennem. Megértően bólintott. Hálás voltam érte.
Útközben készítettem egy erőt adó kávét, óvatosan kavargatva, hogy ki ne öntsem, szinte menekültem a levegőre. Az égen sötét felhők zárták el a nap sugarait, pont mint az én hangulatom pillanatnyilag. Hideg eső esett, de nem foglalkoztam vele, összehúztam magamon kardigánom.
Ahogy lépkedtem keserves gondolataimba merülve, élesen hasított szívembe egy mondat az egyik padsorról:
– ” Na, erre van ideje! Kávézgatni!… Mi meg várjunk, mi? “
Nem szóltam semmit, csendesen bandukoltam tovább. Csak belül éreztem, hogy fáj.
Megtanultam figyelmen kívül hagyni már az évek során az ehhez hasonló éles megjegyzéseket.
Mert nem tudják, valójában mi zajlik az ajtók mögött. Nem érzékelik, amit mi átélünk, nem érzik a súlyt, ami esetenként egy nővér lelkére rakódik.
Ahhoz, hogy erőt gyűjtsünk, hogy folytatni tudjuk töretlen lelkesedéssel mosolyogva, hogy aktívan része legyünk betegeink életének, bizony néha szükség van pár perc szünetre.
Kép illusztráció. Forrás: PixabayMikor kilépek a levegőre, mozdulatlanul megállok, nézek előre üres tekintettel. Egy nehéz könnycsepp legördül arcomon.
Lelkem harcol a képekkel…
Bőrömön érzem egy kétségbeesett fiatal feleség, anya érintését…. vállamba görcsösen kapaszkodó, remegő kezeit. Tisztán látom lelki szemeimen át könnyes, kérő, bennem reménykedő tekintetét… Szinte üvölt fülembe fájdalmasan elcsukló hangja, a már már könyörgő szavai: Adjuk vissza neki menthetetlen férje, szerelme, gyermekének édesapja egyetlen életét!
Együtt oly keveset éltek még…
Feszülő mellkasomra teszem kezeim. Még most is érzem betegem nyirkos, hideg tenyerét tenyeremben. Hallom sípoló légzését….
Lehunyom egy rövidke pillanatra szemeim. Kíméletlenül tör fel lelkemből szenvedően sugárzó, de mégis bizakodó tekintete… A hálás mosolya.
Tudja, amit megtehettünk, megtettük.
Felnézek az égre, és tudom vissza kell mennem. Talán egy kicsit könnyebb, átjárt a levegő. Lehajtott fejjel, szinte futólépésben haladok, nem akarom hallani a megjegyzéseket. Mintegy védekezés gyanánt azonnal becsukom mögöttem az ajtót.
Mosolyogva lépek be, mert tudom, ez erőt ad. Lágyan elmosolyodnak ők is, szavak nélkül köszönik meg.
Csendesen fogják egymás kezét.
Az asszony, akár egy riadt madárka üldögél a kis széken, amit oda készítettem neki. Hangtalanul sírdogál, nem tudja elrejteni lelkének sajgó könnyeit. A párja minden erejét összeszedve nyugtatólag rámosolyog, erőtlen kezeivel felitatja szemének kristálycseppjeit. Lágyan, mintegy vigasztalás gyanánt végigsimít megtört arcán. Egymásba fonódik tekintetük.
Némán kommunikálnak, csupán szerelmes, egymáshoz ragaszkodó lelkük beszélget. Szívbemarkoló, különleges harmónia van közöttük… amíg a földi világ engedi.
Bénítóan nehéz súly telepedik nővérlelkemre. Lehajtom fejem.
Kétségbeesve zakatol a szívem, ahogy rájuk nézek: Istenem, miért nem tudom megmenteni???
Kiváncsi vagy mindennapjainkra? Ápolónő oldalon várunk téged is szeretettel!
]]>
Mindennapjaink zsúfolva vannak küzdelemmel, mind anyagi mind erkölcsi tekintetben, és a néhol tapasztalható infrastrukturális körülmények még nyomnak egyet vállunkon. Egyre kevesebb az ápoló, és a tapasztalható hiányosságok sokakat elriasztanak hivatásunk követésétől.
Én mégis hiszem, hogy egyetlen munka sem képes azt adni, láttatni azokat a csodákat, amit egy nővér kaphat akkor, amikor megérinti az emberek életét.
Ne felejtsük el, itt nem csak dolgozunk, hanem életet mentünk. Ez az oka annak, hogy szilárdan hiszünk abban egy nehéz nap végén is, hogy ápolónak lenni egyedi és különlegesen nemes feladat.
Azon túl, hogy magunkból adunk másoknak, a betegeinknek, rengeteg olyan dolgot kapunk tőlük, amely megfizethetetlen. Itt azokra a páratlan belső értékekre gondolok, melyekkel munkánk során leszünk gazdagabbak.
Hivatásunk igazi értékét gyakran nem is az elvégzett munka, hanem a velünk kapcsolatba kerülő emberek adják. Kapunk tőlük valami pluszt, ami nem kifejezhető, mélyen a lelkünkben érezzük, és nagyon hálásak vagyunk érte.
Kép: Freepik.comÉlet védelme
Sokan nem képesek értékelni az életet, addig amíg veszélybe nem kerül.
Mi szinte minden nap látjuk a születés és az elmúlás örök párhuzamát. A napi tragédiák sorozata, a könnyes gyógyulások, embertársaink bánata, a másodpercek alatt elveszített élet…. mind mind hatással van ránk, és mélyen tudatosítja bennünk, hogy a legfontosabb prioritást az élet élvezi.
Rajtunk kívül senkinek nincs lehetősége oly mértékben tanúja lenni az élet kezdetének és végének, mint nekünk. Ezáltal esélyük van arra, hogy kicsit másképp lássuk a világot, könnyebben átlendüljünk az élet buktatóin, és felemeljük az emberek szellemét is életük legnehezebb pontján.
Számtalan valódi módszert ismerünk az élet védelmére, amely által segíthetjük magunk, és betegeink életét.
Feltétel nélküli bizalom
Sajnos egy olyan világot élünk, mikor fenntartásaink vannak egymás iránt.
Talán mi vagyunk az egyetlenek, akikben oly nagyon bíznak az emberek, tőlünk várják létük egy kritikus szakaszában a segítséget, a támogatást, a szebb és élhetőbb napokat. Azonban nekünk is bíznunk kell bennük, mert ez az alapja a sikeres együttműködésünknek.
Kettőnk között egy sajátos bizalmi viszony alakul ki. Én bízom abban, hogy segíthetek, jobban mint bárki más. Neki pedig én vagyok az élet ígérete, aki olyan hitet és reményt adhat, amelytől a szenvedés enyhül.
Gyakran előfordul, hogy beavatnak akár a legmélyebb titkaikba is. Azokba, melyeket rajtunk kívül talán senkivel sem osztana meg. Számos olyan betegem volt már az évek során, akik mondatai, szavai nyomot hagytak nővérlelkemben. Egyesek csodálatos történetekkel ajándékoztak meg, mások nehéz életükről meséltek.
Minden egyes történet számomra egyfajta üzenetet hordoz, amely óhatatlanul tanít, formál, alakít.
Hit
Egy bizonyos szinten mindannyian tökéletes világról álmodunk. Így indulunk el.
Azonban ahogy telnek az évek felettünk, és látjuk magunk körül azt a fajta bántást, meg nem értést, és szenvedést, amit ember okoz embernek a világon, kezdjük elveszíteni a hitet egymás iránt.
Meglepetésemre az ápolás, a másik emberrel való mély szintű törődés megmentett engem attól, hogy elsüllyedjek a pesszimista gondolkodásban.
Nagyon sok emberrel találkoztam, számtalan sorsot láttam, vagyok tanúja életeknek. Akik hisznek bennem, hisznek abban, hogy segíteni jöttem. Tudják, mi csak együtt érvényesülhetünk. Tehát össze kell fognunk.
Hiszünk egymásban, és ezáltal képesek vagyunk bátorítani.
Annak felismerése, hogy mások hisznek bennem, elegendő motiváció számomra ahhoz, hogy megtartsam a tökéletes világ álmát.
Mert általuk tudom, hogy addig, amíg hiszünk egymásban, addig meg is tudjuk menteni egymást.
Lelki kitartás
Beteg emberekkel foglalkozni, életet menteni vagy épp búcsúzni a legtöbb alkalommal komoly pszichés teherrel jár.
Az a tudat, hogy egy élet a kezedben rejlik, komoly lelki terhet rak ránk, és ezzel párhuzamosan hihetetlenül különleges erőt ad. Olyannyira, hogy a bénító, szorongató felelősséget mindent elsöprő kihívássá képes változtatni, ahol önmagunk elé helyezzük egy másik ember életet.
Leírhatatlan érzés amikor egy ápoltad, aki léte veszélyben volt, hazamenetele napján átölel, és megköszöni neked életét. Azok a bensőséges percek, amikor a beteg egyszerű, de őszinte hála jeléül megfogja kezed, és szívéhez emeli, képes oldani a kimerültséget.
Minden ilyen pillanat nyomot hagy, mélyen megmarad szívünkben, és alkalmanként segít túljutni egy egy krízisen.
Keress bennünket facebookon is, Ápolónő oldalon várunk szeretettel!
]]>
Nos, nekem sem tartozik a legkedveltebb időtöltésem közé, de nincs mit tenni, csináljuk, ha már szükséges.
De lépjünk túl a szeretem/nem szeretem kérdéskörön, dőlj hátra, és lazíts!
Hoztam nektek pár kockázati ápolási diagnózist, amelyet rólunk, ápolókról állítottam fel, a teljesség igénye nélkül természetesen.
Kép forrás: UnsplahSzerintem egyetértünk abban, hogy a szükséges iromány ezen vicces csavarása hűen tükrözi a valóságot.
Társadalmi elszigetelődés kockázata a sok munkaóra következtében, amely abszolút képzavarban nyilvánul meg a hétköznapi élet területén.
Alvászavar a megváltozott biológiai ritmus miatt, amely alkalmanként az időérzékelés teljes elvesztésében nyilvánul meg.
Táplálkozási zavar kockázata a megváltozott táplálékfelvétel, az esetenként csupán 5 perces étkezési idő miatt, amely enyhe malnutricióban nyilvánulhat meg.
Szorongás kockázata a fokozott pszichés terhelés következtében, amely szélsőséges érzelmi reakciókban ( indokolatlan nevetés, sírás ) , valamint ” Józsi bácsi! Hát nem lehet igaz, hogy megint kihúzta a branült! ” – bosszantó gondolat határozott kimondásában nyilvánul meg.
Önkárosodás kockázata a nagy súlyú betegek emelgetése következtében, amely esetenként erős derékfájdalomban, mozgáskorlátozottságban, illetve a ” nem tudok lehajolni a fogsorért az ágy alá” érzésben nyilvánul meg.
Kéz ízületeinek deformitásának fokozott kockázata a túl sok írás miatt, amely az érintett ízület fájdalmában, illetve a dokumentáció tőmondatokban történő megfogalmazásában és kitöltésében nyilvánul meg.
Funkcionális vizelettartási probléma kialakulásának kockázata az időhiány miatt, amely fénysebességgel történő mosdóba rohanásban nyilvánul meg.
Most ennyi fért bele.
Köszönöm, hogy velem tartottatok.
Keress bennünket facebookon is: Ápolónő oldalon várunk téged is!
]]>
Számomra idegen, és egy jellegzetes, semmivel össze nem téveszthető illattal azonosítom a mai napig is a rendelőt. A testvérem azonban rettegett, mai napig nem tudom miért.
Mosolyogva érkezik a kép: Mikor megállt autójával előttünk a doktor, és betegsége miatt oltást akart adni neki, Ő lázasan elbújt az istállóban, vagy felmászott a kukoricatárolóba és befészkelte magát a magok közé, nehogy megtalálja a doktorbácsi.
Pedig emlékeim szerint nagyon aranyos doki járt hozzánk, aki minden vizit után adott nekünk egy diót, vagy egy szem cukrot. Sőt, megengedte nekem – már akkor is ez érdekelt – hogy belenézzek a táskájába, feltúrjam és kutakodjak számomra kincset jelentő tárgyak után.
S ami a mai napig megmosolyogtat, ha rá gondolok és azt hiszem egy életre megmaradt lelkemben: megengedte, hogy én is meghallgassam fonendoszkópjával anyukám hátát…
Kép: Freepik.comSzóval ez a történet jutott eszembe, mikor egy lelkes tanulónővérke mesélte nekem emlékeit.
Kevés olyan gyermek létezik, aki ne félne az orvostól, a fehér köpenytől. Számtalan teória létezik arról, miért, szerintem az egyik: Azonosítják a fájdalommal. Hiszen egy oltás, egy vérvétel mind mind bizonyos fokú fájdalommal jár.
Ebben az esetben, nekünk, Ápolóknak kell olyan apró cseleket bevetnünk, hogy az apróságok számára ne legyünk csúnya, riasztó, rossz emberek.
A pályánk indulásakor velünk együtt törnek felszínre azok a mély, emberien szép érzések, melyek arra sarkallnak, hogy kreatívan meg tudjuk oldani azokat a helyzeteket, melyek érnek mindennapjaink során, mint például egy kétségbeesett, riadt gyermek megnyugtatása.
” …Tündérien édes kis srácot képzelj el… 5 év körül lehetett, üldögélt türelmesen az anyukája ölében, de ahogy meglátott engem, sírva fakadt… Pedig hidd el, nem csináltam mást, csak mosolyogva oda mentem, megkértem jöjjön velem és kinyújtottam felé kezem.
Ő ellökte magától és szemében hatalmas, keserves könnyekkel mondta nekem bizalmatlanul: ” Menj innen, nem szeretlek...”
Az anyukája, szegény próbálta nyugtatgatni, de nem sikerült. Mikor bementünk a vérvételi laborba már záporként hullottak könnyei, és ki akart szaladni. Hiába ígértünk neki bármit, makacsul szorította kis pulóvere ujját, mint egy védőpajzsként piciny karján.
Eszembe jutott valami…
Megvártuk amíg egy kicsit megnyugszik, addig felfújtam egy kék gumikesztyűt – olyat, amilyen a vérvételes nővérke kezén volt. Odaültem a kisfiú mellé, és megkérdeztem tőle, mit rajzoljunk rá.
Szipogva fordította el a fejét, majd mikor elővettem a filctollat és elkezdtem szemet, majd egy mosolyt alkotni rá, már Ő is enyhülni látszott. Megbeszéltük, ez a mosoly veszi le neki a vért, ami kicsit fájni fog ugyan, de ha megengedi az aprócska kis hangyányi szúrást, akkor neki adom ezt a mosolyt…
Idegenkedett először, de eljutottunk odáig: Megengedte, hogy elkezdjük. Ahogy leszorították vékonyka karját, és meglátta a tűt, újra keservesen sírni kezdett…
Megkértem, ne azt nézze, hanem a mosolyt…és számolni kezdtük az ujjakat a kesztyűn…
Képzeld, minden simán zajlott. Annyira aranyos volt, ahogy mondta – miközben játszottunk a kesztyűvel – egy, három, öt… Kitartóan számoltunk, mialatt megszúrta a nővérke, és levette a vért. Képzeld, nem sírt, egy hangja nem volt…
Mikor végeztünk, megdicsértük, milyen kis hős, és természetesen neki adtam a kesztyűt is, amitől nagyon boldog lett. Megígérte nekem, ha legközelebb orvosnál jár, viszi magával ezt a mosolyt.
Ahogy kikísértem, kértem s kaptam tőle egy puszit. Megkérdeztem azt is nevetve: Szeretsz már?
Mire ő csodásan csillogó szőke fürtjeit ujjai közé fogva, lehajtott fejjel, huncut mosollyal arcán mondta nekem: ” Szeretlek..”
Nagyon jólesett, hogy sikerült megnyugtatnom. Büszke vagyok magamra… és ahogy láttam, piciny lelke is büszke volt magára..”
Csodaszép történet.
Kívánom: Számtalan ilyen kedves, boldog percben legyen részed munkád során.
Hiszen a legnagyobb ajándék amit adhatunk embertársainknak mindennapjainkon: egy elégedett mosoly, és a vele együtt járó bizalom.
Találj ránk facebookon is: Ápolónő blog – mindennapjaink oldalon, és legyél részese mindennapjainknak.
]]>
Amit tudni kell róla: Eredetileg azért lett kifejlesztve, ha betegünknek azonnal ápolóra van szüksége, mert állapotában változás következett be negatív irányba, rögtön segítségére siessünk.
Azonban a tapasztalat az, hogy az esetek nagy százalékában nem egészen erre használják a pácienseink.
Az ápolók vérében van, ha szól a nővérhívó azonnal rohanni kell, így egy egy szépen fogalmazva téves riasztás elveheti az időt azoktól – ismerve a beteg/nővér arányt -, akik valóban rosszul vannak.
Természetesen a mosoly most is a barátunk.
Kép: Feepik.comHa betegcsengő a téma, akkor azt már az elején leszögezhetjük, hála Murphy barátunknak:
Általában a nővérszobától legtávolabb eső kórteremből szólal meg a leggyakrabban.
A csengetés fontossága fordítottan arányos a panasz súlyosságával.
Miután megkérdezted mindenkitől, szükségük van-e még valamire, kilépve a szobából a folyosó harmadánál biztosan megszólal az iménti kórteremből.
Ha már úgy érzed minden rendben, százszor végigmentél az osztályon, és végre leülnél a dokumentáció hegyek mellé…nos az első betű leírása után tuti biztosan megszólal.
Most pedig nézzük szépen sorban, miért szólal meg leggyakrabban túl a valódi problémákon, általában az éjszaka langyos félhomályában:
Csak ki akartam próbálni, működik-e?
Véletlen volt!
Nem én voltam!
Jah? Ez a Nővérhívó?
Azt hittem lámpakapcsoló
Nem tudtam miért világít, ezért megnyomtam.
Kíváncsi voltam, jönnek – e?
Nem tudok aludni.
Hány óra van ilyenkor?
Milyen idő van odakinn?
Nem találom a fogsorom.
Leesett az üdítős üvegem kupakja.
Nincs véletlen egy savanyú cukorkája?
Nem tudja a lottó számokat?
Mi volt a Barátok köztben?
Melegem van.
Nem láttam magukat a nővérszobában, hol vannak?
Kapcsolja le a folyosón a villanyt.
Elfelejtettem lekapcsolni a villanyt mielőtt lefeküdtem.
Elfelejtettem kiszellőztetni mielőtt lefeküdtem. Kinyitná az ablakot egy kicsit?
Kinn hagytam a szappanom a fürdőben, behozná?
Horkol a szobatársam.
Szólni akarok, hogy nincs meleg víz….
Stb…stb…
Egy “civil” most azt gondolhatja, ez képtelenség. De azt kell mondanunk, bizony nem, nem az.
Mi, ápolók természetesen tisztában vagyunk vele, hogy mindenkinek épp az aktuális problémája a legnagyobb, és minden esetben mosolyogva megyünk amikor megszólal, de csendben megsúgom:
Ha a folyosó végén lévő kórteremben ezért csenget a beteg hajnali 2-kor, épp egy másik szobában zajló életmentés közepette……hát valljuk be, nem őszinte a mosolyunk.
Kíváncsi vagy mindennapjainkra? Legyél egy vidám közösség tagja!
Ápolónő oldalon várunk téged is szeretettel!
]]>
Gyakran hallom betegeinktől:
– Nővérke! Én ezt semmi pénzért nem csinálnám!
Én természetesen minden esetben mosolyogva visszakérdezek: Pontosan miért is?
Nos, a válaszokból született ez a bejegyzés.
Kép: Freepik.com1. Felelősségvállalás
Az Ápolók egyik lába börtönben van. Kimondatlanul. Itt hibázni nem lehet, hisz életek vannak kezeikben.
Ők vannak legtöbbet a beteggel. Szorosan követik, észlelik állapotát minden másodpercben. Ők kezelik, adják be az elrendelt gyógyszereket, és ők figyelik az életmentő műszereket, gépeket. A legkisebb változást is azonnal észre kell venniük, fel kell ismerniük. Minden pillanatuk összpontosító aktív figyelem, hisz elég egy apró figyelmetlenség…
Óriási teher ez nap mint nap vállukon.
Nélkülözhetetlen az alapos szakmai tudás, és nem elhanyagolható a magabiztosság sem, amely ahhoz szükséges, hogy a legváratlanabb pillanatban is képesek legyenek az életmentésre, és ne riadjanak vissza a helyzettől.
Nem mellékes szempont az sem, hogy a beteg akkor bízik feltétel nélkül ápolójában, ha érzi, élete biztos kezekben van.
2. Fájdalom, szenvedés, elmúlás
Ápolók minden pillanatát beárnyékolják tragédiák. A fájdalom, a szenvedés… és gyakran ők az egyetlen tanúi az emberi életek végső küzdelmének.
A legtöbb ember összeomlana már a gondolattól is.
Az ápolói munka magában foglalja a betegek általános jólétének támogatása, az epizodikus akut ellátás, állapot javítása és a rehabilitáció mellett – ha az egészség visszatérése nem lehetséges-, a békés halált is.
Egy ápolónak talán ez a legnehezebb. Sehol nem tanítják, hogyan kell elengedni és hogyan kell elfogadni és elfogadtatni az elkerülhetetlent. Miként tud aktívan segíteni, a testi fájdalom mellett a lelki szenvedést is enyhíteni. Segíteni ápoltjainak abban, hogy megtartsák a reményt, hogy meg tudják tenni azt, amit szeretnének, még a haldoklás küszöbén is.
Gyakran sírnak ők maguk is csendesen. Megviselik őket sorsok, életek, helyzetek.
3. Dühös betegek
Egy betegség, a fájdalom, a szorongás, egy létet veszélyeztető állapot akár 180 fokban képes megváltoztatni az ember viselkedését.
Azok az emberek, akik a hétköznapokban nyugodtak, kiegyensúlyozottak, békések, egyetlen perc alatt dühös, agresszív, félelmetes emberré válhatnak, amely akár fizikai bántalmazássá is fajulhat az ápolószemélyzet felé. Ez olyan foglalkozási veszély, amelyet az ápolóknak el kell elviselniük, és gyorsan elfelejteni.
Nem mindenki képes erre valóban.
Egy ápolónak tudnia kell megfelelően kommunikálnia, és kezelni pszichésen ezeket a betegeket ahhoz, hogy együttműködésük az elsődleges ellátás, majd a gyógyítás során sikeres legyen.
4. Testváladékok
Azt gondolom, ezen nincs mit magyarázni.
Az egyik legkellemetlenebb feladatnak tartja a “civil” társadalom a különböző testváladékok kezelését.
A széklet, vizelet, hányadékok, vér, sebek, émelyítő szagok…mind mind egyfajta undort kelt az emberekben. Az ápolók viszont napi szinten találkoznak vele, a napi rutin részeként. Nézik, figyelik, elemzik, kezelik.
Emellett nekik kell biztosítani betegeik megfelelő higiéniás állapotát is, különösen azoknak, akik önellátásra képtelenek.
5. Fertőzések
A kórházakban láthatatlanul egyszerre több, veszélyes kórokozó van jelen.
Egy ápolónak minden nap el kell látnia különböző betegségben szenvedő betegeket. Ezért a fertőző betegségben való megbetegedés kockázata jóval nagyobb, mint bárhol.
A cseppfertőzéssel terjedő baktériumok és vírusokon túl sokkal komolyabb betegségeknek vannak kitéve vér és bizonyos testváladékok által.
Kimondhatjuk minden túlzás nélkül, hogy nap mint nap létüket veszélyeztetik. Nagyon kell vigyázniuk magukra, hiszen elég egyetlen óvatlan pillanat ahhoz, hogy megfertőződjenek egy lassan ölő. akár halálos vírussal.
A lista persze nem teljes.
De szerintem ennyi is elég ahhoz, hogy tiszteljük azokat, akiknek mégis ez a hivatása, az élete. Akik erre születettek.
Keress bennünket fb-on is: Ápolónő oldalon várunk téged is!
]]>
Nem kizárólag az a feladatunk, hogy betegeink szükségleteit kielégítsük, tehát etessük, tisztázzuk, sétáljunk, meghallgassuk, hanem emellett feladatunk az is, hogy folyamatosan megfigyeljük állapotát, pillanatok alatt felismerjük a vészhelyzetet, az orvossal szorosan együttműködve aktív résztvevője vagyunk a gyógyításnak.
A jelenlétünknek, gondolkodásunknak mindig összpontosítottnak és ébernek kell lennie, hiszen egy láthatóan panaszmentes állapot is bármelyik másodpercben aktív életmentő helyzetté válhat.
Ezt mindenki tudja.
És… Mosolyognunk kell.
Kép: burst.shopify.com/De vajon látja valaki, olykor mi zajlik lelkünkben a mosoly mögött?
Amikor belépünk a betegágy mellé, vagy páciens közelébe kerülünk, automata módba kapcsolunk.
Pedig előfordulhat, nekünk is vannak gondjaink.
Azonban saját magunk érzelmi poggyászát a küszöbön hagyjuk, mert tudjuk, hogy olyan emberekkel kell foglalkoznunk, akik sokkal nagyobb bajban vannak, és sokkal mélyebbek a fájdalmaik.
Hirtelen az lesz a fontos ami a dolgunk, hogy felmérjük, mi történik a betegünk életében, mi okozta panaszaikat, és mi hogyan segíthetünk. Átalakulunk, egy hullámhosszra kerülünk velük.
Emlékezünk az esküre. amelyet tettünk: Gondoskodunk róluk, könnyítünk a fájdalmaikon, a szenvedéseiken, azon leszünk, hogy élete egészségben folytatódjon, vagy békés véget érjen. Segítünk levenni a terheket, és élhetőbbé tenni a napokat, holott teljesen idegenek vagyunk egymás számára.
Megfogadtuk azt is, hogy nem engedjük őket közel magunkhoz.
De az az igazság, hogy mindezeket az erőfeszítéseket néha a saját érzelmi világunk rovására tesszük. Néha bizony szomorúak vagyunk.
Mégsem engedhetjük meg, hogy kimutassuk, hogy valójában mennyire nehéz lelkileg, mert azt nem illik. Azt nem lehet. Egy ápoló legyen mindig mosolygós, empatikus, energikus.
Épp ezért hajlamosak vagyunk elrejteni a könnyeiket egy bágyadt mosoly mögé.
Minden nővér hajlamos sírni, elbújva a függöny mögé, vagy az úton hazafelé. Megviselnek bizonyos szavak, tettek, helyzetek, emberi sorsok. A napi történések.
Különösen az, ha olyan beteget ápolsz, akiről tudod, rövid időn belül elveszíted, bármit is teszel. Leírhatatlan érzésekkel jár minden esetben…
Egyik pillanatban haszontalannak érzed magad, a másikban kevésnek, a harmadikban nélkülözhetetlennek. Arra tetted fel az életed, az a feladatod, hogy megmentsd az életét. De itt már nem Te irányítasz, ami a legnehezebben feldolgozható a mi hivatásunkban.
Miután az orvos elmondja a családtagnak, hogy a legrosszabb dolog történt, úgy érezzük mázsás súly nehezedik szívünkre. Lehet, hogy ezer éve nővérek vagyunk, és talán megszoktuk az érzést. De ez nem így van.
Minden beteg megérint, és a szomorúság érzése mindig ott van, nyugvó állapotban, arra várva, hogy kitörjön. Hiszen a mi hivatásunk az emberi kapcsolatokról szól. Képtelen vagy közömbös maradni.
De nem mutathatod ki mit érzel, mert a következő szobában már várnak. Mosolyogva, vidáman csacsogva kell belépned.
Igen, olykor bizony színészek vagyunk.
Majd mikor vége a napnak…
Haza kell menned, el kell rejtened, és csendben ki kell üríteni a szívedet. El kell felejtened a hazafelé tartó úton érzékeny nővérlelked minden fájdalmát.
Ki kell törölni napod megrázó képeit…
Egy kisbaba csövekhez és vezetékekhez kapcsolódó kicsiny testét, egy zokogó édesanya sajgó emlékét. Egy lélegeztetőgépre kapcsolt fiatal életéért küzdő lázas testét. Egy elkeseredett ember fájdalmakkal telt szemének reményteljes, könnyes ragyogását. Egy hozzátartozó megrendítő, hálás köszönetét. Egy haldokló üveges, kérő tekintetét…
Amint hazaérsz, és kinyitod az otthon ajtaját… vidám, egyszerű, hétköznapi embernek kell lenned.
Mosolyognod kell. Ha úgy érzed már már lehetetlennek tűnik, akkor is.
Kíváncsi vagy mindennapjainkra?
Ápolónő facebook is oldalon találj ránk, várunk szeretettel!
]]>
Aprókat lépegetve tipegnek, szorosan összekulcsolódik a két öreg kéz. Egymásra néznek, öreges tekintetük, mellyel a másik szemét keresik oly szépen csillogó. A mosolyuk szavak nélküli, mégis igaz szeretettel telt.
Egy pillanatra talán meg is szűnik a világ körülöttem. Elérzékenyült mosoly húzódik arcomon, miközben felelevenednek nővérlelkemben a képek…
Minden egy szemüveggel kezdődött.
A kép illusztrűció.Forrás: Pixabay
…Egy szemüveggel, amit a bácsika kölcsönadott a néninek egyik este, mikor az olvasni szeretett volna az osztály olvasósarkában. Ahova mindenki kihozza az újságot, hogy a hosszú esték kicsit könnyebben teljenek.
Itt találkoztak először. Két idős, özvegy, magányos ember, egy hosszú életút vége felé járván, ahol a napok már csak telnek egymás után, különösebb cél nélkül. Betegen, fájdalommal, minden egyes mozdulat igazi kínokkal jár. S talán a lelkük is elfáradt már…
Átbeszélgették az egész éjszakát. Halkan, csendesen, nem zavarva másokat.
Az, ami feltűnt másnap reggel, az a mosolyuk. Valahogy más lett…tudjátok, olyan…olyan élettel teli. Teljesen “véletlenül” összetalálkoznak a folyosón, miként zuhanyozni indulnak. Egymásra mosolyognak csillogó szemmel, és mennek tovább.
A nap végén, mikor lecsendesedik az osztály, ismét ott ülnek. A bácsika szépen, aprólékosan megborotválkozva, a nénike új, csinos köntösben, beszárított frizurával, a nővérke csinálta neki délután. Előkerül egy kis hazai csemege. Pár szem ízletes pogácsa, házi hűtött szörp. Annyira édesek.
A nénike megkér, hozzak nekik egy kávét.
– Nem tudnak majd aludni! – mondom mosolyogva, de a bácsika leint.
– Nem baj nővérke! – és olyat tündöklést látok meg tekintetében, mint a tiniknek…
Szurkolni kezdünk nekik. Hisz látjuk napról napra, mennyire másképp indul a reggel. Színesen, vidáman, várakozón.
Elérzékenyülünk minden egyes percben, mikor rájuk nézünk. Halljuk a semmiből felizzó aggódást egymást iránt, érezzük a levegőben azt a most születő szolidan parázsló tiszta szerelmet, amely ebben az életkorban oly varázslatos.
Könnyek szöknek szemünkbe, mikor előkerül az első szál virág.
Nem, nem akárhogy adja át a bácsika. Ahogy leszáll az est, óvatosan kiveszi a vízből, megtörölgeti. Tiszta pizsamát vesz, a tükörnél megfésülködik, pár csepp illatos kölnit simít arcára, s megtölti sokat élt lelkét egy meleg érzéssel.
Virágot elrejti a háta mögé, miközben kopogós botjára támaszkodva elindul a szokott találka helyre. Illendően odaáll a néni elé. Most először megfogja ráncos kis kezét, megcsókolja kézfejét, majd átadja szerény ajándékát. A néni kicsit szégyenlősen fogadja el, sápadt arcocskája édesen elpirul,és..az egész lelke virágba borul.
Mi csendesen megálltunk a folyosó végén, nem mozdulunk. A bácsika beavatott minket, ugyanis ő kért meg, hogy szerezzünk be egy meglepetést a néninek.
Állunk lezsibbadva, hisz részesei vagyunk a pillanatnak, mely feltölti a mi lelkünket is. Igen, megáll az idő….
Nem tudom nektek leírni, milyen különleges és csodálatos érzés, amely átjár minden sejtünket. Nincsenek szavaim.
Kép: pixabay– Hogy vannak? – lépek oda hozzájuk mosolyogva. Immár kontrollvizsgálatra jöttek. Együtt. Ők egymásra néznek, és én azonnal megérzem – ők már összetartoznak.
– Köszönjük Nővérke, jól vagyunk! – szorítják meg némán egymás kezét…de nem is kellenek talán szavak. A tekintetükkel mindent elmondanak.
Szeretnél részese lenni mindennapjainknak?
Ápolónő fb. oldalon várunk szeretettel téged is!
]]>
Lelki szemeim előtt lebeg egy régi kép rólam, első gyakorlati napomról: Hófehér köpeny, keményített figyula és kismamacipő. Halvány rúzs a számon, szolid smink fiatal, hamvas arcomon..és a szemem, a szemem oly csillogó.
Biztatás gyanánt mosoly, szívemben a vágy és kíváncsiság, hogy megértsem az élet szomorúbb felén élőket, a betegeket. Az ott dolgozókat, az őket szolgálókat: a nővéreket, orvosokat. Velem van az akarat, a hit, hogy mindennek részese legyek.
Mert erre születtem.
A hosszú évek alatt számos változást megéltem…
Bátran kijelenthetem: én, szerintem egy kivételesen szerencsés időszakban lettem nővér. A régi idők világa tudom, megszépül pár év alatt, de ha a múlt nem lenne ilyen mélyen belém ivódott, és nem kellemes emlékeket adna ma is, akkor valószínű, hogy nem lennék ennyi év elteltével a betegágy mellett, és nem szolgálnék töretlen lelkesedéssel.
Azonban egy idő óta várom…
Várom, hogy egyszer visszajön az érzés , ami valahol az úton elveszett…
Tudjátok, azért volt szerencsés és élhető minden tekintetben, mert igaz, hogy nehéz körülmények között dolgoztunk, zsúfolt kórtermekben folyt a gyógyítás, és a mai szemmel elavultnak tűnő eszközök sokaságával, de minden adott volt ahhoz, hogy munkánkat végezzük.
Voltunk elegen, rengeteg fiatal, lelkes nővérke állt a betegágy mellett, azt hiszem egyfajta generációváltás volt tapasztalható ezekben az években.
Soha annyi ápolóhallgató nem került ki a kórházakba, mint a nyolcvanas években. Abban az időben sem biztos, hogy a pénz miatt lett nővér valaki. Hanem azért, mert érzett egyfajta belső indíttatást ahhoz, hogy embertársaival foglalkozzon.
Emellett a megfelelő szintű, színvonalas oktatás, a kitűnő szakembereknek köszönhető gyakorlati tudás elsajátítása és a beteg által sugárzott megbecsülés tette oly vonzóvá a pályán való elindulásunkat. Ez talán ellensúlyozta valamelyest az anyagiakat.
Olyan orvosokkal, szakdolgozókkal indulhattunk, akiket méltán példaképnek tekinthettünk, mert volt idejük és lelkesedésük, türelmük, hitük átadni nekünk mindazt, amit ők képviseltek. Figyeltek ránk, segítették az indulást, s nagyban hozzájárultak a maradásunkhoz is.
Volt lehetőségünk kérdezni, ha elkeseredtünk vigaszt, megnyugvást találni általuk. Tanulhattunk a szó nemes értelmében.
Ma már hihetetlen tudom, de olyan megbecsülés, tisztelet övezett bennünket a betegeink részéről, ami joggal biztosított arról egy egy nehéz pillanatunkban: Igen, itt a helyünk, mert fontos vagyok, mert szeretnek, mert kiteljesedhet mindaz, amiért nővér lettem.
Valahogy érezték az emberek, hogy őket segíteni, szolgálni jöttünk a világra és léptünk be mindennapjainkon a kórterem ajtaján.
Ha ápoltam köszönetet is kaptam, nem csupán bíráló szavakat… Talán azért, mert tudtam igazi ápoló lenni, nem csak egy suhanó, feladatközpontú, néma robot.
Meg tudtam állni menet közben, és meghallgatni azt, akinek erre volt szüksége. Odafigyelhettem a beteg lelkére is. Nem unottan, fáradtan és fásultan a 13. órában, hanem őszinte érdeklődéssel, kedves biztató tekintettel..
Meg tudtam védeni magam, ha arra volt szükség… Elmondhattam, hogy nem azért nem jövök azonnal, mert éppen nincs kedvem, hanem azért mert valaki életveszélyben van és én azt mentem. Meg is értették, úgy emlékszem…
Több türelme volt az embereknek, és bennünket is emberszámba vettek. Mert nem csak a rosszat hallották rólunk, hanem észrevették a jót is. Meglátták, hogy nekünk is van lelkünk, hogy nekünk lehetnek nehéz pillanataink… és gyakran ők segítettek felállni, ha elkeseredtünk.
Volt időnk egymásra… betegnek és az őt ápolóiknak.
Hittük, az anyagi megbecsülésünk egyszer eléri a hivatásunkhoz méltó szintet, és kitartottunk akkor is, mikor csak ígérgettek.
Ma már csak emlék…
Valahol elveszett minden. Keresem, de nem találom, hol lehet?
Ahogy keresem azon kolléganőimet is, akik azokban az években lettek nővérek. Elmentek hazánkból… vagy belefáradtak és máshol dolgoznak, nem a betegágy mellett… Elmenekültek egy élhető világba. Megértem.
Pedig ők is lelkesedtek, ő szemük is csillogott egykor, bennük is élt a vágy: Része lenni annak, ami a legszentebb a világon – embertársaink életének mentése. Tudom, ez volt az életük…
Várom, várom, hogy visszajön egyszer…
Leginkább azért, hogy újra életcél legyen egy fiatalnak, aki már másképp él és gondolkodik, mint én. S tudom azt is: ma is születnek szolgálatra kész csillogó szemű lányok és fiúk, akik a lelkes jövő nemzedék lehetnek. Azok, akik bennünket is ápolni fognak.
Akik ha lehetőséget kapnak arra, hogy átéljék e nemes hivatás minden szépségét és gyönyörűségét – úgy mint én… hinni akarom, hogy élhető jövőt találhatnak!
Remélem, hamarosan valósággá válik álmom. Újra megtalálom az érzést, melyet egykor, valahol, valamikor elvesztettem..
Kíváncsi vagy az Ápolók mindennapjaira? Keress facebookon is!
Ha értékesnek találod, amit olvastál, köszönöm, ha megosztod másokkal is.
]]>
Csupán az ablakon át érzékelem, teljesen besötétedett.
Olyan fekete az ég, mint korán reggel, mikor otthonról elindultam.
Fáradt vagyok már fizikailag, lábaim tétován lépnek előre – pár kilométerrel gazdagabb lett ma is – épp hogy nem bukom fel bennük. Huh, pörgős nap volt. Mint mindig. Már a 14. órát húzom, agyam is mintha tompulna, mozdulataim rutinosak, agysejtjeim cserbenhagytak.
Leülök egy gőzölgő kávé mellé. Nem is számolom, ma már hányadik csészével gurítom le.
Zúg a fejem a napi történésektől…
Kép: burst.shopify.com/Ma is elengedtünk, kicsit megviselt. Ezt nem lehet megszokni. Szemeim előtt van küzdelme, és a mi harcunk életéért. Istenem, annyira fiatal volt. Élni akart még! Szemeim előtt van kérő tekintete… Nem tudtunk segíteni.
Kilépek a kórteremből, miután elláttuk. Egy megtört asszony magába roskadva ül a folyosón. Csendesen sír. Átölelem, Ő rám néz, vállamra hajtja a fejét, könnyei patakként folynak meggyötört arcáról. Görcsösen kapaszkodik belém. Nincsenek szavaink.
Kis idő múlva visszalépek, hisz a nap megy tovább, nincs megállás. Észreveszem, bizony megviselte szobatársait is. Ahányszor rájuk nézek, és látom lehajtott, néma arcukat – megsajnálom őket. Annyira segítenék nekik! Mosolygok, elterelem a figyelmüket, beszélgetünk mindenféléről, ez talán segít… A mosoly mindig segít.
Nehéz.
A doktornő szeme is könnyes, ahogy jön szembe velem a folyosón. Látom egyszer megáll, kinéz az ablakon. Lassan közeledek, Ő fásultan megfordul és rám néz… Egy kolléga haláláról értesít.
Magam alá zuhanok, és hihetetlen erővel törnek fel lelkemben a közös emlékek. Pár hónapja még együtt dolgoztunk, együtt harcoltunk másokért. Erősítettük egymást a nehéz napokon, vigasztaltuk, ha úgy adódott. Egyforma volt az életünk! Már nem gyógyít ezután… Iszonyatos fájdalom kollégától elköszönni.
Hangulatom negatív, legszívesebben elbújnék valahová, jó lenne egyedül lenni. Kicsit emlékeznék, kicsit könnyítenék lelkemen, de megyek tovább. Nincs idő ilyesmire. Elrejtem érzéseim. Mert el kell rejtenem. Sajgó szívvel mosolygok, mert ez a feladatom, mert ezt kell adnom. Még ha olykor lehetetlen is.
Következő pillanatban, egy régi, kedves betegünk állít meg a folyosón. Átölel, magához szorít. Szemeiben boldogság, lelkében köszönet az életért. Nem, nincs baj. Csak bejött meglátogatni bennünket.
“Mert hát, no… megszerettem magukat!” Ez most nagyon kell nekem, jólesik… Érzem, miként a szívem melegszik.
A nap pörög tovább. Furcsa kettősség minden perc.
Rutinosan végzem a dolgom, s úgy repül el a nap, mintha valaki tekerné az órát. Összemosódik minden… Koncentrálok erősen, hogy semmi ne maradjon el, azt tudjam adni betegeimnek, amit szeretnének, holott tudom, ez lehetetlen.
Fogalmam sincs hány óra, este van már. Elveszett az időérzékem is.
Óvatosan ébresztgetem a bácsikát, keljünk fel, mosakodjunk meg, hogy pihentetőt tudjon aludni éjszaka.
– Hagyjon engem békén! – válaszolja, és fejére húzza a takarót. De engem nem lehet lerázni.
– No, gyorsan túl leszünk rajta, adok tiszta pelenkát is, azután aludhat! – mondom mosolyogva.
– Most öltöztem fel, már meg vetkőzzek le. – zsörtölődik tovább, és ellöki a kezem.
– Ahelyett, hogy megköszönné, hogy megfürdetik… – hallom a szobatársa hangját. Nem szólok semmit.
– A parasztok is dolgoznak, mégsem köszöni meg nekik senki a kenyeret…
Duruzsol tovább szüntelen a bácsika, de látom, megadja magát és engedi, hogy feladatom végezzem. Mosolygok, nem haragszom rá, hisz tudom, alapvetően nem is velem van problémája. Hanem a kiszolgáltatottság érzésével, meg úgy összességében, az egész világgal…
Következő szobában már jobban örülnek nekem. Édesen nevetnek, mikor belépek.
– Maga még itt van? – kérdezik kórusban, csodálkozó tekintettel.
– Nem fáradt még Nővérke? – kérdezi az egyik beteg, és lágyan megszorítja kezem.
De igen… lelkileg, és fizikailag. 14. óra…
– Mi a titkuk Nővérke? – hallom a hátam mögött egy néni hangját, mielőtt kimegyek a szobából. Megfordulok, borongós lelkemben mintha kisütne a nap. Mert meglátom tekintetét, mely oly őszintén csillogó, és hálával telt.
– Milyen titok? – kérdezem bágyadtan.
– Az drága Nővérke… számomra érthetetlen, hogy tudnak, még a nap végén is mosolyogni?!
Hosszan elmereng, tekintete fogva tart. Keresem a szavakat, de nincs válaszom, mert ez annyira ösztönös.
Tudja ezt Ő is. Tudja, majd ha becsuktam magam mögött az kórház ajtaját, akkor érzem az ólmos fáradtságot testemben, és az oly gyötrő lelki keservet lelkemben. Akkor már nem biztos, hogy tudok mosolyogni.
Ölébe veszi kicsiny tarisznyáját. Huncut szemeivel rám nevet, s így a nap végén, egy saját maga által készített, erőt adó szívecskét ajándékoz nekem. Hogy legyen hitem, erőm, elszántságom, lelkesedésem folytatni. Mosolyogva.
Holnap is.
Legyél részesen az ápolók mindennapjainak.
Ápolónő. Várunk szeretettel téged is.
]]>
Igen…, meglehet az is – ahogy kutatok emlékeim között – erről álmodoztam már akkor is, mikor plüss mackómat gyógyítottam apró gyermekkoromban…
Mikor bekötöztem egy kicsiny madárka szárnyacskája végét, akit lesöpört egy hirtelen jött nyári zivatar a borús égről.
Mikor én voltam az egyetlen, aki nem sírt kétségbeesetten a kötelező védőoltáson a suliban, hanem a társait vigasztalta. Akkor, mikor az óvodai farsangon – emlékszel? – díjat nyertem a nővérruhámmal, és én voltam az is, aki segített a cipőt felhúzni Peti fájós lábára…
Anyu… Arra, hogy emberekkel foglalkozom majd, hogy segítek nekik, támogatom ha kell nehéz napjaikon. Mert, én azt érzem: Az egy csodálatos, olyan igazán emberi dolog. Mert én ezt akarom.
A kép illusztráció. Forrás: Freepik.comAnyu, tudod nem hittem volna: Mennyire meg tud érinteni egy idegen lélek.
Gyakorlaton történt a minap…
A nénike hetek óta az ágy fogja szegény. Agyvérzés következtében a bal oldala nagyon gyenge, alig tud mozogni. Napjai némaságba burkolózva telnek a szűk, szürke szobácskában.
Szóltak a nővérek, hogy nem fog tudni egyedül enni, etessem meg.
Elindultam felé. Megigazítottam a kis párnáját megemeltem az ágyat, odakészítettem az ebédet. Csodás szemeivel rám mosolygott. Volt valami… a tekintetében, amivel azonnal megfogott. Furcsa, jóleső melegséget éreztem a szívem körül…
Nos jött az ebéd, feltettük az előkét és valami hang azt súgta, hogy meg kell próbálnom mindent megtenni azért, hogy egyedül tudjon pár falatot enni. Végül segítséggel és türelemmel eljutottunk fél óra alatt addig, hogy egyedül meg tudta enni a második kanállal is…
Remegett a vékony kis keze, láttam mennyire igyekszik. Igaz, hogy mind a ketten úsztunk a paradicsomlevesben, de megérte!!!
Tudod, Anyu… a tekintete. A szemei… mindent elárultak nekem.
– Köszönöm nővérke ! – szólt halkan, mikor befejeztük. S a tekintete varázslatos volt… annyi szeretetet, hálát közvetített felém, hogy úgy éreztem: Nálam, talán nincs is a világon fontosabb…
A meleg érintése, a kedves lénye olyan örömet okozott, melyet elmondani sem tudok… Itt belül, mélyen… a lelkemben.
Pedig csak egy tányér leves volt…
Elköszönéskor hozzá külön odamentem, még egyet igazítani a párnáján, hogy kényelmesebben érezze magát… Ő sok puszit küldött apró, ráncos kis kezeivel nekem.
Anyu… tudod, nagyon nehéz az, hogy nem láttam viszont. Kolléganőim mondták, másnap elbúcsúzott.
Rossz volt hallanom. Most azt érzem: A lelkem még nincs teljesen felkészülve az elengedésre.
Segíts kérlek: Hogyan kell ezt feldolgoznom?
Anyu, most hogy erről beszélgetünk…
Annyi minden más is eszembe jutott.
Anyu, mondd: – Szerinted is ez lesz az én utam?
Mert… néha kicsit elbizonytalanodom.
Tudom azt, nagy feladat lesz másokat szolgálnom mindennapjaimon, hogy minden betegágy mellett töltött pillanatom teljes embert kíván majd, hiszen egy percre sem lankadhat figyelmem. Azt, hogy életek lesznek kezemben…
A hitem, az akaratom, az elszántságom megvan, ezt érzem. De mi lesz, ha mindez kevés lesz?
Anyu, mondd: – Az én gyermekem is úgy fog néha haragudni rám, ahogy én rád?
Mert tudod, fájt a szívem… most már elárulom neked. Igen, gyermeki lelkemnek rosszul esett, és bizony olykor sírva aludtam el…Szerettem volna hozzád bújni, átölelni este, de Te elmentél….
Azt mondtad nekem, tisztán csilingel bánatos hangod fülemben:
Kicsim, Anya most nem alszik veled, nem olvas mesét neked… Beteg emberek várnak, akiknek segítenem kell. De ígérem, reggel, ahogy kinyílik a szemed itt leszek!
S te reggel meleg puszival ébresztettél – elszállt minden gyermeki durci belőlem – mert észrevettem, tekinteted fáradt és fénytelen… Mégis mosolygós volt a szemed.
Láttam a küzdelmet, amit értünk teszel… ezért is nem szóltam egy szót sem.
Anyu, mondd: – Vajon találok olyan férfit, aki megérti majd: Én más vagyok, az én életem nem lesz átlagos?
Aki elfogadja azt, hogy ha engem választ, tudnia kell: Nekünk nem lesznek ünnepek, hétvégék életünkben. És nem szól azért sem: máshol töltöm az éjszakát és nem vele… Aki elfogadja azt, hogy számomra gyakran mindent felülír hivatástudatom, az embertársaim szolgálata.
Aki megérti, hogy fáradt vagyok és nem tudok szívből mosolyogni… mert olykor végtelenül elkeseredek, hiszen megérint egy sors, egy idegen élet, egy küzdelmes tekintet, pár megható mondat, szavak, tettek, helyzetek… melyek beleégnek mélyen lelkembe.
Anyu mondd: – Igaz, hogy nem becsülnek majd meg?
Hogy nekem is úgy kell harcolnom majd napjaimon, és küzdenem kell hivatásom tiszteletéért, azért, hogy elismerjenek, hogy érték legyen az, ha egy életet megmentek? Úgy… ahogy neked?
És meglehet, én sem fogom érteni, miért nem értékelik, hogy Ápolónak születtem?
És.. Anyu, az előfordulhat: hogy megéljek, el kell majd mennem innen? El kell hagynom a hazám, mely felnevelt és otthont adott nekem… egy élhető világ reményében?
Mert valahogy nekem is meg kell majd élnem, én is szeretnék egy meleg fészket, családot, apró gyermekeket… Tudod, azt szeretném, hogy könnyebb legyen, mint neked.
Tudod Anyu, én nem akarok elmenni! Én honi embertársaimat akarom gyógyítgatni, ápolni, könnyebbé tenni beteg napjait! Rám itt van szükség! Ugye?
Anyu… ha láttad volna a nénike szemét. Te is azt éreznéd, amit én! Nekem itt a helyem, nekem itt kell szolgálnom!
Anyu… mondd…: – Ezt kinek kellene mondanom?
Szeretnél része lenni mindennapjainknak?
Keress bennünket facebookon is: Ápolónő oldalon várunk szeretettel!
Amennyiben értékesnek találod amit olvastál, megoszthatod másokkal is.
Képek: Freepik.com
]]>
Honnan tört hirtelen felszínre?
Ő nem volt ennyire érzékeny. Sírva fakadjon, könnyezzen csak úgy? Egy számára idegen ember szavaitól, egy meleg, bizakodó tekintettől, szorongató, ragaszkodó kézfogástól?
Mi történik vele?
Csak ül csendesen, gondolataiba mélyedve nap végén az öltözőben.
Elmereng, szemét lehunyja és engedi, hogy kinyíljon lelkének ajtaja… érzi, miként egy akaratlan könnycsepp végig gördül hamvas, fiatal arcán. Óvatosan megérinti…ujjain csillogva elillan. Nézi csendesen… erőltetetten mosolyogni próbál.
Kép illusztráció. Forrás: PixabayAnnyira aranyos nénike…
Megérintette. A lelkét.
Életében először érzi ezt. Varázslatos és különös…kicsit talán ijesztő is a felismerés. Ugyanis azt gondolta: Erős. Nem hitte volna, hogy elgyengülhet. Ráadásul nem is ismeri. Egy beteg csupán a sok közül.
Bemegy, és leül mellé. Fiatal, vidám lénye megérinti a nénikét is. Emlékezteti unokájára…az is ilyen gyönyörű.
Rámosolyog, szavak nélkül. Ő visszamosolyog, ráncos kezével megfogja ápolója kezét. Szemében hála, tekintete mindent elmond neki.
Nézi, ahogy aprócska, vékonyka teste szinte elveszik a kórházi ágyban. Lágyan, óvatosan érinti meg, mert olyan érzése van, ha erősebben megszorítja – összeroppan mint egy porcelán baba. Görnyedt háta alá párnát tesz…majd ahogy készülődnek a reggelihez, beszélgetni kezdenek.
Csak egy kis meleg tejet kérek Nővérkém – kéri betege édesen. Ősz, fénytelen haja kócosan öleli át agg arcát. Ő lágyan felülteti, megfésüli és miként kortyonként itatja vele a tejecskét, olyan érzése támad – mintha egy kisbabát itatna.
Bizony… az élet két vége nagyon egyforma.
Miután végeztek, tisztába teszi… mosolyogva érzékeli: olyan kicsiny a nénike, hogy a pelenka is a mellkasáig ér. Meghatódik…
Ekkor érzi először…valami felszínre tör mélyről, melyet még nem tud megfogalmazni. Elérzékenyül.
Óvatosan felemeli, kiülteti egy karosszékbe. Azt érzi: Ki kell mentenie az ágy hosszú napok óta tartó fogságából. S a tündéri nénike aranyosan segít neki… nevet… boldogan tekintget szerte szét… Leírhatatlan mindaz, ami sugárzik törékeny lényéből felé.
A nap felé fordítja a fotelt, hogy láthassa az ezer színben pompázó fákat, élvezze a beszűrődő nap simogató sugarait… Érezze az élet színeit.
Mellé guggol, a mami megfogja a kezét. Szavak nélkül, varázslatosan csillogó, meleg barna tekintetével átadja neki mindazt, ami felszínre hozza azokat az érzéseket, melyek velünk, Ápolókkal együtt születnek.
Amiért különlegesek vagyunk.
Egy kolléganője zökkenti ki gondolataiból.
Mi a baj? – kérdezi tőle mosolyogva, hiszen meglátja könnytől duzzadó, még oly gyermeki tekintetét.
Nem értem magam. Hogyan lettem ilyen érzékeny?– szól halkan.
Megérintett egy beteg, igaz? – ül mellé nővértársa és megfogja kezét. Igen, tudja milyen ez. Ő is érezte valamikor régen, a pálya indulásakor. És igen, gyakran sírva fakadt… és bizony előfordul, hogy még ma is könnyezik.
De ma már tudja mi ez, és tudja kezelni is. Az Ő szívének is fájt és okozott örömet egyszerre, és neki is különös – néha ijesztő – volt az érzés, mellyel szembesült. Ma már végtelenül hálás ezért!
Tudod, nem véletlenül mondják rólunk, Ápolókról: Különlegesek vagyunk, hisz alkalmanként érzékenyebben reagálunk az átlagnál.
Kérdezed miért könnyes a szemed? Mert megérintenek az emberek… Ne ijedj meg ettől, ez csodálatos ajándék neked!
A pályánk elején ugyanis, a szívünkből fokozatosan a felszínre törnek azok a mély, emberi érzések, melyek maguk előtt sodornak súlyos és nehéz, egyfajta meghatottságból fakadó könnyeket. Melynek hidd el: minden egyes cseppje megerősít, és hitet, erőt ad neked: a legcsodásabb dolog segíteni a másik emberen.
Ne ijedj meg…
A lelked most kezd átalakulni… kinyílni embertársaid felé.. Most tör elő azon képességed, mely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy empatikus Ápoló légy! Csodálatos érzés.
Fogadd örömmel a kristálycseppeket, legyél büszke magadra és ne szégyelld…
De mélyen rejtsd el betegeid előtt. Nekik egy mindig, minden körülmények között mosolygós nővérkére van szükségük, ezt ne felejts el!
Nekik a mosolyod lehet egyfajta gyógyszer. Még ha a Te könnyeid árán is… de ezt kell adnod majd napjaidon.
Nyugodj meg!
Ez az tulajdonság is benned van, hamarosan előbújik és kísér el minden betegágy mellett töltött pillanatodban.
Találj ránk facebookon is, az Ápolónő oldalon várunk szeretettel!
Ha értékesnek találod, oszd meg másokkal is.
Kép: Pixabay
]]>
Egyrészt kíváncsiak vagyunk, de ugyanakkor olyan téma, amiről nem szeretünk beszélni, mert rettenetesen negatív érzéseket kelt bennünk.
Ha valaki igazán tudja, látja, érzi, hogyan telnek a végső percek – azok az ápolók.
Ez egyike azon óráknak életünkben, mindennapjainkon, melyek őszintén megviselnek.
Hiszen gyakran napokig előttünk van búcsúzó betegünk lassan kisimuló arca, üveges, riadt, kérő tekintete. Élénken fülünkbe csengnek küzdelmes, utolsó szavai. Szinte bőrünkön érezzük nyirkos kezeit, és borzongat az a megfogalmazhatatlanul dermesztő, hideg csend, ami ránk telepedik az utolsó légvétel után.
Egy olvasóm azt írta: ” Ezt csak az tudja, aki benne van. Lábcédulát felkötni…no az kemény!”
Bizony az… Sokan nem is hinnék, hogy a nővérek lelke valójában milyen nehéz súlyt cipel nap mint nap.
Mások pedig azt gondolják, az évek alatt ezt megszokjuk, de az az igazság, hogy nem lehet!
Kép illusztráció.Forrás: burst.shopify.com/
Még most is élénken él bennem egy aranyos nénike, aki egy pillanat alatt szívembe lopta magát.
Nem tudom hogyan csinálta, de jóságos, kedves tekintete, törődött kicsiny teste, gyenge, oly gyámoltalan és magányos lénye azonnal áttörte azt a védő burkot, amelyet a hosszú évek alatt nehezen felépítettem magamnak.
Teljesen ellágyult a lelkem, miként megláttam, és hozzá léptem. Ő aranyosan rám mosolygott, őszintén örült nekem. Boldog volt, hogy már nincs egyedül, van vele valaki. Reszkető kezeit akár egy gyermek kinyújtotta felém, nyirkos tenyerébe rejtette az enyém, majd megcsókolta.
Régi, vastag szemüveg mögött tündöklő nagy, barna szemeivel egyenesen a lelkembe nézett, és csendesen azt súgta nekem, én egy angyal vagyok.
Nővérszívemben azonnal elindult valami… zubogó erővel, egy különösen mély érzés… nem tudom leírni Nektek, de biztosan értitek.
Majd mosolyogva kérte, adjak neki vizet, mert nagyon szomjas. Óvatosan felültünk, remegő kezeivel nem tudta megfogni a poharat, engedte, hogy én itassam. Miután ittunk, lágyan megsimogatta arcom, majd kért egy kis jeget picinyke, ráncos tenyerébe, azt mondta… nagyon melege van.
Köszönöm, köszönök mindent!…- szólt hálásan.
Ebben a pillanatban tudtam, még ma éjjel búcsúzik. Valahogy olyan furcsa érzésem lett, ahogy néztem. Végtelen nyugalmat árasztott egész lénye.
Én viszont nem voltam nyugodt egész éjszaka. Aggódtam érte.
Különös.. most találkoztunk először, mégis… fontossá vált nekem. Nem akartam, hogy magányosan lépjen át a kapun.
Hisz tudom, annál rosszabb talán nincs is. Gyakran nézünk szembe az elmúlással. Látjuk, mennyire borzasztó, ha magányosan kell átkelni a kapun. Tudjuk, hogy egy meleg érintésre, ami biztonságot ad… ami azt az érzést közvetíti: nincs egyedül!… az ember életének utolsó óráiban van talán a legnagyobb szükség.
Éreztem, mellette a helyem, még ha oly nehéz is lesz lelkemnek.
Ingáztam egyfolytában, többször bementem hozzá, leültem mellé. Mindannyiszor megfogta kezem, és hálásan mosolygott… Nem beszélt, nem szólt semmit, mégis értettem minden ki nem mondott gondolatot.
Majd hajnalban nyugtalan, ideges lett. Szemeit súlyos könnyek lepték el, óvatosan levettem szemüvegét. Félt. Két aprócska, ráncos kezeivel kapaszkodott belém, remegett gyenge teste. Minden erejét összeszedve kiabált, rettegett egész lénye.
Elindult… Gondoltam fáradtan, és erős fizikai fájdalmat éreztem a szívem tájékán. Nem mozdultam mellőle, kezeim homlokára téve próbáltam csitítani háborgó lelkét, küszködve ziháló légzését.
…én vagyok a híd… a két világ között.
Majd pár perc múlva… vállamra tette kezét a jól ismert dermesztő, riasztó, bánatos csend…
Jött az ismerősnek tűnő hang is vele, és élesen kiabálta fejemben: Nővér vagy, erősnek kell lenned!
…Nem, nem lehet megszokni. Fáj, még a sokadik is…napokig.
Egyetlen gondolat képes vigasztalni a megtört nővérlelket.
Neki mennie kellett, és én ott voltam vele. Nem magányosan kellett a földi világról átkelnie.
Kíváncsi vagy mindennapjainkra?
Ápolónő oldalon várunk téged is.
Ha értékesnek találod, amit olvastál, megköszönöm, ha megosztod másokkal is.
Szerző: Sebők Erika ( ápolónő)
Kép: Burst, pixabay
]]>
Sokan úgy gondolják, ha valami nincs rendben: Irány a sürgősségi osztály. Amely sosincs zárva, nincs szükség beutalóra, nincsen se sorszám, se érkezési sorrend.
Azonban ha a felméréseket nézzük: a sürgősségi osztályokon megjelent páciensek csak mintegy harmada szorul sürgősségi ellátásra.
Nem lehet eleget hangsúlyozni, a sürgősségi osztály a sürgős, életveszélyes állapotok ellátására jött létre. Szigorú, nemzetközileg elfogadott osztályozás alapján kerülnek ellátásra a betegek. Épp ezért, ha indokolatlanul keressük fel mégis, számítsunk a várakozásra.
Tehát tartsuk szem előtt, hogy sürgősségi osztályra csak hirtelen állapotrosszabbodás esetén menjünk, egyéb esetben a háziorvosi rendelő, vagy beutaló nélküli szakrendelő a választandó ellátóhely, rendelési időben.
Ha ott úgy ítéli meg orvosunk, hogy sürgősségi ellátás szükséges, akkor mentőt fog hívni nekünk, és időben ellátásban részesülünk. Tehát ha háziorvoshoz vagy ügyelethez fordulunk, nem kapunk alacsonyabb szintű ellátást.
Kép: PixabayAlábbiakban egy kis segítség, mikor hova menjen.
Gyógyszertár
Amennyiben bizonytalan a gyógyszeri szedésében
Enyhe fejfájás, ízületi fájdalom, fogfájás
Menstuációs görcs, megterhelő étkezés utáni hasi fájdalom
Nátha, enyhe megfázás
Háziorvos
Gyógyszer felíratás, szűrővizsgálatok
Hetek, hónapok óta fennálló panaszok kivizsgálása
Pár napos, vény nélküli szerre nem múló légúti, emésztési panaszok
Krónikus betegségek gondozása. pl: cukorbetegség, magas vérnyomás kezelése
Szociális problémák
Orvosi ügyelet
Lázas állapot, mely vény nélküli szerre nem szűnik
Hirtelen kialakuló fájdalom, mely vény nélküli szerre nem szűnik
Bizonytalan hasi, mellkasi panasz
Krónikus betegségek akut panasszal: vérnyomás kiugrás, allergiás panaszok
Kisebb rándulások, húzódások, zúzódások, kisebb fejsérülések, vágások, horzsolások, csípések, melyeket otthon már nem tudunk vagy merünk biztonsággal kezelni
Esemény utáni fogamzásgátlás;
Sürgősségi osztály vagy mentők
Nyomó jellegű mellkasi, hasi panasz
Fulladás, nehézlégzés, légszomjjal járó allergiás panasz
Hirtelen kialakuló végtaggyengeség, beszédzavar
Zavartság, eszméletvesztés, aluszékonyság, görcsroham
Állat okozta harapás
Súlyos égések, forrázások, balesetek
Kábítószer, gyógyszer, vegyszer, gomba okozta mérgezések, ha tudjuk vagy sejtjük hogy szervezetünkbe került.
Súlyos, bármely testüregből jelentkező vérzés.
Keress bennünket facebookon is:
Ápolónő oldalon várunk szeretettel téged is!
Kép: pixabay
]]>
Egészen kicsi lány voltam, mikor egy csillagfényes nyári éjszakán megjelent egy Angyal álmomban, lágyan átkarolt, felemelt és megmutatta az én utam. Annyira élethű és csodálatosan emberi, varázslatos képeket hozott nekem, hogy hittem neki.
Gyermeki lelkemmel, türelmetlenül vártam a pillanatot…
Amikor pályaválasztás előtt álló kis leánnyá cseperedtem, nem volt számomra kérdés merre induljak. Tudtam, egy olyan hivatást kell választanom, mely emberszereteten alapul, amely egyfajta szolgálat, s arról szól: Segíthetek másokon… S mert álmomban olyan szép és nemes volt…
Nem, az Angyalka nem mondott semmit. Rám bízta a döntést. Azt mondta csak: Ápolónő legyek.
Azt mondta: ha erre az útra lépek, csodálatos életem lesz!
A legemberibb hivatás gyakorlása lesz az életfeladatom. Én erre születtem.
Mielőtt elindultam, gondolkodnom kellett, merre menjek:
Kicsiny gyermekkel foglalkozzam és legyek bölcsődei gondozónő? Vagy netalán én segítsem világra ezen kis emberkéket, mint szülésznő?
Esetleg legyek egy mosolygós körzeti ápoló, aki mindenki lelkes nővérkéje?
Nem tudom…
Lehet, hogy azon embertársaimért születtem, akik nagyon betegek és kórházi kezelésre szorulnak… S nekem a feladatom ápolni, gyógyítgatni, lelkileg erősíteni, támogatni, kísérni őket nehéz napjaikon?
Vagy talán…
Elszigetelődni a szemek elől és némán végezni a feladatom, mint műtősnő, vagy mint altatónővér… esetleg röntgen asszisztensként, vagy egy laborban tevékenykedni s így egészséget védeni?
Napjaimon csendesen, minden tudásommal és egész lelkemmel mások Életét megmenteni?
Ekkora feladatot kaptam volna??!
De az is meglehet, sérült, fogyatékos embertársaimnál rejtőzik az én utam… Élhető napokat teremteni nekik, és segíteni őket legjobb tudásom, és emberségem szerint?
Vagy az élet utolsó időszakában kell helytállnom, és szerető lélekkel gondozni az időseket, tanulni tőlük, bölccsé válni általuk?….
…..Mit álmodtam még?
Álmodtam, hogy jó gyermeke leszek szüleimnek, akire méltán lehetnek büszkék. Álmodtam, hogy jó nővér is leszek, aki mindent megtesz azért, amire hivatástudata és emberszeretete kötelezi.
Álmodtam, hogy jó társ, és feleség leszek…és álmodtam, hogy jó anyjává válok gyermekeimnek.
Minden olyan szépnek, idillinek tűnt…
De az Angyal sok mindent nem mondott el nekem…
Nem mondta, milyen nehéz, olykor embert próbáló feladat is ez. Nem árulta el nekem, hiába születtem másokért, ez a való világban nem sokat ér… Nem mondta el, hogy az életmentőknek nincs becsülete!
Nem készített fel, úgy érzem.
Annyit mondott csak: Különleges vagyok, merjem elhinni magamról. S ezt a mondatot jól jegyezzem meg!
Csak ennyit árult el, mielőtt elment.
Nem mondta el: Gyönyörű, lelkileg gazdag de egyben nehéz… küzdelmes életem lesz.
Nem mondta – talán mert maga sem tudta – nem csupán azokért kell harcolnom majd, akiknek szolgálata az én feladatom. Nem csak az Ő életükért kell majd küzdenem napjaimon.
Harcolnom kell a hivatásom tiszteletéért is, azért, hogy elismerjenek, hogy számítson az, ha egy életet megmentek. Mert olyan világ jön el sajnos, ahol nem fogják meglátni azt az elszántságot, hitet mely ébred bennem, ha egy lét veszélyben van. Ahol az életmentés már nem lesz érték…
Ahol csak nekem fog feltűnni, és csak nekem fog fájni, hogy már nem tudom feladataim úgy elvégezni rajtam kívülálló okok miatt, ahogy megálmodtam egykoron, és nekem kell harcolnom azért is, hogy mindez megváltozzon.
Nem mondta el, hogy az utam során találkozom olyan emberekkel, akik bántani fognak és nem értenek… de nekem akkor is töretlen lelkesedéssel kell szolgálnom őket.
Nem mondta el…
Nem mondta el azt sem – küzdenem kell a mindennapok megélhetéséért, hogy előfordulhat nem leszek jó társ, és feleség, és azt sem: milyen sokat kell nélkülöznie gyermekeimnek az esti mesét.
Nem árulta el, hogy mennyivel másképp élek majd, mint a többi ember, nem súgta meg azt sem: Nagyon nagyon erősnek kell lennem!
Nem árulta el akkor, mikor nagy szívet adott, mennyi súlyos, elkeseredett könnyet fogok ejteni másokért és magamért mindennapjaimon, mely iszonyatos erővel fog fájni és éget… miközben mosolyognom kell, de érzem ahogy belülről a lelkemet tépik szét a könnyek.
Minap ismét megjelent álmomban. Talán megérezte, hogy fáradt, és néha reményvesztett vagyok?
Rám nevetett és elismételte – erőt adva nekem – amit egykoron mondott, és amit nem szabadott volna elfelejtenem:
Különlegesnek születtél, mosolyogj!
Létezik egy tulajdonságod, talán elfelejtetted?
Te ember tudsz maradni az embertelenségben!
Találj ránk facebookon is: Ápolónő oldalon várunk szeretettel!
]]>